Az afféle témák, mint amilyet ma kaptunk – Egy szemernyi igazság: hogyan lesz a ténybõl fikció? – Kafka híres mondását juttatják az eszembe: „egy kalitka, amely madarat keres”. A témafelvetés számomra annyira értelmezhetetlen, hogy nem tehetek jobbat, mint hogy igyekszem elterelni róla a figyelmüket egy olyan történettel, amely néhány évvel ezelõtt kezdõdött, amikor még pénztelen voltam, és az elsõ regényemen dolgoztam. Egy jó barátom, Mouse Edmonds egy hagyományos tasmániai szórakozásnak, a pisztránglövészetnek hódolt. A folyó közepén meglátott néhány buborékot, odalõtt, s a lövés nyomán egy kacsacsõrû emlõs  teteme bukkant fel. Noha az esemény önmagában igen sajnálatos volt, elfogadtam a pazar vacsorára szóló meghívást: némi szertartásoskodás közepette behozták a tepsit, melyben, az aranyszínûre sült burgonyák, sütõtökszeletek és paszternákok tetején a ványadt, zsírfoltos csõrben egy hagyma díszelgett, amelynek folytatásában ott domborodott a szerencsétlen kacsacsõrû emlõs, akit, meg kell hagyni, gusztusosan megsütöttek.
Miközben a pórul járt emlõsön lakmároztunk, megszólalt a telefonom. Egy másik barátom hívott, aki egy John Friedrich nevû cégbûnözõ testõreként dolgozott. Hogy a hosszú, izgalmakban bõvelkedõ történetet rövidre fogjam: pénzszûkébõl kifolyólag elfogadtam az ajánlatot, hogy négermunkában megírom Friedrich önéletrajzát, ami végül is egy röpke tragikomikus irodalmi ujjgyakorlatba torkollott, és megtanított arra, hogy az írás mindig épp az ellenkezõ irányba halad, mint ahogy azt a mai témánk sugallja.
A tények, ahogy Friedrich, a tökéletesen képzett csaló pontosan tudta – s ahogy én magam is megtanultam tõle – a fikcióból erednek. Aki nem tanulta meg a legnagyobb igazságot, hogy a valóságot nem a realisták, hanem a hazugok, az álmodók és a csalók hozzák létre, az képtelen lenne arra, hogy létrehozzon egy titkos hadsereget, és elsikkasszon több száz millió dollárt, úgy, hogy minderre a fedezet mindössze néhány tucat üres hajózási szállítótartály. Miután Friedrich az önéletrajzírás kellõs közepén öngyilkos lett, s a könyvet egyedül, a törvény szerinti szerzõ segítsége nélkül kellett befejeznem, rádöbbentem, hogy az írók a gazfickók e három kategóriája közül nem csupán az egyikhez, hanem mindháromhoz tartoznak, és hogy igen erõs bomlasztó és álmodó potenciállal rendelkeznek, ha nem hagyják, hogy munkájukat a tények megbéklyózzák.
Távol álljon tõlem, hogy akár csupán látszólag is a hálátlanság bûnébe essek.
A hála az egyik legszebb erény, és ha figyelembe vesszük, hogy milyen jó bánásmódban részesülök ezen az írófesztiválon, és hogy hány éjszakányi meleg vendégszeretetet élveztem már itt, rettenetes gorombaság lenne, ha ezt nemeslelkûség helyett bármi egyébbel viszonoznám. De mégsem hazudhatok, ezért el kell mondanom, hogy a riasztókészülék bennem azon nyomban vörösen villogni kezdett, amikor elõször azt a címet olvastam, hogy The art of producing fiction from fact, ugyanis több olyan szót is tartalmaz, amelyekkel szemben rendszerint roppant bizalmatlan vagyok – az elsõ ezek közül az art (mûvészet), amely az én értelmezésem szerint az a megnevezés, amelynek örvén az emberek tapasztalatait és álmait ellopják tõlük; produce (termelni, létrehozni) – ez a szó szerintem jobban otthon érzi magát, amikor a vastermeléssel vagy a filmipar peremén ólálkodó undok, öltönyös alakokkal hozzák összefüggésbe; fact (tény) – ezt a szót még maga a nagy Dickens, Mr. Gradgrind nevezetû végrehajtója segítségével se volt képes számûzni a nyelvbõl, holott pontosan tudta, hogy ennek a szónak nincs értelme, és nincs, nem is volt még a nyelvben olyan mondat, amely ne válna világosabbá és értelmesebbé, ha ezt a förtelmes szót kiveszik belõle. Az a szó, hogy fiction (fikció), már nem bosszant fel ennyire, bár sohasem értettem, miért ezt használják az egyszerûbb, elegánsabb és szemléletesebb történet helyett.
Miért és hogyan írunk történeteket, azt hiszem, talán így fordítható le számomra leginkább értelmezhetõ módon témánk címe, s ez egy határtalanul rejtélyes, kimeríthetetlen probléma, ám mivel az ember mindig is arra vágyott, hogy elérje az elérhetetlent – ahogy például a jelenlegi miniszterelnök jópofa igyekezetébõl is kitûnik, mennyire igyekszik eljátszani azokat a képességeket, amelyeknek e nemes tiszttel együtt kellene járniuk –, az emberek egyre csak arra törekszenek, hogy megértsék, hogyan keletkeznek a történetek.
E titok tökéletesen inadekvát magyarázatai közül a kedvencem az a nagyszerû mondás, amelyet egyszer Bert bácsikám motyogott az orra alá, noha ez már réges-régen történt, ráadásul egy egészen más téma, nevezetesen a politika, azon belül is – ahogy ma amerikai mintára mondanánk – az akkori miniszterelnöknél tapasztalt igazmondási hézag kapcsán. „Micsoda egy szemét”, szólt Bert bácsikám, s a becenév hallatán azonnal tudtuk, hogy nem mást ért rajta, mint magát az Öt Kikötõ urát, a skót Bogáncs-rend lovagját, Ming Menziest, „Ha ez lenyelne egy hatpennyst, mire kiszarná, már dugóhúzó lenne belõle.”
Késõbbi éveim során, amikor már magam is az irodalmi céh iparoslegényeként tengettem napjaim, Bert bácsikám aranyköpése mit sem vesztett kezdeti ragyogásából, sõt ma se tûnik semmivel se kevésbé koherensnek és lényeglátónak, mint az írás bármely definíciója, amellyel azóta találkoztam.
Történeteket már évezredek óta írnak; és megkockáztathatjuk, hogy azóta mesélnek, mióta a nyelv létezik. A történetmondás elõbb volt, mint a tulajdon. Habár ma a történeteket árucikként forgalmazzák, könyvek és filmek formájában, lényegüket tekintve – mint történetek – az emberiség közkincsét képezik. Abból a felismerésbõl születnek, hogy ha meg akarjuk érteni, mik vagyunk, ha beljebb akarunk hatolni a világ titkaiba, túl kell lépni a tudott dolgokon, és belépni abba a furcsa világba, amelyet csak halványan érzünk és sejtünk, majd érzéseinket és sejtelmeinket összegyúrni a történet lisztjével, s megkeleszteni az elbeszélés kovászával.
A „tények” – ha már muszáj ezt a szót használnom – sohasem siettek az ember segítségére, ha komolyan rászánta magát, hogy jó történeteket írjon, viszont zsarnokságuk alatt már számtalan rossz történet született. Ha csupán a „tényeket” rendezgetjük, ha csak a tudott dolgokról írunk – balga intelmekre hallgatva –, abból csekély eredmény születik, ám ha arról írunk, amit érzünk, néha egészen nagy dolgok keletkeznek.
Manapság sajnos az író és az író élete sokkal inkább az érdeklõdés középpontjában áll, mint az, amit ír. S ennek szükségszerû folyományaképpen a történetekben a hitelességet keressük, elvárjuk, hogy az írónak tények jókora halmaza álljon a rendelkezésére, és lehetõség szerint kizárólagos tulajdonjoggal is rendelkezzék e tények fölött. Sokan ezért éreznek kényszert arra, hogy a történet értékét azzal mérjék le, hogy valóban az író életében gyökerezik-e.
A dolgok ilyenképpen való sajnálatos megfordítása ahhoz vezet, hogy maguk a szerzõk is – igen kevéssé épületes módon – olyannyira azonosulnak a témájukkal, hogy teljesen összezavarodnak, és azt hiszik, hogy mûvük attól lesz igazi és jelentõs, ha õk maguk tökéletesen a részévé válnak.
A mûvészek egykor névtelenségbe burkolóztak, csak a mûvüknek volt jelentése, õk maguk a mûvük szempontjából teljesen jelentéktelenek voltak. Ma viszont a természetellenes helyzet az, hogy ennek épp a fordítottja igaz. Ahogy Demidenko esetébõl kiviláglik, ahhoz, hogy egy író legitimitásra tegyen szert, elég, ha összekötik egy identitással, egyfajta élettapasztalattal és néhány nyilvánvaló ténnyel. Mindez persze nem annyira az írók hibája, inkább azt mutatja, hogy e reménytelenül elveszett világban az írók megítélése is a kor bárgyúságát tükrözi.
Pirandello egyik leghíresebb mûvének a következõ címet adta: Hat szerep keres egy szerzõt. Mi viszont ennek a jelenségnek a fordítottjával állunk szemben: több tucat szerzõ keresi a szerepét. Végtére is a mi társadalmunk rajong a hírességekért, jobban érdekli a szerzõ, mint a mûve, jobban érdekli a mûvész, mint a mûvészet. Gore Vidal valószínûleg a fején találta a szöget, amikor tréfásan azt jósolta, hogy a regényeket egy nap csak azért fogják olvasni, hogy fényt derítsenek a szerzõ személyiségének egyes vonásaira, de azt még õ se gondolta volna, még a legborúlátóbb pillanataiban sem, hogy egyes szerzõk éppen erre a nyomorúságos alapra – saját képük megvilágítására – építik majd a regényeiket.
A mi társadalmunk, a mi kultúránk egyre kevésbé meri kimondani: olvasó, amit itt látsz, az a fantázia terméke, ám a fantázia nagyon fontos dolog. Habár örökösen ezt sulykolják belénk, a tapasztalat nem minden, s az igazság nem a tényekben rejlik. Az igazság a legteljesebb valójában, legbeszédesebb formájában a történetekben él, nem a szegény elbeszélõ életében, sem pedig a tényekben, amelyeket mentségére felhozhat. Korunk nem csupán a reakció kora, bár az is, hanem a kreativitás és a szellem tunyaságának kora is, amelyben megelégszünk a takaros, nyilvánvaló dolgokkal.
A jó történet lehet egyszerû. De nyilvánvaló nem lehet.
„Mi mással védekezhetnék a semmi ellen”, írja a nagy közép-európai író, Danilo Kis, saját mûveirõl és általában az írásról szóló remek szövegében, „mint ezzel a bárkával, amelybe igyekeztem mindent begyûjteni, ami drága volt nekem, embereket, madarakat, állatokat és növényeket, mindent, amit a szememben és a szívemben õrzök, testem és lelkem háromfedélzetû bárkájában.”
Amirõl Kis beszél, azt képtelenség úgy érteni, mintha tényekrõl, vagy a tények fikcióvá való átlényegítésérõl, az élet hordalékainak koherens írásmûvé való átalakításáról lenne szó, mert ez nem alkímia, ami itt történik, az képletekbe nem foglalható. Lassú, hétköznapi jellegû, szüntelen mestermunkáról van itt szó, amelyben kétségkívül vannak néha boldog, ihletett pillanatok is, de amely elsõsorban abban áll, hogy gyakran igen homályos érzéseket és elképzeléseket történetté formálunk. A jellemábrázolás, a cselekmény, a témák és a hangok végsõ soron puszta jelmezek, amelyeket furcsa, põre, lényegileg elmondhatatlan bensõ érzéseinkre és gondolatainkra, énünk legszemélyesebb és legelvontabb kifejezõdéseire öltünk, azzal az örökös, félig reményteli, félig reményevesztett céllal, hogy a lelkünkrõl mondunk el valamit.
Ám mivel kétségbeesetten igyekszünk életünk minden részét kizárólagos tulajdonunkként feltüntetni, nem tûrhetjük, hogy a történet egészen más, hogy nem tartozik se a mi tapasztalataink, se mások tapasztalatai közé. Az az érzésem – nem többrõl van szó, mint egy halvány érzésrõl, amely azonban egyre erõsödik, ahogy egyre többet írok –, hogy az írás végsõ soron olyan elvont, mint a zene: legmélyebb hangulatainkat, érzéseinket, intuícióinkat és gondolatainkat közvetíti, csak éppen a történet eszközének segítségével.
Flaubert Madame Bovaryjának kellõs közepén van egy pillanat, amikor az olvasó egyszer csak megértheti a nagy író afölött érzett kétségbeesését, hogy képtelen a tapasztalatait megfelelõ formába önteni. „Mintha a lélek teljessége", szólal meg Flaubert, egy pillanatra mintegy kilépve története kereteibõl, „olykor nem a legüresebb metaforákban áradna széjjel, mert hisz soha senki se képes pontos mértéket adni vágyainak, éppúgy nem, mint eszméinek vagy gondolatainak, mivel az emberi beszéd csak afféle repedt üst, amelybõl jó, ha medvetáncoltató melódiákat tudunk kicsalni, amikor a csillagokat szeretnénk velük megríkatni." (Gyergyai Albert fordítása)
Az írónak túl kell lépnie a saját tapasztalatán és minden tapasztalaton; túl kell lépnie a saját identitásán és minden identitáson; túl kell lépnie a tényeken és minden tényen, tudatát millió páracseppé kell szórnia, amelyeken keresztüláradhat a képzelet fénye, hogy történetek szivárványát hozza létre, amelyek láttán õket magukat és az olvasót is joggal tölti el az ámulat és az áhítat.
„Én, aki már annyi mindenki voltam, most egy és önmagam akarok lenni”, ezeket a szavakat az argentin író, Jorge Luis Borges adja egy író szájába, aki Istenhez szól. Isten így válaszol: „Én sem vagyok senki; én ugyanúgy álmodtam a világot, ahogy te a mûveidet, kedves Shakespeare, és álmaim alakjai között ott vagy te is, aki, mint én, egyszerre egy és sok.”
Shakespeare Jágója így kiált fel: „Nem az vagyok, aki vagyok” – ezt a részt, amelyet egyébként John Friedrich nagyon szeretett, Borges szerint „a létezés, álmodás és cselekvés alapvetõ azonossága” ihlette.
Az írók baja az, legalábbis Borges szerint, hogy a többszörös identitás tébolyának teszik ki önmagukat, egyszerre Caesarok és Brutusok, Júliák és Tybaltok, Macbethek és Banquók, jók és gonoszak, õk egyszerre minden ember. A Demindenkók, Ettlerek, Mudrooroo-k meg a többiek baja pedig az, hogy egy kivételével lezárták maguk elõtt a minden jellem, mindenfajta érzékenység felé vezetõ utat. Nathaniel Hawthorne-tól eltérõen, aki úgy érezte, hogy amikor a tollát a tintatartóba mártja, nem tintát, hanem démonokat ér, az effajta írók számítógépjük képernyõjén nem sötét idegeneket, csupán saját joviális maszkjukat látják tükrözõdni.
Walt Whitman így ír: „Az emberek társa vagyok, akik mind ugyanúgy halhatatlanok és kifürkészhetetlenek, mint én … Ki félne hát az egybeolvadástól?”
Egyik-másik ausztrál író úgy látszik igen. Saját méretre szabnak, ahelyett hogy egybeolvadnának; magukba roskadnak, ahelyett hogy megnyílnának, mint Walt Whitman tette, méghozzá igen látványosan, és azt hiszik, hogy ha elszigetelõdve maradnak, s ha elegendõ mennyiségû tényt gyûjtenek a jegyzetfüzetükbe, akkor valamiféle titokzatos alkímia révén, melyet õk mûvészetnek neveznek, történet születik.
Örülnék, ha ennél kézzelfoghatóbb, kevésbé illékony magyarázattal tudnék szolgálni az írásról. De talán ha írásról és olvasásról van szó, tényleg semmi értelmeset nem mondhatunk. „Minél többet írok”, mondja Flannery O’Connor, „annál kevesebbet tudok az írásról.”
Biztosíthatom teljes együttérzésemrõl.
„A világot látni egy homokszemben”, írja a bámulatos Blake, Bert bácsikám maximáját talán valamivel ékesszólóbban elaborálva: „A mennyet egy vadvirágban / a végtelenséget tartani a tenyeredben / s az örökkévalóságot egyetlen órában.”

Sajnos, nem tudok tovább olvasni. A szürke melbourne-i reggel tompa fénye lassanként bekúszik szállodai szobámba, a Blake-kötet lecsúszik az ágyamról a földre, lágy redõjû takaróval burkolva Whitman már régebben lehullott Fûszálak címû kötetét, és ólomnehéz szemhéjaim lassan lecsukódnak.
Álmomban rég halott Bert bácsikámat látom, harsogva átkozódik, májfoltos ökle egy bárkából mered felém, mely szinte túlcsordul mindattól, ami drága nekem, köztük a kacsacsõrû emlõs, s a bárka, melynek kormányrúdjánál az õrült, trágár, fenséges Bert bácsi áll, mindörökké ott hullámzik tudatom vizein, hatpennysek és dugóhúzók tengerein, és nincs egyetlen tény sem és egyetlen fikció sem, de valahol ott rejlik egy történet, és én lankadatlanul igyekszem mindaddig, amíg biztonságos kikötõre nem találok, ahol végre horgonyt vethetek.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu