Esterházy Péter
„...attól féltem, hogy ezután majd komoly embernek kell lennem”
Keresztury Tibor és Székely Judit interjúja

LITERA-NAGYVIZIT

Széles mosoly és éktelen dobpergés fogad. Az elõbbiért roppant hálásak vagyunk, hisz az alkalom kivételes: a Javított kiadás megjelenése óta nemigen fordult elõ, hogy a szerzõ interjút adjon valakinek. Az utóbbi nem nekünk szól: Miklós gyakorol. „Tizennégy percig is kibírom – mondja a beszélgetés során annyi, de annyi, elõször itt elhangzó, fontos dolog mellett Esterházy Péter –; a probléma nyilván abban áll, hogy húsz percnél kevesebbet nem dobol.” Leülünk, az asztalon elképesztõ mennyiségû teleírt spirálfüzet, s egy német nyelvû, párlapos kiadvány, melyben meglepõdve fedezzük fel az író édesapjáról készült saját kezû rajzokat.
 
LITERA: Mikor készültek ezek a rajzok édesapádról?
ESTERHÁZY PÉTER: Amikor a Wissenschaftskollegban voltam, és így firkáltam. Én elég jól rajzolok, afféle karikatúrákat, de valóságos emberek közül csak egyetlen egyrõl, az apámról tudok portrét készíteni. De róla bármikor, becsukott szemmel, tizenkét éves korom óta. Hasonlít rá, nem?
LITERA: Hát, mit mondjunk: nagyon. Gyakoroltad?
EP: Nem kellett. Tudom.
LITERA: Mellesleg ilyen spirálfüzetekbe készült az egész nagyregény?
EP: Igen, pontosabban az elsõ rész nem ilyenekbe, hanem ott kitaláltam erre a célra ilyen lapokat, tehát ott lapokra írtam.
LITERA: De megvan füzetekben az egész?
EP: Persze, most pakoltam el. Azt csináltam augusztustól mostanáig.
LITERA: Az elpakolást.
EP: Igen. Ami most bent van a szobámban, azt már nem kell eltenni vagy kidobni, viszont egy kis strukturális elrendezés még hátravan. De már be lehet rendesen menni, nem a plafonig állnak a jegyzetek, por is már csak hébe-hóba.
LITERA: „…a legszentebb dolog mégiscsak az, amire nem emlékezünk” – áll a Harmoniában. Te mire nem emlékszel?
EP: Nyilván azokat fogom ezután megírni. Manapság sokat beszélünk az emlékezés fontosságáról, illetve arról, hogy mennyire nincsen, de felejteni is kell tudni: az hozzátartozik. Az írónak – ha tudjuk egyáltalán, hogy micsoda – kicsit mások a munkaköri kötelességei. Tehát ezt a természetes felejtést, ami nélkül szerintem nem nagyon lehet élni, azt egy író nem nagyon engedheti meg magának. Ez nem teszi okvetlenül könnyebbé a helyzetét, de hát maga tehet róla; senki nem kérte rá, hogy író legyen.
LITERA: Változott a természetes felejtéshez való viszonyod a Javított kiadás tükrében?
EP: Nem, nem. Azt láttam, hogy ha én ezt nem írom le, akkor azonnal elfelejtettem volna. Egy hét alatt.
LITERA: Az egész ügyet?
EP: Mindent. Mintha nem is lett volna. Vagy lehet, hogy két hét alatt. Bárki tud ilyen történetet mondani, hogy „volt valami, hogyan is volt, á, hagyjuk, nem érdekes”, és egy idõ után már nem is tudod, hogy micsoda is volt ez voltaképp.
LITERA:  Mûködik ez ilyen közeli és nagy dolog esetében is szerinted?
EP: Szerintem mûködik. Akkor nem mûködik, ha bármilyen kis közösségben kitudódik, nyilvánvalóvá válik, mert akkor a közösség emlékeztet erre; ez az ereje a közösségnek, hogy nem hagyja az embert egyedül. De ha az ember egyedül van, akkor nincs semmilyen korlát. Ez fordítva is igaz: ha valaki egyedül marad, ebben az árvaságában sokkal súlyosabb dolgokra is képes, mert nincsen semmilyen korlát, csak az az emberi-állati természet, az embernek a vadállati természete.
LITERA: Éreztél-e írás közben, vagy akár a könyv végén valamifajta megkönnyebbülést, hogy túljutottál rajta? Segített-e feldolgozni, hogy dolgoztál vele?
EP: Nem szorultam én segítségre. Nem éreztem azt, hogy valamit túl kéne élnem, a kezdetnek a drámaiságától eltekintve. Azt láttam, hogy az adott esetben szerencsés dolog, hogy mozgatni tudom a kezemet, és a kezemben toll van, mert ez a cselekvésnek egy fajtája volt, tehát ezáltal tudtam valamit kezdeni a dologgal. Ha vaskohász vagyok, akkor nem tudom, mit kellett volna pontosan tennem.
LITERA: Mégiscsak jó szakma ez.
EP: Visszamenõleg jó, de itt nekem azért többféle szempontom volt: a saját szempontom meg a testvéreim szempontja volt az egyik, és a másik pedig az édesapám szempontja. Azt, az övét én úgy fogalmazom, hogy ne csak egy stempli maradjon rajta, mert az megalázó és igazságtalan. A mi szempontunk pedig az volt – van egy kis hübrisz benne –, hogy nem akartunk félelemben élni. És – hogy eufemisztikusan fejezzem ki magam – a tollat tartó kéznek a lehetõsége éppen ezt mutatta meg. A lehetõség tehát az volt, hogy ne hagyjam ott az apámat ebben a stemplihelyzetben.
LITERA: A Harmonia  integratív, összegzõ jellegével olyan határpontot jelzett – és a Javított  más szempontból csak megerõsítette ezt –, ahol vélhetõen újra kellett, kell gondolnod az íráshoz, az elbeszélõi nézõponthoz való viszonyodat. Valami nagyon be van fejezve itt, és folytathatatlanul van befejezve, s – hihetetlen idõbeli egybeeséssel – másfelõl, más szempontból is lezárult egy pályaszakasz. Ez a két könyv olyan helynek látszik, ahol efemer módon felmerülnek bizonyos írói alapkérdések, újragondolási kényszerek. Hogy látod ezt? Milyen konzekvenciákkal járt ez a két könyv nálad?
EP: Körülbelül így gondolom a helyzetet, ahogy leírtad. Avval a pontossággal is, hogy ezek a kérdések a Harmonia utáni kérdések; a Javított kiadás ehhez nem tett hozzá semmit, csak legföljebb, ha kísértésbe jöttem volna, hogy ne tegyem fel ezeket a kérdéseket, akkor beleveri az orromat – tehát csak sürgette ezt a dolgot. Elvileg mindig ez a helyzet, hogy egy könyv után „üresben” van az ember, és át kell gondolni bizonyos dolgokat. És azt is gondolja, hogy egészen másképp kezdi, aztán visszanézve látszik, hogy ez nem egészen más. Illetve, ha már nagyobb lesz a távlat, akkor azt is látja, hogy ezek hogyan következnek egymásból. Lehet látni, hogy ez az egész, a fikció–nem fikció, az elbeszélõi én, a szerzõ és a személyes én, a maszkok játéka – ami minden könyvben rögtön a legelejétõl ott van –, az rendesen végig van csinálva; a névvel való játék is, a legelejétõl fogva, a „kuss, gróf Esterházy Mátyás”-tól végig. Ez is megvan. Azt jelenti ez – valami nagyon jót jelent –, hogy nincsen semmim, ami nem egyszerû helyzet, így ötven év körül szerintem  nagyon is veszélyes helyzet; nevek a szerkesztõségben. Mert nagyon sokat tud az ember, mindenféle van a kezében, fejében, tapasztalatában, de ezek mind olyan, egyébként valóságos értékek, amelyek egy fõosztályvezetõ tulajdonságai. Ott nagyon fontos, hogy az ember sokat tudjon, rutinja legyen. Ezekrõl nem egyszerû lemondani. Könyvenként sem olyan egyszerû azt mondani, hogy lemondok, mert mirõl mondok le? Saját magamról, a saját képességeimrõl nem tudok lemondani. De mégiscsak úgy van ez folyamatosan, hogy a képességeket birtokolni kell, meg tudni kell elengedni is. Mert az nem elég, hogyha nem birtokolom a képességeket, mert akkor még csak tehetségtelen vagyok. Tehetségtelen, az nem elég; az elég jó már, de nem elég. Mint ahogy a tehetségesség sem. Húszévesen elég, ha az ember tehetséges, de harmincévesen már nem elég, késõbb meg már nevetséges is. Az a kérdés, hogy mit csinálunk a képességekkel; hogy azokat mennyire lehet használni vagy nem használni. Ez most egy olyan helyzet, amikor én bizonyos dolgokat nem használhatok. Az a vissza-visszatérõ képem erre, hogy van a kert, amiben vagyok, és a kertnek van egy nagyon nagy része, amelyik le van írva, és onnét most már végleg ki vagyok tiltva.
LITERA: Mondhatni, revízió alá kell venned a képességeidet.
Nem fogom revízió alá venni a képességeimet, hanem nézem, hogy mit kezdhetek velük. Eddig is ezt csináltam, és eddig se tudtam – mert azt nem lehet sose tudni –, hogy van-e következõ könyv. Csak itt most radikálisabbak a tiltások, amely tiltásokat én teszem magamnak, mert ki más? És errõl még nem is tudok semmit, de ez egyszersmind valami nagy, régen érzett szabadságot is jelent. Ha elgondolok jövõbeli könyveket, akkor most sokkal inkább másakat tudok elgondolni, mint az eddigiek. Azt amúgy is érzem mindig, hogy ha egy könyvet megírtam, akkor valamilyen teher leesik rólam, ami egyszersmind persze veszteség is. Amikor a Csokonai Lilit befejeztem, akkor az a teher esett le rólam, hogy a barokk nyelvet használjam, miközben én nagyon szívesen használom a barokk nyelvet, de a barokk nyelv használatához fûzõdõ szenvedélyem egyszersmind kötelék is, korlátoz is, tehát éppen a képességem, ami az utamban áll. Ezt a korlátot már nem kellett a Harmonia caelestisnél alkalmaznom, ettõl már szabad voltam; a Harmoniában a stilizálásokból annyit vettem én, amennyire úri szeszélyem hozta, nem pedig a szenvedélyem diktált, és így tovább: így enged el az ember területeket meg dolgokat. Úgyhogy ha most álmodozom, hogy milyenfajta könyveket akarhatok egyáltalán, akkor ennek az álmodozásnak a tárgya egy tágasabb tér, amely teret azonban nem ismerek.
LITERA: Ennyire nem volt még ezek szerint soha ismeretlen a tér.
EP: De. Nem. Hát, ennyire még soha nem volt, de érzésben érdekes módon igen: nem a Bevezetés után, hanem a Termelési regény után volt elõttem ilyen nagy sötét.
LITERA: Ami, ahogy mondod, szabadságot is jelent. Így volt ez már akkor is?
EP: Szabadságot, igen, amirõl akkor semmit nem tudtam. Pontosan tudom, hogy mikor volt ez: ’78 januárjában – csak ott az volt a hihetetlen szerencsém, hogy ez a nagy sötétség mindössze súlyos másfél hónapig tartott el, egy perccel sem tovább. Más kérdés, hogy egy nappal a másfél hónap lejárta elõtt az ember még nem tudta, hogy holnap vége van. Akkorra eszeltem ki a Bevezetés szerény tervét, ami látszott, hogy tíz évre megoldja a gondjaimat. A Bevezetés után nem így volt, az valamiképpen organikusabb volt a Csokonaival – attól kezdve én tulajdonképpen mindig a Harmonia caelestis körül forogtam. A barokk nyelv is errõl szólt már, a Hrabalnál és a Dunánál is azt látni, hogy ez a család-dolog bejön, de nem találja meg még a formáját, vagy nincs annyi helye ott, csak annyi, amennyi, és így tovább.

***„mentem, mint a vaddisznó, elõre”
LITERA: Ha a Harmonia caelestis – nagy leegyszerûsítéssel – egyértelmûen az író, vagy a fikció, vagy a nyelv gyõzelme a valóság fölött, akkor a Javított kiadásban – hogy így mondjuk – a valóság visszavág: mintha a könyv az elõzõ súlyos ellentettje volna, egy ellenkezõ elõjelû tapasztalat. Volt-e számodra a Javított kiadásnak olyan üzenete, hogy mégsem tehetõ meg bármi a nyelvvel? Felmerült-e egy olyan belátás, hogy a tények uralma korlátozza az írói szabadságodat?
EP: Nem. De nem biztos, hogy nem kellett volna legyen. Amúgy is, a Javítottal nekem semmilyen gondolatom nem volt, hanem mentem, mint a vaddisznó, elõre. Ezért viszonylag rezisztens is vagyok – tehát úgy gondolom, hogy egyszerûen csak hozzátartozik a könyvhöz, az életéhez, hogy mit mondanak róla. Ha azt mondanák, hogy csapnivaló, az egy regény, más könyveim esetében mást jelent. Azon eltûnõdnék. Itt ezen nem tûnõdöm, mert pontosan azt csináltam, amit tudtam. Tisztán láttam, hogy én ennél többet nem tudok csinálni – ez egy nagyon jó érzés egyébként –: örülök, hogy élek, mindenki tehet nekem egy szívességet. És ezt továbbra is így gondolom – de nem ilyen harciasan gondolom ezt, hanem csak látom magamon, hogy jó, idõnként berágok, amikor kicsit aljasabb hangvétel van ez ügyben, vagy nagyon személyes és személyeskedõ – megint: nevek a szerkesztõségben –, de nem tudok vele mit csinálni. Az biztos, hogy a két könyv együtt – eltekintve mindentõl, és csak az irodalmat nézve – nagyon érdekes ügyekre világít rá: hogy hogy is mûködik az irodalom; hogy mi is ez a fikció-nem fikció, a tények-nem tények viszonya, s egyáltalán: hogy egy regényben hogy jelennek meg a tények. Én – ezt nem is titkolom, írom is a Javítottban – ezt nem látom már át. Bizonyos értelemben igaz, amit mondasz: én mindig többé-kevésbé egyformán dolgoztam, és – hogy így mondjam – nagyon hûvösen. Néztem mindig egy teret, vagy a struktúrát, és abba beletettem, amim van: az életemet, a te életed, az õ életét – akit találtam. És semmilyen autobiografikus viszonyom nem volt ehhez a dologhoz. Most, hogy németre lefordították a Fancsikó és Pintát, meg kellett újra nézzem. És nézem – harminc évvel ezelõtt írtam, tehát ’72-’74 között. És ott szó van egy válásról; na most, az én szüleim soha nem akartak elválni, még csak közelében sem voltak, tehát még csak egy olyan pont sincs, amibõl extrapolálni lehetett volna. Egy házasság olyan, amilyen, ám az övéké a közelében nem volt ennek, de nekem az kellett, arra volt szükségem ott. De azért, aki most megnézi a Fancsikó és Pintát, az ugyanazt az apát látja, akit a Harmonia caelestisben lát. Erre mondtam én azt, hogy ez nem ez én élettörténetem, de semmit nem szopik az ember az ujjából. Na most ezt, hogy nem az élettörténet, de semmit nem szopik az ember az ujjából, ezt hihetetlenül gazdagon mutatja ez a két könyv együtt, úgy gondolom. Avval én nem számoltam, hogy a történelmet hozom be; hogy most nem csak a nyelvrõl van szó, mint mindig, hanem van valami más is. A Harmonia caelestis második része, ugye, játszik evvel, hogy most akkor meg tetszik kapni az igazságot, és közben meg olvasunk egy Károlyi Mihályné-memoárrészletet. De ezt én nem mértem egészen jól fel, tehát itt mindenféle lehetõségei, horribile dictu talán kötelességei lettek volna a regénynek éppen a történelmi emlékezetet illetõen, amit nem használtam ki.
LITERA: Az egyik legfõbb kérdés tényleg az itt, ahogy a Harmonia caelestis és a Javított kiadás a tényirodalomhoz viszonyul. Mintha a barokk arisztokráciához tartozó végeérhetetlen listák, melyek olykor nehezen olvashatóvá teszik a mai olvasó számára a Harmonia caelestist, nagyon brutálisan csapnának vissza a Javított kiadásban, ahol a másoló nem tehet mást, mint hogy változtatás nélkül leírja a kommunisták nyelvén fogalmazott listákat.
EP: Hát ez valamelyest igaz, igen: azoknak a dokumentumoknak nagyon nagy ereje van, de azért a lemásolás nem egészen szolgai dolog. Aki valamit lemásol – ha az nem igaz is, hogy ettõl uralma lesz a lemásolt fölött –, már viszonyba kerül vele. De aztán nem is csak másol, hanem idõnként kihagy, meg hát kommentálja; ettõl kezdve ez egy nem kiszolgáltatott viszony, miközben valóban: az egy más státuszú papír, mint az az 1645-bõl való lajstrom, amit lemásoltam a Harmonia caelestisben. A lajstromoknak nemcsak nálam, nagyon sokaknál, a modern és a posztmodern határán álló szerzõknél nagy jelentõsége van, mert egy lajstrom mindig az egészrõl szól; az enciklopédia helyett van, a teljesség helyett. Egy lajstrom nekem is arra kellett – kíváncsi volnék, beleértve saját magamat, hogy hány ember volt, aki azt a 32. számú mondatot elolvasta –, hogy ilyen a gazdagság: ez a végtelen. Akkor itt ez nemcsak mondva van, hanem elõ van állítva. Ahhoz képest viszonylag jól megúszták a tíz oldallal...
LITERA: Lehet, hogy ez az analógia erõltetett, de a megfigyeltek monogramjainak véget nem érõ listái – melyeket nyilván fel lehet oldani – olykor a Javított kiadásban is csaknem olvashatatlanná, élvezhetetlenné teszik a szöveget mint szépírói produktumot.
EP: Igen, ott mindenféle kiszolgáltatottságok vannak. Ebben is van valamiféle kiszolgáltatottság, egy ilyen barokk lajstromban, tudniillik, ha az ember elkezdi, akkor nem lehet abbahagyni. Mert mi az indok? Erre szoktam én azt mondani, hogy nem igazán az a kérdés a 20. századi regényben, hogy hogyan kezdjük el – mert azért kezdjük el, ugye, mert baromi tehetségesek vagyunk –, hanem hogy hogyan fejezzük be. Mert nincs igazán releváns befejezés, mert nincs igazán forma. Erre tudunk jó példákat mondani – Musilt, akit maga alá temetett a saját regénye, de ez a maga alá temetés volt a formája a regénynek, ilyen módon rendben van; vagy ahogy a Proust szétírja a regényét. Ez mindig egy kényes kérdés – pláne, amikor nyelvi automatizmusokba megyek bele. Mert az sokszor van, hogy egyszerûen váltok valamire, egy másik struktúrára, és akkor azon kell mennem. Az a szerencsém, hogy nem vagyok következetes; úgy értem ezt, hogy nem vagyok egy rendes modern szerzõ. Modernen mondjuk az Új Zenei Stúdiót, tehát egy ilyen avantgárd modernet értek, ahol végig kell menni: ha van egy motívumsor, akkor nincs mese, telik, amibe telik. Én is szoktam olyat csinálni, hogy nézek valamilyen zenei struktúrát, és azt leképezem. Képezgetem, képezgetem, de aztán, ha látom, hogy valami miatt több, akkor ezt elnagyolom: nem vagyok ebben a tekintetben aggályos vagy pontos, nem vagyok nagyon következetes, mert ezt a következetességet nem tartom fontosnak. Volt is egy pillanat, amikor {e. j.} – csak hát aztán az szóba se jöhetett –, hogy mennyivel érdekesebb volna kiírni ezt a sok arisztokrata nevet.
LITERA: Komolyan fölmerült egyébként?
EP: Nem merült föl, csak e. j., tehát eszembe jutott.

*** „ha nem tudom jobban, akkor nem tudom – ezt most meg kell csinálni”
„egy furcsa, soft-pornó diktatúrában éltünk”
LITERA: Mit gondolsz arról, mennyiben s hogyan befolyásolta a Javított kiadás sorsát az, hogy milyen recepciós környezetbe érkezett? Mármint hogy ennyire aláment az aktuálpolitika. Nem tette-e ez egyszersmind kiszolgáltatottá is a könyvet egy kicsit? Milyen országról, s milyen irodalomról beszél számodra ez a recepció?
EP: Eléggé szerencsém volt, hogy május közepén jelent meg. Ha arra gondolok, hogy ez ebben a politikai ügynökösdiben jelenik meg, az a halál maga. Egyébként bennem nagyon nagy türelmetlenség volt már januárban, amikor elkezdtem harmadjára leírni, és azért is dolgoztam ilyen rémesen sokat: azt akartam, hogy minél hamarabb jelenjen meg. Nem emiatt; erre nem gondolhattam, hanem mindenféle más félelmek miatt. Sürgettem, hogy legyen már ez meg; éreztem, nincs meg az esztétikai szempontom: ha nem tudom jobban, akkor nem tudom – ezt most meg kell csinálni. Ha most jelenne meg, annak nyilván kárát látná a könyv. Azok az elõzetes félelmeim, amik benne is vannak, nem egészen úgy zajlottak: az elsõ körben, ami visszhang volt – egyrészt hivatalos, másrészt meg nagyon sok nem hivatalos, nem nyilvános, tehát például telefonok –, azok nagyon józanok voltak. Ami most zajlik, ahhoz sok köze van ugyan az én könyvemnek, de az valami más. Az derül ki most számomra abból, ahogy itt az ügynök-ügyek kezelve vannak – persze nem is ügynök-ügyekrõl kell beszélni, hanem a múltról kell beszélni –, hogy nincsen meg a társadalomban az az erõ, hogy valamelyest is szembenézzen a saját múltjával, és ezért öncsalásba fut. Ha ez csak a politikai elitre volna igaz, akkor ezt nagyon hevesen szóvá lehetne tenni; a politikai elit természetesen sáros ebben, mert megcsinálta, elõsegítette a társadalom kettészakadását. Tehát ahogy a vicc mondja: – Van-e önöknél antiszemitizmus? – Nincs, de igény volna rá – hát itt ugyanígy: nincs ugyan két ország, de igény van rá. Azért van rá igény, mert ezekkel a klisékkel egyszerûbb élni. És ha ez igaz az egész társadalomra nézve, akkor ezt nem lehet zokon venni, mert ez azt jelenti, nem gonoszságból van így, hanem mert ennyire telik. És ha ennyire telik, akkor nincs vele mit csinálni. Az egyik részrõl: nem tud azzal szembenézni, hogy igenis egy diktatúrának a mûködtetõi voltak, egy diktatúrának voltak a közvetlen mûködtetõi, nem pedig a többpártrendszer elõszobájában éldegéltünk, és az MSZMP fõ cselekvési területe mégsem az volt, hogy elõkészítse a többpártrendszert – reformkommunisták maszkjában. És azt a rizsát lenyelni azért, hogy a miniszterelnök James Bondként puszta kézzel támadt Moszkvának... – és ezt ivarérett, felnõtt, érettségizett emberek nyomatták, hát azért az finoman szólva sok. Hasonlóan sok, amikor a volt párttitkár azt mondja, hogy „komenyista lapnak nem nyilatkozom.” A másikból éppen az az erõ hiányzik, hogy lemondjon errõl a zsigeri komcsizásról: arról, hogy magát jónak tételezze, pontosabban nem is jónak, hanem tisztán áldozatnak. Mi egy furcsa diktatúrában éltünk, ebben a kádárista diktatúrában, ami az én kifejezésemmel soft pornó volt – mind a két szó fontos: diktatúra volt, de lágy diktatúra volt. Na most, az egyik az azt állítja, hogy csak lágy volt, nem is volt diktatúra, a másik pedig azt mondja, hogy diktatúra volt, és arról a különbségrõl, ami az NDK-s komcsik és a mi komcsijaink között volt, amely különbségnek mi haszonélvezõi voltunk, és ezt a haszonélvezetet el is fogadtuk, arról nem szívesen beszélünk. [...] Felmerült – még a könyv kapcsán is elhangzott, az ÉS-ben volt egy ilyen cikk – hogy akkor most mondja el mindenki a történetét. Isten ments, hogy elmondjuk a történeteinket! Azért van egy könyv, hogy az elmondja, aztán másnak akkor nem kell elmondania. Mert rémes volna. Egyrészt, mert rémesek a történetek, másrészt meg úgyis hazudunk; nem azért, mert hazudni akarunk, hanem mert az ember hazudik. [...] Nem alkalmas erre így utólag a Kádár-diktatúra, hogy áldozatokra és bûnösökre osszuk föl – ennél sokkal bonyolultabbak, szebbek és csúnyábbak és gazdagabbak az élettörténetek, az életeink, tehát nem úgy van az, hogy van egy jobbik Magyarország és van egy komcsi Magyarország – ez így nem mûködik. Elvileg ezek az ügynökügyek ezt nagyon tisztán mutatták volna, ha meg akartuk volna nézni, de nem akartuk megnézni. Valóban áldozatok vagyunk, de azáltal, hogy áldozatok vagyunk, idõnként eltörünk, és ennek a töröttségnek aztán már további áldozatai is vannak, és errõl már nem szívesen beszél az ember. [...]
LITERA: Van a Javítottnak egy hangsúlyos és fontos állítása, hogy – a költõ ajánlásával szemben – „nem akarom megváltoztatni az életemet”. Érdekelne, hogy miben változott meg mégis a hétköznapi léted dimenziója? Milyen árnyalatokat kapott?
EP: Én attól féltem, hogy ezután majd komoly embernek kell lennem. A komolyságnak is van szépsége – ismerünk szép komoly embereket –, de én most nem erre a komolyságra gondolok, hanem a világ tragikus nézetére. Ami szintén egy nagyon fontos nézet, csak én azt gondoltam és gondolom most is, hogy ez idegen tõlem, és attól féltem, rá leszek kényszerítve erre. Mint ahogy rá voltam mindenfélére kényszerítve, amiben én nem vagyok jó; komolyságban nem vagyok jó, és attól tartottam, hogy ettõl aztán az leszek. De ez nem így van. Öregszem, és ettõl mindenféle dolgok változnak, de ettõl nem változott meg. Azt a brutalitást, amire ráláttam, azt eddig is láttam. Ezért hoztam én föl a könyvben is példaként a szeptember 11-et: azt is álságosnak érzem, amikor azt mondják, hogy szeptember 11-e óta egy más világ van, egy brutálisabb. Ez nem igaz; a világ mindig ilyen brutális volt, csak szeretjük becsukni a szemünket. Azt, hogy ilyen dolgok történhetnek, azt tudtuk, csak mindig másokkal történtek meg, vagy a regényekben. Nem? Hát, mindig a másikról derült ki: a szomszédról derült ki, a barátom apjáról derült ki, hogy ott Oroszországban mit csinált. Most kiderült, hogy ez nem így van. De ettõl, az édesapám történetétõl... azt akartam mondani: nem változott meg semmi; ez nem igaz, de nem ebbe az irányba. Az én komolyságom abban a gesztusban van, hogy rendben van: van az élet, és akkor éljük. Ez egy komoly döntés. És attól kezdve már minden komolytalanság erre a komolyságra épülhet; akkor már nem kell igazolnom magam elõtt a komolyságomat, mert az elsõ döntésem komoly. De ez is inkább a Harmoniára vezethetõ vissza; tehát annak, hogy tíz évet ilyen intenzíven dolgozom, annak vannak következményei. De ezek ilyen életforma-ügyek, amik mindig kicsit súlyosabbak voltak, vagy kicsit szürkébbek vagy színtelenebbek voltak, mint ahogy én azt elõre elképzeltem. És ahogy múlik az idõ, azt is látom, hogy nem is akarom azt, hogy színesebbé tegyem. Tulajdonképpen nem is foglalkozom vele.
LITERA: Meg lehet-e bízni a nyelvben, ha egy apában sem lehet?
EP: Ennél azért bonyolultabb, hogy mit lehet egy apával csinálni. Én például megbíztam az édesapámban, és helyesen tettem ezt. Meg hát tudod te is, hát persze, mindig mondjuk, hogy a nyelvben nem lehet megbízni, meg a szavakban sem, mert nem azt jelentik. Meg hát attól függ, hogy mit akarunk tõle. A bizalmatlanság legfeljebb azt jelenti, hogy az a nyelvi képzõdmény, amit elõállítunk, az nem egészen azt jelenti, mint amit mi gondolunk. De ez már egy 19. századi regénynél is így van, azért regény, mert annak a leglényegéhez tartozik a többértelmûség. A többértelmûség pedig mégiscsak a nyelvnek a használatából adódik, alakul... talán azt lehet mondani, hogy a szerzõnek még kevesebb a hozzászólása.

*** „kéjvágyó szerzeteslét”
LITERA: Bizalmatlanabb lettél? Szigorúbb, szúrósabb szemmel figyeled a tényeket, s magadat?
EP: Nem, épp ezt mondom. Én soha nem voltam szigorú abban az értelemben, hogy a szövegeim sem szigorúak, hanem inkább – ha jól vannak megcsinálva –, pontosak. A saját szigorúságom sem ettõl változott, hanem ahogy kicsit úgy öregedem, úgy... Ez egy kéjvágyó szerzeteslét, amiben él az ember – újabban néha fölerõsödnek a szerzetesi vonások.
LITERA: Míg máskor a kéjvágy.
EP: Hát, az folyamatosan. Szerencsére, mivel – ahogy mondtam – attól tartottam, hogy egy ilyen elkedvetlenedett, savanyú izé leszek. Ez nyilván összefügg azzal – és már csak félig-meddig akarom ezeket mondani, de azért mondom –, avval a kérdéssel, mert akkor még ez is kérdés volt, hogy elveszítem-e az édesapámat, vagy nem veszítem el. De ez viszonylag hamar kiderült, hogy nemcsak hogy nem veszítettem el, hanem semmit nem veszítettem el: semmilyen érzelmemet, tiszteletemet nem veszítettem el, mert azok mind valóságosak voltak, és valóságosak is maradtak. Ez nem volt világos, minthogy érzelmekrõl van szó, ezért errõl nem lehet próféciálni, tehát nagyon könnyen elõfordulhatott volna, hogy... Mert miért szeret ki valaki a másikból? Miért? Azért. Csak. Mert egyszerûen kihûl a szíve, aztán kész. De nem, ellenkezõleg, még hozzájött az is, hogy láttam, hogy ráláttam a szenvedésére. Most kicsit pontatlanul fogalmazok – mert inkább fogalmazok egy gyerek, egy fiú helyzetébõl, mint a könyv helyzetébõl, ezt élesebben kellene fogalmaznom, de nem fogalmazom élesebben –: még bizonyos, a helyzete ellenére való teljesítménye is világosan látszik. Az például, hogy megtartotta magának és így tovább. Nagyon sok ilyen van, azért mondom így, hogy félig-meddig vagy zárójelben vagy egyszer el lehet ezt mondani, mert ez már nem tartozik a nyilvánosságra, mert az az én meg a testvéreim dolga – és azt látom a testvéreimen is, hogy ugyanígy éreznek az apánk iránt. Az édesapám sorsa a fiai hozzá való viszonyát nem rombolta le. Ez nagyon nagy dolog vagy nagyon nagy ajándék tulajdonképpen.
LITERA:  Mi volt az elsõ dosszié kézhezvétele óta a legnagyobb öröm, ami ért?
EP: Folyamatosan kettõs könyvelésben voltam: hihetetlen nagy örömök értek, mert akkor jelent meg a Harmonia caelestis – a magyarban is, meg a németben is elképesztõ dolgok történtek. Meg hát ment az életem.
LITERA:  Tehát ebbe nem zavart bele.
EP: Hát, ez bonyolult.
LITERA:  Azért feszegetem.
EP: Én tehetséges örülõ vagyok. Az életem mégsem ebben telt, hanem az apámmal való foglalatoskodásban. Az a két év, az lényegében semmi másról nem szólt, csak errõl. Tulajdonképpen arról, hogy fölfogjam, hogy ez az élet része: hogy nem valami személyre szabott igazságtalanság történt velem. Kicsit úgy gondolkodik ilyenkor az ember, mint amikor beteg lesz, halálos beteg… Meg kellett értenem, hogy nem pechem van, nem kicsellóztak velem, nem összeesküvés áldozata vagyok, hanem hogy az én életem akkor most ilyen. És minthogy senki nem mondta meg nekem elõre, hogy az életem milyen lesz, nincs is mit számon kérni. Közben meg álltam egy színpadon, és tapsoltak. Emlékszem, volt bennem egy ilyen indokolatlan kevélység, hogy áh, mit tudnak ezek. Ha valaki rám nézett, akkor azt lehetett látni, hogy ennél jobban embernek nem mehet. Ez nem volt hazugság, de hát azért idõnként azt gondoltam, hogy van ennél jobb is. Fel kellett fogni, hogy ez az életemhez tartozik, és ha az életemhez tartozik, akkor ehhez viszonyt kell létesíteni. Soha nem az a probléma, hogy neuraszténiásak vagyunk, hanem hogy mi a viszonyunk ehhez a neuraszténiához. Nem az az érdekes, hogy egy író irigy, és belehal a másik sikerébe, hanem hogy evvel az irigységgel mit tud kezdeni. Az, hogy irigy, az nem hír.
LITERA: Amikor kijött a Javított kiadás, egy ismerõsöm fogadott rá, hogy biztos fikció.
EP: Azt gondolom, egyrészt, hogy három oldal után lehet hallani, hogy mi a helyzet, másrészt azt mondanám, hogy ennyire jó író nem vagyok. Ha most elgondolom komolyan, hogy beáldozni erre az apámat... Ugyan sok mindent beáldoz az ember... Értem én, logikus a gyanú, csak el kell olvasni, aztán... Persze mindenféle vadállati írókat ismerünk, akik mindenféle dolgokat felrúgtak, de vannak bizonyos dolgok, amiket nem lehet fölrúgni. Például, ha elgondolom a Celine-t. A Celine, az egy iszonyú undorító állat volt. Tényleg, aki egy féloldalnyi antiszemita szövegét elolvassa, hányingert kap. De hát, ha a szöveget megnézed, az a szegények iránti tisztelet... Ezt végig kéne gondolni. Az író személye mûködhet például aljasságból, mûködik is. De nem hinném, hogy aljasságból tud könyv mûködni. Nem is bírom elképzelni igazából. Másfelõl azt látom, persze, hogy ennél jobbat kitalálni... Poétikailag minden stimmel.
LITERA:  „Az Úristen a regényeim szempontjai szerint rendezi a sorsokat, sorsomat.” „Kullogok a könyvem után.”
EP: Valahogy így, igen.

*** „a viszonyt az elbeszélõi énhez, azt kell megváltoztatni”
LITERA:  Ha a Javított kiadást szigorúan szakmai, mûfaji kísérletnek tekintjük, akkor hogy érzed, mennyire sikerült? Azért is kérdezem, mert végig visszatér, hogy most kéne egy füzet, egy magnó vagy egy videó, mert úgy kéne rögzíteni az eseményeket, ahogy eddig sosem kellett.
EP: Az úgy van, és úgy is marad, hogy én ebben nem vagyok jó. Nem vagyok jó realizmusban. Amikor egy olyan szöveg keletkezik, amelyben tényleg fontos, hogy a velem szemben ülõ arcát pontosan leírjam. Fontos, hogy le tudjam írni, hogy a szája hogyan görbül. Most ugyan le tudnám írni, de ha elmegy, akkor meg már nem. A Nádas, az le bírja írni, mert mások a képességei. Én egy olyan szájat tudok leírni, hogy abban a szövegben az az optimális száj. Mert a velem szemben ülõ nincsen, mert majd lesz csinálva a szavakból valami. De ha van valami, amit vissza kell adni, az egy másik szituáció. Én ebben a szituációban nem vagyok nagyon jó, illetve olyan vagyok, amilyen. Továbbra is azt gondolom, hogy nekem az nem utam, hogy ilyen viszonyba kerüljek a szöveggel. Azt szeretem, hogyha nem kell tudnom pontosan, hogy mikor szedik a krumplit. Nyugodtan írhatom azt, hogy augusztusban szedik a krumplit vagy februárban, tökmindegy, ha nekem az kell, mert a szövegnek nem fontos. Miközben én azt is tudom, mert használom is, hogy ezek a pontosságok, tehát a dokumentumok pontosságai idõnként fontosak. De nekem – amikor azt mondom, hogy nekem, az mindig azt jelenti, hogy a szövegemnek – nem az a fontos, hogy augusztus vagy február, hogy az rendben legyen, hanem ennek a ténynek, a dokumentumok tényének van stiláris értéke. Az rendben van, hogy a lipicai ménesben mindig csak százhuszonhárom fehér izé van vagy pej – és akkor ennek a mondatnak stiláris ereje van. Én ezt az erõt használom, nem pedig azt a valóságot, vagy a tényeknek való megfelelést, hogy a lipicai ménesben tényleg százhuszonhárom micsoda van.
LITERA: Lehet-e mondani a jövõrõl valamit? Látsz-e már körvonalakat?
EP: Igen. Azt akartam, hogy egy szöveg-ciklusból megcsináljak legalább negyven-ötven oldalt, mielõtt a Javított kiadás megjelenik, de nem maradt rá erõm. Megcsináltam belõle két darabot. Aztán 2001 õszétõl ahhoz hozzá sem tudtam nyúlni, mert teljes erõvel ezt csináltam. Majd megnézem, hogy akkor ez valóban jó-e arra az átmenetre, amire gondolok. Azt is pontosan le lehet egyébként írni, hogy mi az a változás – elvileg, persze –, ami aligha lesz elkerülhetõ: hogy tudniillik a viszonyt az elbeszélõi énhez, azt kell megváltoztatni. Ehhez nekem volt egy nagyon pofátlan és természetes és nagyon flexibilis viszonyom. Ebbõl valami mást kell csinálni. Hát, hogyha tudok, de azt még senki nem tudja.
LITERA: De már dolgozol rajta, ha nem tévedek.
EP: Hát, ülök bent a szobámban. Belsõ munkálkodás.
LITERA: Szakmailag élvezed ezt, hogy ennyi mindent újra kell most generálni?
EP: Eggyel elõbbre vagyok még ennél. Ez fizikai dolog is, és a fizikai teljesítõképességemnek eléggé a végére értem. Most van bennem egy ilyen választott lassúság, hogy nem akarok olyan gyorsan túl lenni a dolgokon.
LITERA: Tíz plusz egy ilyen év után némi lassúság méltányolható...
EP: Nem azért csinálom, mert megérdemlem, hanem mert azt látom, ezt kell most csinálni. Ez a szöszmötölés eléggé jó. De amiket errõl mondani tudok, meg amirõl gondolkodom, az nem érdekes, mert egyelõre nagyon elvi. Nem úgy mûködik, hogy az ember elgondolkodik, hogy tényleg, milyen fontos az intertextualitás, hanem megy az ember, mint a vaddisznó, és közben ez kiderül, hogy ja, ez intertextualitás volt. Arról sem érdemes jelenleg sokat agyalni, hogy az elbeszélõi énhez való viszonyom akkor majd jól megváltozik. Egyszerûen megnézi az ember, és látja, hogy ez most valóságos-e vagy nem. Ha ezt nem látom, akkor úgyis mindegy. Persze, van olyan – mert, mint jól tudjuk, többféle íróállat létezik –, aki ezt úgy kieszezi, és akkor aszerint. Én ennél földhözragadtabb vagyok. Miközben elég sok elméleti ügyrõl gondolkodom, a gyakorlatom, az mégiscsak ez a kõmûves típusú vaddisznó. Elképzelem, ahogy...
LITERA: ...megy a spaklival...
EP: Megnézném a falat, amit felhúzna neked...

(Az interjú 2002. szeptember 26-án készült, teljes szövege a  litera irodalmi portál honlapján olvasható: www.litera.hu.)


Bibliográfia

ESTERHÁZY Péter
Harmonia caelestis
Magvetõ, 2000

Javított kiadás
Magvetõ, 2002

Fancsikó és Pinta
Magvetõ, 1976, 1981

Pápai vizeken ne kalózkodj!
Magvetõ, 1977, 1981

Termelési-regény
(kissregény)
Magvetõ, 1979, 1992

Bevezetés a szépirodalomba
Magvetõ, 1986, 1992

Csokonai Lili: Tizenkét hattyúk
Magvetõ, 1988, 1993

Hrabal könyve
Magvetõ, 1990, 1993

Hahn-Hahn grófnõ pillantása
– lefelé a Dunán –
Magvetõ, 1991, 1993

Búcsúszimfónia
Helikon, 1994

Egy nõ
Magvetõ, 1995

A kitömött hattyú
Magvetõ, 1988, 1993

A halacska csodálatos élete
Pannon könyvkiadó, 1991, 1993

Az elefántcsonttoronyból
Magvetõ, 1991, 1993

Egy kékharisnya följegyzéseibõl
Magvetõ, 1994

Egy kék haris
Magvetõ, 1996

BIRNBAUM Marianna D.
(beszélget ESTERHÁZY Péterrel)
Esterházy-kalauz
Magvetõ, 1991

„Danilo Kis halhatatlansága”
Magyar Lettre Internationale, 1

„Az elrabolhatatlan Európa”
Magyar Lettre Internationale, 2

„Örökségünk: a félelem”
Magyar Lettre Internationale, 4

„Posztmodern barbarizmus”
Magyar Lettre Internationale, 6

„Problemsz of dö rájter tudéj”
Magyar Lettre Internationale, 11

„Ha minden jól megy”
Magyar Lettre Internationale, 14

„A ritmus”
Magyar Lettre Internationale, 17

„Holnap folytatjuk”
Magyar Lettre Internationale, 20

„J’accuse”
Magyar Lettre Internationale, 30

„Ki nem történet-elv§ itt?”
Magyar Lettre Internationale, 31

„Ach, Enzensberger!”
Magyar Lettre Internationale, 34

„Esterházy vacsora”
Magyar Lettre Internationale, 37

(Eve-Marie Kallen interjúja)
„Nem akarok sokat, csak mindent”
Magyar Lettre Internationale, 39

„A Töttössy-szöveg”
Magyar Lettre Internationale, 47

 KERESZTURY Tibor
Félterpeszben
Arcképek az újabb magyar irodalomból
JAK-Magvetõ, 1991

(Mészáros Sándorral)
Szövegkijáratok
Széphalom, 1992

Petri György
Kalligram, 1998

Reményfutam.
Keleti kilátások
Magyar Narancs, 2000

Kételyek kora
Tanulmányok a kortárs
magyar irodalomról
Magvetõ, 2002

A vaddisznó rokona
Palatinus, 2002

(Háy Jánossal)
„Egy szigligeti beszélgetés”
Magyar Lettre Internationale, 43


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/