A földöntúli civilizációk keresésének szándéka, ami nagyjából ötven évvel ezelõtt fogalmazódott meg, mára több bibliográfiányi munkát szült: egész kötetek sorakoznak könyvtáram polcain. Annál is inkább különös ez, minthogy a legcsekélyebb eredménnyel sem járt semmilyen rádiós keresés, vagy másféle, értelmes tevékenység utáni kutatás a körülöttünk lévõ világûrben. Most nem írom le a képletet, amely szükséges annak probabilista mérlegeléséhez, hogy mennyi az esélye az olyan, széles körû értelemmel bíró lények létezésének a Világmindenségben, amelyek az általuk lakott égitesten képesek létrehozni azt a technoszférát, amely elengedhetetlen feltétele annak, hogy egy extraplanetáris értelem jelt adhasson, vagy legalábbis foghasson. Az ilyen hipotetikus kozmikus civilizációknak szentelt amerikai-szovjet konferencián azt a pesszimista javaslatot tettem, hogy a tudósbizottságon belül alakuljon autofuturológiai csoport, amely azt próbálná megjósolni, hogy a 20. század végén milyen kutatási stratégiát fogunk kidolgozni a földöntúli értelem megismerésére, ha még akkor sem tudunk semmit a Földön kívül gondolkodó és tevékenykedõ lényekrõl. Noha végül nem alakult ilyen jós-stratégákból álló csoport, optimista várakozásaink idõvel jelentõsen csökkentek.
Elõször is, ma már nem technikailag fejlett földön kívüli civilizációkról beszélnek és írnak, hanem szerényen csupán arról, hogy remélhetõleg felfedezzük a világûrben az élet nyomait a legegyszerûbb, vagyis bakteriális formában. Mindeddig az élet semmilyen nyomára nem bukkantunk sem a Holdon, sem a Marson, de még nem teljesen foszlottak szerte a remények, hogy sikerül hasonló nyomokra bukkannunk, legalább endospórák formájában, a Marson vagy naprendszerünk nagybolygóinak holdjain, a jégpáncél alatti óceánokban. Vagyis még mindig dédelgetjük magunkban a hipotézist, hogy a Hold pólusán, sõt az olyan, Naphoz közeli bolygókon, mint a Merkúr, is jelen van a víz, ha másképp nem, jég formájában – a fél évszázaddal ezelõtti naiv hit utolsó morzsája ez. Akkor végezte vizsgálatait Francis Drake, aki értelmes lények jelzéseit próbálta fogni, nem sokkal késõbb pedig, gyakorlatilag ezzel egy idõben, az azóta elhunyt amerikai csillagász, Carl Sagan, és a már szintén nem élõ orosz rádióasztronómus, Joszif Sklovszkij lerakta annak a szervezetnek az alapjait, amelyet kezdetben, szabad fordításban, Földön Kívüli Civilizációkkal Való Kommunikációnak neveztek, s amelybõl aztán egy szerényebb, ilyen civilizációk kutatásával foglalkozó csoport alakult. Ha csupán néhányat említenék azok közül a tudósok közül, akik ennek a feladatnak áldozták az életüket, valószínûleg csak a nevek és munkák felsorolása szétfeszítené e könyv kereteit.
Ha jól tudom, egyetlen zoológus vagy hippológus sem próbálta felállítani a kentaurok rendszertani táblázatát, megkülönböztetve arabs, öszvér- s fõként szamárszármazású kentaurokat. Egy orosz asztrofizikus, Kardasev, azonban megalkotta a földön kívüli civilizációk háromfokozatú skáláját. E skálán a legfejletlenebbek és legfiatalabbak a földihez hasonló civilizációk, az erõsebbek képesek uralkodni bolygórendszerük fölött, a harmadik csoportba tartozó civilizációk pedig már galaxisokat kormányoznak.
A csillagok közti kapcsolatteremtés technológiai problémáit már elég jól feldolgozták mind szovjet, mind amerikai részrõl. Számításba vették a legkülönfélébb elektromágneses hullámokat, részecske- illetve lézersugarakat kibocsátó adókat. Hazánkban is akadnak hívei e problémának: Subotowicz monográfiáját említhetjük ebben a témában. Az emberben önkéntelenül felmerül a gondolkodásba és írásba belefáradt neopozitivistáknak címzett bírálat: ha van szárnyatok, miért nem repültök?
Kénytelenek voltunk folyamatosan bõvíteni a kutatási körünket. Egyszersmind arra is rákényszerültünk, hogy két alapvetõ részre osszuk a jelátvitel problémáját: izotróp és anizotróp részre. Arról van szó, hogy összehasonlíthatatlanul több erõfeszítést követel, ha az adó bolygóról vaktában minden irányba küldözgetünk jelzéseket, mint ha keskeny nyalábban sugározzuk azokat. A szakemberek, élükön a rádióasztronómusokkal és informatikusokkal, ki tudták számítani az adáshoz nélkülözhetetlen termodinamikai energiát, illetve a vételhez szükséges, jóval kisebb erõt. Ez sajnos megint csak nem változtat a tényen, hogy nem fedeztünk fel senkit, aki „társunk lehetne az értelemben”, s lassan úgy érezzük – legalábbis azok, akik csalódtak a hiábavaló fáradozás miatt –, hogy senki nincs a világûrben rajtunk kívül.
Ugyanakkor úgy is megközelíthetjük a problémát, hogy kizárólag a Föld történetét vesszük nagyítóüveg alá. A geológusok, klimatológusok és paleontológusok roppant munkájának köszönhetõen tudjuk: az élet „alig” néhány százmillió évvel a keletkezése után fogant meg a bolygón, vagyis közel négymilliárd évvel ezelõtt. A legutóbbi idõkben derült ki, hogy a prokarióta, számunkra kissé fura többsejtûek még a kambriumot is megelõzték, amelyben bekövetkezett a fajok igazi robbanása. Nyüzsögni kezdett az élet az óceánokban, az õs-lándzsahalakból, a gerinces lények õseibõl, létrejöttek a kétéltûek. Õket követték a hüllõk, hatvanötmillió évvel ezelõtt pedig, sorozatos természeti katasztrófáknak köszönhetõen, amelyek véget vetettek a hüllõk harmincmillió évig tartó uralmának, megkezdõdött az emlõsök fejlõdése. A paleontológusok többsége, különösen az amerikaiak, ma azon az állásponton van, hogy az elõemberi formák (hominoidea) egy katasztrófa nyomán keletkezett bioszféra-lyuknak köszönhetik létrejöttüket, vagyis az történt, amit az egész Világmindenségre kiterjeszthetünk, s aminek két esszét is szenteltem a 21. század könyvtára címû könyvemben (Das Kreative Vernichtungsprinzip, The World as Holocaust): a világûrben a rombolás határozza meg az alkotói kreacionizmust. Cseppet sem túlzás azt állítani, hogy csillagporból születtünk: a szupernovák belsejében a nukleáris reakciók egymást követõ fázisaiban egyre nehezebb elemek jönnek létre, míg végül az ilyen csillagok létének véget vetõ robbanás szétszórja ezeket az elemeket a világûrben: vagyis bolygóinkkal együtt csillagporból jöttünk létre. Ezért a rombolás mint a bolygók és élõlények kialakulásának elõfeltétele korántsem csupán metafora. Tudjuk: az élet talán legalkalmasabb bölcsõje a Tejúthoz hasonló spirálködök úgynevezett korotációs köre; az itt keletkezõ csillagok képesek protoplanetárisan örvénylõ ködkorongokat alkotni, e protoplanetáris örvényekben pedig kondenzátumok, majd ezekbõl bolygók jönnek létre. Ahhoz, hogy egy bolygón megszülessen, gyökeret eresszen és fennmaradjon az élet, elengedhetetlen a víz és valószínûleg a légköri oxigén jelenléte. A Föld elsõ formáját, vagyis az Õs-Földet nem borították óceánok, és nem rendelkezett az élethez szükséges légkörrel. Úgy tûnik – óvatosságból fogalmazok így –, hogy amikor az élet létrejön és elterjed, egyszersmind úgy alakítja a légköri és vízi környezetet, hogy az egyre inkább elõsegíti ezen élet további fejlõdését. Tegyük hozzá: technoszferikus civilizációnk egyre érzékelhetõbben vágja maga alatt a bioszféra fáját. Az emberiség akár nagyobb nukleáris konfliktusok nélkül is eljuthat az öngyilkosságig.
Mint tudjuk, sem a tények, sem az ezeken alapuló, a dolgok struktúrájára ésszerû magyarázatot adó elméletek nem elégítik ki az embereket. Ha más nem, az a pár másodperc, amelyet tudományos-technikai civilizációnk kora kitesz a geológiai órán, vagy a csillagok közti távolság és az egymástól hasonlóképpen elkülönülõ bolygórendszerek jól mutatják, mennyire a mesék és mítoszok világába tartoznak az állítólag a Föld körül keringõ objektumok, az úgynevezett UFÓ-k. A Világmindenség, akárcsak a benne örvénylõ több milliárd csillagköd és a több százmillió bolygórendszer, még mindig kifürkészhetetlen titkokat rejt magában. Mégis, ez valahogy nem elégíti ki az embereket. A kábítószerek mellett, amelyekkel manapság sok ezer, talán sok millió ember mérgezi magát a világon, immár orbitálisan sugárzott álkozmikus badarságok próbálják megmérgezni az érzékeinket. A régiek azt mondták: „mundus vult decipi, ergo decipiatur”, ha a világ be akar csapódni, hadd csapódjon.
A „más értelem” utáni kutatás tehát elég lehangoló képet mutat. Ugyanakkor látnunk kell: több száz civilizáció született az elmúlt néhány évezredben a Földön, évszázadokon át fejlõdtek, s egy-egy természeti katasztrófa – földrengés vagy egy közeli új csillag robbanásának pontosan nem ismert következményei –, illetve az adott civilizáció által választott fejlõdési út egyaránt gátja lehetett a technoszféra és az ezt megalapozó egzakt tudományok létrejöttének. Azok a civilizációk, amelyek a történelmi fejlõdés során megtorpantak, a mai napig importálni kénytelenek azokat a technológiákat, amelyeknek a Földközi-tenger térségében volt a bölcsõjük, amíg be nem törtek az európai kontinensre, s innen át nem kerültek az amerikai földrészre. Mindebbõl látszik: nincs olyan fejlõdésbeli szükségszerûség, olyan civilizációs progresszió, amely feltétlenül elvezet a technológiai potenciál szakaszába. Analóg séma – amely inkább a történelemben való véletlenszerû tévelygésre emlékeztet, mint elkerülhetetlen elõrehaladásra az újabb és újabb fejlõdési fázisokon keresztül – az emberi tevékenység más területeire is kiterjeszthetõ. Például körülbelül ötezer különbözõ nyelvet és nem sokkal kevesebb különféle írást hozott létre az emberiség, de azt a Kisázsiából származó és Európában, illetve Eurázsia egy részén elterjedt betûírást, amelyet használunk, csak egyszer találták ki. A szakemberek szerint – akik közé nem sorolom magam – információközlés szempontjából ez az optimális, de sajnos szó sincs arról, hogy utunk során mindig sikerülne felismernünk és felhasználnunk azt, ami a leghasznosabb a számunkra.

*( a világûr nem tudja, hogy benne vagyunk)
A kozmikus civilizációk statisztikája
A kulcskérdés nyilván az: létezik-e egyáltalán ilyen statisztika. Elöljáróban le kell szögeznem: természetesen más a bioszféra, és más a benne létrejött civilizáció, mivel kizárólag az utóbbinak az alapja az értelmes lények közössége. Úgy vélem, nagyobb a valószínûsége egy életet hordozó bolygó megszületésének és létezésének, mint olyan kozmikus lények jelenlétének, amelyek fejlõdésük folyamán képesek technoszférát létrehozni.
Az a vélekedés, miszerint az ember az értelmes földön kívüli lények általános – s minden, különösen negatív szempontból egyetlen – mintája, lassan lomtárba kerül, egyebek mellett a tömeges filmgyártásnak köszönhetõen, amely ma gyakorlatilag korlátlan lehetõségekkel rendelkezik a speciális effektusok terén. Közel negyven évvel ezelõtt írt könyveimben nem tagadtam az ember kozmikus univerzalitásáról szóló tézist, bár már akkor érlelõdött bennem lokális esetlegességünk elmélete. Most tehát radikálisan felül kell vizsgálnom az ész antropogén voltával kapcsolatos nézeteket. Nem is csak arról van szó, hogy ha a hatvanötmillió évvel ezelõtt történt meteoritkatasztrófától, illetve annak szeizmikus és klimatikus következményeitõl nem pusztulnak ki szinte teljes egészében a hüllõk (dinoszauruszok), akkor a bioszférában keletkezett hatalmas hézagot nem tölti ki az emlõsök, az emberszerûek, az emberszabásúak, s végül az emberfélék fajképzõ radiációja. Mellesleg a jura-kori katasztrófa, amely detronizálta a hüllõket, korántsem az egyetlen volt a Föld történetében. A jóval korábban, a permben bekövetkezett katasztrófa valóságos genocídiummal ért fel: körülbelül kilencven százalékban kiirtott mindent, ami közel négymilliárd évvel ezelõtt élt a Földön és óceánjaiban. Ahhoz, hogy legalább a feltételezések szintjén képet alkothassunk arról, miként keletkezett bolygónk állatvilága, jóval messzebb kell visszamennünk az évmilliárdokban. Akkori glóbuszunkon egy percig sem élhetett volna egyetlen ma létezõ állat sem, hiszen megmérgezte volna õket az oxigén nélküli légkör. Az állati-növényi létezéshez szükséges elõkészületeket olyan prokarióták végezték el, mint például a cianobaktériumok, amelyek anyagcseréjük folytán oxigént bocsátottak ki a légkörbe. Az életet, amely a fajok darwini evolúciója révén maradt fenn az átalakulás során, gyakorlatilag teljes egészében az oxidálódás folyamata tette lehetõvé, ezért neveztem ezt korábban „hideg égésnek”. Bár hajlamosak vagyunk szüntelen fejlõdésnek képzelni az evolúciót, manapság egyre erõteljesebb kritika fogalmazódik meg ezzel a felfogással szemben. A bioszféra, amely az élet hajnalán sejtmag nélküli és sejtmaggal rendelkezõ egysejtûekbõl állt, az életfolyamatok genetikai biztosításának mintegy planetáris, vagyis legerõsebb rendszerét jelentette. Ezért van az, hogy a baktériumok, amelyeknek nincs agyvelejük, vérkeringésük, sõt részben függetlenek az oxigénellátástól, akárcsak a fotoszintetizáló algák, az évmilliárdok során olyan ugródeszkát jelentettek, ahonnan a geológiai és kozmikus kataklizmákban elpusztult élet a nukleotidvariációk segítségével ismét burjánzásnak indulhatott, aminek eredményeként hihetetlenül sokféle forma és méret jött létre. Az állatok birodalmában uralkodó függõség ugyanakkor kettõs jellegû volt: idegi természetû és vérfüggõség. Széles körben elterjedt a hemoglobin mint az oxigén szállítója, s – néhány marginális kivételtõl eltekintve – egyik fajtáról a másikra öröklõdött, így nem volt és ma sincs teljes mértékben vértelen állat. Noha kisméretû organizmusok a szövetcsere szinte teljes leállása mellett is képesek életben maradni, az oxigént, s vele az élõsködõk támadásával szembeni ellenállóképességet biztosító folyékony szubsztancia – a vér – sohasem állhatott meg az örök körforgásban. Mint tudjuk, azok az agyközpontok, amelyeket hat percnél hosszabb ideig nem lát el oxigénnel a vér, elpusztulnak. Az oxidánsokat szállító vér és az elektrokémiai idegimpulzusok a földi élet valóságos eposzát alkotják.
Mindig is úgy éreztem, bár nem igazán tudnám megmagyarázni, miért, hogy maga a módszer, a taktika, ahogy a földi élet keletkezett a prokarióta kezdeményektõl egészen az eredeti mikroorganizmusokhoz képest jelentõs méretû eukariótákig, szükségképp a fajképzõ változatosság korlátozása volt. A növényi klorofill és az állati vér nyilván mindenhol elterjedt: szárazföldön, vízben, levegõben. Manapság számos evolucionista úgy gondolja, hogy a faji változatosságot elõidézõ tényezõk nem a „fejlõdés” valamiféle egységes koncepciójába illeszkednek; bármennyire igaza is volt Darwinnak, az organizmusok, különösen a többsejtû organizmusok összetett és bonyolult felépítése nem a több millió évig tartó progresszív tendenciák bizonyítéka, hanem okok egész rendszere idézi elõ ezeket a változásokat. A kialakuló élet megváltoztatta a földi légkör összetételét, sziklákba préselt fosszíliákat és óceánmélyi üledékeket hozott létre, amihez még hozzájött az életet teremtõ és lehetõvé tevõ központi csillag változó sugárzásának a domborzattal, a hegységképzõdéssel, a földrengésekkel és az inszolációval kapcsolatos hatása – ezek együtt hatalmas, egymással küzdõ erõk voltak. Ezért ebben a megközelítésben kissé idillinek tartom az újabban meglehetõsen divatos elképzelést Gaiáról, az élet hordozójáról.
Az utóbbi idõben a genomokat alkotó több milliárd nukleotid beható vizsgálatának és elkülönítésének köszönhetõen több terv is született az ember autoevolúciós tökéletesítésére. Ez persze nem korlátozódhat mindenféle kompilációra, ápolásra, a „rossz gének” kidobására, hiszen ez több milliószor bonyolultabb robotokat követelne, mintha az utolsó tégláig és kõig szétszednénk egy hatalmas gótikus katedrálist, hogy a különálló elemekbõl valami egészen mást, mondjuk amfiteátrumot építsünk. Minimum az emberszerûekig kellene visszamennünk, sõt a theropodákhoz, vagy egyenesen az olyan legrégebbi halakig, mint a latimeriák (ez egy több százmillió éves, ma is élõ faj). Ha már olyan értelmes lények istentelen teremtésére vetemedünk, amelyek minden rossztól mentes alkotói szándékból születtek, helyesebb lenne valami egész másra cserélni a törzsfát, amelynek ágából kinõttünk, és több százmillió év múltán várni a józan ész már-már paradicsomi gyümölcseit. Sok modern evolucionista (biológus) illúziónak tartja a fejlõdést, különösen azt, amelyik igazán négyszáz millió évvel ezelõtt kezdõdött: szerintük az evolúció nem más, mint gének önmagukat komplikáló, de korántsem progresszíven öntökéletesítõ tánca. Azok a lények maradnak fenn, amelyek a többinél jobban bírják a légi, vízi vagy szárazföldi ütközési zónában.
Lehet, hogy valaki utópisztikusnak tartja a „másféle, oxigén nélküli evolúció” imént vázolt elméletét, s ha a Földrõl van szó, egyet is értek ezzel a vélekedéssel. Azonban semmit sem tudunk a többi, csillag körüli bolygóról. Úgy vélem, az ilyen központi csillagok sugárzó energiája olyan impulzus is lehet, amely homlokegyenest más módon alakul át az adott bolygó felszínén azzá a valamivé, ami aztán képes nem szükségképpen antropomorf gondolatokra és önmegismerésre. Azt sem hiszem, hogy az efféle Mások meghatározó vonása feltétlenül a hozzánk hasonló lényekkel való kommunikálás vagy legalábbis kapcsolatfelvétel vágya lenne.
A Mások jelenlétének a felfedezése nemcsak arra lenne jó, hogy belátnánk: az emberiség nem a planetáris panoptikum különös szeszélye a világegyetemben, hanem talán arra is fényt deríthetne, hogy az antropomorfizmus szabály-e vagy speciális konfiguráció. Az embereket, miközben saját mércéjük szerint egyre erõsebbek lesznek, idõrõl idõre észhez térítik a kontinentális táblák összehúzódásai, az éghajlat perturbációi; ahhoz tehát, hogy tisztában legyünk azzal, hogy uralmunk gyakran fordított arányban áll tehetetlenségünkkel, látnunk kell: az antropogenezis durván egymillió évig tartott, a kultúrateremtõ emberi civilizációk pedig mindössze az utolsó néhány másodpercet teszik ki a négymilliárd évet számláló geológiai órán.
Civilizációnkat mérhetetlenül rövid idõ alatt eltörölhetné a föld színérõl egy kozmikus méretû beavatkozás, például egy kisbolygóval vagy meteorzáporral való ütközés, vagy egyszerûen a Nap valamely ismert energiakitörése. Sok csillag, amely látszólag megfelel a stabil planetogenezis feltételeinek, erõteljes és heves sugárzásváltozásokat mutat. Ráadásul egy ilyen bolygószülõ csillag, amely képes lenne arra, hogy évmilliárdok alatt életet hordozó bolygóvá konszolidálja a maga porkorongját, nem lehet sem kettõs, sem többszörös csillag, mivel a többszörös csillagok körül keringõ testek nem képesek stabilizálódni. Ma már azt is tudjuk, hogy a minimum több millió csillagot számláló spirálködökben, amilyen a Tejút is, számunkra elképzelhetetlen viharok dúlnak, ami miatt a csillagászok egyre inkább hatalmas, beláthatatlan katasztrófák terepének látják a Metagalaxist – ez mellesleg azt jelenti, hogy mi a naprendszerünkkel a nyugalom zónájában vagyunk, ami nem tarthat örökké. Az ilyen megállapításokból kénytelenek vagyunk azt a következtetést levonni – ami valójában már régóta ismeretes az égbolt kutatói elõtt –, hogy a világûr, amely a mi szegletünkben az élet elõidézõje és oltalmazója, nagyobb idõbeli vagy térbeli metszetben nem különösebben kedvezõ az élet számára. Hogy egy aforizmát idézzek: a világûr nem tudja, hogy benne vagyunk. Noha nem örök, létezik, hiszen minden képzeletet meghaladó módon a múltba és a jövõbe nyúlik.
Függetlenül attól, hogy az evolúciót roppant, egyenletes vagy különálló pontokból és szaltációkból álló folyamatként fogjuk fel, vagyis olyan sztázisként, amelyet fajképzõ robbanások szakítanak meg és ásnak alá, el kell ismernünk: a négy nukleotidból, amely az összes élõlény építését irányító biokémiai grémiumot alkotja, nagyobb kreativitást préselt ki az egyedfejlõdés, mint azt a priori várhattuk volna. Ezért azóta, hogy keresni kezdtem a másolásra érdemes példákat, folyton arról írok, hogy utol kell érnünk az evolúció alkotóerejét: vagy plágiumok (bizonyos megoldások megsokszorozása), vagy a technobiológiai formatervezés kreatív követése révén. Ezt a két lehetõséget próbáltam meg továbbgondolni, hogy néhány évtized múltán lássam: nekem volt igazam, s ugyanakkor szembesüljek azzal, sokszor milyen gyalázatosan visszaélünk az általam imitológiának nevezett másolással, hiszen legnagyszerûbb, a biológiához képest másodlagos vagy nem másodlagos eredményeinket a bioszféra pusztítására és alantas háborús játékokra használtuk fel, s végül sok minden, amit már elértünk a még elõttünk álló mesterséges intelligencia felé vezetõ úton, gyakran ostobaságokra, szórakozásra, érthetetlen szeszélyekre szolgál. Nem túl örömteli dolog látni, hova süllyedt a magasztos szándékoktól vezérelt felfedezõ szellem.
Azt hiszem, mégiscsak jobb lenne, ha egyedül lennénk a kozmoszban. Úgy vélem ugyanis, hogy az emberi viselkedés szintjénél rosszabb a már elérhetetlen állapot. Az emberevés, amely ott állt fajunk bölcsõjénél, amint arról a neandervölgyi õsemberek kovakõvel szétzúzott hosszú csontjai tanúskodnak, az õsemberek nem elsõ, és nem is utolsó bûnös cselekedete volt. Így hát érthetõ, hogy a legkülönfélébb emberi alkotótevékenységek által a világûrbe vetítjük ki a háborús összecsapásokat, vagyis a tömeggyilkosságokat.

*N = R*fpneflfifcL
A fenti képletben, amelyet az amerikai csillagász, Drake állított fel, az alábbi hét szorzó határozza meg N-t, a Galaxisban található azon civilizációk számát, amelyek már képesek technoszferikus tevékenységre:
– R* a csillagok keletkezésének sebessége a kozmoszban (csillagszám per év),
– fp a bolygórendszerrel rendelkezõ csillagok hányada,
– ne azoknak a bolygóknak a számát jelöli, amelyek a fent említett rendszerekben találhatóak, és ökológiailag kedvezõek az élet számára,
– fl azoknak a bolygóknak a hányada, amelyeken valóban létrejött az élet,
– fi azoknak a bolygóknak a hányada, amelyeken az élet értelmes formái fejlõdtek ki,
– fc azok a bolygók, amelyeken az élet odáig fejlõdött, hogy képes kapcsolatot teremteni más világokkal,
– L az általam a továbbiakban technoszferikusnak nevezett civilizációk fennmaradásának átlagos idõtartama.

Mint említettem, a civilizációk közti kapcsolat szószólóinak reményei olyannyira megcsappantak, hogy jelenleg részben az élet legegyszerûbb formái (baktériumok), részben létezésük biopaleologikus nyomai után kezdõdik kutatás, mindenekelõtt a mi Naprendszerünkön belül. Anélkül, hogy túlbecsülnénk a földi kutatások jelentõségét, érdemes hangsúlyoznunk: óriási jelentõsége lenne, ha sikerülne, például a Marson, akár egy baktériumot, akár csak biokémiai maradványait felfedezni. Feltételezzük ugyanis, hogy az életfolyamatok alapja a szénvegyületek atomváza, illetve elengedhetetlennek tartjuk legalább két rendszer, a genetikai, nukleotidokból álló rendszer, illetve a fehérje-rendszer létrejöttét, amelynek ez a nukleotid-együttes irányítja a fejlõdését. A tudósok döntõ többsége úgy véli, a szilíciumatomok, amelyek tulajdonságaikat tekintve némileg közel állnak a szénhez, nem igazán alkalmasak szénen kívüli bioszintézisre. De ez nem olyan biztos. Elképzelhetõ, hogy létrejönnek különbözõ evolúciós utakra képes rendszerek, amelyek se a földi nukleotidokon nem alapulnak, se fehérjét nem használnak építõanyagként. Tehát ha a földiekhez hasonló polimereknek, például a nukleotidoknak legalább a maradványait felfedeznénk a Marson vagy például a Jupiter mellékbolygóján, az Európán, ennek igen nagy jelentõsége lenne, hiszen növelné azon hipotézis valószínûségét, miszerint az egész világûrre jellemzõek a molekuláris életfolyamatok. Noha ebbõl a Naprendszerben tett pozitív felfedezésbõl nem következne egyenesen, hogy mindez az egész kozmoszra igaz, mindenképp egy lépést jelentene ebben az irányban.
Amikor Drake a Green Bank obszervatóriumban az égbolt kutatásába fogott, jól tudta: nem áll módjában földön kívüli égitesteken keresni az élet valamiféle primitív nyomait, így hát rögtön rádiócsillagászati keresésbe kezdett. Amikor sírba szállt egy korábbi tudósnemzedék, amely a Szaharába rajzolt mértani ábrák segítségével akart kapcsolatba lépni a feltételezett marslakókkal, elkerülhetetlen következõ lépésként mindenféle elektromágneses hullámok körébõl származó jelek kutatása körül összpontosultak az erõk, beleértve egy esetleges lézeres kapcsolatot is. Ismétlem: esetleges kapcsolatról van szó, minthogy egyelõre nem rendelkezünk elég erõs lézersugárral ahhoz, hogy e fotonmódszerrel kozmikus távolságra küldhessünk jeleket.
A Drake-féle képletben felsorolt majd’ mindegyik fajta valószínûség drasztikusan csökkent az utolsó fél évszázad során. A világûr hallgatásának okait legegyszerûbben az alábbi feltételezések szerint különíthetjük el:
1. Mindinkább megismerjük a galaxisokban, ezek halmazaiban és az egész Metagalaxisban uralkodó elemi erõket, viharokat és instabilitást. Egy születõben lévõ planetáris életet akár teljes egészében megsemmisíthet a számos jellemzõ kataklizma valamelyike, például egy közeli szupernova-robbanás, a kemény sugarak felvillanása, amikor a mi Napunknál ötszörte nagyobb tömegû csillagok fekete lyukká omlanak össze, két galaxis ütközése, helyesebben egymásba hatolása, vagy általában ha egy csillag elveszti radioaktív stabilitását, még ha körülötte seregnyi életet hordozó bolygó kering is.
2. Ahogy a német asztrofizikus, Sebastian von Hoerner a hipotézisében megfogalmazta: lehet egy civilizáció értelmes, sõt technogén, csak éppen nem kíván óriási erõt koncentrálni és pazarolni kozmikus távközlésre.
3. Lehet, hogy egy értelmes, technogén, ugyanakkor viszálykodó, véres civilizációt, amilyen a miénk is, némileg lekötnek a bolygóján zajló konfliktusok.
Tudnunk kell továbbá: számtalan olyan tényezõ van, amely bármilyen csillagközi kommunikációs kísérletet kizár a lehetséges kozmikus léptékû tevékenységek körébõl. Csak a hosszú életû kozmoszhoz képest olyan kérészéletû lények számára, amilyen a mi fajunk, tûnhet a világûr az egyenletes és viszonylag tartós nyugalom birodalmának. A napfényes tavaszi napon nektárt szürcsölõ méhnek – metaforikusan – éppen ilyen hamis képzete lehetne a stabil egzisztenciális mozdulatlanságról, ahogy a bolygón élõ elõdeink számos nemzedéke is látta. Valójában az egzakt tudományok egyetlen területe, amelyben minden létezõ arányát emberfeletti, vagyis valódi mércével mérik, az asztrofizika. Az asztrofizikusoktól indult a más civilizációk keresése, amely manapság mindenekelõtt hipotéziseket szül, amelyek közül a példa kedvéért említek néhányat.
1993-ban Richard Gott, a Princeton Egyetem asztrofizikai tanszékének kutatója a „Nature” címû folyóirat 363. számában közölte a valószínûség-elmélet sajátos alkalmazásán alapuló hipotézisét. Abból indult ki, hogy valamennyien véletlenszerû intelligens megfigyelõk vagyunk, és csupán a mi, közel negyedmillió éves fajunk létezésének idejét ismerjük. Fejtegetéseibõl, amelyeket most természetesen nem tudok teljes terjedelmükben idézni, kitûnik, hogy a létezés teljes ideje, vagyis az emberi faj élete nem haladhatja meg a nyolcmillió évet. Gondolatmenete végén arra a következtetésre jut, hogy sohasem fogjuk tudni gyarmatosítani a Galaxist – nincs rá elég idõnk, még akkor sem, ha képesek lennénk fénysebességgel mozogni.
Kétségtelenül joggal vélte úgy Gott, hogy a földi élet nem egészen négymilliárd évvel ezelõtti keletkezése annak volt köszönhetõ, hogy a Nap akkorra már fiatal csillagból érett csillaggá vált, és sugárzásával képes volt fenntartani az életet, olyan elenyészõ radioaktivitás-ingadozás mellett, ami még nem vezetett az élet kipusztulásához. Ezenkívül Gott nem említi, de általánosan elfogadott nézet, hogy a Föld gyakorlatilag kör alakú, ökológiai szempontból kedvezõ övezetben elhelyezkedõ keringési pályája ugyancsak biofil volt (a Mars a maga pályájával már e biofil övezet külsõ határán található). Galaktikus szinten, vagyis a Tejútra mint spirálködre vetítve, az egész Naprendszer úgynevezett korotációs pályán mozog. Orosz csillagászok észrevették, hogy a Naprendszer valamivel lassabban mozog ezen a körön, mint amilyen sebességgel a Tejút spirálkarjai örvénylenek. Valószínûleg kevesebb mint egymillió év múlva rendszerünk a Földdel együtt belevész a legközelebbi spirálkarba, vagyis már nem olyan magas ûrben lesz, mint eddig, hanem, hogy úgy mondjam, a csillag-dzsungelben. Igaz, még ebben a dzsungelben is kötelezõ a kozmikus csillagtávolságok léptéke, de egy pár tucat fényévnyi távolságban végbemenõ szupernova-robbanás elhamvasztaná a bioszféránkat. Persze kétségtelen, hogy idõben sokkal közelebbi problémák elé nézünk.
Gott egész elmélete szakemberek, tehát a tudósok statisztikai számításait jól ismerõk támadásainak kereszttüzébe került. Az ellenérvek röviden így summázhatók: semmilyen értelmes következtetés nem vonható le nulla információból, így hát hiába próbálkozunk bármilyen statisztikai érv alapján jóslatokat megfogalmazni az emberi faj életképességét illetõen.
Mind Gott hipotézisével, mind az ellene intézett kirohanásokkal terjedelmesen foglalkozott a „Nature”, ráadásul a nehéztüzérségi támadásban bevetették az úgynevezett Bayes-képletet is. Ez egy igen régi, átgondolt és megbízható képlet, amelynek segítségével múltbeli események alapján, többé-kevésbé ismerve a jövõbeli lehetõségek disztribúcióját, kiszámítható a fejlemények valószínûsége. Ennek ellenére, amint az egyik vitázó megjegyezte, mindig érvényes az ex nihilo nihil fit elve. Nulla információból semmi sem nyerhetõ, csak nulla információ.
 Míg egyes tudósok (mint Joszif Sklovszkij) lelkes hívekbõl azon tézis szószólói lettek, miszerint egyedül vagyunk a kozmoszban, rengetegen vannak, akik tovább keresik az Értelmes Lényeket. Azt hiszem, a kozmikus civilizációk kérdése az a tudományterület, amelyrõl talán a legtöbbet beszéltek, írtak és publikáltak anélkül, hogy bármi konkrétat tudnánk róla. E megjegyzések zárásaként azonban hadd tegyek egy véleményem szerint inkább optimista észrevételt: az élet az információ testébe öltöztetett létezés valamiféle formája. Az információ, legjobb tudásunk szerint, csakis adagokra, kvantumokra osztott, vagyis diszkrét formában tud konstruálni vagy irányítani valamit. Ezért aztán korántsem véletlen, hogy minden etnikai nyelvünk némileg hasonlít a genetikai kódhoz. Ha bárhol a kozmoszban élet születik, a molekuláris szintrõl fel kell emelkednie a makroformákhoz. Hogy az értelem szükségképp keletkezik-e a faji sokféleségbõl, vagy ritkaságnak, sõt kozmikus csodabogárnak tekinthetjük-e, arról fogalmunk sincs. Mindenesetre nem lehetséges olyan széles körû technológiai ismeretekkel rendelkezõ, rádióadókat építõ civilizáció, amely kizárólag fényévnyi távolságokra képes artikulálatlan kiáltásokat küldeni. Ha a rádiós keresés egyszer sikerrel jár és üzenetet kapunk egy másik csillagról, meg fogjuk fejteni. De gondoljunk arra: az asztrofizika azon ifjú ismerõje, aki Angliában elsõként figyelt meg pulzárt, amint rendszeres idõközönként erõteljes radioaktív sugárzást bocsát ki magából, kollégáival együtt tévedésbõl intelligens jelzésnek vette e rendszerességet. Ezért Sklovszkij hipotézise, miszerint szükségképp észrevesszük az általa „csodáknak” nevezett kozmikus jelenségeket, elég félrevezetõ. A természetes és csodaszámba menõ jelenségek megkülönböztetése a Földön is nagy gondot okoz, hát még ha kozmikus szinten kell ilyen megkülönböztetést tenni.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu