Benyovszky Krisztián
Daniela Hodrová és a beavatás poétikája
Archaikus struktúrák a detektívtörténetben

1. A detektívtörténet jellegzetességeit és mûfajközi kapcsolódásait firtató elméleti-poétikai reflexió számos olyan szempontot, analógiát felvetett már, amely e mûfajhoz tartozó vagy annak bizonyos mértékig elkötelezett mûvek értelmezését azóta is alapvetõen megahatározza, befolyásolja. A szûkebb irodalmi mûfajoktól kezdve (titok-regény, varázsmese) bizonyos archetípusokon át (Oidipusz-mítosz, bûnbak-rítus) egészen olyan jelenségekig terjed e lista, mint a sakkjáték vagy a találós kérdés. Az alábbiakban én is egy mûfaji analógia mellett fogok érvelni, pontosabban egy, a detektívtörténet konvencionalizált cselekményszerkezetében és szereplõ-repertoárjában megbúvó architextus mintázatát kívánom láthatóbbá tenni. A neves cseh irodalomtudós és kiváló regényíró, Daniela Hodrová regénypoétikai munkái képezik gondolatmenetem kiindulópontját, azokban  bukkantam ugyanis egy olyan megjegyzésre, melyben a szerzõ a detektívregényt az ún. beavatási regénnyel hozza összefüggésbe. Daniela Hodrová 1973-ban fejezte be a beavatási regényrõl szóló hosszabb tanulmányának elsõ verzióját, a cenzúra miatt azonban ez csak húsz évvel késõbb jelenhetett meg könyv-alakban (Román zasvìcení. Jinoèany, H & H 1993). Elõtte még készült a témának egy rövidebb összefoglalása is, ami a Hledání románu (A regény keresése) címû tanulmánykötet, történeti-poétikai tárgyú monográfia egyik fejezeteként látott napvilágot (Praha, Èeskoslovenský spisovatel 1989, 175-198.) . Hodrová megjegyzi, hogy e mûfaj iránt megélénkült francia érdeklõdéssel egyidõben kezdte meg kutatásait, s publikálta annak elsõ eredményeit. Talán ezért is igazította hozzá a mûfajt jelölõ cseh terminust (iniciaèní román) a neki megfelelõ francia változathoz (roman initiatique). Magam a bevatási regény fogalmát fogom használni ebben a tanulmányban. Legelõször is Hodrová regénykoncepciójának sarkalatos tézisérõl teszek említést, majd ebbõl jutok el – ugyancsak a szerzõ idézett mûveire támaszkodva – a beavatási regény mûfaját érintõ poétikai kérdések megfogalmazásához. Ezek tömör összefoglalását követõen pedig egy hipotézist fogalmazok meg a detektívregény és a beavatási regény viszonyára vonatkozólag. Idézett forrásként fõként A regény keresése címû könyvet használom.

2. A cseh kutató szerint a regény történeti-tipológiai változásait, mûfaji osztódásait és az egyes típusok koronkénti metamorfózisait nem lehet csupán egy eredetbõl, egy irodalmi vagy kultúrtörténeti hagyományból levezetni. A regény születésének szerinte nincs egy kizárólagos modellje, minden kor és irodalom (s bizonyos mértékig minden konkrét mû) egy specifikus mûfaji modellel rendelkezik. Például a karnevál, írja Hodrová, „amelyet M.Bahtyin a regény kiindulási pontjának tart, csak olyan gazdag és fejlett karneváli kultúrával rendelkezõ országokban játszott fontos szerepet, mint Itália és Franciaország, de nem Oroszországban vagy Csehországban, ahol a regény genezisét tekintve nagyobb szerepe volt olyan mûfajoknak, mint a hagiográfia, az életbõl vett történetek, a népi könyvecskék és késõbb a regényfordítások.” (6.) Minden differenciáltsága ellenére azonban Hodrová úgy tekint a regény történetére (s mindezt fõként francia, orosz és cseh példákkal, elemzésekkel támasztja alá), mint két ellentétes mûfaji pólus, mégpedig a szüzsé fiktív és irracionális jellegét, valamint valóságosságát és racionális meghatározottságát hangsúlyozó két regénytípus közti állandó mozgásra, oszcillációra, konstruktív és lebontó folyamatok dialektikájára. E két pólus két absztrakt mûfaji struktúrának felel meg, jellegzetes szüzsé-szerkezettel, szereplõkkel, téridõvel, kompozícióval, mely koroktól függetlenül létezik, bár ez a korokon átívelõ szívós létmódja nem zárja ki a történeti változatok kialakulásának lehetõségét. Némi fogalmi redukcióval élve: a fiktív és valós olyan szemiotikai erõteret teremt, mely lehetõvé teszi, hogy a mûfaj a különbözõ szociokulturális tényezõktõl függõen, eltérõ közegben is újjászülethessen. A „valóság-regényhez” tartozik például a középkor végének (de akár más koroknak) dezillúziós beavatási regénye, a pikareszk regény, a realista és naturalista regény, a tényregény, a francia nouveau roman, míg a másik csoportba a heroikus lovagregény, a mindenkori kalandregény, a beavatási regény, a gótikus regény és a titok-regény. E két markáns regénytípus jellemzésekor és genezisének felvázolásakor nem hagyhatók figyelmen kívül a többi mûfaj „rokonsági viszonyai” sem, sõt – ez az, amit Hodrová különösen hangsúlyoz, (a regény „sokforrású” eredete). A „valóság-regény” mûfaji formációi a krónika, az (auto)biográfia, a napló, az emlékirat, az életbõl vett történetek, a „fiktív-regény” változatai pedig az evangélium, az apokrif, a mese, a hagiográfia, az eposz, az allegorikus történet poétikai vonzáskörében alakultak ki. A regény tehát eleve egy „kétlaki mûfaj”, szinkrón és diakrón vonatkozásban egyaránt. Nyitott struktúra, élénk mûfaji dinamika jellemzi, ezért folytonos változásban, alakulásban leledzik, szüntelen határátlépésekre ragadtatja magát; miközben viszont nemcsak elhagy elemeket, hanem bizonyos komponenseit átörökíti, funkciójukban módosult vagy profanizálódott, szekuralizált változatban. Ez figyelhetõ meg a detektívregény esetében is, írja Hodrová, mely szerinte a beavatási regény szekularizálódott változata.

3. A beavatási regény rituális gyökerekre vezethetõ vissza. E regénymûfaj sajátos világának, s közvetetten poétikai eszköztárának kialakulásában az antik kor misztériumai (istenek újjáéledésével összekötött halotti szertartások, különbözõ átváltozások mítoszai, asztrális mítoszok) és a középkori ezoterikus tanítások (gnosztikus és heretikus tanok, Kabbala, különbözõ titkos társaságok, szekták szövegei) játszották a legfontosabb szerepet. Ennek nyomait már Apuleius Aranyszamárjában, illetve a Grál-mondakörhöz fûzõdõ középkori regényekben is megtalálhatjuk. Ez utóbbiakat (kiemelten pedig Chrétien de Troyes Percevalját) Hodrová a beavatási regény legtisztább megvalósulási formájának tartja (180.). E mûfaj a középkorban éli virágkorát, története azonban nem szakad meg itt, s többféle alakban születik újjá – erõteljes kontúrjaiban bukkan fel például A rózsa nevében, amellyel Hodrová külön tanulmányban foglalkozott (Estetika 1989/1, 31-41.) vagy Margaret Atwood (Oates-Indruchová, Romboid 2000/2, 60-68.) némely mûvében is – ,  a cselekményváz megmarad, a misztikus-ezoterikus vonatkozásai azonban fokozatosan elkopnak vagy profanizálódnak.
A beavatási regény szüzséje három, szorosan egymásra épülõ szakaszból áll. Az elsõ a hõs bolyongása a világban, a második a szimbolikus halálként megjelenõ alászállás (katabázis), a harmadik pedig a beavatást követõ megtisztulás (katarzis), mely egyben az istenség megnyilatkozását, feltámadását, és egy másik, annakelõtte rejtett világba való belépést is jelent. A jelölt labirintusokon, sûrû erdõkön és egyéb szellemet és testet próbáló helyeken keresztül vezetõ vándorlása a földi életbõl az alvilágba, „a világ külsõ terébõl a lélek – Isten belsõ terébe, az emberi mulandóságból az isteni örökkévalóságba” (A beavatási regény, 34-35.) való átlépésként tematizálódik. Ez a misztikus iniciáció a belsõ megtisztulás, lelki átalakulás és elváltozás, a legmagasabb, titkos megismerés útja. A beavatási szertartásnak, amint az ilyen regényeknek is, három fõszereplõje van: a beavató (pap), az adeptus és a szûz (vagy a kórus). A második és a harmadik fázis, azaz az evilág és a túlvilág közti határhelyzetben találkozik a jelölt a beavató személlyel, aki felkészíti õt az útra, ellátja jótanácsokkal és a szükséges ismeretekkel. Hasonló funkciót tölt be a szûz alakja is (bár nem minden esetben jelenik meg), aki összekötõ kapocs az adeptus és a titkos istenség között. Így alakul ki a szereplõk viszonyrendszerének mûfajtipikus háromszöge, középütt a halott, de a beavatás révén újjáéledõ isteni lénnyel.





A beavatási regényekre jellemzõ iniciációs cselekményszerkezet a barokk kor regényeiben gyakran a valláserkölcsi célzatú leíró allegorizmus köntösében jelenik meg, ami megfosztja a szüzsét minden titokzatosságtól és többértelmûségtõl (Bunyan: Zarándok útja); a nevelõdési regényben, mely egy belsõ, lelki érés folyamatrajzát nyújtja, szintén fellelhetõ a háromlépcsõs cselekménystruktúra és a jellegzetes szerepkörök is, alapvetõ különbség azonban, hogy a jelölt útja ebben az esetben nem a világból kifelé, azon túlra irányul, hanem a világba, az evilági élet minél jobb megismerését célozza; a romantika idején démonikus jelleget ölt az iniciáció, a jelöltek már nem fölfelé, egy magasabb istenség felé törekednek, hanem a föld alá, a föld középpontja felé haladnak, barlangokban, kriptákban, titkos föld alatti járatokban kutatnak különbözõ varázserõvel bíró tárgyak és utópikus közösségek után, a misztikus beavatás pedig az ördöggel vagy angyali és sátáni vonásokat egyaránt hordozó szûzzel való szerzõdéskötéssé változik (E. T. A. Hoffmann: Az ördög bájitala, Balzac: A szamárbõr); a realizmus korának pozitivista szellemisége érthetõ módon nem kedvezett a beavatási regénynek, melynek hagyományos struktúrái megõrzõdnek ugyan, a túlvilági-misztikus tapasztalatok azonban teljesen eltûnnek, s helyükbe az események, a legkülönbözõbb rejtélyek és titkok racionális magyarázata lép (kalandregény, titok-regény, detektívregény). A huszadik századi regények közül Kafka Kastélyát, Meyrink Gólemjét, Bulgakov Mester és Margaritáját, Mann Varázshegyét és Eco A rózsa neve címû regényét hozza kapcsolatba Hodrová a beavatási regény hagyományával (192-193.). Ezek nem mindegyike tekinthetõ az iniciációs epika maradéktalan megvalósításának, olykor az elemek és eljárások valamelyike hiányzik, a tradíció nyomai viszont még így, csonkaságukban is jól felismerhetõk.

4.  A beavatási regény és a detektívregény kapcsolatáról a cseh kutató nagyon szûkszavúan nyilatkozik, s ez ad számunkra lehetõséget (pontosabban kényszerít) arra, hogy valamivel bõvebben kifejtsük ezt a mûfaji analógiát, illetve, hogy – mint majd látható – megfejtsük ezt a logikai feladványt. Hodrová a következõt írja: „...beavatás struktúrája és a szereplõk sémája változatlanul megmarad... a detektívregényben ez a detektív, a tanú, az áldozat és a gyilkos.” (189.) Megvannak a szereplõk, hiányzik azonban a szerepkörök, a narratív funkciók megoszlása. Hodrová talán úgy vélekedett, hogy nem is kíván semmi bõvebb kommentárt az elõbbi felsorolás, a tömören felvezetett párhuzam nyilvánvaló, „odaértett” tudásként kezelhetõ, s ezért hagyta reflektálatlanul. A behelyettesítés folyamán azonban számos nehézségbe ütköztem. A beavató személye rögtön világos volt. Ez a Nagy Detektív, aki kivételes, senki mással össze nem mérhetõ tudással rendelkezik, aki az eseményeket, a tárgyakat, a szereplõk tetteit és beszédét a bûntényre, azaz a világi, profanizálódott titokra utaló jelekként olvassa, értelmezi. Általában õ az egyedüli személy, aki számára a történet végén összeáll a kép, aki látja az események színét és visszáját egyaránt – aki (be)avatott ismerõje a bûntény történetének. Ilyen értelemben beavató a nyomolvasást gyakorló Baskervilli Vilmos A rózsa nevében. A nyomozásban, tehát a „beavatódás” folyamatában segítséget nyújtó szûznek a tanú(k) felelnek meg, aki(k) gyakran gyanúsított(ak) is egyben. Tõlük származik a rejtély megoldásához szükséges információk nagy része, melyet hol irányított beszélgetések és kihallgatások folyamán árulnak el, hol pedig véletlen elszólások formájában „kottyantanak el” az erre egy vadászeb éberségével lesõ detektívnek. És most merül fel az elsõ probléma. Amennyiben a szereplõk által bezárt háromszög közepén helyet kapó halott istent az áldozat holttesteként fogjuk fel, a jelölt, az adeptus szerepköre kizárásos alapon a gyilkosra marad. Ez az állítás viszont felettébb kétséges. Ugyanis: a gyilkos már csak azért sem tekinthetõ a beavatásra váró jelöltnek, mivel õ az, aki a nyomozás kezdetétõl fogva a legtöbbet tudja (még a nyomozónál is többet), aki végképp nem szorul beavatásra, sõt, akinek érdeke, hogy erre ne is kerüljön sor, hisz minden erejével azon igyekszik, hogy kétszínû játékával félrevezesse a bûntényben érintett társaság tagjait, hogy elterelje magáról a gyanút. Ezért nem keresi a kapcsolatot sem a detektívvel, sem a tanúkkal, vagy ha igen, akkor is inkább a félrevezetés, a ködösítés szándéka vezérli. „Ki” tehát a gyilkos? És ki az adeptus? Válaszom a feltett kérdésre hipotetikus jellegû, s némileg módosítja is Hodrová elméletét. Úgy vélem, a detektívtörténet esetében az adeptus a mindenkori empirikus olvasó, aki eleget téve a szöveg által projektált szerepnek, a detektívtörténet mintaolvasójává, beavatásra készülõ jelöltté válik, illetve a szereplõk közt rangjának és tudásának leginkább megfelelõ (legalábbis annak elgondolt) segéd, a Nagy Detektív társa, aki egyben krónikása is az eseményeknek (Poe mûfajteremtõ detektívtörténeteinek anonim narrátora, Watson, Hastings, A.Goodwin, Currie és mások). Funkciója nem csupán az, hogy az eseményekrõl tényszerû, pontos, de élvezetes beszámolót nyújtson, hanem, hogy feltegye a detektívnek az olvasót leginkább foglalkoztató kérdéseket, hangot adjon bosszankodásának a homályos, enigmatikus válaszok hallatán, s hogy megfogalmazza a felmerülõ rejtélyek legnyilvánvalóbbnak tûnõ, de épp ezért téves, vagy legalábbis sántító megoldását. Ezért tekinthetõ akár az olvasó rezonõrjének is. A segéd (s az említett funkcionális analógia folytán az olvasó) az, aki beavatásra szorul, aki ott téblábol ugyan a megoldás küszöbén, de a beavató nélkül nem képes azt átlépni. Õ is részt vesz a kihallgatásokon, ismeri tehát a tanúk beszámolóit, mégis a detektív leleplezõ elbeszélése kell ahhoz, hogy minden mozaikdarabka a helyére kerüljön. Ellery Queen regényei pedig „látható formát” is adnak az olvasó beavatási aktusának: közvetlenül a megoldás elõtt – azaz a katabázis végén, de még a katarzist megelõzõ pillanatban – az elbeszélõ felhívást intéz az olvasóhoz, melyben biztosítja afelõl, hogy minden szükséges információval ellátta (a beavatás utolsó fázisához érkezett !), s innen már maga is boldogul – jobban mondva kellene, hogy boldoguljon. Az már a pragmatika kérdéskörébe tartozik, hogy az empirikus olvasó mit is kezd ezzel a jólelkû provokációval: felveszi-e a kesztyût, vagy továbbra is hagyja magát vezettetni a csalhatatlan nyomozóval. Ezért nevezhetõ zseniális, de egyszersmind kivételes fogásnak Agatha Christie részérõl, hogy elhíresült regényében a nyomozónak asszisztáló narrátort teszi meg gyilkosnak, azt a személyt, akire végképp nem gyanakodnánk, aki olyan, mint mi magunk vagyunk. (Azért fogalmazok ebben az esetben ilyen szûkszavúan, mert a „beavatottak” úgyis tudják, melyik regényérõl van szó, aki pedig még nem hallott róla, azt ne én fosszam meg a meglepetés „katartikus” élményétõl. Úgy látszik, a mûfaj olykor magát a krimi-diskurzust is bizonyos fokú titkolózásra kényszeríti.) Anna Martuszewska tesz említést tanulmányában arról, hogy A. Christie után ezzel a trükkel élt egyik 1969-ben megjelent regényében a lengyel krimiíró, Jerzy Edigey is (In: Formy literatury popularnej. Wroclaw-Warszawa-Kraków-Gdansk, Wydawnictwo Polskiej Akademii Nauk 1973, 93-115). S ezért rendhagyó Columbo figurája is, aki egyesíti magában az avatatlan segéd és a beavatott detektív funkcióját: megjátssza a tájékozatlan, együgyû Watson szerepét, s így, ártatlan, infantilis kérdéseivel altatja el a gyilkos gyanakvását, hogy aztán a megfelelõ pillanatban a tévedhetetlen Holmes szerepében csapjon le áldozatára. Apropos: mi lett a gyilkossal? Hol foglal helyet ebben a játékban? Jogos a kérdés, a válaszom pedig talán kicsit spekulatívnak tûnik majd. A gyilkos helye a háromszög közepén van, az áldozata mellett. Nemcsak a szörnyû tett kapcsolja õket össze. A rejtélyközpontú, klasszikus detektívtörténet nagy ismeretlenje a gyilkos, õ az, aki az utolsó pillanatig elfedésben van, akinek a kiléte bizonytalan, s ezért titokzatos. Ezen kívül a sematikus ábrában elfoglalt pozíciója jelzi azt is, hogy „körülötte forog minden”, õ az, aki miatt az egész történet egyáltalán létrejöhet, õ a legfõbb „narratív ágens, a történet oka” (Bényei Tamás: Rejtélyes rend. A krimi, a metafizika és a posztmodern. Budapest, Akadémia 2000, 127.) – jóllehet a zárlatban áldozata sorsára jut, a leleplezés, a detektív „ráolvasásának” eredményeként meghal, hol szimbolikusan, hol fizikailag. A detektív felfogható a hulla rezonõrjének is: „egy hulla ténylegesen nem válaszol, csak megengedi a detektívnek, hogy az õ nevében válaszoljon”. (Menyhért Anna: Az olvasó alibije. Szép Literatúrai Ajándék 1998/2-3, 125.)
A detektívtörténet esetében az ábra tehát ekként módosul:




5. A vázolt teória egy mûfajtörténetileg megalapozott, legalábbis a mûvek bizonyos csoportjára érvényes krimiolvasási paradigmát teremt meg, igaz, ezzel szembehelyezkedik más értelmezési javaslatokkal (különösen az ugyancsak háromszögekkel operáló olyan teóriákkal, amelyek az olvasó szerepkörét a detektív, a szerzõét a gyilkos szerepével azonosítják, a szöveget pedig mint hullát kezelik). Ez persze csak gazdagodás mind a detektívtörténet-olvasók, mind az elméleti diskurzusban résztvevõk számára, hisz e mûfaj épp azzal tûnik ki, hogy konvencionalizált alaktana ellenére mindig képes értelmezõinek új és új „fogásokat” kínálni. Ezek a „fogások” hol az adott teória szükségleteinek mennek elébe, nemegyszer legitimálva annak indokoltságát és hatékonyságát is, hol pedig a konkrét mû(vek)ben fellelhetõ mûfaji emléknyomok vizsgálatát célzó poétikai optika számára bizonyulnak hálás forrásnak. Ez utóbbihoz sorolható az elõbbi eszmefuttatásom is, mely igazolni látszik a bahtyini meglátást: a mûfajban rejlõ archaikum nem holt, hanem mindig kész a megújulásra, a mûfaj a „jelenben él, de mindig emlékezik a múltjára.„ (Bahtyin, Mihail: Dosztojevszkij poétikájának problémái. Budapest, Osiris 2001, 134.)

6. Az elõbbiekhez még egy adalék, egy újabb érkezési irány az irodalom (ezen belül is a detektívtörténet) és iniciáció találkozási pontjaihoz. Roland Barthes Balzac-olvasatában (S/Z. Budapest, Osiris 1997) kifejtett „kódelmélete„ is igazolni látszik a detektívtörténet és a beavatás misztikus, rituális és irodalmi (mûfaji) hagyományai közti összefüggést, bár, igaz, a francia teoretikus teljesen más elméleti elõfeltevésekbõl és más módszerekkel közelíti meg a rejtéllyel operáló elbeszéléseket, mint Hodrová. A Sarrasine-t elemezve öt olyan nagy kódról tesz említést, amely köré a „szöveg összes jelentettje csoportosulni fog”(32). Ezek közül a hermeneutikus kód foglalja magába azokat a formális elemeket, amely szerint „egy rejtély fókuszálódik, felvetõdik, azután felfüggesztõdik, végül pedig leleplezõdik”(33). Ezek az elemek, eljárások, narratív stratégiák a megoldásra való várakozáson keresztül strukturálják a rejtéllyel rendelkezõ s azzal operáló elbeszélõi szövegek szerkezetét. Mégpedig úgy, hogy különbözõ késleltetõ elemek (csapda, kétértelmûség, részleges válasz, felfüggesztett válasz, elrekesztés) segítségével tartják nyitva a rejtélyt, s halasztják el (még ha sejtetések, óvatos célzások kíséretében is) folytonosan a megoldást. E szövegek olvasását tehát, mondja Barthes, a „várakozás és a várakozás mielõbbi lezárásának vágya”(103) mozgatja. S ez a francia szemiológus gondolatmenetében az a pont, ahol mondandója bekapcsolható az iniciációs epika problémakörérõl folytatott diskurzusba. Zárlatként, ennek igazolására, íme Barthes konklúziója: „A várakozás ezzel az igazság létfeltételévé válik: az igazság, mondják ezen elbeszélések, az, ami a várakozás végén van. Ez a struktúra az elbeszélést a beavatási rítussal rokonítja (egy akadályokkal, rejtélyekkel, nehézségekkel megtûzdelt hosszú ösvény hirtelen kibukkan a fényre), és a rendhez való visszatérést sugallja.”(102. Az utóbbi kiemelés: B.K.) Ennek a profán megvilágosodásnak, az olvasó és a többi szereplõ beavatódásának pillanata a detektívtörténetben az érintettek körében elhangzó rendteremtõ nagy elbeszélés – természetesen a detektív szájából, a történet végén; az a teátrális jelenet, amikor egy másik francia, aki valójában belga, általában így kiált fel: Voila, mon cher!


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/