„…MINTHA GYÓGYÍTANA”

Szextett – Kritikai beszélgetéssorozat III/1.
Téma: Szijj Ferenc: Szuromberek királyfi (Jelenkor Kiadó, Budapest, 2001)

A József Attila Kör és a Mûcsarnok közös szervezésében, 2002. március 8-án a Mûcsarnokban folytatott beszélgetés szerkesztett változata (szerk. Nagy Gabriella)
A beszélgetés résztvevõi: Farkas Zsolt, Kiss Noémi, Marno János, Németh Gábor, Péterfy Gergely, Szilágyi Zsófia
Meghívott vendég a szerzõ: Szijj Ferenc

KISS NOÉMI: Két dologról szeretnék beszélgetni. Az egyik kérdésem beszélgetõtársaimhoz: mi a véleményük arról, hogy egy kortárs költõ, író, aki mostanság verseskönyveket írt, meseregénnyel jelentkezik. A másik pedig, hogy mi jellemzi a meseregényt, mik azok az eszközök, fondorlatok, amelyekkel dolgozik. Elárulom elõre, hogy nagyon tetszett a könyv. Ritkán jutok hozzá mesekönyvhöz, de most újra felfedeztem a mesét általa. Sok minden köszön vissza benne, amit ismertem, bizonyos elõszövegek óhatatlanul felismerhetõk, vannak népmesei, illetve tündérmese-elemek, amelyek allúziók formájában visszakerülnek Szijj Ferenc könyvébe. Aztán vannak olyan elemek, amelyeket lehet aktuálisnak is tekinteni: kémkednek, ügynökösködnek, háborúznak benne, másrészrõl pedig sci-fi-jeleneteket olvashatunk. Kérdezem hát a többieket, hogyan olvasták a könyvet.

SZILÁGYI ZSÓFIA: Lehet például az életrajz, a személyes sors felõl magyarázni azt, miért jelent meg Szijj életmûvében ez a meseregény. Arra gondolok, amit Feri egy, az ÉS-ben megjelent interjúban el is mondott, hogy a kisfiának mesélt esténként, az ötlet ekkor született meg. De Noémi kérdéséhez kapcsolódva, leginkább mégis az volt az érzésem, hogy a kritikusok saját, külön problémája marad majd az, hol a helye a Szijj-életmûben a Szurombereknek – azok számára, akik a kezükbe veszik ezt a meseregényt, Szijj „elsõkönyvesként” fog megjelenni. A könyv olvasóinak többsége nem fogja ezt a könyvet a versek felõl olvasni. De nem arról van szó mégsem, hogy Szijj munkássága széthasadna egy felnõtteknek és egy gyerekeknek szóló részre, mivel a Szuromberek nemcsak a gyerekeknek lehet élvezetes. Én is nagy örömmel olvastam, és már önmagában méltánylandónak tartom azt, hogy olyan könyv született, ami a szülõnek sem unalmas, ha esténként felolvassa. De azt is érzékelem egyetemistákat tanítva, hogy a 18–20 évesek egy része is nagyon szeret meséket olvasni, nagyregények helyett Harry Pottert. Tehát olyan kontextusba lép be a mesére utaltságával Szijj regénye, olyan kódot hoz mozgásba, ami a gyerekek, a fiatalok és a felnõttek számára egyaránt élõ, eleven. Ezt a könyv szempontjából szerencsés helyzetnek érzem.

MARNO JÁNOS: Engem az hozott igazán izgalomba, hogy hibátlannak éreztem a könyvet, pedig általában úgy szoktam olvasni, hogy keresem, hol bicsaklik meg, vagy megy át falsolásba egy mû. De egyáltalán nem találtam efféléket a kötetben, ezzel szemben az elsõ pillanattól az utolsóig vitt magával. A hatása olyan, mint a legnagyszerûbb tripé, bevitt a gyerekkorba, megjelenítette a saját helyszíneimet… Mindezt kedves humorral tette. Ez nem azt jelenti, hogy lágyítana, alkalmazkodna bármihez, vagy örökösen fricskázna, viccelne, hanem mintha gyógyítana. Hozzá kell tennem, hogy betegen olvastam, jószerével átvitt a betegségen is a szöveg. Lenyûgözött, gyönyörûséget okozott az abszurd humora. Reveláció volt számomra, hogy – már amennyire ismerem – Szijj Feri eddigi, mindenki által rendkívül intenzívnek, komprimáltnak tartott írásaihoz képest sem veszített az intenzitásából. Szinte dallamos lett ez a könyv, olyan, mint egy édes zene.

PÉTERFY GERGELY: A zenével kapcsolatban igazat adok Jánosnak: van egy nagyon határozott, egyenletes alapritmusa a könyvnek, mindig beüti az egyet, szépen, mint egy pontos karmester. Nem csak a mondatokban érzõdik ez, hanem az egész szöveg információ-eloszlásában. Egyenletes, népmesei ritmizálást teremt. ugyanakkor az ifjúsági történelmi regények esemény-elosztásával dolgozik: miközben az egyik helyszínen ez történik, aközben a másikon az. Ez a váltakozás kialakít egy olyan ritmust, ami teret ad a várakozásnak, amivel aztán késõbb nem él vissza. Erõs és ügyes sodrása, sodratási technikája van a könyvnek, visz elõre. Miközben én is jókat kuncogtam a poénokon, és az egész könyv bája elsodort, problémák is felvetõdtek bennem: a Szuromberekben, ahogy a mesékben ez dukál, állandó tulajdonságokkal vannak felruházva a szereplõk, minden szituációban mindenki hozza a maga formáját. A fecsegõ fecseg, a gyáva elgyávul, ettõl olyan monotóniája lesz a könyvnek, ami az említett ritmussal szemben zavaró, kopogó állandóságot alakít ki. Az olvasói tapasztalatból mondom, hogy elkövetkeztek részek a 100. oldal körül, amiket átugrott a szemem. Azt mondtam, nem fogom végigolvasni, mert ez és ez gyáva lesz, mindenki ugyanazt fogja csinálni. Értem, érteni vélem, hogy Szijj Feri mégis miért épít erre: azért, mert a gyerekek élvezik a mesefigurák állandó tulajdonságaiban, hogy várható módon mindenki a maga poénját hozza ki minden helyzetbõl, mindenki az adott helyzethez igazodik. Ezeken a helyeken regényként olvastam – óhatatlanul –, és unalmassá vált a könyv. Nektek is probléma volt ez?

MARNO JÁNOS: Érdekes, amit mondasz. Megpróbálom kiiktatni, hogy akár irodalomtudományilag, akár íróként reagáljak. Szubjektív, hogy pont azzal nyûgözött le, amit te kicsit kopogósnak minõsítesz, számomra az a zeneiségét erõsítette. Szijj Feri az én olvasatomban szinte minden fontos mozzanatot reflektál, és lenyûgözõ, hogy a végletekig reflexív a szövege. Nekem, amikor írok, írói probléma, hogy a reflexivitással sokszor az ígért történetet elmulasztom. Ez lehet olykor jó is. Nem állítom, hogy kárhozatos dolog, de számomra az volt a megnyugtató, és persze frusztráló is, hogy Feri bár reflektálja, mégis révbe viszi.

PÉTERFY GERGELY: Barokk zenei struktúra.

MARNO JÁNOS: Pontosan, jó a hasonlatod, valóban barokk, anélkül, hogy a késõbbi fejleményeket – metafora szintjén használom –, a romantikát ignorálná. Szó sincs róla. Mindent enged, beenged. Nem véletlen, hogy Vaxler Katalin a csúcsfigura, a fõszereplõ, õ a kopasznyakú tyúk, aki szívderítõ bájjal a végén mindig megoldja a történetet. Ez megnyugtató. A gyerekkor naivitását, ártatlanságát – azért is neveztem tripnek – hozza vissza. Kénytelen vagyok tovább fokozni a dicséretet: nekem minden eddigi meseélményemet felülmúlta. Magamban otthon üvöltöztem, hogy zseniális, ezt én még magyar felnõtt prózában nem tapasztaltam. Lehet, hogy a mese tette lehetõvé, de bennem kisebbrendûségi komplexust támasztott, hogy én ezt nem tudom megcsinálni.

SZILÁGYI ZSÓFIA: Káposztáné történetét olvasva nálam is jött egy pillanat, amikor már majdnem elegem lett. De itt is, és más hasonló esetekben is jött akkor valami, ami átlendített: például az, ahogyan a párbeszédes részek átalakulnak folyamatos szöveggé, levéllé. Szóval mindig felbukkantak olyan megoldások, amik megtörték a mechanikus, kopogós ismétlõdéseket.

KISS NOÉMI: A nevekrõl, a nyelvjátékokról is elmondható ugyanez. Nem találkoztam még olyan mesekönyvvel, amely a neveket nem mechanikusan használja, hanem játékba hozza, tulajdonságokkal ruházza fel, játszik vele. Egy szereplõnek több neve van, megjelenik a név mint olyan másként kimondva, más szereplõ szájából másként hangzik, más jelentést kap ugyanaz a név, a jelölõ. Szerintem is Vaxler Katalin a hõs. Sziromka királykisasszonyt – nekem vele van a problémám – sokkal inkább egynemûnek láttam, bár õ a fõhõsnõ, mégis unalmasabb figura, mint Katalin vagy az Uborka kisasszonyok, akik háttérszereplõk, hiszen osztozniuk kell a mese elõrevitelében még jó sok szereplõvel, ám õk ugranak a végén a trónszék karfájára, és õk vezetik el az olvasót a katarzisig. Általában a nõ figurája mondhatni ilyen, ám a Szuromberekben mégiscsak megosztott…

PÉTERFY GERGELY: A naiva szerepe, akit a végén meg kell menteni…

MARNO JÁNOS: Sziromka nem játszik.

FARKAS ZSOLT: Ezzel egyetértek. Hogy mennyire használja ki a mesének a szokásos eljárásrendjeit, hogy lesz-e olyan pont, ahol a kötelezõ dolgoktól elrugaszkodik, kérdés. Nem csak Sziromka Máriára, hanem Szuromberekre is igaz, hogy nem hõsszerelmesek, nem csinálnak nagy flikflakkokat, normális emberek. Elég különleges tudatállapotban olvastam a könyvet, aminek két oka van. Az egyik, hogy van egy 4 és fél éves lányom, akinek sok mesét olvasok, viszonylag hosszabbakat és komplikáltabbakat is. A másik, hogy gyerekkoromban egyáltalán nem olvastam meséket. Elsõ gyerekkorom van, és nagyon élvezem a meseirodalmat. Több helyrõl felvetõdött – Deréky Palival váltottam néhány szót –, hogy oké, vicces, de mennyire mese, mennyire gyerekirodalom ez. Volt egy szilárd elhatározásom, mert minden szempontból szuperlatívuszokban gondolkodtam, hogy úgynevezett pedagógiai, didaktikai szempontokból is megnézem, hogy jó-e a mese. Mostanában szinte paranoiás módon elkezdtem erre figyelni, mert van számtalan izgalmas, érdekes, sok szempontból fontos mese, de vannak bennük olyan mozzanatok, amelyektõl távol tartanám a gyerekemet. Ebbõl a szempontból Szijj könyve kompakt volt. Szemléletileg is olyan világot képvisel, ami jónak tûnt.

NÉMETH GÁBOR: Amikor elolvastam, azt mondtam magamban, hogy aha, errõl hallgat Szijj Feri. Tizenvalahány éve hallgat, egyre kisebb könyveket ír, egyre feketébbeket. Marno János mondott egy fontos dolgot. Szerintem sem ahhoz képest nagyszerû, hogy mesekönyvet olvasok, hanem a mai magyar irodalomhoz képest. Valami olyasmi történt meg ebben a könyvben, amit az egyszerûség kedvéért fehér mágiának neveznék. Amit képtelen megcsinálni a kortárs próza vagy vers.

MARNO JÁNOS: A jóhiszemûséget…

NÉMETH GÁBOR: Ez a könyv valamit megcsinál, amirõl azt gondoltam, hogy nem lehetséges. Talán gõgös dolog, nem azt gondoltam, hogy nem vagyunk képesek rá, hanem hogy lehetetlen. Aztán ez a könyv bebizonyította, hogy lehetséges. Az ismétlés a könyvben szerintem maga a reflexió, méghozzá a mûfajra reflektál vele a szerzõ. Ez a könyv mindent tud arról, hogyan csinálják a mesekönyveket. A hõseivel kapcsolatban is érzõdik egy nagyon gyengéd irónia folyamatosan, és a formával is gyengéd ironikus viszonyban áll. Úgy tartja meg ezeket a formákat, az összes trükköt és eljárást, hogy azokat egy picit – nem mondanám, hogy nevetségessé teszi, de – megmosolyogja, vagyis a saját eljárásait mosolyogja meg a könyv folyamatosan. Ha már a zenérõl beszélünk: abszolút hallásról van szó. Meg tudta volna csinálni, hogy ne ismételje a kopogós szekvenciába állított mintákat. Pontos, jó kézzel ki tudta volna billenteni, de nem akarta. Az volt a szándéka, hogy így járjon el.

PÉTERFY GERGELY: Megmarad a tonalitáson belül végig.

MARNO JÁNOS: Azt hiszem, végig benne van, hogy révbe viszi. Se nem sürgeti, se nem fékezi. Azt éreztem, hogy ez biológiai, pszichés alapelvárás. Ezt teljesíti végig úgy, hogy a haszontalanság dicsérete az egész, bár ez lehetne ideologikus is, ha nem révbe érkeztetõ, finom füllel csinálja. Kezdve egy olyan aprósággal, mint hogy Sziromka odahaza észreveszi, hogy nemsokára esni fog, tehát gyorsan öntözni kell. Finom játékok ezek, egy pillanatra sincs túlexponálva, a maguk helyén vannak a dolgok. Elképzeltem, hogy én vagyok Feri kisgyereke, és vinnyogtam a röhögéstõl. Nekem mindig probléma volt, hogy nem vagyok jóban a tárgyakkal, olvastam a mesét, de a tárgyszeretetem nem jött létre. Ez freudi probléma. Ferinél a tárgyak szerepe, felsorolása, az eszközök, a fogpiszkáló, gyûszû, amelyek utána üzemelni is fognak: lenyûgözött. Csodálatos, hogy a fogpiszkáló – amire, mikor megkapja, ráköphet, és elrakja a tarisznyájába – alkalomadtán, amikor sürgetõvé válik, mûködik. Hihetetlenül felszabadító érzés, ahogy mûködésbe kerülnek a tárgyak. A reflexivitás nem rombolta le a mesét, nem frusztrálta a realitás.

KISS NOÉMI: Szerintem nem véletlenül, hanem a reflexivitás miatt van cím és alcím. A könyv legszebb részei ezek. A fõcímre magyarázat, válasz az alcím, amelybõl lehetett tudni, hogy elvárhatunk valamit a cím szavaitól, de nem érezzük magunkat a mesés szavak elbûvölõ biztonságában. A szavak egész egyszerûen tárgyak. A cím az alcímmel továbbgondolható, kiegészíthetõ, bármely pillanatban bármi meglehet, nem garancia a következõ történésekre nézve. Ennek egyik bizonyítéka a hangzás szerinti, rontott írásmód: például a A dél-halivorniai kenderpókok hasznossága; vagy a reflexiók: Mi a helyzet Bergengóciával?; a közmondások rontott használata: Jótett helyébe fogpiszkáló; Jó elhatározáshoz idõ kell; Az éhség nagy úr; Egy hely, amely nem nõknek való, a játékos didaktikusság: Mire jó a kenyérpuhító?, Ha lötyög az öntözõrózsa, Visszaesõ hadifoglyok, zseniális. A címek nagyon megfogtak, már elõre feldobták a szövegeket, alig vártam, hogy kiderüljön, miért e fura cím, és néha alig-alig derült ki. Nem volt bennük nagy ígéret, nem voltak túljátszva, inkább finom, már-már rovartani megfigyelések. Lehet, hogy a kritikus, aki ezt a kifejezést használta Szijj Ferenc prózájára, negatívan értette, én nem.

PÉTERFY GERGELY: Aranyos, ahogy beállítja a tudásszintet, mintha belõné, hogy a 10–12 éves korúaknak szól. Amikor az ember már tudja, hogy a kávéfõzõ hogy mûködik, a lámpát hogy kell felkapcsolni. Mindenre elképesztõ magyarázatai vannak: a medve például elmeséli, hogyan keletkezik az esõ. Ezeken nevettem a legjobbakat. A szavakon meg, amiket elõhoz, vinnyogtam a röhögéstõl (barguzin, buzgár, termokrácia), meg azon a részen, amikor a békakirály a fényszögbe viszi fényeztetni a koronáját. De legjobb a paprikai sebészet. Ezek olyan poénok, telitalálatok, amikre nem lehet mit mondani.

MARNO JÁNOS: Én a hagymászsólymon röhögtem betegre magam. Tébolyítóan jó az a posztmodern filozófiai szöveg, amit a hagymászsólyom lenyom, de többet nem játszatja.

PÉTERFY GERGELY: Ne hallgassuk el, hogy nem csak a gyerekeknek szól, hanem beindul a felnõttben is valami: összekacsint a diktatúrákra, a Kádár-korszakra való célzásokkal. Két dolog jut eszembe errõl. Én imádtam nézni a rajzfilmeket, ha tehetném, reggeltõl estig mást sem csinálnék. A Balu kapitány címû filmben Balu kapitány idõnként elrepült egy borzalmas birodalomba, ahol diktatúra volt, rendjelekkel teli tábornokok jöttek-mentek. Szovjetunió-paródia volt, a militáris világra emlékeztetett. A másik kedvencem a Gumimacikból a gonosz herceg birodalma, ahol iszonyú buta mindenki, az alattvalókra nem lehet számítani, maga a herceg is hihetetlenül buta, de nagyképû, és az egész iszonyatos mocsárvilágban játszódik. A mesetoposzt, hogy a gonoszok milyen világban élnek, Szijj is hihetetlenül szaftosan megcsinálja. Erre jön a Kádár-kor, szocializmus, KGST, az összes rájátszás. Az összeesküvõk egymásról írt beáruló levelei gyöngyszemek. Amikor a börtönben beköpik egymást, a levélírás: nagyon jó részek, de egy gyerek nem értené. A mondatok is kacifántosak, hogy egymást hogyan verik át, hogyan hálózzák be, azok a részek arra szolgálnak, hogy amikor az ember olvassa a gyerekének otthon, röhöghet tiszta szívbõl maga is.

FARKAS ZSOLT: Elgondolkodtatott, amit a kopogósságról mondtatok, ha jól értem, azt jelenti, nem fejlõdésregény, a szereplõk végig meghatározottak, és azt teljesítik végig, amit elvárunk. Ugyanakkor szóba került, hogy van egy nagyon erõs kvázi-realizmusa a könyvnek. A felnõtt olvasó – ez a gyerekeknek abszolút kimarad – nyilván sok mindenre ráismer, legyen az realista vagy paródiaszerû. A határõr-jelenetben például mindenki, aki volt Romániában, ráismer az alapmozzanatokra. Sok realisztikus, paródiaszerû, de abszolút a valóságban lehorgonyozható elem van a könyvben, ugyanakkor mintha a 19. század eleje óta, a 20. században is meghatározó fejlõdésregény-sémát választaná, a maga gazdag, életszerû figuráival. Az életben visszafejlõdés is szokott lenni, erre vagy arra., itt megmaradnak a mesefigurák együgyûnek, ilyennek-olyannak, egyetlen tulajdonság határozza meg õket, nyilván emiatt nem lesz unalmas a könyv. Az állandó reflexió által, ami nem szerzõi szólam, hanem a sztori, illetve a szereplõk egymás közti viszonyainak a reflexiója, még a gyerek is megtanul bizonyos dolgokat, vagyis lehet, hogy az olvasó számára fejlõdésregény. Lehet, hogy mégis összefüggés van a között, hogy kitartja a mesesémát, és hogy nem történik fejlõdés…

MARNO JÁNOS: Pontosan még nem gondoltam végig, de miközben beszéltél, ugrott be, hogy vajon egy regénynek, a hagyományos prózastruktúráknak a természete-e, vagy a szövegirodalom fejlesztette ki – amit Szijj Feri könnyedén és dinamikusan használ –, hogy ha mondjuk Káposztáné valamire reflektál, hétszentség, hogy valaki más nem arra fog reflektálni, hanem arra, amit elõtte hallott. Mintha keresztöltésekben, valamiféle rímtechnikákban dolgozna, akár a szonettszerkezetben. Úgy játssza meg, hogy az a bizonyos fejlõdés nem történhet meg, olyan barokk, repetitív zene, ami közben már az egész hagyományt is magában tudja foglalni. Nem a Greenaway-filmzenék természetére gondolok, annál gazdagabb, az úgynevezett szövegirodalom tapasztalataival, mozgalmasságaival is él. Ezáltal történik, vagy lép valami odébb, amitõl különbözõ helyeken „kigyulladnak a lámpák”, megbolydul az egész. Aztán mintha ebbõl a bolydulatból megnyugtató módon mégis tovább lehetne lépni, majd amikor lépett egyet, megint bolydul az egész: iszonyú izgalmas, lenyûgözi az olvasót, hogy a bolygások külön-külön játékok anélkül, hogy magukba szívnának és elszívnának egy új történetbe.
A triphez hasonlít annyiban is, hogy a tripben az ember újabb és újabb útelágazásokat tapasztal, és már indulna arra. Megvan a tripnek is a reális ideje, és ezt Feri kézben tartja. Már-már gyanúba hoztam magamban, hogy ez már-már csak csalás révén lehetséges, valami erõszak történik, nem tudnám megcsinálni, eltévednék az erdõben. A Szuromberekben meg nincs eltévedés, és fejlõdés sincs, nem érkezik bele egy új történetbe. Megvallom, hogy e tekintetben egyetlenegy rész nem dobott fel, a függelék. Azt, hogy a hülyék ott vannak a szigeten, és esetleg kannibalizmusba fullad az egész, engedménynek éreztem, zokon ne vegye senki, de mintha legitimációs javaslat volna intézmények felé, hogy meglegyen az erkölcsi biztonsága, ne kelljen tartani a gonosztól.

PÉTERFY GERGELY: Úgy nem fejlõdhet, hogy eposzi figurák vannak. Ahogy elrabolják Sziromka Máriát, rögtön eszünkbe jut az Iliász-helyzet: Heléné elrablása. Összegyûjtik a hadat, indul a sereg, aztán ki fogják szabadítani. Az állandó tulajdonságokat, mint amilyen az epiteton ornans (hogy mindig ugyanolyan például Menealosz), Homérosznál unod, a visszatérõ repetitív sorokat átugrod, mert úgyis tudod, hogy az jön, de a zene megmarad a füledben, így nem módosulhatnak a dolgok, nem billenhet elõre.

MARNO JÁNOS: Ennek sokkal több köze van a mitológiához, mint a történethez. Mondhatni, hogy mitologikus regény, mese-eposz, amiben valóban vannak állandók, de a reflexivitásával folyvást kibillenti, soha nem marad a helyén semmi, folyton kibolydul. Valószínûleg ez okozza az eufórikus érzést, miközben mégis biztonságban vagyok. Nekem ez a kérdés, hogy ezt a biztonságot hogyan lehet mégis megteremteni. Ugyanakkor olyan érzelmi épséget éreztem végig a szövegben, amit felnõtt irodalmakban nem tapasztalok, sokszor megtapasztalom a megcélzását, az ígéretét, az aspirációt rá, de azt sosem, hogy sikerülne…

SZILÁGYI ZSÓFIA: A fejlõdést más szempontból is érdemes megnézni. Nemcsak a mellékszereplõk, de a két fõszereplõ helyzete és egymáshoz való viszonya sem változik meg gyökeresen. (Azért a meseséma szerint mégiscsak fõszereplõ Sziromka és Szuromberek.) Ez azzal is összefüggésbe hozható, hogy a könyv nem megvalósítja a mesemûfajt, hanem dialógusba lép vele. Gondoljunk arra például, hogy a varázsmesét elindító szituáció a hiányállapot. Itt viszont a hiány úgy jelentkezik, ahogy János is mondta: ha esik az esõ, elkezdek öntözni. Meg amikor a kertlakók visszahívják Sziromka Máriát, hogy baj van, és pont ebbõl lesz a baj, ekkor rabolják el. Rögtön a mû elején felborul az az indító szituáció, ami a varázsmese nyitójelenete lehetne. A végén sincs az a sablon, hogy összeházasodnak és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Ez az olvasók és a mesehõsök életkorának egymáshoz való viszonyával is összefügg: amikor az ember népmesét olvas, általában felnõttekrõl olvas. Itt pedig Sziromka és Szuromberek úgy bénáznak szerelmesekként, mint a gyerekek, a zárlat pedig ismét az, mint az eleje, hogy fussunk. Ez is erénye tehát a könyvnek, hogy nem bekapcsolódik a mesehagyományba, hanem egyszerre több hagyományt mozgósít.
A függelékkel szerintem egy másik mûfaji klisét hoz mozgásba, a horrorfilmét. A horrorfilmekben van olyan, hogy mindenki megnyugszik, és akkor a képernyõ szélén elkezd mászni a skorpió, és abból tudjuk, hogy visszajönnek. A horrorfilm lehet, hogy azért is idézõdött fel bennem, mert nem sokkal elõtte, amikor harcolnak a fûrészfarkú turulgalambokkal, én egy akciófilmet láttam magam elõtt: eljött egy fordulat, azt hihettem, mindennek vége, de persze nem, tudtam, hogy mégsem.

FARKAS ZSOLT: Ezzel nem értek egyet, és azzal sem, amit János mondott. Szerintem alapvetõen másról van szó. Van egy jelenet az elõzõ fejezetben, Szuromberek elõvesz egy whiskys üveget, amiben üzenet van, arra pedig nem az van ráírva, hogy hülye, aki elolvassa. Ez egy pedagógiai lózung a végén: vannak gonoszok, de Szuromberek megadja a lehetõséget, hogy nem õ, de valaki más felszabadítsa õket.
Más. A trip egyik legnagyobb teljesítménye – és most a tripet metaforaként használnám –, hogy arra képes, hogy nagyon sok világban mozogjon, és nagyon sok tudatállapotot, gondolkodásrendet egyetlenegy érintéssel közel hozzon, meg tudjon gyõzni arról, hogy pontosan tudja, mirõl van szó. A reflexivitása és a gazdagsága – általános érvényûen is lehetne mondani –, az iróniája elsõsorban annak köszönhetõ, hogy mintha sok világban tudna otthonosan mozogni, és ezeket a világokat egymással konfrontálni. Ennek – megint didaktikai dolgot mondok – még a felnõttek számára is hallatlan jelentõsége van. Éreztem végig ezt a vonalat benne. Ilyen villanások mindenféle tudatformákból: ahogy Sziromka a sötét néprõl beszél, a medve, aki Hamvas Bélá-s, ugyanakkor szimpatikusabb, okosabb módon mítoszban meséli el az esõ keletkezését. Az az érzésed, hogy Szuromberek mondja meg, hogy is van az elektromossággal, persze nem érti túl jól, de az õ meséje sokkal kompaktabb, igazabb. Konfrontálja egymással a dolgokat, és ez intelligenssé teszi a szöveget.

NÉMETH GÁBOR: Csak az igazság kedvéért, itt azért az aljasság minõsített esete történik. Amikor visszadobják az üveget, mert mégis adunk egy esélyt a rossznak, hogy megmenekülhessen, a levél azért megadja a sziget földrajzi helyzetét. Emlékszünk, hogy hogyan. Ember nincs, vagy bármi mesehõs, aki azon az alapon megtalálhatná õket. Nagyon szépen kidolgozott, finom szerzõi aljasság, úgyhogy már ezért megérte a függelék.

MARNO JÁNOS: Ez tényleg elkerülte a figyelmemet…

NÉMETH GÁBOR: Nem beszéltünk szerintem az értékének megfelelõen arról, hogy van még egy rétege a könyvnek: a referencialitása. Szijj Feri olyan valósággyártásba fogott, amilyen csak az igazán fantáziadús, jó mesékben mûködik, hihetetlen részletei vannak ennek a világnak, a tojásfeltörõ-automatától a málnazsíron át addig, hogy tökgyaluval távoznak a világûrbe. Nincs olyan eleme ennek a valóságnak, ahol valami innováció ne volna. Ha kedvet akarunk csinálni a könyvhöz, márpedig igen nagy elánnal tesszük ezt, akkor el kell mondani, hogy ezt a teret nagyon sok tárgy tartja fönn.

MARNO JÁNOS: Ebben nekem a Tom Sawyerrel, a Huckleberry Finn-nel vagy akár A Pál utcai fiúkkal azonos. Minden olyan hagyomány benne van, ami a haszontalan tárgyakkal való leleményes viszonyt mutatja be, azok nagy arzenálját, nagy játékkedvvel. Mindent lehetne ebbõl a könyvbõl csinálni: filmet, színdarabot. A filmesek földhöz verhetnék a seggüket örömükben, ha ilyen szöveggel dolgozhatnának.

SZILÁGYI ZSÓFIA: A filmmechanizmust én is említettem már – szerintem nem hangulatában kötõdik a filmhez, hanem sémájában, mechanizmusában. De abban persze nem filmszerû, legalábbis nem akciófilmszerû, hogy nem egyszerûen a jót érezzük közel magunkhoz, a gonoszt meg utáljuk. Még a legszörnyûbb szereplõkhöz is finom, gyengéd viszony alakulhat ki az olvasóban: én már többször elgyengültem, hogy szegény lidérckirály miért nem nõsülhet meg, amikor úgyis annyi baja van. És a filmszerûség azért a fejlõdéssel, a változással is összekapcsolható, mert ezek azért nincsenek olyan egyszerûen kiiktatva. Majdnem a végén ugyanis ezt olvassuk a folyamatosan szegény kis zöld paradicsomként emlegetett szereplõrõl: „Szóval, nyugalom honolt. Veszelinovics Árvácska békésen mosolygott, és ahogy telt-múlt az idõ, orcácskája – elõbb az egyik oldalon, majd a másikon is – lassan pirosodni kezdett.”

MARNO JÁNOS: Nem akartam magammal sem erõszakoskodni, hogy megfejtsem, az emberben a paradicsom-ügy mit hoz fel, Szijj Feri mit rejtett el benne, mit engedne meg. Iszonyúan finom játékot játszik, végig tetten érhetõ az erre való vigyázás. Nem lehetett véletlen, amikor újra meg újra elõjön, hogy “Én csak õérte, csak õérte aggódom”. Miközben mindegyik saját magát, Káposztáné pedig Benõt adjusztálja…

SZILÁGYI ZSÓFIA: Én azon gondolkodtam a filmesítés kapcsán, milyen jó az, hogy vannak ugyan rajzok a könyvben, mégsem blokkolják a fantáziát, és hiába látom õket a képeken, sok szereplõt vagy tárgyat mégsem tudok elképzelni. Nagyon elevenek, mégis csak szövegként léteznek.

MARNO JÁNOS: Szenzációsak a rajzok. Roskó Gábort nem ismerem ilyen alapossággal, de ahogy illusztrálta, lenyûgözött. Így együtt a tapintatosság és az ízlés könyve.

PÉTERFY GERGELY: Gyerekkoromban én a népmesékbõl hiányoltam, hogy a rosszakról nem tudunk meg elég részletet. Mindig szerettem volna többet tudni, hogy a rossz milyen és hogyan csinálja. Itt szinte terjedelmileg is azonos mennyiségû információt tudunk meg az úgymond jókról, mint azok mindenféle árnyalatairól, arról is, amikor nem jók. De a rosszakat is látjuk, amikor jók, vagy majdnem jókká válnak, mint az alabárdos figura. Hihetetlen skálán jelennek meg a nagyon rosszak, a kevésbé rosszak, a semlegesek, a két hadsereg, akik ide és oda is állnak (végül mégis a jó oldalra), végig a teljesen jókig, Sziromka Máriáig. Egy teljes skálán vannak keresztülvezetve. A rossz természetrajza nekem különösen szaftos volt. Rengetegféle jellemben bontakozik ki, de Feri nyelvi humora akkor tobzódik a leginkább, amikor a gonoszok gonoszságában és hülyeségében tud turkálni könyékig.

KISS NOÉMI: Nemcsak a tárgyak és a jellemek ábrázolódnak finoman, hanem a topográfiája a könyvnek. A Szuromberek hatalmas terepen játszódik, és a tereprõl szólnak megfigyelései. Kezdõdik egy kertben, aztán a tengerig tágul, oda-vissza jár a történet, majd átkerülünk a hegyeken túlra, végül az égbe. Hogyha filmrõl van szó, a topográfia tükrözi, amit a tárgyak vagy a jellemek szerkezetében ismerünk fel. Ez adja a ritmusát a könyvnek. Ezáltal rendkívüli módon mutatja be azt, amit valóban tartalmaznia kell egy mesének, hiszen a mese óhatatlanul paneleket alkalmaz. Mindig hiányzik és sokszor zavar a mesékben, hogy nem tudnak számomra elegendõ teret, megfigyelési és megfigyelhetõ terepet (mondjuk perspektívákat) teremteni. Itt nem errõl van szó: van egy tér, amelyben, amihez képest mozognak a szereplõk.

MARNO JÁNOS: Már szinte rafináltan van megcsinálva ebbõl a szempontból: gondoljunk a mélyvízi tóra.

KISS NOÉMI: Nekem az is Románia volt: a vár, a templom a tóban. Sokszor bejött mint referencia a Kárpátok…

MARNO JÁNOS: Kíváncsi lennék, hogy Szijj Feri tudta-e, amikor megtörténik a gyûszûátadás a végén, hogy azzal a tengert ki lehet meregetni. Az döbbentett meg, hogy úgy van megkomponálva az egész könyv, hogy magamra vettem szakmailag a problémát, hogy van, hogy minden mûködik benne, és olyan, mint egy kitûnõ, nem egyszerû ház, amit felépít az ember. Elindulok úgy, hogy tudom, mire kell majd nekem a tárgy, és tényleg úgy fog mûködni, ez külön lenyûgöz.
A hellyel kapcsolatban: miközben milliárd felé megyek a kaland során, egy világegyetem épül föl. Magának a szigorúan vett történetnek a világegyeteme.

KISS NOÉMI: Van Pokol és van Paradicsom. Csak más-más formában kifejezve: a földalatti utazás, a világûr és egy figura, Apafi Tivadar, a paradicsomkaró jóvoltából. A világ így ketté-, sõt több részre szelt formáját nem lehet nem ironikusan érteni és szüntelen átjátszatni egymásba a keresztmetszeteket: a terepet, a figurákat, a tárgyakat.

MARNO JÁNOS: Ironikusan, de ez nem azt jelenti – és pont az volt a megnyugtató – egy pillanatra sem, hogy az irónia kétségbe vonná a történet igazát, sokkal inkább megerõsítette. Nekem – és ezt csak asszociálom – kicsit azt a humort hozta be, amely az üdvös cseh újhullámban jelent meg. Egy filmre emlékszem, ahol hasonlóképp nem volt rosszindulat, nem uralta el a filmet az irónia: a Fekete Péterre. De a Tûz van, babámban – ami egy paradigmatikus eset – már éreztem, hogy elviszi a rendezõt a rosszkedvû humor, ami kellemetlenül pancsol a kínos dolgokban. Ebben a könyvben nem tapasztaltam ilyet. Beckettnek van egy tanulmánya Proustról, abban írja, hogy Proustnál félelmetes, ahogyan egy szike, egy borogatás megjelenik. Feri könyvében pontosan azt érzem, hogy ha ütök, ha szúrok, úgy érek hozzá a sebhez, hogy nincs ordítás, trágárkodás, hanem azonnal csitul, enyhül. Ez volt még számomra reveláció a könyvben.

NÉMETH GÁBOR: Hogy a jókat az ember a gyarlóságukért szereti meg…


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/