Thomas Brussig
Nosztalgiázunk
(mert emberek vagyunk)

Az NDK-ból való kilépés hihetetlen mértékû elfojtással járt együtt. Bár 89 õszének heteiben egyre-másra sor került a saját felelõsség elismerésére, különösen újságírók részérõl, és az NDK népe a polgári szabadságok elnyerése feletti õszinte öröm és megkönnyebbülés után egyébként is kezdett valami szégyenkezésfélét érezni. Szégyenkezést amiatt, hogy követte a jelszavakat, hogy hazugságra nevelte a gyerekeket, szégyenkezést amiatt, hogy gyengeségbõl, naivitásból vagy karriervágyból kész volt egy rég leleplezett ügy szolgálatába álni.
Senki se él szívesen együtt a szégyenével, úgyhogy hamarosan már csak hõstörténetek keringtek. Egyszerre mindenki azt kezdte hangoztatni, hogy õ mindig is ellene volt. Mindenki tudott mesélni a saját ellenállásáról, mindenkit üldöztek, mellõztek, fenyegettek, stb., vagy üldözéssel, mellõzéssel, fenyegetéssel fenyegettek. Ahogy 1945 elõtt minden német zsidót bújtatott, úgy adott közre 1990-ben minden NDK-polgár ellenállói önéletrajzokat. Ez elég abszurd volt, mert ha valóban így lett volna, az NDK nem marad fenn 40 évig, és a fal, egy perverz politika legfeltûnõbb kifejezése, mintegy kõvé válása nem állhatott volna 28 évig. Nem, túlságosan sokan túlságosan sokáig túlságosan keveset tettek ellene. De ahelyett, hogy megkérdeznék maguktól: Mi az, amit soha többé nem akarok csinálni az életben?, minden sarokból azt lehetett  hallani: Én már akkor, abban az adott helyzetben is homokszem voltam a gépezetben.
Ezek a hamisítások konszenzusképesek voltak. Minden fasiszta a hadseregben, minden százötven százalékos tanár, minden kikapcsolt agyú elvtárs elhatárolhatta magát a rendszertõl. A millió opportunista még inkább.
Csak a Stasi nem értékelhette át magát. A Stasi démonizálása, ami ezt az óriásapparátust (és azokat, akik neki dolgoztak) hirtelen intelligenciával és hatékonysággal ruházta fel, az alamusziságot és gyávaságot racionális viselkedésnek tüntette fel: ettõl a Stasitól rettegni kellett.
Politikailag ez a leegyszerûsített egyenleg jól beleillett a napi politika koncepciójába. Mert egy katarzishoz idõ kell, a német egység viszont sürgõs. Egy NDK-nép, amely számot vet saját bûnével és felelõsségével egy elfuserált, szerencsétlen társadalom kialakításában, kiszámíthatatlan lett volna, amikor végre átküzdötte magát az emancipált, szabad életmódhoz, és garantáltan nem lehetett volna minden probléma nélkül hozzácsatolni a Szövetségi Köztársasághoz. Ám: „Csak semmi kísérletezés”, így szólt azoknak a jelszava, akik megnyerték az elsõ szabad választásokat. A nép azoknak a karjaiba omlott, akik tudták, mi merre hány centi.
Ez sem újság.  Az ajánlatot, hogy maguk oszlassák fel magukat, hálásan elfogadták. Azzal, hogy megmutattuk, hogy semmi más nem akarunk lenni, csak a Nyugat, azzal, hogy átpártoltunk az ellenséghez, hirtelen az NDK legélesebb ellenfelei közé számíthattunk – egy olyan NDK-énak, amelyik mindig is Németország nyugati fele totális ellentétének tekintette magát. Mivel túlharsogtuk a zenekart, és hagytuk magunkat a német egységbe beszippantani, visszamenõleg  az ellenállók országa lett belõlünk.
A Nyugat közremûködött ebben a játszmában. Amikor a Népi Kamara 1990 nyarán megvitatta a belépést a 23. cikkely szerint (a belépés nem egyesülés – milyen alapon beszél bárki is „újraegyesítésrõl”? Egy szóban két hazugság: Hogyhogy „újra”? Hogyhogy „egyesítés”?),  a hatalom új választott birtokosai túltettek egymáson az NDK szétszedésében: a gazdaság gyengélkedik, az állam csõdbe ment, a politika, az iskolarendszer, a közigazgatás, a jogellátás, rendõrség és hadsereg, közlekedésügy, telekommunikáció, médiák – minden a szemétre való.  És hirtelen az ijedt kérdés: És mit érünk mi egyáltalán? Mit hozunk be az egységbe? A válasz személyesen Helmut Kohltól érkezett: Az embereket, mondta. Szorgalmasak, nehéz idõk jártak rájuk, és még a 40 év SED-indoktrináció sem tudta visszatartani õket attól, hogy rögtön a Nyugatot válasszák, amint módjukban állt. Most, hogy a német hazafiak népévé lettünk nyilvánítva, rögtön meg kellett mutatnunk, hogy tényleg azok vagyunk (mert a szívünk mélyén tudtuk, hogy tulajdonképpen nem vagyunk azok), úgyhogy Rostockban és Hoyerswerdében rágyújtottuk a külföldiekre a házat. Ha egyszer „újraegyesítés”, akkor ezt mondja nekünk az „újra”, folytassuk ott, ahol Németország abbahagyta. Talán csak egy kisebbség volt, amelyik így érzett, és ennek is csak egy kisebbsége volt, amelyik csúnya képekkel ajándékozott meg minket (és ezt is csak akkor, amikor már alkohol is volt a dologban).  De egyvalami biztos volt, mégpedig az elejétõl fogva: A német egység passzra ment.
Rendben van, a 23. cikkely szerint hagytuk magunkat a csatlakozásra rádumálni, mint a lakásajtóban egy porszívóügynöktõl. A hangulat rossz volt, mert a köztudottan gyengélkedõ gazdaság „leépítése” tömeges munkanélküliséggel járt együtt. Éppen az következett tehát be, amitõl a SED (a Német Szocialista Egységpárt) mindig is óvott minket. A jólét Nyugaton, ezt verte belénk az Egységpárt, jelentõs és tagadhatatlan, de ennek a jólétnek megvan az az ára, hogy senki sincs biztosítva a munkanélküliség szörnyû sorsa ellen. Most egyes vidékeken a lakosság több mint egynegyede érte meg azt, hogy számukra a német egység éppen azt jelentse, ami a kapitalizmusbeli lehetõ legrosszabb sorsként  volt nekünk megjósolva: a munkanélküliséget. Ilyesmi azelõtt nem volt... Hoppá!  – Vajon nem ebbõl születik a kommunizmusba való visszavágyás?
Nem csak. Az NDK képzõdményéért való egyéni felelõsség kérdését, a gyávaság, naivitás és elvakultság kérdését elõször a fent vázolt válaszsémával megkerülték. A Stasi rettentõen elnyomott minket, és én különben is valahogy mindig elleneztem, amit a régi feljebbvalóm ellenségével való örömteli egybeolvadással be is bizonyítottam. „Németország” volt a felelõsség kérdésének elhárítása. De „Németország” hirtelen nem volt alkalmas olyasmire, amire még büszkék lehettünk volna,  és úgy, ahogy az NDK-ban sem akart tovább senki részt venni, ugyanúgy most senki sem akart hallani arról, hogy õ választotta volna Helmut Kohlt és a helyetteseit.
Ha mi, keletnémetek hirtelen elutasítjuk Németországot, mintha mindig is elutasítottuk volna – akkor lehet, hogy mégiscsak odaadó kiszolgálói voltunk az államnak? Mit kezdjünk ezzel a gyanúval?
„Nem is volt minden olyan rossz”, ez lett a szállóige, amit azóta már számtalan kabarémûsorban kigúnyoltak.
A németek reflexszerûen egymásba kapaszkodtak. Míg a nyugatnémetek az egységet csatlakozásként fogták fel, és kezdték nemcsak a német márkát, hanem a törvényeket, és ami még bonyolultabb volt, a szabályozást, a szokásokat, az egész üzemi kultúrát (mint pl. a hirdetési rituálét és a reklámok tálalását) átvinni keletre, minden elõttük felbukkanó akadálynál (akár túlterheltségbõl, akár restségbõl, vagy - ami különösen kényes ügy -, józan észbõl, igazságérzetbõl vagy meglevõ jobb módszerekbõl adódtak) azt hangoztatták: arról volt szó, hogy az egész gyengélkedõ NDK-rendszert mindenestül meg kell haladni. Kézenfekvõ, hogy a nyugatival szemben ilyen helyzetben  elhangzott egy „Nem is volt minden olyan rossz”. És ebben a kontextusban az, hogy „Nem is volt minden olyan rossz” úgy hangzik, mint egy elfojtott „Voltaképpen egész jó volt”. És ha voltaképpen egész jó volt, akkor miért kell magunknak még szemrehányást is tenni, hogy nem voltunk eléggé ellene? A „Nem is volt minden olyan rossz” tehát nemcsak az új mindennapi elvárások és túlzott elvárások elhárítására volt alkalmas, hanem az NDK-rendszeren belüli egyéni felelõsség még mindig nyitott kérdésének hárítására is –, ahol az elsõ aspektusról egészen nyíltan szó esett, a másodikról nem. És kezdett kicsírázni az NDK-nosztalgia, ami mindenre jó volt, szépen erõsödött, és széles körben bontakozott ki, s amit találó kifejezéssel úgy neveztek el: „Ostalgie“.  És semmit nem lehetett könnyebben eladni, mint ezt az osztalgiát. A televízió regionális programjaiban régi show-mûsorok olcsó felvételeit sugározta, „egykori sztárjainknak” (akiktõl már akkor is hánynom kellett) új fellépési lehetõségeket kínált. A koncertszervezõk nagy keleti turnékat rendeznek az egykori NDK-zenekaroknak, majdnem minden, a fordulat után szétszóródott zenekar újra egymásra talált, és „a mi egykori slágereinkbõl” (amelyektõl ugye nekem már akkor is…) számtalan új CD-felvétel készült.
A kilencvenes évek elsõ felében kimondottan az volt az érzésem, hogy lehetséges volna szembenézni az NDK-múlttal (ami számomra az egyéni kudarccal való szembenézés: Én számon kérem magamtól a saját kudarcomat, te magadtól a tiédet –  és együtt siratjuk el).  A „Nem is volt minden olyan rossz” beláthatóan elõnytelen álláspont – ezzel szemben az a hipotézis, hogy „Minden rossz volt” produktív beugró lett volna –, amit aztán késõbb relativizálni lehetett volna akár még egy „Nem is volt minden olyan rossz”-ra is. Az így kihámozott „Nem is volt minden olyan rossz” tudta volna, mit jelent (mégpedig biztos nem azt, hogy „Voltaképpen egész jó volt”).
Annak a veszélyét, hogy a Nyugat a „Minden rossz volt”-felszámolást Keleten az esztelenség és az igazságtalanság térnyerésére használja fel, nem lehet csak úgy félretolni. Annak idején, a 90-es évek elsõ felében
inkább a kedvemre volt, hogy szabad terepet kínáljunk a Nyugatnak, semmint hogy a szõnyeg alá seperjük az NDK viselt dolgait.
Akkoriban írtam a „Magunkfajta hõsök” címû regényemet. Ennek a regénynek az erkölcsi háttere a következõ:  szégyenletes a saját butaságunkról, a saját elvakultságunkról és a saját gyávaságunkról beszélni. (Ez volt a szememben az egyéni csõd három komponense az NDK-ban). Megalkottam hát egy hõst, aki egyes szám elsõ személyben tényleg beszél a saját csõdjérõl, méghozzá hallatlan nyíltsággal. (A hõs nemcsak történelmi létezésében vall kudarcot, hanem férfiként is, és errõl is részletesen beszámol, méghozzá sokkoló nyíltsággal.) De az én hõsöm nemcsak hallatlan nyíltsággal beszél a kudarcáról – nem, az õ csõdje (ostobasága, gyávasága és elvakultsága) mindent felülmúl, ami az NDK-ban kudarcban létezett. Azt reméltem, hogy egy ilyen könyv majd megmutatja a lelkes (mert nevetõ) olvasónak (mivel a könyv vaskos komédia is), hogy a saját csõdünkkel való szembenézés „megtisztít”. Ezt a katarzist legalább a hõsömnek megadtam. És azt gondoltam: Ha az olvasó érzi, hogy ha még ez a hõs is, aki kívülrõl nézve igen-igen nevetséges alak, ha még ez is képes így beszélni a saját csõdjérõl, holott ez a csõd jóval túlmegy az olvasóén – akkor miért ne érezné magát felbátorítva, hogy végre szembenézzen a saját csõdjével  is?
Amikor a „Magunkfajta hõsök” 1995-ben megjelent, a legnagyobb meglepetésre egy pillanat alatt bestseller lett Németországban, mégpedig Keleten és Nyugaton egyaránt. Mindaddig az NDK-ról és a Stasiról szóló anyagok biztos bukásnak számítottak. A „Magunkfajta hõsök“-et a nevetés vitte sikerre, a morális üzenetet még vették, de a vitákat nem befolyásolta a várt módon. Végül is mintát adott arra, hogyan lehet új módon írni a létezõ szocializmusról: mulatságosan, nem törõdve a társadalomelemzéssel és a jellegzetes „régi” kérdésekkel (Hol húzódtak a törésvonalak? Mikor árulták el az eszmét? stb.), de bevonva a korabeli mindennapi valóságot, a márkaneveket, hogy miket tanítottak az iskolában, kedvelt tévémûsorokat, „régi sztárjainkat”, stb. A könyvet érdekes módon gyorsan lefordították majdnem minden nyugat-európai országban. A volt keleti blokk országaiban viszont nem siettek kiadni.
Már az a kísérlet is kudarcba fulladt, hogy a könyv egy német példányát átadják az 1999-es frankfurti könyvvásáron a WAB lengyel lektorának. Miután röviden elmeséltem neki a cselekményt és a rendkívüli sikersztorit (több mint 20 kiadás Németországban), csak ennyit mondott: „Polish people don´t use to think about that time.“ Igen, mondtam, ezt gondolta mindenki (engem beleértve) a keletnémetekrõl is – míg ez a könyv nem jött. Egy „Sorry“ -val megmaradt annál, hogy „Polish people don´t use to think about that time”.
Az a kísérlet, hogy a „Magunkfajta hõsök”-kel felelevenítsem a kezdeteknél leragadt vitát a felelõsségrõl, nem sikerült. Ehelyett sokszor magamat is azon kaptam, milyen gyakran és milyen szívesen mesélek történeteket „azokból az idõkbõl”, és hogy felélénkülünk ezektõl az emlékektõl. Egyszerûen nem voltam már képes úgy utálni az NDK-t, ahogy a 80-as évek végén utáltam. Holott pontosan tudtam, milyen üresnek, unalmasnak, beszûkültnek és deprimálónak éltem meg többnyire az NDK-idõket, mégis elfogott olykor a kedv, hogy korabeli történeteket meséljek: a rögtönzésekrõl, amelyek a hiányt próbálták ellensúlyozni, a spontán, aggálytalan vállalkozásokról, a hatóságokkal való (következmények nélküli) összetûzéseimrõl.
Egy író számára kihívást jelent, ha azt érzi, hogy érzései nem esnek egybe a tényekkel. Ebben az esetben érzéseimben a keletnémetek többségével osztoztam. Én is nosztalgikus lettem, ha másként is – az én nosztalgiámat feltehetõleg csak az idõ idézte elõ, nem valaminek a hárítása. Én még „beérkezett” is lettem, íróként jól kijöttem, és bevételem is volt. Mitõl lett nosztalgiám?

Mivel érdekelt a nosztalgia, írtam még egy könyvet, „A Napsugár fasor innensõ vége” címmel. Ez az anyag eredetileg egy filmes anyag volt, filmként 1999-ben, néhány héttel a könyv megjelenése után készült el, német mozifilmként több mint 2,5 millió nézõvel azóta verhetetlenül élvezi a közönség kegyeit, a kezdeti szkepszis ellenére – „a keleti cucc nem megy”, ezúttal ez volt a szöveg, de ezt már ismertem. „Olyan filmet akarok – közöltem –, hogy a nyugat-németek irigykedjenek, amiért nem élhettek az NDK-ban.“  Ebben az igényben persze ott van a valóság groteszk eltorzítása, de az NDK eltûnésével kivonja magát az ellenõrizhetõség alól, és a legviccesebb megállapítások tárgyává tehetõ – mindegy, hogy elátkozólag vagy megszépítõleg. A film aztán a rendezõ, Leander Haussmann intencióit követte, aki  az anyagban rejlõ kultikus lehetõségekre tett fel mindent (musicalszerû táncbetétekkel, stilizált jelmezekkel stb.), míg „A Napsugár fasor innensõ vége” címû történetet írtam, hogy kiderítsem, mi is a nosztalgia.
A „nosztalgia” idõközben leharcolt fogalom lett. Szemrehányásokat tesznek: „Fogják meg! Nosztalgiázik!” Ez valamikor másképp volt – a nosztalgiázók szeretetre méltó, világot járt, tapasztalt embereknek számítottak, elnézték nekik, hogy úgy odavoltak a múltért.  A nosztalgia tehát sokkal régebbi, mint az NDK-nosztalgia vagy mint a „visszavágyódás a kommunizmusba”.
Minden ember érez nosztalgiát, vagy majdnem minden ember. És majdnem minden ember szívesen emlékezik. A keletnémeteknek nincsen más múltjuk, csak az NDK-ban leélt életük, és ez mindenkire vonatkozik, aki a szovjet hatalmi övezetben nõtt fel, hogy nincsen más múltja, csak ez a totalitárius. Emlékezésünk tárgyát csak azok a nem valami szép idõk képezhetik. Mégis megdöbbentõ és ugyanakkor csodálatos is, hogy az emlékezet azt, amit átéltünk, mindig szépnek tünteti fel. A nagypapám még az elsõ világháborút is szépnek találja. Az emberi emlékezés folyamatában titokban benne lakozik a megszépítés, és még egy olyan sokfelõl támadott témánál sem hagyja kilakoltatni magát, amilyen a totalitarizmusra való visszaemlékezés. Emlékezni nem ugyanaz, mint megjegyezni vagy rögzíteni –  az emlékezés teszi lehetõvé, hogy „békét kössünk a múlttal, amelyben minden harag eloszlik, amely a nosztalgia puha fátylát teríti mindenre, amit valamikor  élesnek és metszõnek éreztek. A boldog embereknek rossz a memóriájuk és gazdagok az emlékeik“ –  így végzõdik az a történet. Nosztalgiázunk, mert emberek vagyunk.
Írás közben éltem át, hogy irodalmilag milyen árat kell fizetni azért, ha „emlékezünk”: Életlen kép keletkezik, lehetetlen élesre állítani. A szavakból hiányzott a pontosság, a jelzõk elcsépeltek voltak, slágerszövegszerûek. Köd lebeg a sorok fölött, nem lehet élesen odanézni. A könyvben, ahol az NDK szebbnek mutatkozik, mint amilyen volt, nem lehettem pontos –, különben olyan csúfra sikerült volna, amilyen volt. Az – egyébként elég hangulatos  – történet tehát mit sem mond az NDK-ról, annál többet arról, hogyan mûködik az emlékezés az NDK-ra. Ehhez az is stimmel, hogy az elbeszélésben ott rejlik egy paradoxon: a sok epizód, amelyek könnyen követhetõ egymásutánban mindig egy kicsit elõre szaladnak vagy visszaugranak, ha pontosan akarjuk tudni, nem helyezhetõk el ellentmondások nélkül egy idõsávban. (Itt sem lehetséges az egzaktság. És: itt is egész pontosan oda kell figyelni, hogy észrevegyük a hibát, amit az emlékezés állít elõ.) De az emlékezés így dolgozik: epizódokra tudunk visszaemlékezni, sokszor egész pontosan tudjuk, hogy is volt, amikor egy embert vagy egy helyet elõször láttunk. De nem tudjuk megmondani, hogy ezt az embert vagy azt a helyet láttuk elõször, és egyáltalán milyen sorrendben állt össze sok-sok élményünkbõl az emlékezetünk.
A felolvasásokon mindig megvan a külön üzenetem a keleti közönség és egy másik a nyugati közönség számára. Keleten azt mondom: „Emberek, nyugodtan emlékezhettek az NDK-ra. De ne higgyétek, hogy emlékezetetek az igazat mondja. Nem ítélhetitek meg az NDK-t az emlékeitek alapján. Az emlékezés NDK-jával szemben a jelennek nincs semmi esélye, és tíz év múlva majd azt hiszitek, hogy az NDK maga volt a paradicsom.” Nyugaton azt mondom: „Ha a keletiek szívesen emlékeznek, ez nem azért van, mert visszakívánják az NDK-t, csak olyasmit csinálnak, amit minden ember szívesen csinál: egyszerûen csak emlékeznek.”
Míg a 90-es évek elején lehetségesnek és feltétlenül szükségesnek tartottam, hogy alaposan vessünk számot a közelmúlttal, most ezt már kizártnak tartom. Egy nemzedék elmúltával, az 1968-asoktól eltérõen, már nem lesz itt egy olyan generáció, amelyik megpróbálna számot vetni a szülõkkel. Egyrészt a keletnémet gyerekek demográfiai súlya nem elegendõ ahhoz, hogy elindítson egy társadalmi vitát, másrészt az NDK-totalitarizmus által hátrahagyott kérdések már régen nem nyomnak annyit a latban, mint a 20. század történelmi katasztrófái. Minek ide az elemzés? Van bajunk elég. Az NDK-t most már mindenki magasztalhatja kedve szerint.
És persze vannak olyan emberek is, akik komolyan szeretik az NDK-t. Most még könnyen belátható, hogy valaki, akinek tartalmas munkás élete volt az NDK-ban, felelõsséget viselt, döntéseket hozott, és az egyesítés után munkanélkülivé vált és az is maradt – hogy egy ilyen embernek nem maradt más, mint hogy az akkori idõkrõl lelkendezzen. Senki sem akar felesleges, haszontalan lenni – és a német egyesítés óta nem adódott mindenkinek, akiben csak a jó szándék volt meg, új lehetõség. De ennyire mégsem egyszerû a dolog. Emberképem egyik legérzékenyebb megrendülése az volt, amikor rádöbbentem, hogy nem minden embernek kell a szabadság. Sokan félnek a szabadság kihívásától, és sokan készek becserélni a szabadsággal járó esélyeket a reálszocializmus egyenlõsdijére, ami legalább egy bizonyos fokú biztonságot szavatolt egzisztenciális kérdésekben.
Nem minden ember olyan, hogy ki is bírja a neki szánt szabadságmennyiséget. A szabadságban hamar hideg lesz és kíméletlen, és az egoizmus is szereti magát „szabadságként” ünnepeltetni, de ez nem újság. A „szabadság”, a Nyugat ígérete az a fogalom, amellyel a leggyakrabban visszaélnek.
Aki nosztalgikusnak tûnik, még nem kívánja komolyan vissza a régi viszonyokat. De aki komolyan visszakívánja a régi viszonyokat, még nem biztos, hogy nem tudja, mit beszél.

KARÁDI FORDÍTÁSA


Bibliográfia

BRUSSIG, Thomas
„Magunkfajta hõsök”
Magyar Lettre Internationale, 22

MARON, Monika
„Zonofóbia”
Magyar Lettre Internationale, 22

ENGLER, Wolfgang
„Kollaboránsok országa?”
Magyar Lettre Internationale, 22

WAGNER, Richard
„A szocializmus diszkrét bája”
Magyar Lettre Internationale, 35


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/