Most ment el a masszõr. Kuncogok is magamon, a szépség koldusán, aki masszõrt járat a házhoz. Kuncogok, bár sok okom nincs rá. Hozzám ugyanis nem egy státusszimbólum jár, hanem egy erõs markú, szakmáját értõ fiatalember, aki megpróbálja a mind kevesebb mozgástól sorvadásnak indult izmaimat életre dögönyözni. Nagyjából ennyit tehet értem az orvostudomány. Masszírozhat belülrõl a gyógyszereivel, kívülrõl a kezével. A lényegen nem segíthet, mert a lényeg az, hogy a betegségem én magam vagyok. Persze ne gondoljunk itt a romantika költõideáljára, a tüdõbeteg, lázrózsás arcú ifjúra, egy sebzett léleknek a betegséghez való titkos vonzalmára meg effélékre; betegben nálam egészségesebb ember kevés jár a földön, viszonyom a saját nyomorúságos helyzetemhez leginkább ironikusnak mondható; „majdnem mindent kinyertem belõle, ami költõileg kinyerhetõ”, bohóckodom néha, „most már akár meg is gyógyulhatnék”. Amire valójában kevés esélyem van, s mint már utaltam rá, fõképp azért, mert bajom gyökerei oda nyúlnak vissza, ahol a vers is készül. Másnál talán másképp van, nálam az írásra kész állapot azt jelenti, hogy szellemi energiáimnak a lehetõségig teljes összpontosításával el tudom érni a maximális sebezhetõség állapotát, a világra való nyitottságnak egy olyan fokát, ahol a bennünk lakó szellem, melyet köznapi nevén tehetségnek nevezünk, szinte már magától teszi a dolgát. Röviden extatikus állapot ez is, mint a tûz körül ugrándozó, törzsi varázslóé. Mindenben az ellentéte annak, amit a világ minden rendû és rangú gyógyító tudománya elsõ helyen ajánl mint lelki segítséget a test fölépüléséhez, a minél teljesebb ellazulásnak, a pihentetõ félálomnak, a környezetünkkel való eggyé olvadásnak, a magunkban való mélyre merülésnek. Másként szólva, ha a saját magát pusztán a mestersége ûzésével is módszeresen romboló költõt a sorsára hagynám, és ezután fõállású betegként élném az életemet, az égõ házból, ami vagyok, kimenthetnék egy majdnem egészséges villamoskalauzt vagy raktárnokot. Kedves nézõink, az irodalmi mûsorok fõszerkesztõségének portrémûsorában az ismert költõt látják – ott ül megszokott székén, az íróasztala mögött, frissen megmasszírozva, az agyában kellõ mennyiségben keringõ vérrel, amitõl a halhatatlanság csalóka érzete tölti el, miközben jobbkarját behajlítva mutatja, hogy ezt, ni!

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu