Románckísérlet

(Poskus romance)

Az ismeretlennek
Állok a balkonon és nézem a budapesti háztetõket.
A Paklenicán most dalolnak a csalogányok.
Telehold van.
Állok ezüsttel kettészelve
az áradó holdfény vad szépségében. S a gondolatéban.
Nem tudom, ismerik-e a csalogány dalát.
Dala az anyaszült meztelenségbe nyeli el az embert.
A gondolat meghajol a ragyogó fénynek,
s az éj úgy villan a madárdal ezüstjében, akár a kés.
Meztelenül merülök a fehér félhomályba,
talpam a harmatos fûbe süpped,
testem az éjszaka hûvöse öleli.
A szakadék feneketlen.
A város túlárad a látóhatáron,
a tetõk kockák és árnyak játékává törik a tájat,
a szikrázó holdfényt és a város skatulyafedelét
és a gondolatot, az emléket és az éhséget.

Minden dal lesz ebben az idõben
szabadságomnak az útján.
A ritmus szikla a kép éles sötétjében
a tajtékos, tovasikló szavak folyóján.
Nincs múlt, mely formálja a fehér képeket,
hanem a tér lírai fénye, mely hullámzik, mint a suttogás.

Megint itt vagyok,
a város éjszakai neszei fölött,
a tetõk szecessziós négyszögeinek tajtékán.
Nyár van, éjjelbe fordult a pannon síkság,
az utcán a mindenség langyos lehellete lohol.
Testemet gyöngéden érinti a holdfény
s a kékség felkavarja az emléket,
szinte elviselhetetlenül.

A csend fehér, mint a jég.
Szerelmem, költészet világa.
Növekedésem, holdfény – növekedésem.

Most támadnak a legvakmerõbb gondolatok,
képekbe sûrítve
lassan érlelõdnek.
Az északi szél legyezõként hussan az éj fehérségébe,
a feledés magányába,
a gondolat izzik láthatatlan lázban tovább.

Állni valahol fent, mondani igaz szót,
kenyérként véve nyelvedre,
alakzatban, lenni szemöldök, sanda pillantás,
nyugodt férfi, izmos és meztelen a holdfény permetében,
fémélesen és sötét zöld rejtélyben,
mely kifeszíti a hímtagot;
Rubens képeihez hasonlóan a Müncheni Képtárban;
vagy olmék fejek gránitillatához,
a dzsungel hangjaihoz a San Pedro folyónál, Guatemalában,
extatikus imához a fák ölén fekvõ lerombolt monostorban,
a katolikus buzgóság keserû feketeségéhez,
az erõs, önálló nõk szerelméhez és a kutyaugatáshoz.
Katonaság támad a gerillatáborra: tüzek és vér
és Isten, fehéren mint a forrásvíz,
És legbelül fényes, mint a jég.

Az éjnek nincs arca, és az ember nem dönt a dolgokról,
az érzések fénynyalábokká változnak,
és fodrozzák a házak tört tengerét,
a szerelem káosza és boldogsága
és még egyszer barna,
az emberi bánattól barna,
konoksággal ragyogó szemükben.

Ami több, az sasokat táplál
a lélek ismeretlen tartományába vezetõ úton.
Vakon születik s az ember néha úgy ébred,
mint az éjszaka kifordult bensõje.
Felfedeztem a kéj lépcsõfokait, s bevéreztem azokat.
Minden egyes lépcsõ hajadon pírja és férfilélegzete,
véletlen találkozás egy zöld szempár pillantásával.
Az én magom forró és fehér,
puhán siklik a szájüregben és testi szerelemtõl illatos,
mint harmat a bõrön,
a testünkön, szeretkezés után, a balkonon.

Adok és kapok:
zöld vért
és vörös vért
és fehér bor vérét.

Tagom a lélek obeliszkje
és fehér éjszaka kristálya,
és erõs szerelem kiáltása
és hatalmas sebezhetõségé.

Tiszta, õszinte sóhaj
a budapesti tetõk felett
a fehéren izzó holdfényben
az elsõ júliusi éjszakán.
 
 
 
 

Éjszakai autós
(Noèni voznik)

Gállos Orsolyának

Az éjszaka óránként 190-es sebességgel dalol.
Hatalmas ködfoltok falják újra meg újra,
szaggatott vonal kanyarog a láthatatlan síkon át,
vasút szeli váratlanul ketté a mindenséget.
Kamionok vörös fényei rontanak elõ
a sötétbõl, akár a tigris és tûnnek el a visszapillantó
tükörben. A sötétségbõl hatalmas fényzuhatagok
törnek elõ, s a következõ pillanatban szétfoszlanak
az erdõvidék tiszta éjszakájában, melynek a végén vár
még egy, egy még hosszabb éjszaka, alvás és
az eleven álom pillangója nélkül, mely alszik és álmodja,
hogy tompa éberséggel vezet a végtelen éjszakában
és valamit megérint önmagában, ami nem õ többé.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu