......
Delphine Hav

 Õszintén örültem levelezõlapjának.
 Örültem, mert oly jól ismerem ezt az érzést. Magam is éppen így vagyok Walt Whitman egy bizonyos versével és néhány kései Beethoven-szonátával. Sõt, én odáig megyek, hogy miközben úgy érzem, birtoklom e dolgokat, melyeket valójában senki sem birtokolhat, az az érzésem, hogy a szóban forgó zenemûvet vagy verset egyenesen nekem írták.
 Magától értetõdik tehát, ha meghatódom attól, hogy valaki, akit nem ismerek, a messzi távolban ugyanezt érzi egy képemmel kapcsolatban: akkor hát – gondolom én – nem egészen hiábavaló, amit csinálok.
 Noha általában nem válaszolok a rajongó levelekre (sajnos nincs idõm ilyesmire), és noha köszönõleveleket nem szokás megköszönni, mégis kedvem támadt rá, hogy ezt tegyem, mivel a levelezõlapra rápecsételte nevét és címét.

 
*****

JLF – lehetséges, hogy most nekem támadt kedvem válaszolni a maga levelére? Úgy veszem észre, mintha egy parányi düh kezdene fortyogni bennem. Vajon mit számít az, hogy fiatal vagyok vagy öreg, netán középkorú? Jogosabb talán úgy írni, ahogy írok, ha nem tudom, mit csinálok?
 Bocsásson meg, de úgy tûnt, mintha a kérdésében lett volna valami lekezelõ, és ez bánt engem. De jó, akkor nézzük a koromat:
 Elég öreg vagyok ahhoz, hogy cigarettázzam, de ahhoz, hogy a következmények miatt aggódjam, még fiatal.
 Elég öreg vagyok ahhoz, hogy szüljek, de ahhoz, hogy anya lehessek, még fiatal.
 Elég öreg vagyok ahhoz, hogy külön lakjam, de ahhoz, hogy saját kanapém legyen, még fiatal.
 Elég öreg vagyok ahhoz, hogy eltartsam magam, de ahhoz, hogy félretegyek öregkoromra, még fiatal.
 Elég öreg vagyok ahhoz, hogy diplomám legyen, de ahhoz, hogy elkezdjem visszafizetni a diákkölcsönt, még fiatal.
 Elég öreg vagyok ahhoz, hogy emlékezzem az algériai háborúra, de ahhoz, hogy a második világháború miatt csak öröklött haragot érezzek, még fiatal.
 Túl öreg vagyok ahhoz, hogy kihagyjak egy éjszakai alvást, de ahhoz, hogy délután szundikáljak, még fiatal.
 Hajszálpontosan ennyi idõs vagyok.
 Íme a hosszú válasz egy rövid kérdésre egy fiatalabb nõtõl egy idõsebb férfinak.

*****

Nekem nehéz lenne, kedves Delphine, ilyen pontosan megadni az életkoromat, mint ahogy Ön tette. De semmi kétségem afelõl, hogy az életnek egy másik szakaszában vagyok, mint Ön, és hogy másfajta döntések elõtt állok. Egy mulatságos kis adat, amely mégis jellemzi a koromat: épp arra készülök, hogy egy új kanapét vegyek magamnak! Az, amelyiket fiatalemberként vettem, akkortájt, amikor Párizsba költöztem, már igencsak ütött-kopott.
 Nagyon jól megértem dühét vagy méltatlankodását kérdésem miatt. És ugyanakkor rendkívül mulattat is.
 Általában a középkorú nõk érzik sértve magukat, ha a koruk felõl érdeklõdik az ember. Én egy olyan nõtõl érdeklõdtem, akit nagyon fiatalnak tartok, arról, hogy mennyire fiatal – erre megsértõdik.
 Az az igazság, hogy nem olyan könnyû dolog nõi keszkenõket felvenni, legyen az a nõ fiatal, középkorú vagy öreg. (Talán inkább ott kellett volna hagynom a földön...)
 Mennyire pontosan adhatnám meg én a koromat? Például elmondhatom, hogy van egy kutyám, Bastian, kutyaévekben számítva éppen annyi idõs, mint én emberévekben. És nem valami fiatal kutya már.
 Egyébként mellékelten küldök egy katalógust a legutóbbi velencei kiállításomról, melyben ott áll az önéletrajzom: ennél pontosabb már nem lehetek – noha Ön egyáltalán nem érdeklõdött a korom felõl, jut eszembe hirtelen. De ha már leírtam ebben a levélben, el is küldöm szívélyes üdvözlettel.

*****

Kedves Jean Luc Foreur!
 
– éjjel írtam egy levelet, mely a papírkosárban kötött ki összegyûrve, ahelyett hogy szépen összehajtogatva, borítékba téve egy postaláda mélyére hullott volna. Jobb így. Mert ma reggel – az ajtó levélnyílásán keresztül – egy vastag boríték érkezett. Katalógus-vastag. Köszönöm!
 Tehát akkor ez most egy köszönõlevél lenne. Ugyanakkor levél egy férfinak, akirõl tudom, hogy sötét hajába õsz szálak vegyülnek, szeme csak úgy világít sötét arcából, õsz szakállát sötét foltok, fehér ingét – közvetlenül a mandzsetta fölött – sötét festékpöttyök tarkítják, és az íróasztalán hatalmas a rendetlenség. Annak a férfinak írok, akinek az olvasószemüvege balra fönt egy könyvhalom tetején hever – és nem annak a lágy tekintetû ifjúnak, akirõl szintén van egy kép a katalógusban. Nem annak a fiatal férfinak írok, akinek egyetlen õsz hajszála sincsen, akinek még borotválkoznia sem kellett, noha természetesen volt olyan hiú, és elment a borbélyhoz, akkor, 52-ben Velencében, hogy olyan legyen a fényképen, mint egy fekete-fehér film hõse.
 Annak a férfinak írom a köszönõlevelem, akinek némileg már ritkásabb a haja, és valamivel hosszabb is, mint a frissen nyírt ifjoncé. Annak, akinek szája körül határozott vonás húzódik, mely bizton árulkodik arról, hogy ugyanaz a férfi, mint aki egykor volt a francia kiállításon a Palazzo Ducale csarnokában.
 Pedig az ember nem maradhat ugyanaz: megváltozunk minden álomtól, minden csóktól és minden vereségtõl. Megváltozunk minden szerelemtõl és minden utazástól: lassan és észrevétlenül minden azzá válik bennünk, amit tapasztalatnak nevezünk. Megváltozunk minden új barátságtól – vajon mi másért futnának zátonyra gyerekkori barátságok, ha nem azért, mert már nem azok vagyunk, akik egykor voltunk?
 Ma reggelre virradóan én egy egészen kicsit megváltoztam. Azért küldöm ezt a köszönõlevelet az éjszakai helyett.

*****

Kedves Delphine!

 Köszönöm leveled, bocsáss meg, hogy csak ilyen hosszú idõ múltán válaszolok. A feleségem beteg volt, ezért egyedül kellett megszerveznem egy kiállítást – ezzel általában õ foglalkozik.
 Kedvesnek szólítottál a leveledben – ez új. Én pedig tegezlek – ez is új. De a "te" természetesnek tûnik mind kezem, mind gondolataim számára.
 Még mindig nem tudom, vajon miért tudsz ilyen jól franciául, mivel foglalkozol, milyen vagy. Feltételezem, hogy édesanyád francia, azért francia a keresztneved, és édesapád dán – innen a számomra kimondhatatlan utónév.
 Úgy képzelem, a bõröd fehér, akárcsak a Trikolor és a Dannebrog fehérje (épp most ütöttem fel a lexikont Dániánál).
 A szemed talán zöld, mint a félsós víz, mely körülvesz. (Gyermekként láttam egy – azt hiszem – norvég festõ tengeri tájképét,  mely nagy hatással volt rám: a dagadó fehér vitorlák,  akár a tajték a hullámok tetején, s a víz éppolyan zöld, mint amilyennek a szemedet képzelem.)
 Ha zöld a szemed, akkor viszont a hajadnak vörösnek kell lennie. Nem olyan vörösnek természetesen, mint zászlóinkban a vörös, hanem mint az öröm és az õrület vöröse, inkább vörhenyes, akár egy tó vize, a kék és a zöld, a zöld és a szürke egyszerre. Az aranytól a rézen át az umbráig változó árnyalatokkal teli vörös. Így képzelem el a hajadat – a válladig ér és enyhén hullámos.
 Az ajkadat teltnek képzelem – ott feszül benne mind a két nyelv, melyet beszélsz.
 És úgy képzelem, hogy a lábad hosszú, mert az Eiffel-torony az édesanyád és a Kerek Torony az édesapád (még ebben az öreg lexikonban is, melyben mikroszkopikus képek vannak a Koppenhágáról szóló cikkben, úgy látom, hogy Freud ki tudott volna hozni egyet s mást ebbõl a toronyból). Hosszú a lábad azért is, mert jó nagyot kell lépned Dániától Franciaországig. Németország átkozottul nagy.
 Akárhogy is, egy biztos: szép vagy, azt olvasom ki a leveledbõl.
 Amit azonban nem tudok kiolvasni a leveleidbõl, az az, hogy vajon mivel foglalkozol. Már legalább egy órája próbálom kitalálni, hogy mi lehet a foglalkozásod, de egyszerûen nem ugrik be semmi. Légy szíves, írd meg a következõ leveledben, és küldj egy képet is magadról. Kérlek!
 A kutyáim már ugatnak, meg kell etetnem õket. És még rengeteg más dolgom is van, ezért most gyorsan elküldöm neked ezt a levelet.
  Sok szeretettel üdvözöl

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu