Ha addigra megjön az esõ, másképp sülhettek volna el a dolgok, legalábbis ma így látom; csakhogy akkoriban élt jó pár gyerek Külsõ-Maroo-ban, aki még sohasem látott esõt. Imádkoztunk. Átkozódtunk. Tanulmányoztuk az izzó, üres égboltot, és felhõket képzeltünk rá. Vártunk. Vártuk, hogy történjék valami, bármi, mohón lestük, hátha egyszer csak az izzó semmibõl eljön valami esemény, ami megment minket. Mint minden reményevesztett, vártuk a csodát.
Sajnos meg is jött.
Egyszerre csak, mindössze néhány hónap leforgása alatt több lett nálunk az átutazó, mint a helybeli, s az egyensúly megbomlása erkölcsileg helytelennek tûnt fel. Túl sok volt az idegen Külsõ-Maroo-ban.
És még mindig aszály volt. Sõt, ami talán még annál is rosszabb, fojtó köd ült rajtunk, száraz, láthatatlan köd, mely úgy bukkant fel és tûnt el, mintha a szikkadt föld lélegzete lett volna. Nevet adtunk neki. Arra számíthattunk, nyilván valamiféle õsi ösztön által vezérelve, hogy ha kigúnyoljuk, talán odébbáll, és békén hagy minket. Így hívtuk: Bûz-Kakadu.
Megint kotlik a Bûz-Kakadu, mondogattuk, zsebkendõt szorítva orrunkra-szájunkra.
S a Bûz-Kakadu néha napokig kotlott rajtunk, fülledten és fojtogatón, aztán kissé feljebb szállt, a sivatagi levegõ csavarodásának irányától függõen. Amikor fészkelt, és bûzhödt szárnyai alá vont minket, rendszerint döglött marhák szaga vagy rothadó birkák jellegzetes, édeskés bûze terjengett. Azokon a napokon, amikor meleg áramlatok mosták az Osztriga-szirtet, a meddõhányók krétaporának csípõs szaga vegyült a levegõbe; máskor az opálbányák vágatainak és tárnáinak rettenetes, dohos szaga. Néha meg nem volt szag, csak a vadonban megszokott sivár hõség, s ez szinte újonnan felismert kegyadományként hatott. Más napokon – nem volt menekvés – egy felkavaró, nyugtalanító valami érzõdött a levegõben, valami szörnyû, meghatározhatatlan kisugárzás, ami a... senki se gondolta végig szívesen, hogy mire emlékeztetett.
Egyesek utólag azt állították, hogy nem volt más, mint az erkölcsi romlás szaga; pedig valószínûbb, hogy egyszerûen a félelem bûzét éreztük.

Különféle fortélyok révén, néha a kormánytisztviselõk diszkrét megvesztegetése (vagy más módon történõ elintézése) folytán Külsõ-Maroo sikeresen lemaradt a térképrõl, mégis akad, aki véletlenül a városba vetõdik. Például az, aki a Warrego-folyótól nyugatra találja magát, aztán a McGregor-farmtól is nyugatra, ami után már nem lát mást, csak akáccserjét meg só-bokrot meg kiszáradt folyómedreket, amelyek halvány írásjelekként kuszálódnak össze és válnak szét a vörös talajon. A vándor erõlteti a szemét, kémleli a látóhatárt. Itt-ott egy sós mocsár vakítón csillámlik a hõségben, de több esze van annál, mintsem hogy vizet remélne. A sós mocsarak mögött, a folyómeder homokjának vajszínû szalagjai mögött, valahol messze, túl a látóhatáron térképe szerint ott lesz Dél-Ausztrália és az Északi Terület határa, de a rend eme szívbemarkoló eszméinek egyelõre semmi jele. Nem hagynak nyomot a tájon.
Queensland állam hivatalos térképe felvilágosítja a vándort, hogy hatalmas folyók veszik körül: a Warrego, a Barcoo, a Cooper-patak, a Diamantina. Tudja, hogy néhanapján, egy évtizedben talán egyszer, jelentõs vízmennyiség halmozódik föl ezekben a folyókban. Azt is tudja, hogy nagy tavak és beltengerek fekszenek elõtte, némelyikük kétszer telt meg az évszázad kezdete óta. Queensland állam hivatalos térképe arról is felvilágosítja ezt a férfit... vagy talán nõt. A vándor ma már lehet egyedülálló, elszánt nõ is, aki nyugat felé tart, csökönyös, fájós lábú tevén, vagy terepjárón, melyen a sebességváltó rég elromlott, a fékek besültek a vörös portól. A hivatalos térkép tehát felvilágosítja ezt a nõt arról, hogy úttalan tájra ért, keresztvonalkázott tájra, melynek térképészeti jellemzõit pusztán szóban fogalmazta meg a térképész:
 Súlyos aszályokkal és hirtelen áradásokkal sújtott terület. Számos opálbánya.  Nagy hõmérsékleti ingadozások. Gépkocsival Cunnamullán vagy Quilpie-n  kizárólag megfelelõ benzin-, olaj- és víztartalékkal, valamint kisebb  alkatrészekkel  felszerelkezve haladjunk tovább.
 Caveat viator.
Valóban, óvakodjék az utazó.
Csak lázas képzelete segítheti tovább.
Út nincs, de néhány “ösvény” azért található a Kormány által nyomtatott térképen - alig kivehetõen kanyargó, majd elenyészõ pontozott vonalak. E jelek átültetése térképrõl tájra okkult tudomány, melynek gyakorlása közben a buzgó térképolvasó eltévedhet, és Külsõ-Maroo-ban találhatja magát.
Legtöbben opál után járnak.
Akik odatalálnak, mind elvesznek.
 
 
 

Osztriga-szirt
1. Oyster
Azt az egyet sohase bocsátottuk meg, hogy megbûvölt minket.
Még most is felfoghatatlan, hogy Oyster mindannyiunkat rászedett – legalábbis kezdetben –, képtelenek is vagyunk beismerni. Nem tudunk megbocsátani önmagunknak. Nem – ez így azért nem igaz. Mert szégyelljük, sõt egyenesen megrémülünk attól, hogy hiszékenyek voltunk; mert ösztönösen önvédelemre rendezkedtünk be; s mert normális körülmények között is ravaszak, fondorlatosak és kétségbeesettek vagyunk, számtalan különbözõ okot sorakoztattunk fel arra, hogy miért megbocsátható az akkori viselkedésünk, de Oysternek nem bocsátunk meg. Visszatérõ álmaink vannak, s bennük utólag egyértelmû jelentést kap minden ómen, minden vészjel, melyet akkor naivan elhessegettünk. Elcsábultunk, mert el akartunk csábulni, és ezt nem bocsátjuk meg Oysternek.
Amikor feltûnt a városban – épp most négy éve, néhány nappal karácsony elõtt, egyik délután 2 óra 23 perckor, talán jelentéktelen adat, de az én emlékezetembe bevésõdött, mert Bernie kocsmájában álldogáltam a bárpult mögött, mint rendesen, s amikor megláttam az idegent, hátán a batyu meg a puska, ahogy elsántikált az ablak mellett, rápillantottam az órára, hátha a pontos idõbõl kiderül, hogy mi történik itt – de semmi szokatlant nem észleltem, végeláthatatlan, nyomasztó hõség volt, ilyenkor semmi sem kéne, hogy mozduljon. A kocsmán tompa kábulat ült, álmos tehenészek, napszámosok meg egy-két opálbányász (Major Miner például, meg az ifjú Donny Becker, erre pontosan emlékszem) lézengett benn. Épp túl voltak az ebéden, most a sörük fölött bóbiskoltak. Fásult órája ez a napnak, a délibábok órája, s egy pillanatig azt hittem, magam is látomást látok.
Aztán egyszerre szinte kézzelfogható lett az általános megütközés, mert kinn egy ismeretlen valaki járkált, szinte súrolva a veranda korlátját, minden elõzetes értesítés nélkül, úgymint gépkocsimotor zúgása, porfelhõ, esetleg Quilpie-ben vagy Charleville-ben beszerzõ körúton hallott hírek arról, hogy idegen vándor jár a tájon. De még ennél is zavarbaejtõbb volt az a körülmény, hogy nyugat felõl jött, az ország perzselõ szíve felõl, nem pedig Quilpie vagy Eromanga irányából. Igaz ugyan, hogy van valami útnak alig nevezhetõ út, afféle csapás Birdsville felõl; aztán egy másik Innamincka irányából; de ritka még a terepjárós vándor is, aki vállalkozik ezekre a kalandokra, ez meg ráadásul gyalog jött.
Puskája lecsúszott a válláról, odakapott, a puska nagyot csattant, s a kocsma vendégein egybõl az a vadállati nyugtalanság és éberség lett úrrá, amit az idegen mindig kivált, mint lángot a sercenõ gyufa. Mindenki kitódult a verandára, gyanakodva nyüzsögtünk, az idegen megállt, és ránk nézett.
Olyan volt, mint egy anyagtalan jelenés. Olyan volt, mint egy délibáb.
Nem is igazán hittünk a szemünknek.
Meglepõen szép férfi állt elõttünk, szépsége a meghatározhatatlan nemûek nyugtalanító fajtájából való volt.
Fehér, laza öltözéket viselt – mintha vitorlavászonból készült volna, legalábbis a buggyos nadrág meg a fehér vászoncsizma, a zubbony anyaga viszont puhább, finomabb volt. Lábán sötét, kissé még nedves vérfolt csillogott, ami a fehér nadrágon különösen ijesztõen hatott – egy jókora, alvadt csík. Megbabonázva bámultuk.
Kissé megingott, mintha az ájulás szélén állna, a batyu meg a puska súlya kis híján ledöntötte a lábáról, aztán a verandakorlátnak támaszkodva felegyenesedett és elmosolyodott. Halkan megszólalt, közel kellett hajolnunk, hogy megértsük, így az elsõ pillanattól kezdve meghitt légkör alakult ki köztünk, legalábbis így tûnt, s az volt a benyomásunk, hogy óriási horderejû titkokat vagyunk hivatottak meghallani.
Ez tetszett nekünk.
Közülünk való, gondoltuk, kissé megkönnyebbülten, hiszen senki sem lakik olyan helyen, mint Külsõ-Maroo, hacsak nincs valami titkolnivalója (eltemetni való életrajzi adatok, bizonyos ügyek, amelyektõl jobb elmenekülni), s e rejtegetni való dolgok száma légió, vastagon belepik a sivatagot, sóhajtoznak, leskelõdnek, susognak és hivalkodnak, tanúk hadával lepik el az álmot, felbukkannak, eltûnnek és visszajárnak, hogy még miután a szökevény épségben elérkezett a senki földjére, még miután elhitette magával, hogy immár leradírozta magát addigi életének térképérõl, még akkor sem érezheti magát biztonságban soha többé. Sohasem érzi, hogy kellõképpen el lenne szigetelve. Éjszaka a múlt halk csoszogását hallgatja: mindazok, akik akár csak rápillantottak menekülés közben, akik az emlékezetükbe véshették, akik említést tettek róla másnak, akik olvastak egy újsághírt, ránéztek, és gondterhelten összevonták a szemöldöküket; mindazok, akik tudnak valamit, vagy tudhatnak valamit, mind-mind üzenetet hordoznak (egy szót, egy felvont szemöldököt, egy újságkivágást), és álmában az olyan nõ, mint például én, vagy az olyan férfi, mint Major Miner, azt látja, hogy ezek az üzenetek a talajvízbe szivárognak, lassú, távoli cseppenként, melyek emlékekbõl és lezárt dossziékból csörgedeznek elõ, valahonnan az évtized, az ország, a világ másik felébõl, bele a hatalmas földalatti járatokba, ahol vizek és emlékek torlódnak össze, mosódnak egybe. Az ember, akinek rejtegetni való a múltja, a mélyben hallja a terhelõ bizonyítékok lágy csobogását, ezt a vékony, ám észlelhetõ folyamot, mely beszennyezi a Nagy Artézi Medencét, bugyborékol és forr, hõmérséklete a fokozódó nyomás miatt egyre nõ, és egyre morog, kitörni készen. Várja a megfelelõ alkalmat. Várja, hogy kitörhessen. Már csak egy apró fúratra vár, egy újabb résre, egyetlen nyílásra, és akkor végre vad, látványos, forró robbanásban ad hírt magáról.
Aki a senki földjére menekül, folyton várja, hogy utoléri a megtorlás.
Az Oystereket az különbözteti meg e szökevényektõl (ezt akkor még nem tudtam, csak most értettem meg), hogy az õ álmuk háborítatlan. Most, ebben a pillanatban értettem meg: ösztönösen kerülöm, hogy újra átéljem Oyster érkezését, mert kellemetlen az emlékezés, rossz visszagondolni arra, milyen óriási hatást tett ránk (énrám is, be kell vallanom), milyen meghatározhatatlan, de teljességgel kiszámított légkört teremtett, amely mindannyiunkat megbabonázott, s amiért sohasem fogunk megbocsátani neki - habár az Oystereknek édesmindegy, megbocsátanak-e nekik vagy sem, váddal, megtorlással nem törõdnek. Álmuk háborítatlan. Nem számolnak azzal, hogy elkaphatják õket. Nem gondolnak arra, hogy amit tettek, azért ítélet várhat rájuk. Talán imádták, kényeztették õket gyerekkorukban; talán még a komiszkodásuk is tapsot váltott ki; talán a végletekig feszítették a húrt a feltétlenül rajongó szülõknél, mert korlátokat kerestek, de nem találtak: amikor egereket kínoztak, vagy loptak a boltban, amikor más gyerekeket veszélybe sodortak, arra biztatták õket, hogy feküdjenek a vasúti sínre, s azt hazudták, hogy biztonságos – az anyjuk vagy a nagyanyjuk talán csak gyengéden, szórakozottan mosolygott, és azt mondta: Micsoda kis ördög! Micsoda vagány! A nagyravágyó, gyakran távol maradni kényszerülõ apa (nagyhatalmú politikus? katonatiszt?) összeborzolta a gonosz kis buksi fejet, és elismerõen mondta: Az én fiam. Mi, férfiak, nem tûrjük, hogy a világ kénye-kedve szerint taszigáljon minket.
Vagy talán épp az ellenkezõjérõl van szó. Talán épp a mindennemû támogatás, elismerés és szeretet hiánya tette õket természetellenesen közönyössé mások véleménye iránt, s ily módon képtelenné arra, hogy felmérjék, milyen hatással vannak áldozatukra.
Nem tudom...  nem tudom.
Azt viszont tudom, hogy az Oyster-félék tulajdon óriás árnyékukban járnak-kelnek, és megbûvöli õket árnyékuk játéka a világ falán. Tudom, hogy szükségük van közönségre, aki nézi életük hunyorgó-pislákoló színházát. Szükségük van rá. Mi az árnyék, ha senki se látja? De az Oystereknek van is mindig közönségük, mert a velejükig meg vannak gyõzõdve arról, hogy a többi ember és a törvény szürkesége fölött állnak. Számukra ez hitbéli igazság. Õk fektetik le a szabályokat, ám õk maguk kivételt képeznek alóluk. Tudatában vannak kiválasztott mivoltuknak, s a higgadt bizonyosság vakító fehér fénnyel árasztja el õket. S ez a fény vonzza a muslicákat.
Késõbb mi ott, Külsõ-Maroo-ban mind azt állítottuk (illetve csak feltételezem, hogy mindenki ezzel hitegette magát titokban; hiszen aligha vitattuk meg nyilvánosan a témát az utóbbi években, különösen nem az elmúlt évben, mióta a Szirt eltûnt; azóta természetesen az Oyster-ügy a fõ tabutéma), szóval azzal hitegettük magunkat, hogy ösztöneink azonnal megsúgták, hogy valami bûzlik Oyster körül, túlontúl ismerõs bûz méghozzá, habár azt, hogy a vérszag olyan friss, nem sejtettük. Megbocsátottuk a bûzt, mert magunkról se tudtuk lemosni; mert úgy gondoltuk, hogy annak jele: közénk való; mert, hogy kereken kimondjam: úgy véltük, így nem hoz ránk veszélyt.
Azt hiszem, ettõl voltunk mindannyian sebezhetõek.
De ez csupán utólagos bölcsesség. Semmi több.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu