„Kísértet járja be Európát” – e fenyegető szavakkal kezdte 1848-ban Marx és Engels azt a kísértethistóriát, amelynek a Kommunista Kiáltvány címet adták. Jó, ha ezt mindjárt hozzátesszük, mert sokan már bizonyára nem tudják. 1989 óta némi nosztalgiával, múlt időben parafrazeálhatjuk írásuk nyitó mondatait: “Kísértet járta be Európát – a kommunizmus kísértete. Szent hajszára szövetkezett e kísértet ellen a régi Európa minden hatalma: a pápa és az amerikai elnök, Luns és Thatcher, francia szocialisták és német rendőrök.” Mert ez a szent hajsza végül sikerrel járt. Majdnem fél évszázados vérfagyasztó kísértgetés után a kommunista kísértet végül kiűzetett Európából – jobban mondva: egyszerre csak elillant a kéményen keresztül, úgy, hogy közben mindenkinek elállt a szava a döbbenettől és a megkönnyebbüléstől. Végre elcsendesedett a ház, mindenki ismét nyugodtan alhatott.
De miféle csend van ma Európában? A kísértetkastély felépítése körüli lelkesedés 1917-ben több mint tíz évig tartott, az eltűnése feletti lelkesedés alig három évig. Vajon Gorbacsov „közös Európa-háza” ma kevésbé kísértetkastély? Időközben megint mindenütt halljuk a természetfölötti kopogást, csörömpöl az evőeszközkészlet, táncolnak az asztalok, halotti leplek lengedeznek a levegőben újra. A kísértet, szilárd birodalmának érthetetlen elpárolgása után mintha száz apró kísértetre osztódott volna, amelyek minden létező résen és lukon visszatértek otthonainkba. Mintha csak ezt gondolta volna a kísértet: - Ha nem lehetséges egyetlen nemzetközi világbirodalom, akkor hát jöjjön megint száz nemzeti kisbirodalom. Ha a proletariátus uralmát a kommunista párt fenyegeti, a kommunista pártot a bürokrácia, és a bürokráciát pedig egyetlen ember, akkor legyen megint inkább egy „független Szerbia”, egy „független Horvátország”, egy független Kazahsztán”, egy „független Abházia”. Az örök vérfolyam pedig zavartalanul hömpölyög tovább.
Az 1917-es hosszan tartó lelkesedés és az 1989-es rövid életű között az a különbség, hogy az előbbire a remény nyomta rá a bélyegét, és olyasmire irányult, ami épp megszületőben volt; az utóbbit a megkönnyebbülés jellemezte, és ez akkor következett be, amikor a valaha megszületett eltűnt. 
Egyesek – köztük én is – 1989-ben attól tartottak, hogy most véget ért az utópia – az utópia a maga legpozitívabb megjelenési formájában, egy jobb világ álma, az egyéni szeretet közösségi megfelelője, azaz: a létező legszebb emberi tartalom. Ez az aggodalom azonban alaptalannak bizonyult – szemlátomást egyfajta ideológiai horror vacui keletkezett. Az, hogy a nagy kommunista kísértet helyét azonnal elfoglalta a kis nacionalista kísértet, leleplezi valamennyi kísértet utópisztikus természetét. Csakhogy a kis kísértet utópiájának megvalósítása ugyanahhoz az eredményhez vezet: a szép álmok egy csapásra éjszakai lidércnyomássá torzultak. A szeretet, amit olyasvalami iránt érzünk, ami nincs, azonnali hatállyal gyűlöletként fejeződik ki olyasmi iránt, ami igenis létezik, és amit ki kell irtani. Még a legszebb emberi tartalom is végül rossznak bizonyul az ember számára – majdnem ugyanolyan rossznak, mint a negatív utópiák megvalósítása, melyek közvetlenül a gyűlöletből születnek meg, mint ahogyan például a zsidók nélküli világ nemzetiszocialista projektje is a gyűlölet szüleménye. Már-már a görög tragédia definíciója ez. Irodalmi szempontból a világtörténelem a tragikus kísértethistóriák műfajához tartozik. 
Hogyan kell szent hajszát indítanunk a nacionalista, rasszista és a negatív jellegű vallási kísértetek ellen? Racionális érvekkel? Mifélékkel? A nacionalistáknak mondhatnánk például azt, hogy az egész „nemzetfogalom”, amiért az emberek készek gyilkolni és meghalni, gondolkodásbeli hiba. Mivel az általános logikailag felette áll az egyedinek, Platón óta meggyökeresedett az a felfogás, hogy egy olyan entitás, mint amilyen a nemzet, ontológiailag vagy metafizikailag szintén felette áll az egyénnek. Mindez azonban kizárólag a logika hiposztázisa, amely, ha emberekre vonatkoztatják, szüntelen vérontáshoz vezet, mert az egyetlen dolog, ami megdönthetetlen bizonyossággal létezik, az individuum. Ez az egyetlen, ami megkínozható és meggyilkolható, ami maga is kínozni és gyilkolni képes. Ha meghal egy holland vagy egy német, akkor nem egy holland vagy egy német hal meg, hanem valaki – „on mourra seul”, ahogy Pascal mondta: „az ember egyedül hal meg”. Ezzel az érvvel fordulunk most tehát a volt Jugoszlávia viszolyogtató harcosaihoz, akik tele vannak aggatva késekkel és fegyverekkel. Vajon felgyúl-e bennük a nagy fény, eldobják-e a fegyvereiket, abbahagyják-e a gyilkolást és az erőszakot, s elmélyülnek-e a filozófia történetében? Nem, semmi nem fog történni, üveges tekintettel néznek majd ránk, s aztán folytatják mocskos kézimunkájukat valami égi parancs nevében. Még gyorsan megrángatjuk a sok fanatikus álmodozó rögtönzött egyenruháját, és elmagyarázzuk nekik, hogy a népek közötti különbség, vagyis a szerbek és horvátok, az örmények és törökök, a német skinheadek és „külföldiek” közötti különbség sokkal homályosabb, mint az egyik individuum és a másik individuum, az egyik szerb és a másik szerb, az egyik skinhead és a másik skinhead közötti különbség. Tulajdonképpen tehát minden egyes individuumnak el kellene hajtania vagy meg kellene ölnie minden más individuumot, mert azok mások, és így alacsonyabb rendűek. Egy családhoz, egy csoporthoz vagy egy néphez tartozás a személyes identitást zárójelbe teheti, ugyanúgy, ahogyan az öltözködés is létrehívja ugyanezt, az öltözködés, amelynek mindig van egyfajta uniformis jellege; ha azonban az uniformis a viselőjének a lényegévé válik, akkor valami alapvető hazugságról van szó. Próbáljuk észre téríteni őket, megértetni velük, hogy etnocentrikus magatartásuk teljes idiotizmus, mert ha egy nép magasabb rendű, mint az egyén, akkor az emberiség mint egész még magasabb rendű; mindebből következik viszont, hogy az emberiséghez tartozik a gyűlölt másik nép is, vagyis - a szerbek és a horvátok szerint - mind Szerbia, mind pedig Horvátország külön-külön magasabb rendű, mint az egész emberiség, és ezzel minden egyes nép egyidejűleg magasabb rendű önmagánál. Mindez azonban disznók elé vetett gyöngy, rendületlenül lövik továbbra is a temetőket, ahol az emberek épp halottaikat temetik, újra és újra Molotov-koktélt hajítanak a gyerekszobákba. A kísértetek ellen talán még mindig többet segít, ha a sötétben énekelünk, mint ha érvelünk.

*** (a focipálya falain kívül azt ordítozni, hogy „Hollandia! Hollandia!”, nevetséges – a szellemidéző nem fogékony az érvekre)
Itt, a könyveknek ebben a békés világában, ahol most vagyunk, értelmes dolog kijelentenünk, hogy minden a nyelvvel van összefüggésben. Ha emberek egy csoportja ebben az országban azt kezdi üvölteni „Deutschland! Deutschland!”, akkor az félelmetes; ugyanakkor elképzelhetetlen, hogy németek egy csoportja azt kezdené ordítozni, hogy „Die Bundesrepublik! Die Bundesrepublik!”. Ezért a Bundesrepublik rendben van, Németország azonban már korántsem annyira. Elgondolni, hogy az emberek az én hazámban a focipálya falain kívül azt ordítozzák, hogy „Hollandia! Hollandia!”, teljes mértékben nevetséges. Hollandiában tehát még nem is olyan rossz a helyzet. Ha Hollandiában valaki azt mondaná, kész meghalni Hollandiáért, az összes többi holland halálra nevetné magát. Ha holland ellenállási emlékműveken az olvasható, hogy X. Y. életét adta a királynőért és a hazáért, akkor ez két tekintetben is félrevezető. Életüket mindenekelőtt nem adták oda, hanem elvették tőlük; másodszor pedig többségükben nem annyira a királynőért és a hazáért, inkább a szabadságért haltak meg. Mert ahogyan a szavak le tudják leplezni a valóság hátborzongató tartalmait, ugyanúgy el is tudják leplezni azokat. A legújabb keletű divat természetesen az „etnikai tisztogatás”, mely kifejezés a „népirtás” szót hivatott láthatatlanná tenni, és mellékesen bemocskolja a „tiszta” szót. Méltó utóda ez az olyan szavaknak, mint amilyen a „Sonderkommando” és az „Endlösung”, melyek mind ez ideig leghíresebb termékei Siegfried verbális Tarnkappéjának.
Ez az, ahol az író segíthet egy kicsit –, de vajon csak ezekkel az iskolás javítgatásokkal tud segíteni? Mit tud segíteni Boszniában, anus europae, az ott keringő szuperkísértetekkel farkasszemet nézve? Hiszen csak ott válik igazán világossá a racionális érvelés értelmetlensége. Létezik-e vajon a keresztény Úristen? Létezik Allah? Létezik Zeusz? Létezik Osiris? Léteznek nemzetek? Mindezekre a kérdésekre nem lehet egyszerűen egy logikus „igennel” vagy „nemmel” válaszolni. Amennyiben kizárólag a fizikai valóságról van szó, a tudomány egyértelmű válaszokat tud adni. Léteznek atomok? Igen. Léteznek fekete lyukak? Gyaníthatóan. Létezik az éter? Nem. Ha azonban a metafizikai világok létezésének kérdéséről van szó, a paradox válasz így hangzik: „igen is, meg nem is”. Az, aki hisz az Úristen vagy Allah vagy Jupiter létezésében, mindig is talál majd kézzelfogható bizonyítékokat a létezésükre. Aki hisz a csodákban, az asztrológiában, a tenyérjóslásban, a szellemekben, a telepátiában, az ufókban, az eleve elrendelésben, a reinkarnációban vagy a felsőbbrendű fajokban és nemzetekben, az a valóságban is bizonyítékokat talál majd mindezekre. A valóság nem ilyen és ilyen, hanem olyan és olyan: a valóság végtelen. A valóság minden, de egyszersmind semmi is, ha valakinek ez tetszik jobban. A valóság olyan természetű, akár a Rorschach-teszt valamelyik figurája, és mindenkit egyetlen szemvillanás parancsára kiszolgál. Ez nem azt jelenti, hogy valamiféle relativista álláspontot akarok elfoglalni, hanem inkább egy olyasfajta véleményt, mely Angelus Silesius misztikus verssoraival mutat rokonságot:

Nem ?l n?lk?lem egy ?rva pillanatig sem,
ha megsemmis?l?k, velem pusztul az isten.
  (Szab? L?rinc ford?t?sa)

Más szóval: jóllehet az ember gondolja el a metafizikai világot, ez azonban nem jelenti azt, hogy ez a világ nem létezik, viszont ez esetben valóban kizárólag a szóban forgó ember számára létezik. A metafizikai világra nem érvényes az objektív valóság úgy, ahogyan (bizonyos mértékig) a fizikai világra igen – és az a racionális igazság sem vonatkozik rá, hogy a metafizikai világ nem létezik. Akinek a számára a metafizikai világ szubjektíve létezik, annak számára objektíve is létezik. Ebben rejlik a probléma. Annak a számára, aki egy zsidó összeesküvést vizionál, ahogyan Hitler tette a Mein Kampfban, annak a számára ez az összeesküvés éppolyan reális, mint a mi számunkra a frankfurti könyvvásár. Az ilyen ember nem az efféle dolgok teremtőjének, hanem felfedezőjének tekinti magát. Ezért van, hogy a szellemidéző nem fogékony az érvekre, és ha kell, akár ölni is képes a szellemeiért vagy meghalni is hajlandó értük.
Mindezek a teremtmények, akár a pozitívak, akár a negatívak, valami túlfeszített módon az irodalom létformájával azonos létformával bírnak. A Biblia, a Korán, a görög és a germán mítoszok, a nemzeti-soviniszta legendák – mind megannyi történet, mind nyelvi alakzat. Ki merné azt állítani, hogy Hamlet, Don Quijote vagy Oidipusz király nem létezik? Hogy „csak” irodalmi fantáziák? Amennyiben nem rendelkeznek öntudattal, és nem tudnak meghalni, nem léteznek; ugyanakkor az én számomra nagyobb mértékben léteznek, mint sok ember, akit ismerek. Ha tehát az irodalom határos a vallással és az ideológiákkal, még a barbár ideológiákkal is, nem lehet akkor valamiféle bázisa is az e területek irányába mutató kritikáknak, abból a célból, hogy jótékony munkát végezhessen ott? Hogy ez lehetséges, bizonyítja a Rushdie-ügy: A Sátáni versek óta hátborzongató bizonyossággal tudjuk, hogy vannak érintkezési pontok – mintha nem tudnánk mindezt már az Inkvizíció óta. Az irodalomnak ezt a határátlépését a vallás irányába, a valláséba, mely ugyanakkor a politikai hatalmat képviseli, agresszívnek élik meg, és ez csak kiélezi a konfliktust; de vajon elképzelhetetlen, hogy ez más módon, óvatosabban is megtörténjen? Valamiféle irodalmi ENSZ-misszió formájában? Nem hiszem, hogy ez elképzelhetetlen. Azt sem mondom, hogy az íróknak „kötelessége”, hogy ilyesmire vállalkozzanak; az írók kötelessége kizárólag az, hogy jó könyveket írjanak. De ha az író valami többet is akar még, talán ebben az irányban kell gondolkodnia – annak tudatában, hogy a kísértetkastélyokból kéksisakosokra is lőnek.

*** (Az etnikai tisztátalanság dicsérete)
Mindezenközben pedig, erre az újabb utópiára várva a legtisztábbnak az tűnik számomra, ha az etnikai tisztátalanságot kedvező fényben tüntetem fel. Ehelyütt talán megengedhető, ha magamat hozom fel vigasztaló példaként. Én Hollandiában születtem, Haarlemben, anyám azonban a flandriai Antwerpenben – ez manapság jó konstelláció. Amúgy anyám semmiképpen nem volt flamand asszony; anyai ágon frankfurti zsidó családból származott – na, ez manapság még jobb. Az iskolában hollandul beszélt, végső soron az én holland nyelvismeretem is innen származik, nevelőnőjével franciául társalgott, a szüleivel pedig németül. Édesapja családja az Osztrák-Magyar Monarchiából származik. Az én apám is abból a Kákániából való, ahonnan majdnem anagrammatikus névrokonom, Musil, azokról a bohém vidékekről, amelyek ma Csehországhoz és Lengyelországhoz tartoznak. Ha elvágta az ujját, hollandul káromkodott, ha mélyebbre szaladt a bicska, németül, s ha még mélyebb volt a sérülés, akkor csehül vagy lengyelül. Egy üveg bor után még a második világháborúban is így kiáltott fel néha hirtelen: „Serbien muß sterbien!” Csak most, ötven évvel később értem meg, mit jelent, mindazok után, ami pillanatnyilag Szarajevóban történik. Az a felkiáltás az 1914-es Bécsben hangzott el, mindazok után, ami Szarajevóban akkor történt, amikor apám hivatásos katonatiszt lett, és aztán elvesztette az első világháborút.
Etnikailag „tisztátalanabb” hollandot, mint én, szinte elképzelni is lehetetlen. Mégis úgy látnak itt engem, mint oszthatatlan egységet – ami az „individuum” szó fordításának felel meg. Ha az etnikai tisztogatás valóban folytatódik, engem különféle részekre kellene feldarabolni – de a részek nincsenek lokalizálva, minden egyes alkotórész mindenütt megtalálható. Nem elegy vagyok, hanem egy új kémiai vegyület. A holland nyelvben lakom, ezért részesültem idén abban a megtiszteltetésben, hogy én mondhassam itt a megnyitó beszédet; „etnikailag” azonban még inkább vagyok osztrák, mint holland. Továbbá éppolyan kevéssé vagyok úgynevezett „félzsidó”, mint amennyire a víz „féloxigén”-nek nevezhető – a víz pedig nem kevésbé tiszta és életfontosságú, mint az oxigén. Ha tehát én létezhetem, akkor elvben egy békés, toleráns, multi-etnikus Európa is létezhet mint egy új, kollektív vegyület. Én sem harcot testesítek meg, hanem szüntelen párbeszédet, párbeszédet a kereszténység és a zsidóság, Németország és Hollandia és még jó néhány egyéb dolog között. Nem hiszem, hogy a monológ értékesebb lenne a dialógusnál. 
Vagy ez megint csak utópia? Talán mégis ennél is félelmetesebb minden? Úgy van talán, hogy mindezek a modern nacionalista és xenofób kísértetjelenségek valójában egyáltalán nem igazi utópiák, hanem elsősorban a leplezetlen barbarizmus, a banditizmus és a gyilkolási vágy gyáva ürügyei? Ez esetben egy olyan figura jelent meg, akinek jövetelét már a 19. században is meghirdette egy német: „Der Nihilismus steht vor der Tür: woher kommt uns dieser unheimliche aller Gäste?” Más szavakkal ugyan, de Nietzsche maga adja meg a választ: a semmiből érkezett, abból a semmiből, amelyet a messianisztikus álmok és az éjszakai lidércnyomások hagytak maguk után, a nihilizmus maga ez a semmi. Mi vesz rá valakit arra, hogy megerőszakoljon egy lányt, és azután agyonlője? Hogy egy nyomorékot kihajítson a tolószékéből? Az utópia? A nép és a haza? Nem, a semmi. Angelius Silesius 17. századbeli verssorai után most egy modern trubadúr – Leonard Cohen – sorai jutnak eszembe:

Give me back the Berlin Wall,
Give me Stalin and Saint Paul,
I’ve seen the future, brother:
It is murder.

Valóban honvágyunk támad hát viharvert otthonunkban a nagy, jó szándékú, ámde bukott kísértetek után, csak hogy bebiztosítsuk magunkat a létező legkísértetiesebb vendég ellen? Ez ugyanolyan megengedhetetlen. Mennyire tanácstalanok is vagyunk valójában!
A frankfurti könyvvásáron vagyok. Biztosan előfordult már, hogy valaki ajkbiggyesztve Bábel tornyához hasonlította, „mert ott zavará össze az Úr az egész föld nyelvét, és onnan széleszté el őket az Úr az egész földnek színére”. Nemrég óta még a torony is itt áll, melynek teteje az eget éri. Ám az emberek fiai, akik ötezer nemzeti nyelvet beszélnek, mely nyelvek isteni parancsra jöttek létre – köztük a holland is, amelyet több mint húszmillió ember beszél – itt most éppen a föld minden részéről összejöttek, és megértik egymást; ez a nemzetközi vásár nem a szétszórt sokféleség szimbóluma, hanem a különbözőség egységéé. Ha egy ehhez hasonló esemény lehetséges, nem annak a jele ez akkor, hogy a világbéke elvileg nem lehetetlen?
Világ írói, kiadói, olvasói, egyesüljetek!

Bibliográfia

MULISCH, Harry
A merénylet
Európa, 1986

Siegfried
Európa, 2002

„Hollandia kezdőknek”
Magyar Lettre Internationale, 22

„Freud-Oidipusz. Egy jungiánus értelmezés”
Magyar Lettre Internationale, 26