Gail Jones
Tudás

Az Észak-Ausztrália partjainál fekvõ kicsiny, világvégi szigeten, ahol apám és anyám misszionáriusként dolgozott, volt egy hely a tengerparton, ahová nem volt szabad eljárnom. Apám azt mondta, hogy ez valamiféle megtisztulási rítusra szolgáló hely, ahol az õslakók, ha elviselhetetlen szenvedés vagy bûntudat gyötri õket, begyalogolnak a tengerbe, ledobják a ruhájukat, és valami szertartást vagy misztikus egyesülést követõen meztelenül és titokzatos módon megújulva lépnek ismét a világba. Onnan lehet megismerni ezt a helyet, mondta apám, hogy a parton ott hevernek a ruhák, amelyeket a tenger kivetett magából. Ha véletlenül odavetõdnék, azonnal forduljak sarkon, és menjek el onnan.
Számomra már akkor is világos volt, hogy a pucérkodás, nem pedig a szentségtõl való félelem aggasztotta apámat. Nem rajongott az aboriginál kultúráért, sõt megtett mindent, hogy lebeszélje az õslakókat törzsi szokásaikról. Megvetéssel és valóságos testi undorra utaló, jellegzetes ajakbiggyesztéssel beszélt a táncokról, a küzdelmekrõl, arról, hogy kiszívják a teknõs tojását, meg a halak hasában kotorásznak, a cirkalmas testfestésrõl, a bonyolult temetési szertartásokról és az éjszakai kozmogónia-szeánszokról. Mindazt, amit én bámulatosnak tartottam, õ csak primitívnek, megváltásra szorulónak látta. Csak rázta õsz fejét, és ájtatosan lamentált, hogy ez a nép nem eléggé értelmes ahhoz, hogy felismerje az õ bölcsességét. Akkor nem értettem, hogyan gondolkodhat így; késõbb ráeszméltem, hogy a megvetés, akárcsak a gyûlölet, mindent megmagyaráz.

Ez a történet egy pár kesztyûrõl szól, mely egy halom kiszanált ruhával együtt érkezett szigetünkre. Idõrõl idõre a déli fehérek elõzetes bejelentés nélkül hatalmas vászonzsákokat küldtek, melyeken a rejtélyes AIM felirat állt piros bélyegzõvel. A zsákok érkezése mindig izgalommal töltött el, és bár magam nem vehettem részt az elosztásban, szerettem nézni, ahogy mások kipakolják, és szükséget, érdemet egyaránt mérlegelõ aprólékos, ravaszul kialakított szabályok alapján egyenként szétosztják a ruhadarabokat.
A templom mögötti mangófa alatt gyûltünk össze, körbeültünk a földön, és egy kijelölt asszony – legtöbbször Mary Magdalene – ünnepélyesen és céltudatosan felvágta a zsákokat, és felmutatta a tartalmukat. Hõségben hasznavehetetlen pulóverek (melyeket a futballrajongók a meccsen felejtettek), extra méretû virágmintás ruhák (melyek nyilván a fogyókúra után váltak fölöslegessé), pólók (melyek a helytelen mosási módszerek következtében teljesen alaktalanná váltak), nadrágok (halottak után maradtak), cipõk (divatjamúltak), szoknyák, blúzok, még nadrágtartók is: mind az AIM feliratú zsákból ugrottak elõ, távoli helyeken folyó láthatatlan életek szellemeiként. Mary Magdalene rövid szemle céljából mindegyik darabot feltartotta, majd nagy kacagás, kiabálás, javaslatok és ellenjavaslatok után megnevezte az új tulajdonost. Megmásíthatatlan ítéleteit nyájasan és körmönfont modorban tálalta, így ritkán mondtak ellent neki.
A kesztyûk napján két másik szokatlan darabot is kiállítottak. Az elsõt zavart vihorászás kísérte – egy pazar köntös volt, amely egykor egy gazdag nõ hálóingje vagy kombinéja lehetett. Gyöngyházszínben játszott, átlátszó volt, és aranyszállal szõtték át. Mary Magdalene a fejünk fölött átdobta egy fiatal, Rebekah nevezetû nõnek, aki az esküvõjére készült. Emlékszem, Rebekah szemérmesen leplezett izgalommal csípõjéhez szorította a csodaszép kombinét; szeme véletlenül találkozott a szeretõje tekintetével, mire arcát, némiképp megjátszott szûziességgel és boldogan a szoknya ráncaiba rejtette.
A másik ruhadarab még káprázatosabb és még kevésbé odavaló volt – egy régi rókaprém, amilyet magazinokban szereplõ hölgyek hordanak a nyakuk körül. Ez a darab általános megrökönyödést keltett, még maga Mary Magdalene se tudta biztosan, mire való. Eltartotta magától a prémet, majd egy kisgyereket elszalasztott az öreg Francis Xavier-hoz bölcs tanácsért. Meg is érkezett, saját nyelvén kijelentette, hogy a tárgy nem totem, és látványosan odavágta a kutyáknak, akik a sorukra vártak. Nagy zûrzavar keletkezett, a kutyák a prémen marakodtak, fölöttünk fekete „repülõ rókák”, vagyis gyümölcsevõ denevérek reszkettek a mangólevelek között, és idegesen mocorogtak a hatalmas lárma közepette.

Minden ruha kiállíttatott és gazdára lelt, a repülõ rókák megnyugodtak, a csalódott kutyák pedig a porban pihegtek, körülöttük azonosíthatatlan apró rókadarabkák, és ekkor Mary Magdalene kiborította az utolsó AIM-zsákot, és felfedte a pár kesztyût. Lágyan a lábához hullottak, mint két könyörgésben elfáradt, ványadt kéz: fehér, hímzett kesztyûk voltak, és rám az egészen elképesztõ kifinomultság tárgyi bizonyítékaiként hatottak. Azelõtt még sohasem láttam igazi kesztyût, s ezek olyan tökéletesen kézszerûek voltak, annyira áradt belõlük egy másik világ rendje, ahol még az ujjakat is ruhába bújtatják, ahol mindent kényesen érint s a bõrt burkoló puha anyag oltalmából mutat és simít a kéz, amely elegánsan, egyenként kinyújtott ujjakkal húzza magára – nyilván síró hegedûktõl kísérve, kékesszürke füstkoszorúba temetkezve –, mindez annyira áradt a kesztyûkbõl, hogy bennem azonmód erõs vágy ébredt, hogy megszerezzem õket. Szemmel láthatóan más világból érkeztek, különösek voltak és imádatra méltóak. Lelki szemeim elõtt tapétás szobabelsõk nyíltak meg, ahol bársony és dombornyomású kárpit borított mindent, és szivárványosan csillanó kristálypoharak csilingeltek. Valahonnan, e rejtett tartományban láthatatlan helyrõl rézszín fény áradt be, mely barackszínre festette a bútorokat, és bájos, hold-szerû csillogást varázsolt a papírnehezékek és csiszolt vázák felszínére.

Tapasztalatból tudtam, hogy az efféle haszontalan holmi, mint a kesztyû, a közösség szemében nem képvisel értéket, és tökéletesen igazam is lett. Némi kíváncsi moraj hallatszott, de végül is senki se tartott rá igényt.
Nagy meglepetésemre azonban Mary Magdalene felkapta a pár kesztyût, és elõvételi jogával élve, anélkül hogy bárkit is megkérdezett volna, begyömöszölte az inge ujjába, majd a ruhaosztást befejezettnek nyilvánította. Nem a durva kisajátítás gesztusa volt ez – egyszerûen eltette a fölösleges kesztyût, azután határozott hangon feloszlatta a gyûlést.
Az én szívemet pedig nehezen palástolt düh töltötte el. Bensõmben ismeretlen indulatok kavarogtak, amelyek – hogy is mondjam? – a kapzsiság bûnének gyermeki csíráit jelezték.

Még most sem tudom pontosan, miért bûvöltek el annyira a kesztyûk, talán az egész egy mozilátogatáshoz fûzõdött. Egyszer, amikor hét vagy talán hat éves lehettem, anyámmal délnyugatra utaztam, Darwin városba, a kis postagéppel. Látogatásunk igazi célja az volt, hogy új protézist csináltassunk az anyámnak, ám nekem a beígért mozizás volt a fõ esemény.
A film – amelyet apám tudtán kívül néztünk meg, hiszen az õ szemében a mozizás bûn volt – fekete-fehér, mégis döbbenetes hatású volt. Úgy éreztem, mintha álmodnék, a dolog magával ragadott, ugyanakkor kívül álltam rajta; könnyedén és mégis ellenállhatatlanul sodródtam bele. És éber álmomban, a sötétség forró ölelésében csodálatos helyszíneket és jeleneteket láttam gigantikus méretben. Egy ismeretlen várost. Hihetetlen, ellenállhatatlanul életszerû házakat, csordultig tele olyan tárgyakkal, amelyeket addig még csak könyvekben láttam. A szereplõk énekeltek, táncoltak, és Audrey Hepburn gyönyörû volt. A férfiak hátravetett fejjel szívták a karcsú cigarettákat, a kalapos, kesztyûs nõk napszemüvegen keresztül nézték a világot, a tetõ nélküli autókban sálak lobogtak a szélben, a párok táncparketten lejtettek és összebújtak, sõt még egy gondosan megkomponált, lélegzetelállítóan hosszú csóknak is tanúja lehettem. Tátott szájjal bámultam mindazt, amit az anyám késõbb „civilizációnak” nevezett.
(És nyomatékosan megtiltotta, hogy elmeséljem az apámnak. Ez a mi kis titkunk, suttogta a fülembe.)

Amikor megláttam az AIM feliratú zsákból elõhalászott kesztyût, talán ennek a több éve látott filmnek a képei idézõdtek fel bennem. De ennél rejtélyesebb volt, hogy emészteni kezdett egy vágy, melynek addig még a létezésérõl sem tudtam, egy tétova vágyódás, mely olyan maró volt, mint az éhség. Napokon át nem tudtam kiverni a fejembõl a kesztyût, szórakozottan és bosszúsan járkáltam fel-alá. Mary Magdalene, akit azelõtt szerettem, dühöm és rossz közérzetem kitüntetett tárgya illetve oka lett, mégse kértem el tõle a kesztyût – ez valahogy eszembe se jutott –, egyszerûen csak nehezteltem rá, amiért az övé.

Éjjel éberen hevertem a moszkitóháló alatt, és hallgattam az õslakók énekét, ami a sötétbõl a kerítésünkön túloldalán kezdõdõ táborukból felénk szállt. Botok csattantak, hangok szálltak. Hallgattam az õsökrõl és az esõcsinálásról szóló törzsi dalokat, máskor ilyenkor a dalok által felidézett képeket láttam magam elõtt, a mindent elsöprõ monszunt, amint földig hajlítja a panpungfákat, a dárdával átszúrt dugongokat vagy a csillaggá, madárrá változott nõvéreket, ám ez alkalommal egy fehér bõrû nõt láttam magam elõtt, aki hosszú kesztyût visel, lassan lépked lefelé egy ívelt lépcsõházban, és fensõbbséges, tapasztalt csábító mozdulattal nyúl egy háromszög alakú pohárért. Képzeletemben a nõ átlátszó kombinét viselt, a nyaka köré rókaprémet terített, ám finomságát, felsõbbrendûségét legjobban káprázatos kesztyûje fejezte ki. Hallgattam az éjszakában felcsendülõ, õshomályba veszõ és egyszersmind jól ismert hangokat, s közben megalkottam makulátlan, kesztyûs hölgyemet, aki szembeszáll velük, és ítéletet mond felettük.

A kesztyû hetekre eltûnt, de aztán annál feltûnõbben került elõ Rebekah esküvõjén. A missziósok ragaszkodtak az esküvõk megtartásához, a szigetlakók némi lenézéssel vegyes lanyha lelkesedéssel kezelték õket.
Mary Magdalene az én fehér kesztyûmben jelent meg az esküvõn. Milyen szánalmas, mennyire oda nem illõ, gondoltam én, mennyire nem illik a fekete bõrhöz, az õ karján cseppet sem úgy hat, mintha az öltözék része vagy a bõr oltalmazója lenne, hanem inkább olyan, mintha ráragasztották volna. Rettenetesen irigykedtem. A középsõ sorban ültem barátnõim, Rachel és Hepzibah között, és lassanként tudatára ébredtem – teljesen váratlanul –, hogy a helyzetemben van valami furcsa. Nem tudtam volna szavakba önteni, hogy mi az, de valahogy a leválás vagy a nehézség érzése töltött el, melyet sértõdöttségemben elhamarkodottan annak tulajdonítottam, hogy Mary Magdalene olyan csúnyán kérkedik a kesztyûjével. De ahogy ott ültem a templomi padban, hirtelen minden annyira összesûrûsödött és megvilágosodott, hogy még most is emlékszem az esküvõ minden egyes részletére.

Éles, sárga fény vetült a templomkapukra – az egész templom alig volt nagyobb, mint egy pajta, és mindkét végén nyitott volt –, és végignyúlt az agyagpadlón, de az apámig már nem ért el. Az oltárt az õslakók mintái díszítették, halakról készült röntgenkép-szerû rajzok és keresztvonalkás minták, fölöttük egy hatalmas fakereszt. Apám az oltár elõtt állt, kezében a Bibliával; papi ruhában, tekintélyt parancsolón, és szokatlanul hangosan beszélt, mintha a templom nem is fakéregbõl készült kunyhó lett volna, hanem márványból és kõbõl faragott boltozatos, visszhangzó katedrális. Emlékszem, elõször fogalmazódott meg bennem: az apám ingerült; ez egy ingerült hang; ez tisztátalan, ez nem való.
Rebekah és Jacob Njabalerra az apám elõtt térdepelt, Rebekah a közösség menyasszonyi ruháját viselte, amelyet már többször láttam, s amely pattanásig feszült domború hasán, Jacob egy újonnan szerzett, de már viseltes, cowboy-kockás AIM-inget. Mindketten mélyen lehajtották a fejüket apám elõtt, mintha szidalmazásra készültek volna. Anyám a legelsõ sorban ült, és õ is mélyen lehajtotta a fejét. Megadó mozdulatát látva kissé koravén módon azt gondoltam: mindig ilyen, fejet hajt, összegörnyed az apám elõtt. Tarkóját mezítelennek, szánalomra méltónak láttam, s a leválás homályos érzése valamiképpen e tarkón állapodott meg.
Egy pillanatra valami olyat éreztem, amit ma talán mélységes véleményeltérésnek neveznék. Gyûlöltem az apámat. Gyûlöltem a hangját, ahogy összeadta ezt a párt. Gyûlöltem a ruhája surrogását, az ormótlan kezét. Megfontolt viselkedését. A jelenlétét. Az arcát. Örültem, hogy kellõ távolságban ülök tõle.

Ebben a pillanatban Mary Magdelene hátrafordult, elnézõen mosolygott, és kesztyûs kezével felém intett. Joseph, a férje, aki idõsebb volt nála, szintén hátrafordult, mintha azt vizslatná, mi keltette fel ennyire a felesége figyelmét. Õ is integetett, önkéntelenül is összhangban Mary Magdalene mozdulatával. Mellettem Rachel és Hepzibah vihogott egy kicsit, de én hirtelen nem is tudtam, hogyan reagáljak. A düh és az irigység küzdött bennem a szégyennel. Kicsinyesnek és hitványnak éreztem magam. Felemeltem a kezem, hogy visszaintegessek Mary Magdalene-nak – mivel ez helyénvalónak, szükségszerû viszonzásnak tûnt –, és azonnal éreztem, amint a lépcsõn álló bosszantó, kesztyûs hölgy a fejemben lassan anyagtalanná válik és szétfoszlik. Rámosolyogtam Mary Magdalene-ra, és õ is tovább mosolygott. Bámultam félig hátrafordított arca fénylõ, csillogó sötétjét, és arra gondoltam, mennyire szép a bõre, milyen tökéletes könnyedséggel tükrözi vissza a csillogást és a fényeket még itt, ebben a homályos, áporodott templomi levegõben is.
 

Az túlzás lenne, hogy teljesen lemondtam a kesztyûrõl – a filmbéli hölgy túlságosan makacs volt –, de kibékültem Mary Magdalene-nel, és megint eljártam vele halászni, élelmet gyûjtögetni. Sohasem beszéltünk a kesztyûkrõl, valószínûleg kitalálta, hogy a kesztyû volt addigi rossz hangulatom szégyenletes oka. A kesztyû témája láthatatlan kenuként lebegett közöttünk. Egy kissé eltávolodtunk egymástól, óvatosan beszéltünk egymással, és kicsit mindig körbepuhatoltuk a másikat. Mintha valami súlyos tárgyat egyensúlyoznánk, egyfolytában ügyeltünk arra, nehogy megbillenjen a másikunk egyensúlya.
 

Néhány héttel az esküvõ után mégis megbillent: Mary Magdalene-t szörnyû szerencsétlenség érte. Férje, Joseph verekedésbe keveredett, és egy furkósbottal rettenetesen ellátták a baját. A férfi halála után az asszony összeomlott, és olyan szélsõséges fájdalomkitörései voltak, hogy a közelébe se mertem menni.
A gyászsikolyok az egész táborban visszhangzottak. Még akkor is hallottam hátborzongató, állandóan kesergõ, panaszos hangját, amikor otthon ültem a bezárt lakásban. Tudtam azt is, hogy Mary Magdalene majd felsérti a mellét kõvel, és háborodottan tépi a haját, mert néhány évvel azelõtt is így viselkedett, amikor az egyetlen lánya meghalt. Persze voltak siratóasszonyok is, de az õ hangja kiemelkedett a többi közül, közvetlen, személyes fájdalomról tanúskodva. Nem bírtam elviselni az állandó jajveszékelést. Hamuborította arcára, véres mellére gondoltam, szorgos öncsonkításban kettégörnyedõ testére.

Vacsora közben aztán – majmolt fájdalmamban, a Mary Magdalene szörnyû állapotáról alkotott saját verzióm formájában – véglegesen, visszavonhatatlanul megsértettem az atyai rendet. Apám a tányérján levõ húsra meredt, döfködte és fûrészelte, majd leplezetlen türelmetlenséggel és dühvel felkiáltott:
- Miért nem fogja már be a száját az a nõ? Miért nem hagyja már abba?
Mivel Rebekah Njabalerrától tudtam a helyes választ, nem maradhattam szó nélkül:
- Mert Peter Moorla megdugta, mielõtt megölte Josephet.
Rettenetes, mozdulatlan csend lett. Apám lenyelte, ami a szájában volt. Anyám lehajtotta a fejét, vétkemtõl lesújtva, és nyakig elvörösödött. Apám felállt, az asztalra csapott, és ordítani kezdett, olyan hangon, amely még most is a fülemben van:
- Mit tudsz te! Semmit! Semmit az égvilágon!
Olyan lendülettel vert fejbe, hogy a fülembõl dõlni kezdett a vér. Aztán nagy léptekkel kivonult, és szempillantás alatt eltûnt a növekvõ sötétségben.
 

Nem láttam Mary Magdalene-t bemenni a tengerbe, de tudom, hogy bement, mert megtaláltam a kesztyût a ruhás parton. És bár nem láttam, mégis szentül hittem, hogy magam elé tudom idézni az esemény minden egyes részletét.
A fejemben játszódó filmben Mary Magdalene lassan közelített a hullámokhoz, tétovázva, mintha próbálná felmérni õket. Aztán továbbhaladt, egyre mélyebbre, míg végül a víz lágy örvényei, hûvös áramlatai körülfolyták a testét. A ruhái mintegy folyékonnyá váltak, és ringatózva csapódtak a bõréhez. Azután teljesen alámerült, majd egy-két másodperc múlva felbukkant, ébenfekete bõrén vízpatakocskák csillogtak, és ekkor feltartott karral kibújt hatalmas, bõ ruhájából. Végül a fehér kesztyûket egyenként lehúzta két fekete kezérõl, és vízre bocsátotta õket, ahol aztán tovalebegtek, mintha egy másik test fantom-maradványai vagy soha nem látott, furcsa élõlények lettek volna. Néhány percig ott maradt a vízben meztelenül, összekaszabolt mellét marta a sós víz, haja patakként úszott mögötte, majd kilépdelt a habokból, lassan, szertartásosan. Mindez képzeletemben egy sötét, monszunos napon történt, az ég szürke, a víz sötét, bíborszínû volt. A jelenet érdekességét az adta, hogy a fény hiányának ellenére Mary Magdalene bõre szinte ezüstszínben ragyogott. Mezítelen teste káprázatos látvány volt.

Nem emlékszem pontosan, mikor fedeztem fel a ruhás partot. A szokásosnál jóval messzebbre mentem abba az irányba, amerre gyanítottam, amikor készületlenül, váratlanul rábukkantam. Egy kis öbölben egyszer csak megpillantottam õket. Homályosan úgy éreztem, hogy árulást, tiltott határátlépést követek el. Az egyik kesztyû petyhüdten lógott egy mangrovefán, a másik kissé odébb feküdt a homokban. Néztem a kesztyûket, olyan vakító fehéren hevertek, olyan ártalmatlannak tûntek, a dagály játékszerének, és egy szempillantás alatt megértettem, hogy egyvalamit biztosan tudok. Tudom, hogy a kesztyû egy másik világ részévé vált. Többé nem vehettem vissza, de már nem is volt kívánatos, sõt: fehér sem. A ruhás parton heverõ kesztyû – melyre azelõtt úgy tekintettem, mint a mozi világából érkezett vendégre – tökéletesen átlényegült; végérvényesen az õslakóké lett.

ORZÓY ÁGNES FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/