Különös, de talán nem véletlen, hogy éppen Amszterdamban kértek arra, hogy elmélkedjem a szépségrõl, a mûvészetek ezerarcú istennõjérõl, akirõl e vallás papi szolgáinak indokolt valamit mondaniuk. Kétszer tíz napot töltöttem itt a Felix Meritis ház és az Amszterdami Egyetem közös díjának köszönhetõen, a második tíz napot családosan. Jobb szemlélõhelyet, mint az amszterdami sarokszobám balkonja, ebben a félórában nem találhatnék. Harangjáték csendül, villamos, autó, hajó, bicikli vonul alattam, a csatornában tavaszi virágszirom úszik és eldobott cigarettásdoboz. Galambok ülnek a homlokzatból kiálló csörlõsgerendákon, vizsgálom a tetõteraszok titkos életét, és a magasban növõ fákat a lépcsõzetesen emelkedõ oromfalak mögött. A királyi vár tetején egy atlasz tart egy földgömböt, a legtetején pedig egy aranytulipánból aranyhajó emelkedik ki aranyvitorlákkal. A nap a képemre süt, a test jól van, semmi dolgom, a berlini elnököt beteszem a fiókba, nem vagyok semmi, csak egy átutazó vendég, nagyokat ásítok, csodálkozom az ismeretlen madarakon, és egy kacsát szemlélek, valami furcsa sárga holmit cipel a csõrében. Május végén ingujjban ülök a Herengrachton, rezeg, futkos a falevél árnyéka a kávézó asztalán. Kávé, friss narancslé, gyönyörû szõke lány zörög egy ócska biciklin, a híd egy kissé szamárhátú, rá kell taposni a pedálra. Könnyed, laza, ruganyos emberek, elengedett mozgásuk biztonságérzetet mutat. Megtanulták, hogy megy, a dolog, amit valóban elhatároznak, az megy. Ezt a viselkedést nagyrészt örökölték. Egy zöldnyakú galamb magocskákat kapdos ki az élére állított téglákból rakott kövezet mohával benõtt réseibõl.

Milyen szép és tartós a földbõl lett építõanyag, a tégla, semmi mással nem pótolható, saját élete és textúrája van. Ha akarják, befestik, láttunk fekete vagy bordóra festett téglahomlokzatot. A sötét alapból kiemelkednek a sárgával áttört fehér ablakkeretek. Színtanulmány minden fal. Nagyon értenek a sötétzöld, az olajzöld és a zöldesfekete árnyalataihoz, ajtókat, kovácsoltvas kerítésrácsokat festenek be vele. Szeretem az úttestet a gyalogjárótól elválasztó vascölöpök megbízható barnaságát. Felszednek néhány téglát, ledugnak egy kis palántát, fa lesz belõle, a téglarések között a járdán biztonsággal tenyészik a moha, a talpam nem tesz kárt benne. Szelíd város ez, a kutya is szelíd, nyakörve alatt selyemsál van. Minimalisták, minden kis térfoltot kihasználnak, kibélelnek, berendeznek, bemütyürkéznek, visszahódítanak, domesztikálnak, hasznosítanak, és valami szépséggel, színnel felüdítenek, valami tárgyi tréfával felderítenek. Itt szeretik a kicsinyítést, kis szobák, kis díszek, nincsenek nagy üres felületek, betöltik az ürességet, tagolják a síkot, és mert kicsinyítenek, ezért játékosak is. Megtalálták fa, víz, tégla, kõ, vas jó egyesítését. Inkább bicikliznek, mint autóznak, mert a közösség elég értelmes ahhoz, hogy minimumra csökkentve kiszorítsa a csatornapartokról az autóforgalmat. Elbûvölnek ezek a kerékpárok, ahol mind a két szülõ maga elõtt és maga mögött egy-egy gyereket szállít a csomagtartón. Kebles, combos asszonyság, ellenállhatatlanul nyomja a pedált, ikreket visz. Hosszú, fehér nadrágos férfi mögött áll a kislánya a biciklin, az apja vállára támaszkodik, táncos mozdulatokat tesz, mosolyog és a két karjával felfelé hadonászik, mintha a gyõzelem V betûjét jelezné. Vannak szép és mindig kecses gyerekek, akik bármit mûvelnek is, nem bírnak otrombák lenni. Vannak az eleve szépek, ezek kiváltságosak, eleve megvan nekik az, amiért más hiába küszködik egy életen át, talán hiába. Vagy van, vagy nincs. Ez így van a természet minden adományával, a szépséggel a leginkább.

Mi az, ami nem szép? Ezt kérdezte a romantikus tudat, amely elvetette az élet hierarchikus osztályozását. Minden lehet szép? De ha minden szép, akkor a szónak nincsen saját értelme. Vagy a szépség rálátás? Valamilyen fogalommal, elvárással, elõre meglévõ képpel való egyeztetése a tárgynak? Mindenképpen valami gazdagság, a szemlélõ elveszése a szemléltben, változat-végtelenség, a tagoltság beláthatatlansága. Gondolhatjuk a szépséget továbbmenni akaró szellemnek, amely egy kötött, vagy valami sejtelem által határolt formába kényszerül. Ezt a feszültséget szolgálja a keret, a könyv fedele, a szonett tizennégy sora, a dráma két-három órája, az az idõ, amennyit rá tudunk szánni. Lehet, hogy a forma végessége és a tartalom belsõ végtelensége közötti feszültség adja a szépség élményét? Dichten, sûríteni, néha hétmérföldes csizmával nagyokat lépni, néha meg szinte egy helyben tipegni, mint aki kincset érez a talpa alatt. A mondatban benne lakik egy kihívás, egy bujkáló és megvalósítható lehetõség, a szöveg maga emel tovább. Egyszer azonban be kell fejezni, abba kell hagyni. A regényt bekeretezi a kezdés és a megjelenés dátuma. Már nem alakul, arra ítélték, hogy ilyen legyen, készen van. Minden, ami megesik, belekövül a maga idejébe, elveszti a jövõ idejét. A kép szomorú a kerete miatt, a táncmozdulat szomorú a gravitáció miatt, a film szomorú, hogy csak az látható, ami látható. Az, ami számunkra lehetséges, mindig szûkebb és kötöttebb, mint az a lendület, amely a végtelenség felé megy. A külsõ véggel szemben a belsõ halhatatlanságnak kell munkálkodnia, amely hovatovább megtorpan a halál elõzményein. Ebbõl az összetorlódásból lesz az irodalom, és a vihar utáni megnyugvásból, a gyász utáni életvágyból. Minden bizonnyal van egy hajtóerõ, amely a meghalás ellenében dolgozik, és a forma nélkülinek saját formát ad.

A szép a vágyódásunk tárgya, a tömény, a sikerült élet. Szép kor, szép ló, szép bor, mondjuk, és persze szép ember, szép ruha, szép alma, mondjuk arra, amit szeretnénk a magunkévá tenni. Ha válogatunk az áruk közül, azt szeretnénk, ami kifejez valamit mibelõlünk, ami illik hozzánk. A szépséget a vágyódás igazolja, az, hogy akarjuk. Az igazit keressük, ami olyan, mint a tiszta gyapjúból készült angol szövet, de hát a mûanyagok korában mi az igazi anyag? És miért ne lenne a mûember az igazi ember? Keresed az igazit, és helyette kliséket találsz. Amit keresünk, az lenne a szép? Amire vadászunk, amit el akarunk érni, amit nem fogunk elérni, egyszóval a megfoghatatlan lenne a szép? Ami után mindhiába ácsingózunk, de ami majdnem fogásközelbe jön? Nem valami esetlegesrõl beszélünk. Szép játszma volt. Szép gól volt. A labda nem mehet máshova, mint a kapuba. A szép ház legyen lakható, a szép ruha legyen hordható, a szép emberi példány társasága legyen elviselhetõ. Legyen benne kihívás és feloldás. A szép jelenségben benne van a kiengesztelõdés. Az ember azzal vigasztalja magát, hogy a szép az, ami van, amit akar és megszerez. Ami érdek nélkül tetszik? De hiszen akkor tetszik igazán, ha érdekel. Az a nõ tetszik igazán, akit meg akarunk szerezni. A regény is legyen rágható, de legyen al dente, ruganyos, mint a jó spagetti. Legyen rezisztenciája. Aztán fordítsz egyet a látószögön, és azt mondod: kepesszen a nyavalya az elérhetetlen után! Ez a düledezõ falusi kocsma is szép, és elõtte a sár is szép, és igen, ez a rossz bicikli is szép. Így vagy minden hozzádtartozóval. Szép, mert a tiéd, az anyád, a gyereked, a párod, a házad, a hazád vagy csak az az egy-két négyzetkilométer, amelyen a legtöbbet mozogsz. Az elõbb még az volt szép, amire vágyódtál, méghozzá mindhiába, és most már – az alázat esztétikája szerint – az a szép, ami van. Az adott. A sorsod, a gyereked, a szembejövõ vadidegen és ez a lépcsõház, amelyben föl-le jársz. Ez a ronda? Igen, ez a szép. Valamilyen.

Azt, hogy valami egyszeri, egyéni, csak a romantikával kezdik értékelni. Addig – lásd Goethe házát – a gipszminta uralkodik, egy eszményi normativitás, a felvilágosult uralkodó visszakapcsolása az ókorhoz, hogy minden, ami magasabb, párosuljon a hatalomhoz. Így a mûvészet hivatása az udvar fényét emelni. Ehhez hasonlók a mûvészet transzesztétikai feladatai, és így volt ez kezdettõl: a legenda- és krónikaírók nem írhattak akármit, egyházi és politikai cenzúra alatt álltak. A cenzúra pedig mindig több volt, mint az aránylag szabadabb írás tiltása vagy engedélyezése. A kultúra szelleme használta végsõ eszközül a cenzúrát, de a meghatározó a kultúra szelleme volt. A kérdés mindig az volt, hogy a mûvészet mennyire alárendelt szerepet tölt be magasabb instanciák alatt. Ennek megfelelõen alakul a szépség eszménye, a szentek és vezérek képsora. Nem az a kérdés, hogy mi a szép, hanem az, hogy minek van ikonografikus feladata, hogy mit akar vele mondani az uralkodó. A polgári korszak úgy is értelmezhetõ, mint az egyén lázadásának színtere. A polgárival megjelenik az egyenlõség eszménye, az esztétikai tárgy nincsen elõírva, már nem áll, hogy csak a nemesek élete a téma, és hogy csak a fennkölt érzelmek íródhatnak meg. A személyes, az alantas, a különös engedélyezése lassan haladt, de bekövetkezett. Az individualizmus erõsödésével a szép határai lukacsossá váltak. Kézenfekvõ, hogy a maga módján mindenki törekszik a transzcendenciára, de annak hûbéri, nacionalista és forradalmi válfajai kimúlván, transzcendencia nélkül maradt az emberiség, és pótlékokhoz folyamodik. Nagy integrációkkal, az elektronikus kommunikációval, a médiumokkal kötik össze az új transzcendenciát, mintha az elektronikus térben megvalósuló létezés lenne az igazi létezés, s az oda bekapcsolódás lenne a végcél. Azt hiszem, megmarad a könyv, mint egyedi tárgy becsülete. És megmarad az imaginárius, foszlékony, illékony elvontsággal szemben a valóságos, érzéki, egyetlen, húsvér ember tisztelete.

A szépen nem tudom, mit értünk. Valami elvarázsoltságot, lenyûgözõdünk, megkötve maradunk, megdermedünk szinte, bénultan nézzük, nem tudjuk magunkat elvonni tõle, a hatalma alá kerülünk, kinyitjuk magunkat elõtte, egyesülünk vele. Ilyen a szépség mint rendkívüli élmény. De van rendes, hétköznapi szépség is, a búcsúé a villamosmegállóban délutánig, a dolgozószobádé, ahol az asztalon ott vagy, ahol tegnap voltál, de ma egy lépéssel tovább mégy, vagy a kerté, erkélyé, ahova kilépsz friss levegõt szívni, vagy csak a baktatásé az esti városban. Így szép lesz a konkrét, az éppen adott, az ocsmánnyal együtt, ami vele jár. Miért szép? Mert van. A kocsmai ordítozás is mûvészi tárgy, és minden emberi eset. Nincs tematikus elõírás, nincs ideologikus normakollekció, hanem csak az, amit te összekonfigurálsz, amit te magad szerkesztesz. A témáid a te témáid, a normáid a te normáid, azért mondod õket, mert õket választottad, mert erre voltál képes, mert ez jutott az eszedbe. Viselkedésed története a mûved. Megvalósulásaid, szerepléseid, magányaid, elkótyavetyélt vagy figyelmes idõd. Formát adni az idõnek, a jelenlét mint mûalkotás, önmagáért valóvá tenni ezt a percet. A frázis, hogy valaki egy örökkévalóságot élt át egy perc alatt, ezt a vágyat tükrözi, hogy az ember a percben, ebben a múlandó egységben megpillanthassa az örökkévalóságot. Csupa olyan illúzió, amelyben nincsen halál, vagy csak a háttérben, mert az elõtérben a felfokozott élet van, az emberi vadság nekifeszülõben. A csataképekben emberek ölésérõl van szó, a csendéletekben állatok leölésérõl, de megjelenik az élet, a gyümölcs szépségének a dicsérete, a virágcsendélet, a dolgok megörökítése, akár egy borotvaecseté, egy fésûé, egy madzagé, egy késé. A polgár viszont akarja látni a konyháját dús pillanataiban, amikor minden van, amikor lakoma készül, és ott várnak a hozzávalók, csak egy kislány figyeli ezt a sok madárhullát kíváncsian, inkább derülten megigézve. Odateszik a felborult poharat, az elnémult lantot lefelé fordítva, és ráadásul a koponyát, amely valószínûleg íróasztali kellék.

A Herengrachton mindig eltévedsz, túlrohansz a célon, már rég mögötted van a papírbolt, ahol egy zsebfüzetet akarsz venni. Vele szemben a kávézó, amelynek az egyik, utcára kitett asztalához leülsz. Ezek az amúgy is meseszerû, életben tartott régi házak attól még meseszerûbbek, hogy a víz túlsó partján vannak, és a vízszinthez képest emelkednek a magasba, hogy a víz megújuló idõtlenségével vetekedjenek. Az élvezetek rangsorában a csellengés a legelsõk között van, a dologtalan ténfergés, bóklászás, némely sarkon megállapodva egy kávé vagy egy pálinka mellé. Elhalad mellettem egy biciklista, néz, lefékez, és azt mondja, szereti olvasni a könyveimet, továbbra is a hívem. Nagyon kedves, de a továbbra is szócskán volt egy kis nyomaték, mintha ez nem lenne egészen magától értetõdõ, mondhatnánk: ezek után. Megjelent ugyanis hollandul is az én freiburgi elõadásom, amelyben a Jugoszlávia elleni nyugati légiháború törvényességét és helyességét vitatom. Ittlétem elsõ estéjén két professzor, egyébként kedves emberek, nyomban a kézfogás után siettek tudatni velem, hogy nem értenek velem egyet, és bár a véleményük elég felületes volt, vagy talán éppen azért, kis irritációt éreztek velem szemben, annál is inkább, mert a beszélgetés során én nem húzódtam vissza semennyire sem attól, amit írtam, hiszen meggondoltam a dolgot. Egyikük végül is úgy fordítja le véleményemet a maga számára érthetõvé, hogy akármi történne is Belgiumban, õ nem lenne hajlandó megbombázni ezt a szomszéd országot. Mindenki szomszéd, ha tudok valamit róla. Mindenesetre itt elfogadhatók az ember különös ítéletei, ez olyan város, ahol nem szégyenkezel nem is tudom, mi miatt. Hát még ha találok egy megfelelõ padot a tavaszi napsütésben. Ez a legjobb, így ellenni minden feladat nélkül. Hatalmas felsõtestû, copfos férfiú vezet egy lassú motorosladikot, hátul két szõke nõ eszeget-iszogat. Együtt csordogálnak, úsznak, karikáznak, ballagdálnak, üldögélnek az idõvel. Nem kell sok az embernek, némelyik emberre rámosolygok, viszonozza, és ha csak nézem, akkor is mosollyal válaszol. Ezáltal az én tapintatlanul az arcára tapadó figyelmemet a civilizált érintkezés magasabb körébe vonja.

Hûvösödik, rázza az ágakat a szél, susognak a levelek, fújja a karcsú, idõs férfiak fehér haját, bámulod a kifinomult, öreg párokat, szerények, de nem bizonytalanok. Az elõttem elhaladók tudják magukról, hogy kicsodák, örökölték a hidat, a házat és a személyiségüket, örökölték a nézeteiket és a kétségeiket. Tiszteletreméltó örökség birtokosai. Elfogadják magukat akkor is, ha nem szépek, és befestik a hajukat pipacspirosra. Annyit bicikliznek, hogy nem kövérek. Azonos stíluson belül minden ház más és szabálytalan. Jólesik a szemnek, hogy itt több az emberi szín, mint Budapesten vagy Berlinben. Ebben az általános biciklizésben filozófia van, a legegyszerûbb megoldást keresik. Minden jármû egyenrangú, mert az emberek is azok, nincsenek vadul biztosított elõjogok, senki sem száguld õrülten, mindenki tekintettel van a másikra, lassan mennek, ha egy járókelõ eléjük kerül, lefékeznek, nem ordítanak, nem leckéztetnek, nem védik a jussukat, nyitva tartják a szemüket. A biciklisták tudnak jól kikerülni, fékezni, megállni, letenni a lábukat, urai az öreg biciklijüknek, amelynek be- és kilakatolása a hozzá tartozó fenék-magasbaemeléssel állandó látvány a városban. Kövesd a szemedet a nézés kalandjában. Amit emberkéz csinál, az vizsgára megy az ember szeme elé. Ezek a holland polgárok alaposan odanéztek a dologra magára, és elvárták, hogy amit néznek, az értelmes és tetszetõs legyen. Bizonyos határok között minden szín megengedhetõ. Ha a színválasztás nem lázadás lesz, hanem tetszés kérdése, ha a hagyomány nem erõszakos, de értelmes és megnyerõ, akkor mi ellen is lázadunk? Ó igen, a puritán konformizmus? De hát ez az a város, amely kitûnik a többi közül azzal, hogy átadja magát a tücsök örömeinek, ha napközben hangya volt is. Tud már tücsökmódra hangya lenni. Barátnõnk, Marianne szerint itt látványosabb a jó közérzet értékelése, mint Rotterdamban, õ odavaló, az szorgalmasabb és puritánabb város, itt a munkaetika mellett van hedonista etika is, mert a szépség hedonistává tesz.

***
Mióta Jutka is itt van Amszterdamban, vele értelme lett a halnak és a bornak, megállunk gyönyörködni a hidakon. Áron fiunk azt mondja, hogy ez maga a mese, és a mesealakok nem bántanak. Méltányoljuk a pincérnõk finomságát és ránk áramló szemérmes jóváhagyását. A vendéglõ hangulatának van valami megnyugtató természetessége, jóízû ételek kerülnek az asztalra, igen, kisasszony, ahogy javasolta: élvezzük. Nem érzem semelyik kocsmában, sehol az utcán az elõlegzett rosszindulatot, a sóvár fürkészést, hogy mit lehetne leszedni rólad, az irigységet, a készenlétben lévõ felháborodást. Otthon Budapesten várhatok bolyongásaim során szúrós pillantásokat, de persze kedvességet, rokonszenvet is, mindenfélét. Itt, Amszterdamban egynemûbben kellemes, meg nem zavaró a világ, amelybe belekeveredünk. Legfeljebb valami extázistablettát akarnak eladni nekünk, jó a szexhez, suttog az egyik lábáról a másikra táncoló fekete árus, ahogy Jutkával sétálunk a vöröslámpás negyed határán, végigmenve a szállodánk mögött kezdõdõ Kloweniersburgwalon, amelynek vonz a neve és a széles, halálos nyugalma, ami néhány sarokkal odébb mindenféle furcsa mozdulatba torkollik bele. Nõk a nyelvüket szélsebesen lökdösik a szájuk egyik sarkából a másikba, egyik lábukról a másikra szökkennek, elernyedve roskadoznak egy fotelben, akkora hatalmas melleket, combokat kínálnak fejmagasságban, mint az öles érett, kemény sajtok, ezek a malomkõ nagyságú energiabombák. A férfiak óvatosan sattyognak, vagy célratörõen odalépnek egy ablakhoz, vagy negyed-ötödmagukkal viháncolva tárgyalnak, összeadják a pénzt, talán szabadságos katonák, az egyik bemegy, a többiek megvárják. Jó pozíciót találtam a Red Light District Coffeeshop ablakában, egy apró asztal mellett, innen szemmel tarthatom a nyájakban terelt turistákat, a kíváncsiság félénk seregét. Egy ajtó elõtt a lépcsõfeljáróra kiáll egy sudár nõ és napozik, könnyû tornamutatványokat végez, trécsel az elhaladókkal, mígnem egy gyors, õsz úr minden hezitáció nélkül benyomul hozzá, mintha már régen eltökélte volna, hogy ide, éppen ehhez a nõhöz eljön. Csattog a játékautomata, és valami zenét bocsát ki magából.

Amszterdam átlagon alul erõszakos, de igen erõs. Ó, van itt kéznél mindenféle hatóság, de még milyen gyorsan és kidolgozottan jönnek. Ha a kereskedelemben hatékonyak, miért ne lennének azok a rendfenntartásban is? Hogy mit tûrnek el az emberi természet megnyilvánulásaiból, és mi az, amit a kereskedelembe bevonható árunak vagy szolgáltatásnak tekintenek, az épp a tûréshatár filozófiájának a kérdése. Szól a harangjáték, zizegnek a kerékpárok, és csapatosan vonulnak a turisták. Mi kell a családapának? Háborítatlan dödörészés, szöszörészés, bámészkodás, semmittevés, elmekóválygás, hordozható csendbura, ergo füldugó. Amszterdam bölcsessége és a kávézók, a coffeeshopok elfogadása összefügg. Itt még csak az illendõség sem írja elõ a kender élvezetét, ahogy a szõlõét és más gyümölcsökét sem bor vagy pálinka alakjában, még a dohányét sem finom szivarok és pipadohányok alakjában, de ha éppen erre vágyol, vedd meg, és élj vele kedved, tárcád és mértéked szerint. Ez az elv összefügg azzal az intellektuális szabadsággal, amelynek ez az ország Spinoza idejében már a mûhelye próbált lenni. A vallásszabadság és az ember tisztelete, a másik személyiség jóváhagyása összefügg. A felebarát szeretetének, vagy legalábbis elfogadásának vallási parancsa a mindenkori Te szabad választásává teszi, hogy miben hogy hiszel, vagy azt, hogy mit fogyasztasz, és hogy milyen egyoldalúsággal ártasz magadnak. Hogy mennyire érett a polgári tudat, ez azon is mérhetõ, hogy mennyire ellenségeskedõ, kötekedõ, felfortyanó, magát végveszélyben látó, egyszóval mennyire erõszakos. Úgy rémlik, hogy az amszterdami polgárok realisták, ami az emberit illeti, és igyekeznek az ember hajlamait a közösségi ésszerûség határain belül törvényesíteni, megszelídíteni. Az ember maga mérlegeli a szabadságait és a kötöttségeit, és ennek a derûs magától értetõdõsége az a tantárgy, amelybõl ezek a városlakók – benyomásom szerint – viszonylag magas osztályzatot érdemelnek.

Van az amszterdami polgároknak is épp elég baja a normális kapitalizmus miatt, a méltányolt, de fárasztó verseny miatt. Hol megy, hol nem megy, és mindig jönnek újabbak, és sohasem lehetsz biztonságban, mert ma sütkérezel, holnap elfelejtenek. Polgári-egyéni szabadság és állami-városi fegyelem. Ez a város úgy döntött, hogy türelmet tanúsít az emberek és az õ vágyaik sokfélesége iránt. Olvasd, higgyed, egyed-igyad, füstöld, amit akarsz. Ez a város nemcsak a helyben lakókra számít, hanem a vendégekre is, gazdagságának részleges, de illendõen megbecsült forrásaira. A vendég jön szépet látni, és jól tölteni az idõt. Alkalmasint egy ágyba feküdni egy nõvel, akinek a teste és hívási módja egy kirakatban megtetszik neki. A Van Gogh múzeum, a vöröslámpás negyed és a kávéboltok összefüggenek. Ezek az intézmények a turisták különbözõ igényeire válaszolnak. Amszterdam kínál egy koherens, enyhén változó és mégis összetartozó szépség-élményt a régi városnegyedekben. Lehet a csatornapartokon hosszan õdöngeni, már csak azért is, mert autózni kevésbé lehet. Méltányolják az emberi testnek a láb használata iránti vágyát. Nem óriásváros, bejárható. Mennyivel jobban érzem magam, ha nem özönölnek mellettem a kocsik, ha ez a zajhadjárat ellenem alábbhagy! Ahol az ember sokat jár vízparton, ott talán jobban érti a „minden folyik” filozófiáját, és kénytelen minden nap szembenézni a víz jótéteményével és fenyegetõ hatalmával. A fennmaradásért való mindennapos harc, a talpalatnyi föld védelme együttes gátépítési és védelmi rendszert igényelt, amelyhez fegyelmezett országlakosok kellettek, kiknek a fegyelme két forrásból származhat, vagy egy mindenható állami zsarnokságból, lásd az ókori kínai vagy közel-keleti vízgazdálkodó bürokráciákat, vagy a szabad polgárok önkéntes, ésszerû döntésébõl és lojalitásából. Ezt a mögöttes morális teljesítményt, a harcot a vízzel, ezzel a kedves elemmel, hajlamosak vagyunk elfelejteni, amikor az engedékeny város csillámlását és derûjét nézzük. Megharcolt derû ez, nemzedékek küszködtek érte, nem a szomszédokkal, hanem a tengerrel, hogy ne vegye el a földet, ellenkezõleg, adjon földet, talajmegkötõ növényekkel betelepíthetõt.

A Renzo Piano tervezte kikötõi betonacél hajóházban az üveges foyer sarokasztalánál várom a feleségemet és a három gyereket. Nem mentem be a gyerekekkel a Metropolis nevû intézmény kiállítására, a csodák világába, amely a földgolyó állapotát szemlélteti a gyerekeknek élvezetesen, ahol Józsi elevenében van, komputerrel irányítgat hajócskákat valami mûtavacskán. Annak idején némi szörnyülködéssel megcsodáltam a Baubourg palotát, ugyancsak Piano munkáját, és nemrég avatóbeszédet mondtam a berlini DEBIS székházban, a párizsi-génuai építész egyik újabb mûvében. Magas, szívélyes, toleráns ember, szerény, de figyelemreméltó és eredeti megjegyzésekkel, mellesleg az akadémia tagja, és én azon kapom magam, hogy büszke vagyok rá, mintha az iskolatársam lenne. Kis részletekben is megfigyelem a produkciót, most éppen elégedett vagyok a kényelmes és könnyû alumíniumszékekkel. Nekem csoda a kikötõ, a hajók, a nagy, stilizált, vízen úszó, pagodaszerû kínai vendéglõ, talán egy hongkonginak a mása, lekötik a szememet a gólyák, gémek, sirályok, a sárga vonat, a képeskönyv. Lovers, ez az egyik hajó neve, látok mindenféle felhúzható hidakat, átjárható, kikötõnek is szolgáló hajókat. Férfiak csomagokat cipelnek talán valamelyik mólóhoz. Pocakos, rövidnadrágos, csíkos trikós, piros arcú, õsz hajú férfiak fehér vászonsapkában húzzák a rémes, görgõs koffereiket. Miért jöttek el hazulról, csapatosan szoronganak. Sietnek, miért sietnek? Az imént, ahogy jöttünk, egy régiségbolt kirakatában órákat láttam, s a hozzájuk tett ismertetõ cédulácskán az állt: az ötvenes évekbõl. Igen, olyanok voltak, mint az én szememben a modern vonalú órák, amelyeket akkoriban megcsodáltam, akkoriban, amikor még tudtam tárgyakat megkívánni, magamnak lefoglalni, de idõ teltével leszoktam errõl, amióta egyre jobban tudom, hogy semmi sem lesz az enyém. A tárgyak arra valók, hogy cipeld õket, hogy gondod legyen velük. Minél kevesebbed legyen, ha még át akarod tekinteni azt, amid van. Mit gyûjtöttél? Néhány életre érdemes napot. Mondjuk, jó negyedórákat. Már az is jó, ha az ember csak úgy van. Már a vérkeringés és a lélegzetvétel is siker.

Tegnap egy Suriname-ból ideköltözött félfekete, félzsidó, királynõi termetû és modorú írónõ az egyetemi rektor kertjében kiadóm, történészhölgyek és egy muzsikus társaságában arról beszélt, hogy õ teherhajókon szeret utazni két-három héten át Suriname-ba. Így jött Európába is, és most is ennyi távolság van az õ szülõföldje és Hollandia között. Ha a házukat Suriname-ban akár csak három évre elhagyná, akkor azt elfoglalná, benyelné az õserdõ, az esõerdõ. Csak a parti sávon élnek emberek, mindenféle népek együtt, libanoniak és kínaiak, indiaiak, és kelet-európai zsidók, feketék és indiánok természetesen. Abram Swaan professzor, a házigazda elmondta, hogy elhívott egy fekete törzsi királyt Suriname-ból Ghánába, hiszen elõbbiek onnan származtak, hogy ismerkedjenek. A suriname-i törzsi király meglátogatott egy ghánai királyt: teljesen egyformán viselkedtek, nem beszéltek, király nem beszél, hanem a titkáruk-tolmácsuk-fõszolgájuk folytatta a társalgást a király nevében. A háziasszony helyett is a férje beszélt, és csúfolkodott jómagán, inkább csak a tényállást elismerve, mert a királynõi feleség megengedõ és dévaj gunyorossággal hallgatta a rektor beszédét a nagyvilágról.

***
Egy utas, egy külföldi viszi magával a képét, néha azonosítják, kezet fognak, süt a nap, csillog az alumíniumasztal és a templomtornyok aranygombja. Milyen állandó a város és a kikötõ szerves élete! Itt valaki száz éve is nézegette a kikötõt, kétszáz éve is, háromszáz éve is. A víz folytonos látványa megzilálja, hullámoztatja az éleket és a sík felületeket. Mindig van egy motorcsónak, amely megmozgatja a látványt, három férfi ül az egyikben, egy barna, egy fehér és egy fekete. Lehet, hogy beszélgetnek, lehet, hogy nem. Eljöttek a családtól más férfiakkal együtthallgatni. Ki-be járnak a többnyire kistermetû hajók, aztán egyszer csak látok egy óriási sokemeletes úszó piramist. Csapkodnak a zászlók, billegnek a zászlórudak, sirályok, gémek, ismeretlen vízimadarak, repülõgépek, csíkok az égen, a család a csodák között. Idõnként hallom a kislányunkat, mama gyere, mama gyere. Lenn maradtam a földszinten, a kikötõben mászkálok, apró szédüléssel élvezem, hogy billeg alattam az úszó famóló, amely mellett egy jacht áll. Egyszer csak motorcsónak köt ki, átrakodnak ezüstpapírral borított tálakat, italos palackokkal teli dobozokat, tálcákat, amelyek pecsenyéket, salátákat és süteményhalmokat sejtetnek. Az élet csinálja magát. Nem kell hevesen beleavatkozni. Itt aki nem lõ, arra valószínûleg nem lõnek. Ezt a civilizációt nem kell kitalálni, ki van találva, ezt csak folytatni kell, itt világosak az alapelvek és a szabályok, közöttük belátható életpályák mérsékelt megzavartatásokkal. Hatalmas, holland anya tolja az orrom elõtt a hatalmas, holland babáját, tömörek, erõsek, mint az öreg sajtok. Tudják ezek a hölgyek felemelni az orrukat, nézted õket a cukrászdában, ahogy a bonbonok között válogattak: negyvenen felüli nem egészen sovány, de most a diétával dacoló dámák, büszkén viszik a testüket. És megint elbûvöl egy biciklizõ fiatal anya maga elõtt és maga mögött egy-egy aprósággal, az elülsõ pici elõtt plasztik védõhomlokzat van, hogy a szél ne bántsa, a hátulsó belekapaszkodik a mama csípõjébe, mi sem természetesebb annál, hogy a mama hatalmas szõke sörénye lobog a szélben. A szamárhátú hídon van ereje akkorát taposni a pedálon, hogy csak úgy átrepül rajta.

Van itt valami egyenletes lüktetése az idõnek, nem sietnek, gazdálkodnak vele, a munkába beleadják magukat, de nem a nekiveselkedés komorságával. Megcsinálják, úgy gondolják, hogy meg lehet csinálni. Nem érzed a bezártság átkát, hogy nem megy, hogy reménytelen, hogy istennek sem megy, hogy fel kell adni. Ellenkezõleg, érzed, hogy megy, ha nekifogsz, csak jól kell hozzáfogni. Nincs nemzeti átok, egyéni kezdeményezés van, és az ország boldogul. Ez a város csupa rendezettség, munka, értelmesség, erkölcsi alap, és aztán játék. Élvezik a bolondos mütyüröket, abszurd tárgyakat, amelyek valami hülyéskedésre jók csak. A mi méltóságos barátnõnk, Marianne a magas és határozott lényével bemegy egy ilyen boltocskába, és vesz egy plasztikcsodát, amelyben színes hullámok kergetõznek. Különös emberek lehetnek ezeknek a furcsa boltoknak a tulajdonosai. Ki lehet az az ember, aki ezt a két és fél évezredes nõi fejszobrot árulja? Szól a harangjáték, csikorog a villamos, surrannak a kerékpárok, vonulnak a turisták csapatokban, mennek oda, ahol szokás csoportosan bámészkodni. Az amszterdami lakosok engedik a vadszõlõt és a vadrózsát a házra felkapaszkodni, engedik a furcsát, határok között, de azért vastag lovon ülnek a rendõrök. Jutka már bemérte a környéket, már van biztonságérzete, az otthonossághoz nem kell sok. Én a portáskisasszonyokkal igen udvarias vagyok, mindent kétszer is megköszönök, és nagyon szívélyesen mosolygok, hogy ne kelljen megállni, és ne kelljen senkinek a szavaira figyelni, hadd folytassam zavartalanul a nézelõdést, bámészkodást, semmittevést, hangtalan dünnyögést, elmekóválygást. Ne erõltesd, hogy legyen egy zavartalan helyed, mert nem lesz ilyen, ne akard, hogy csendbura közepén üljél, mert nem lesz csendburád, menj te el onnan, ahol nagy a zaj. Fizess és menj, vendég vagy, itt és mindenütt, otthon, a saját ágyadban is. Általában úgy viselkedem, mintha ideiglenesen idõznék éppen itt, mintha számolnék azzal, hogy nemsokára el kell menni.

Haza. Hol a haza? Itt. Ahol állsz, valahol egy naprendszerben, ahol ülsz egy tollba kapaszkodva, ahol fel szoktál ébredni és elõbb-utóbb megtalálod az utat a fürdõszobába, ahol az ajtódon kilépve köszönsz a szembejövõnek. A haza ott van azon a néhány négyzetkilométeren, ahol az útjaid összesûrûsödnek. A haza ott van az ötven éve használatlan újfalusi zsidótemetõben nagyanyám magas sírköve elõtt, mellette áll a nagyapa ugyanolyan magasan fekete gránitba öltözve. A dédapa fehér márványban feleakkora sincs. Ott van az osztályteremben, ahonnan kivágyakoztam, és éveken át néztem a szemközti pékség falba mélyített feliratát: „Sütöde”. Az iskolatársakat elgázosították, az iskolát lebontották. Hol a haza? Ahol nem ütnek agyon. Ahol biztonságban tudhatom a gyerekeimet. Ahol van tisztelete a személynek és a szónak. Ahol azt, hogy olyan vagyok, amilyen, és azt gondolom, amit, elõlegképpen méltányolás övezi. Ahol van egy nyugodt konyhasarok, és vacsora után bor mellett lehet jól beszélgetni. Ahol a gyerekek ipics-apacsot játszanak, és bunkert építenek. Ahol Jutka felhúzott lábbal ül egy fotelben és olvas. Ahol a hegyre felmenet itt is, ott is megihatnék egy pohár bort, s ha élnék a barátságos invitációkkal, akkor szökdécselve bocsátkoznék le a hegyrõl. A haza az Erzsébet-híd közepén van, amikor hazajövet azt mondom magamban, de szép! És ott van egy vadszõlõs ház elõtt, ahol elõkeresem a kapukulcsot, és egy-egy táskával a két vállamon fölmegyek a második emeletre, kicsit zihálok, és hangokat hallok belülrõl, igen élénk hangokat. Megjöttem.

Bibliográfia

KONRÁD György
A látogató
Pesti Szalon, 1995

A városalapító
Magvetõ, 1977

A cinkos
Palatinus, 1998

Kerti mulatság
Magvetõ, 1994

Kõóra
Pesti Szalon, 1994

Antipolitika
Az autonómia kísértése
Codex, 1989

Az újjászületés
melankóliája
Pátria, 1991

91-93
Pesti Szalon, 1994

Várakozás
Pesti Szalon, 1995

Agenda
Pesti Szalon, 1995

Áramló leltár
Pesti Szalon, 1996

A láthatatlan hang
Palatinus, 1997

Hagyaték
Palatinus, 1998

Elutazás és megérkezés
Noran, 2001

„Szakma”
Magyar Lettre
Internationale, 9

„Laura körében”
Magyar Lettre
Internationale,13

„Hazatérés Biharba”
Magyar Lettre
Internationale,16

„A közszolga”
Magyar Lettre
Internationale,20

„Határjárás
a melankólia
és az irónia
földjén”
Magyar Lettre
Internationale,24

„A sokemeletes
tudat”
Magyar Lettre
Internationale,26

(Surányi Györggyel)
„Pénzvilág és
mûvészvilág avagy
Michelangelo
meg a széklábak”
Magyar Lettre Internationale, 28

„Emberek nagy házban”
Magyar Lettre
Internationale, 29

„Folyók, emberek, városok
Claudio Magrisról”
Magyar Lettre
Internationale, 36

„A mi furcsa városaink”
Magyar Lettre Internationale, 45

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu