Ludo Beheydt
A holland kulturális identitásról
(a mondializáció tengerében)

Némi félelemmel lépek a Leideni Egyetem katedrájára. Hiszen annak a tanszéknek az ambíciója, amelynek vezetője leszek, igen nagy. Nem akármilyen tétről van szó: nem kevesebbről, mint kulturális identitásunkról. Már a tanszék neve is sokat mondó: „Észak- és Dél-Németalföld a világban”. Ennek a tanszéknek a holland kultúra jelzőoszlopává kell válnia a mondializáció és az elangolosodás tengerében. Szerencsére megerősít feladatomban egy illusztris előd, egy olyan férfiú példája, aki ennek az egyetemnek legzsengébb éveiben fel merte emelni a szavát a latin humanizmus áramával szemben a holland kulturális identitás elismerése érdekében. Nyilván sejtik már, kire célzok: nem másra, mint a 16. századi városi tikárra, a leideni egyetem kurátorára, Jan van Houtra. Kedvemre való ember.
Egyike volt ő az elsőknek, akik az ellatinosodott leideni miliőben elfogulatlanul kiálltak a holland mint kultúrnyelv mellett. Ezt nagyon is konkrétan kell elképzelni: annak az egyetemnek a titkára, amely annak a tudománynak köszönheti hírnevét, amelyet latinul gyakorolnak falai között, és amelynek hírneve a latin nyelv révén Európa szerte visszhangra talál, ez az ember arra szólít fel mindenkit, hogy hollandul űzzék a tudományokat. Valószínűleg nem volt könnyű dolga itt, ebben az egyetemi miliőben. Nem Leiden volt-e a kozmopolitizmus mintaképe, az egyetemes gondolkodók világközpontja, akik egymással latinul disputáltak, akik latinul írták tudományos traktátusaikat, s még az irodalmat is latinul művelték? Van Hout megértette, hogy a fiatal holland nemzet kulturális egyéniségét elsősorban a holland nyelv hordozza. Volt hozzá mersze, hogy kiálljon a holland kulturális identitás mellett. Ezért olyan szimpatikus nekem ez a Van Hout.
Rokonának érzem magam: ma is fel kell emelni szavunkat a kulturális identitás eretnekei ellen. Posztmodern divattá vált megtagadni a kulturális identitást, és a felvilágosult kozmopolitizmus parfümjébe burkolózni. A kulturális identitás, kiáltanak fel sokan, a mai kor tévedése, az a veszélyes mítosz, amelynek bűze a nem szobatiszta gondolkodásmód barna bugyraiból tör fel, anakronizmus a mai multikulturális társadalomban.
Az első megválaszolandó kérdés, van-e még értelme „holland kulturális identitásról” beszélni. Nem kellene az egész fogalmat és azt a gondolatkört, ami ehhez a fogalomhoz tapad, inkább feladnunk? Hogy megválaszolhassuk ezt a kérdést, elengedhetetlen, hogy szigorúan értékeljük azokat az ellenvetéseket, amelyeket az identitás melletti érvelés ellen felhoznak. 
Azzal a társadalmi ellenvetéssel kezdem, amellyel úton-útfélen találkozni. Röviden a következőről van szó: a saját kulturális identitás iránti túlzott érdeklődés akadályozza a multikulturális társadalom működését, és automatikusan a sokféleség, a társadalomban jelenlévő kulturális kisebbségek diszkriminációjához vezet, mert az éles, kollektív elhatárolódás másoktól, akiket nem számítanak a mi-csoporthoz – legyen szó külföldi vagy belföldi szomszédokról – jelentős politikai kockázattal jár. Ez a felfogás visszhangra talál néhány hivatalos jelentésben is. Így például abban a Közleményben, melyet a Társadalmi Fejlődés Tanácsa adott ki a holland kormány számára. Jóllehet a Tanács megállapítja, hogy Hollandiában erős nemzeti identitástudat létezik, és ennek szükséglete Hollandiában is reális tényező, sietve hozzáteszi azonban „hogy a nemzeti identitás nem vezethet szélsőséges nacionalizmushoz, sem pedig ahhoz, hogy ez a nemzeti identitástudat Hollandia autochton lakosainak kizárólagos tulajdonát képezze” (1999:5). A közleményben nem csak hogy vonakodva ismerik el, hogy a hollandokban is él kötődés a saját közösségükhöz, hanem mindjárt figyelmeztetnek is az ilyesfajta érzelmek veszélyeire, ami persze gyorsan meg is gyengíti erejüket, hiszen a következtetés így hangzik: „a holland sajátosságoknak nem szabad nevet adni, ezek éppen önnön tagadásukban élnek” (1999:9). E következtetés mélyén az a félelem bújik meg, hogy a saját nyelv iránti szeretet, a szülőhelyhez való kötődés és a saját hagyományok iránti tisztelet akadályozza a holland társadalom olajozott működését. Ez derül ki a közlemény további részében is, ahol megállapítást nyer, hogy a holland társadalomban feszültség keletkezett az autochton hollandok érzelmei és az egyre növekvő etnikai differenciálódás között. Ez a megállapítás azután ahhoz a paradox javaslathoz vezet, hogy „azokat a folyamatokat, amelyek az etnikumok mentén kialakuló különböző identitások megjelenéséhez vezetnek, támogatni kell”, és az államnak meg kell teremtenie azokat a feltételeket, „amelyek között a különféle etnikai identitások kedvező irányban fejlődhetnek” (1999:6). Figyelemre méltó paradoxon: a holland identitást gyanakvással kell kezelni, más identitásokat azonban „támogatni”, „kedvező irányban fejleszteni” kell. Végül az óvatos javaslat szerint a „hollandoknak egyfajta közös identitásban kell önmagukra találniuk”, melyhez körültekintő módon „megfelelő teret” kell biztosítani, ezt azonban még meg kell teremteni. 
Ezáltal egy feltűnően kétértelmű szellemi berendezkedést dobnak be a köztudatba, s ezt úgy állítják be, mint az egyetlen, politikailag korrekt magatartást, melynek lényege: hollandként fogd be a szád, de segítsd elő minden más kulturális identitás fejlődését.
Felrajzolhatok-e ennek ellenében egy alternatív gondolati irányt? Tudniillik az a kellemetlen érzés fog el, hogy ezzel a szellemi beállítódással mind a belföldi, mind a külföldi szomszédok rosszul járnak. A holland polgár egy rosszul értelmezett kozmopolitizmus jegyében nem hajlandó megmutatkozni, de mindenki mástól elvárja, hogy felfedje önmagát. Ily módon megnehezíti a kommunikációt és az integrációt, és akadályozza az olyannyira szükséges párbeszédet, ami pedig minden jól működő multikulturális társadalom alapját képezi. Akaratlanul és önkéntelenül is a szegregációt és a bizalmatlanságot erősíti, hiszen egy olyan szomszédról, akiről az ember semmit nem tud, a legrövidebb időn belül a legvadabb híresztelések terjednek el. Az én társadalmi javaslatom tehát ez lenne: habozás nélkül mondjuk ki, kik vagyunk, bátrabban, mint azelőtt, adjuk meg minden szomszédunknak a lehetőséget, hogy megismerjék gazdag kultúránkat. Társadalmilag, de az oktatásban is megfelelő teret kell teremteni a holland kultúra, a holland hagyományok és a holland irodalom megismertetéséhez és a velük folytatott dialógushoz. Csak így jöhet létre termékeny és egymást gazdagító kölcsönhatás a domináns, autochton kultúra és a számos belső és külső kultúra között. Egy szóval számomra a saját identitás szabad megfogalmazása elleni társadalmi ellenvetés megalapozatlan, sőt káros. Egy igazi interkulturális társadalomnak szüksége van világosan artikulált kulturális identitásokra. Érvelésem, mely szerint a saját kultúra tanulmányozásának tabuját fel kell számolni, azt is jelenti, hogy a felsőoktatási intézményekben is folyjék a saját kultúra kutatása és értelmezése.
A saját kultúrához való hozzáférési lehetőségek egyik legnemesebbike a nyelv és az irodalom tanulmányozása. Hiszen a nyelv az a kulturálisan meghatározott szimbólumrendszer, amelyben a kulturális identitás kifejeződik, s kultúránk alapfogalmainak tanulmányozása elvezethet e kultúra jobb megértéséhez. Konkrét vizsgálat, kritikai reflexió tárgyává tenni, hogy mit jelentenek az olyan fogalmak mint „konszenzus”, „tolerancia” vagy „demokrácia” a holland társadalom kontextusában, milyen asszociációk, milyen társadalmi nézetek kötődnek hozzájuk, nos, ez a társadalmi elvárások és lehetőségek jobb megértéséhez vezet. Ezt bizonyítja Ernest Zahnnak (1991) a mai holland társadalomról szóló szociológiai elemzése. Ez a felfogás feltétele mind az autoktonok, mind az alloktonok /idevalósiak és máshonnan valók/ optimális társadalmi működésének, alapja egy jól funkcionáló interkulturális társadalomnak, mely a kölcsönös megértésen és tiszteleten alapszik. 
Hasonlóképpen, a holland irodalom tanulmányozása kitűnő hozzáférhetést teremt a kulturális identitáshoz, mert az irodalom többek között a kulturális identitás produktuma. Az irodalmi művek elemzése lehetővé teszi, hogy mélyen megértsük egy kultúra gondolkodásmódját és történetét. Az irodalmi műalkotások szimbolikus gyakorlatok, melyek implicit vagy explicit módon megfogalmazzák egy kultúra értékeit és normáit.
A második ellenvetés, amit a kulturális identitás védelmezőivel szemben tenni szoktak, tudományos természetű. Azt, aki ki mer állni a kulturális identitás tanulmányozása mellett, egyfajta naiv esszencializmus áldozatának nevezik, ez pedig leegyszerűsítő általánosításokkal és sztereotípiákkal dolgozik. Az efféle hiszékeny kutatók a felszínes hasonlóságokból szelektív módon egy kollektív és invariáns identitás modelljét alkotják meg. A természetes sokféleség ily módon aztán néhány felszínes és önkényesen összeválogatott hasonlósággá redukálódik. Hivatkozva a tudományfilozófus Karl Popperre kifejtik, hogy „az efféle szellemdús, a fehér emberiségre alapozott nemzetkarakterológiai koncepciók éppen falszifikálhatóságuk pontján mondanak csődöt [...], ami pedig a szigorú, tudományos kutatás conditio sine qua nonja.” (Leerssen, 1997:3). Hogy ezt az ellenvetést kissé konkrétabbá tegyem, hadd hozzak egy egyszerű példát Leerssentől: „Azok a megállapítások, melyek Saenredam és Mondriaan, vagy Hildebrand és Reve művészetének hasonlóságára vonatkoznak, szellemesek (witty), de alapvetően nem kritizálhatóak.” (ibid, 3). Úgy gondolom, a „tudományosságnak” itt egy sajátos szemlélete mutatkozik meg a humán tudományok területén. Éppen a viselkedés- és kultúratudományokban nagyon is megszokott, sőt elkerülhetetlen, hogy különbséget tegyünk a fogalmak tartalmi érvényessége és konstruált érvényessége között. Számtalan humán realitásra vonatkozó koncepció, mely lényegileg kötődik az emberileg és kulturálisan meghatározott viszonyokhoz, egyáltalán nem vagy még nem teljesen objektiválható, és így nem is falszifikálható, ettől azonban nem kevésbé valóságos. Olyan realitásokra vonatkozó fogalmakra gondolok, mint a személyiség, a nyelvtudás, a köznyelv, az irodalmi érték vagy a művészet. Azt hiszem, senki nem fogja tagadni ezeknek a létezését annak a ténynek az alapján, hogy a Popperi értelemben nem tudományosak. A tudományos diskurzusban azonban megszokott dolog, hogy e fogalmakat körülírjuk. Egy általános érvényű tartalmi definíció (tartalmi validitás) hiányában az ember a manifeszt fogalomból vagy az úgynevezett „konstrukció”-ból kénytelen kiindulni. A „konstrukció” a fogalom annak alapján történő értelmezése, ahogyan az a társadalomban él. Hogy pontosan mi a „személyiség”, mi valójában a „nyelvtudás” vagy mi a „kulturális identitás”, mindezt nem lehet egyetemes tudományossággal objektiválni, mert mindezek jelentését átszínezi az a kultúra, amelyben e fogalmakat használják. Kultúra-specifikusak, s interpretációjuk attól a nyelvtől függ, amelyen megfogalmazzák őket. Íme néhány példa, illusztrációképpen. A „nyelvtudás” mást jelent Indonéziában, mint Flandriában. A nyelvtudás tudniillik nem csupán a nyelv kódjának, a szókincsnek és a nyelvtannak az ismeretét jelenti, hanem a kimondatlan szabályokét is, amelyek meghatározzák, mikor kell hallgatni, mikor lehet a beszélgetőpartnert félbeszakítani, hogyan lehet valakivel nem egyet érteni, milyen hangosan szabad beszélni, stb. A „személyiség” olyannyira erősen kultúrához kötött fogalom, annyira tipikusan nyugati, hogy a kínai nyelv még csak nem is ismer vele ekvivalens fogalmat. „A személyiség a nyugati világban az individuum attribútuma, amelyet meg lehet különböztetni a társadalomtól és a kultúrától. Az ezt leginkább körülíró kínai szó a ’ren’ […]. Ez a szó nem csak az individuumot foglalja magában, hanem azt a legszorosabb szociális és kulturális környezetet is, mely jelentést ad az individuum létének.” (Hofstede, 1995:98). Ugyanígy a „kulturális identitás” is  kulturálisan meghatározott realitás, amelyet nem jellemezhetünk egyetemes érvényű, esszencialista jegyekkel, ettől azonban nem kevésbé valóságos. 
Nézetem szerint a kultúratudományok művelőinek feladata, hogy meghatározzák annak a kultúrának az identitását, amelyben élnek, és amelynek részét képezik, s ezt soha nem lankadó kritikai távolságtartással, mind az in-group, mind az out-group tapasztalataiból kiindulva tegyék. Ezt tette Huizinga, Fruin és a Romein házaspár saját korukra vonatkoztatva, s fontos feladat marad ez továbbra is a mai kultúratudomány számára, abból a célból, hogy megkísérelje megérteni a multikulturális társadalmat. Így a tudományos ellenvetés tudományos kihívássá válik. 
A harmadik ellenvetés a történészektől származik. E. J. Hobsbawmra, E. Gellnerre és B. Andersonra hivatkozva utasítják el a kulturális identitást, mondván: az egyfajta frazeológiai kísértet, mítosz, amit a lehető leggyorsabban le kell leplezni. A kulturális identitást „kitalált hagyomány”-nak tekintik (a terminust Hobsbawm és Ranger The invention of tradition [1983] című kötetéből kölcsönöztük), üres konstrukciónak, amelyet alattomos nacionalisták varrtak a nyakunkba. A hagyomány, amelyre a kulturális identitástudat támaszkodik, nevezetesen egy időbeli állandóság, az évszázadokon át is önmagát megőrző lényeg – a holland: kereskedő-lelkész, a flamand: burgundiai életművész – konstruált klisé, amelyet a közösség talált ki, és ami semmiféle realitásnak nem felel meg. Történelmileg nézve nincsen állandóság. Az 1584-ik év Antwerpenjének flamandját semmilyen szempontból nem lehet összehasonlítani a mai kor flamandjával, s az 1574-es Leiden holland polgárát egy mai hollanddal. A kulturális identitás nem egyéb, mint a jelen tévhite, egy mesterséges azonosítási folyamat mindig csak ideiglenes eredménye. A gondosan kiválogatott hagyomány alapján – a flamandok mindig az 1302-es kortrijki ütközetre, a hollandok pedig az 1600-as nieuwpoorti csatára utalnak – mesterséges módon rekonstruálnak egy történelmi kulturális identitást, mégpedig egy igen hízelgő önarckép, egy „képzelt közösség” formájában. A történelmi kulturális identitás egyes történészek szerint tehát mitikus perspektíva-torzítás, amelyet le kell leplezni.
Az, hogy a kulturális identitás konstrukció, az imént mondottak tükrében már nem leleplezésnek tűnik, hanem érdekes megállapításnak, amely el kell hogy vezessen a kulturális identitás hagyományos felfogásának szükséges és hasznos korrekciójához.
A kulturális identitás valóban nem valami esszenciálisan állandó érték, hanem dinamikus projekt, egy történelmi elfogadási folyamat mindig ideiglenes eredménye. Leerssentől eltérően azonban, aki ebben csupán egy „a korral szemben haladó retrospektív tevékenységet” lát (1997:2), én magam egy olyanfajta képalkotás érdekes és semmiképpen sem önkényes fázisának tekintem, amely rekonstrukció és egy-egy történelmi folyamat természetes eredménye egyszerre, sőt, a jövő irányába mutató projekció is. Hiszen az, hogy a kulturális identitásnak éppen ez a képe merül fel, és a kulturális közösség tagjai éppen ezt fogadják el, nem véletlen. A kulturális identitás érvényben lévő képe egy körülírható történelmi folyamat ideiglenes eredménye. Ebben az értelemben a történészek számára ez rendkívül nagy jelentőségű kutatási téma, melyet a maga történelmi fejlődésében és kontinuitásában lehet tanulmányozni.

***( irodalomelméleti és művészettörténeti dekonstrukció, demisztifikálás és delegitimálás –otthonosság, a realizmus, az őszinteség, egészséges egyszerűség, visszafogottság, polgári jelleg és kálvinizmus)

Most érkezem el az utolsó ellenvetéshez, mely tulajdonképpen a történészek gondolatmenetét viszi tovább, nevezetesen az irodalomtudósok és a művészettörténészek kulturális ellenvetéséhez. A dekonstruktivizmus szellemének megfelelően a mai általános irodalomelmélet tudósai és a művészettörténészek a demisztifikáció, a demitologizálás és a delegitimáció krédóját hirdetik. Az irodalomtudomány és a művészettörténet hagyományos kánonjai, melyeknek a 19.század óta a hazai irodalom- és művészettörténetek nyújtottak biztos menedéket, érvényüket kell hogy veszítsék. Az elfogadott nemzeti referenciakeret át kell adja a helyét a poliszisztémák elméletének. Az irodalomtudomány posztmodern poliszisztéma elmélete joggal mutatott rá arra, hogy a különböző kánonokon belül az olyan meghatározások, mint „holland irodalom”, „angol irodalom”, német irodalom” vagy „flamand irodalom” és „fríz irodalom”, a 19. század örökségei. Adiszciplínák ma egészen másképpen oszthatók fel, metszik és átfedik egymást. Az amerikai irodalomelméletben az új rendszerek a „gay”, „feminista” vagy „fekete” irodalmaknak felelnek meg. Nálunk is létrejött egy fragmentálódás, mely az irodalmat „gender-irodalomra”, „holeb-iirodalomra”, „ifjúsági irodalomra” és – ó, csodák csodája – „migráns-irodalomra” osztja, mely utóbbit úgy is nevezik „két kultúra közötti irodalom”, és amely – lám, lám – ismét csak a kulturális identitás felé fordul. 
A hagyományos irodalmi kánonnak ez a lebontása a művészettörténetben is megtörtént a művészet „nemzeti identitásának” dekonstrukciójában. Az olyan holland művészettörténészek, mint Eddy de Jongh  és Ilja Veldman nagy erőfeszítéseket tettek, hogy a „holland művészet hagyományos képét” szétzúzzák. 
Figyelemre méltó, hogy ez a dekonstrukciós folyamat milyen hasonlóan zajlott le az irodalomtudományban és a művészettörténetben. A stádiumok pontosan egybeesnek. 
Mindenekelőtt arra mutatnak rá, hogy az irodalom és a művészet nemzeti felfogásai a 19. század elvetendő nacionalizmusának termékei, majd azt fejtegetik, hogy a holland irodalom vagy a holland művészet úgynevezett tipikus jellemzői valójában önkényesek, és semmiképpen sem általánosan alkalmazhatók a művészetre és az irodalomra a maguk történelmi kontinuitásában. 
Ami az első érvet illeti, feltűnik, hogy szemmel láthatóan elegendő a kulturális identitás eszméjét a 19.századtól eredeztetni ahhoz, hogy mint valami tökéletesen elvetendő dolgot elutasítsuk. Van de Wetering a művészettörténet kapcsán finom megjegyzést tesz: „Az ehhez hasonló eszmék létjogosultsága mintegy elpárolog a késői és korai 20.század fényében, amikor a világ ideologizált és nacionalizált lett, ennek minden borzalmas következményével együtt.” (Van de Wetering 1993:58).
Az az elgondolás azonban, mely szerint létezhet „nemzeti” irodalom vagy művészet, sokkal korábbi a 19. századnál. Ami a holland irodalmat illeti, mindenképpen kimutatható már a holland nemzetté válás időszakában. Abban a pillanatban, amikor a fiatal holland nemzet a korábbi megszálló – a centralizált katolikus Spanyolország – ellenében meghatározza önmagát, és határozottan a holland nyelv mellett dönt, akkor egyszersmind a holland irodalmi tudat is kialakul. Jan van Hout a korai reneszánszban lelkes beszédet mond a klasszikusok mintájára épülő nemzeti irodalom érdekében. A művészettörténetben pedig Karel van Mander 1604-ben megírja a Schilder-boeckot, amelyben a művészetet precízen három részre osztja, s amelyben a harmadik részt mint csúcspontot a „mi drága jó Hollandiánknak” szenteli „a kezdetektől napjainkig”.
Természetesen igaz, hogy a 19. század nacionalizmusa Németalföld országait is hatalmában tartotta, és érthető, hogy mind a művészetkritika, mind pedig az irodalomkritika azon igyekezett, hogy a nemzeti műalkotások nagyságát a külföldiekével szemben igazolja. „A holland irodalomtörténetírás a nemzeti egység legitimitásához való hozzájárulás volt” (Ruiter 1999:184), és aki, mint Busken Huet,  a saját irodalmában nem lelte fel a külföldi konkurencia méltó megfelelőjét, az a holland művészethez fordult példákért. Het land van Rembrandt (Rembrandt országa) című művében Huet Hollandia művészeti sajátosságait állította a középpontba ezekkel legitimálva a nemzet nagyságát.
Nem csupán a 19.század védelmezte nyomatékosan a holland művészet és irodalom sajátos jellegét. Az irodalmárok és a művészettörténészek olyankor is hangsúlyozták egységességét, amikor a nemzet autonómiája veszélybe került. Az elnyomott nemzeteknek szükségük van önmegerősítésre. Ezért tartott a művészettörténész J. Q. van Regteren Altena 1941-ben a német megszállás idején A holland szellem a művészettörténetben címmel előadást a „Holland szellem” című előadássorozat keretében, és publikálta E. H. Korevaar-Hesseling ugyanezen évben A holland népkarakter visszatükröződése a holland festészetben című könyvét. Az irodalomkritika sem maradt le. Antonie Donker a már említett előadássorozat keretében „A holland költészetről” tartott előadást, s 1945-ben jelentette meg A honi irodalom jellemzői című munkáját, amelyben megpróbálta kimutatni, hogy a holland irodalomnak sajátos, lényegi jellegzetességei vannak. 
Az irodalomnak és a művészetnek e nemzeti jellemzései egyetlen dologban közösek voltak, nevezetesen abban, hogy a kulturális identitás esszencialista felfogására korlátozták magukat. Számos jellegzetesen holland tulajdonságot definiáltak, melyeket változatlanul ki lehetett mutatni az irodalomban és a művészetben. Antonie Donker a honi irodalomban az otthonosság, a realizmus, a szabadságszeretet és a moralizálás „népi karakterét” fedezte fel, akárcsak a 19. századi nacionalista művészettörténészek, akik jó néhány szilárd jellemzőre bukkantak, melyek „a holland festészet holland szellemét” tipizálták, mint például az otthonosság, a realizmus, az őszinteség, egészséges egyszerűség, visszafogottság, polgári jelleg és kálvinizmus.
Az ilyen esszencialista felfogás természetesen nem problémamentes. Nem minden egyes műalkotás egyforma mértékben holland, és bizonyos jellegzetesen holland jegyek máshol is megtalálhatók, ráadásul a kulturális identitás is változónak tűnik. Ezért van az, hogy az imagológusok próbálnak meggyőzni minket arról, hogy az irodalom és a művészet egész úgynevezett kulturális identitása csupán kitalált kép, klisé, melyet a romantikus látásmód eredményeképpen utólag ragasztanak rá. De Jongh arról próbál meggyőzni minket, hogy „a holland festészet holland szellemét” a nacionalista 19. század tukmálta ránk, Leerssen pedig a „holland irodalomban” „utólagos kisajátítást” lát, címkét, mely egy a sok közül. 
Azt hiszem, hogy ez az imagológiai felfogás sem korrekt, jobban mondva nem tökéletes. Nem magyarázza meg például, hogyan lehetséges az, hogy az érvényben lévő képi jegyek nem önkényesek, s nem is véletlenek. Tudniillik a képalkotás folyamán nemcsak egy szelekciós folyamat, hanem egy kodifikációs, egy elfogadási folyamat is lejátszódik. Nem végtelenül sok kép van forgalomban. A képalkotás egy történelmi folyamat eredménye, ebben a folyamatban pedig kontinuitás van, olyan kontinuitás, amelyet az imagológusok figyelmen kívül hagynak vagy tagadnak. 
A művészettörténettel kapcsolatban Van de Wetering már rámutatott az imagológiai felfogás gyenge pontjaira. Mindenekelőtt világossá tette, hogy a holland festészet sajátosságáról szóló gondolatok sokkal korábbi időkből származnak, mint ahogyan De Jongh sejtetni engedi, másodszor pedig próbálta bebizonyítani, hogy igenis létezik kontinuitás, hogy „bizonyos értékek, például a valóságábrázolás szemben az idealizált szépséggel […] újra és újra – szinte kényszeresen – áthagyományozódnak és új élettel telítődnek” (1993:62). Elutasítja „a nemzeti identitás szignifikáns különbségeinek elfogadására vonatkozó tabut”, mert ez odavezet, „hogy e különbségek elismerése és tanulmányozása mára alig van meg a gyakorlatban” (ibid.).
Az irodalomtudományban hadd mutassak rá ezen felül a nyelv jelentőségére. Azok az irodalomtudósok, akik egy a nyelv által meghatározott irodalom kulturális identitását tagadják, meglátásom szerint nem veszik észre kellőképpen a különbséget a nyelv mint kommunikációs eszköz és mint szimbolikus rendszer között. A nyelv több, mint kommunikációs eszköz. Egy élő nyelv megteremti a maga nyelvi közösségét, amelyben a közös jelentések, értékek és normák ugyanolyan módon fogalmazódnak meg és ágyazódnak be a fogalmak, a konnotációk és az érzelmi értékek asszociatív hálózatába, mely a nyelvvel együtt nemzedékről nemzedékre száll. A nyelveket tehát nem lehet csak úgy felcserélni egymással. Minden egyes nyelv nagy mértékben meghatározza azt az identitást, amelyet a szóban forgó nyelvet anyanyelvként beszélők megosztanak egymással. S a nyelv áthagyományozásával az identitás is áthagyományozódik valamelyest. Ebben az értelemben a nyelv tehát igenis egyfajta hagyomány, melyet továbbadnak, és ezzel maga a nyelv is egy csapásra a kulturális identitás hordozójává válik. Ez a gondolat nem eléggé került az imagológusok látóterébe.
Szerintem az összehasonlító imagológusok elemzései éppen ezen a ponton hiányosak. Állításomat cáfolandó, mely szerint a nyelv valami egészen sajátos kommunikációs kód, mely az egyik kultúrát megkülönbözteti a másiktól, Ruiter (1999:188, 30. jegyzet) Fokkema nyomán Carry van Bruggent idézi: „minden lefordítható, amennyiben elolvasható”, elvágva ezzel a nyelvet a kultúrával összekötő köldökzsinórt.  Éppen ezt az egyetemes lefordíthatóságot vonom kétségbe, mert az az asszociatív és konnotatív jelentéskör, az a szemantikai háló, amit az egyik nyelv teremtett meg és hívott létre, nem ugyanaz, mint amit egy másik nyelv idéz fel. A nyelvek között heteroszémia uralkodik, akárcsak a kultúrák között. Hogy mindezt találóan illusztráljam, felidézem az ismert viccet, amikor két öreg zsidó New Yorkban találkozik. Az egyik zsidó megkérdezi a másiktól: „Are you happy?” A másik ráfelel: „Yes, aber glüklich bin ich nicht!”
Az irodalomtudósoknak fontolóra kellene venniük ezt a problémát. 

***A migráns-irodalom
Ha a nyelv ily mértékben kifejeződése a kultúrának, akkor a holland irodalom sajátossága nagyrészt abban a nyelvben rejlik, amelyen ez az irodalom íródott és íródik, s az úgynevezett „migráns-irodalom”, a „két kultúra közötti irodalom” sajátos jellegzetessége nagy mértékben a holland nyelv nyelvileg és kulturálisan idioszinkratikus használatából áll össze. Egy másik kultúrából jött író, aki elsajátítja a holland nyelvet, és hollandul ír, korábban már megszerzett magának egy kultúrát, s így saját kultúrájára egy olyan nyelvet helyez, amely nem illik egészen rá. Amikor Hafid Bouazza, Kader Abdollah vagy Lulu Wang a holland nyelvet használják, az egyezés azzal a holland nyelvvel, ahogyan az a holland kultúrában funkcionál, csupán felszínes, mert a szavak szemantikai töltése, legyen szó akár denotatív, akár konnotatív, akár asszociatív töltésről, idioszinkratikus, vagyis nagyon jellemző az említett írókra, de nem ágyazódott be abba az asszociációkból, poliszémiából és metaforarendszerből álló hálózatba, amely a született holland anyanyelvűek közös öröksége. Teljes mértékben megértem hát, amikor Hafid Bouazza a  Szórmekabátos medve című esszéjében ezt találja mondani a holland szavakról: „Minden szó a zűrzavar és az alakváltozás kísértetkastélya.” Nagyon is elhiszem, hogy ez így van egy olyan irodalmár esetében, aki a nyelvet nem a jelentés magától értetődő univerzumaként kapta örökbe, hanem úgy kellett magáévá tennie a jelentések, asszociációk, képek, értékek és normák egy másik nyelvi univerzumából kiindulva. Nem értek egyet tehát Fokkemával, hogy a nyelvek csupán „kerítések, amelyek bizonyos védelmet kínálnak a kulturális konvenciók sokféleségének.” Ezek is, persze, de ennél sokkalta többek is, nevezetesen kulturálisan meghatározott jelentésuniverzumok. A fordíthatóság látszat csupán. Mouninnel együtt vallom, hogy a fordítás ekvivalenciája fikció. A traduttori traditore igazsága érvényes, a fordító mindig áruló marad. Az irodalom - többek között a nyelv miatt is, amelyen íródott - a kulturális identitás kifejeződése.

       GERA JUDIT FORDÍTÁSA 
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/