A banán bálványképének bûvöletében nõttem fel. Már csak azért is, mert annyira ritka volt, hogy amikor mégiscsak felbukkant végre, mindenki mindjárt tudta, hogy itt a karácsony. Sárga villanás a pult mögött, rándulás a kígyózó sorban: itt a banán. Ívelt híradás egy másik világból. Amelyhez nyugati rokonaink mintegy magától értetõdõen tartoztak. Amennyiben minden bonyodalom nélkül rendelkezésükre állt a banán. Õk pedig bizonyíték gyanánt évrõl évre hoztak belõle. Mi pedig az õ kérdésükre, hogy: „még mindig nem lehet kapni itt ezt a micsodát?”, csak lemondóan legyinthettünk: „Most már karácsonykor sem”. Egyáltalán, igyekeztünk életünket, nehogy nagylelkûségüknek fölöslegesen útjába álljunk, minél sötétebb színekkel bemutatni, és ezáltal a valósághoz meglepõen közel kerültünk. De nemcsak nekünk volt szükségünk rokonainkra, hogy ismét ráébredjünk, milyen rossz dolgunk is van valójában, hanem nekik is szükségük volt ránk, hogy ismét rádöbbenjenek, milyen jó dolguk is van voltaképp, úgyhogy mi végsõ soron értük viseltük el a szocializmust, nekik pedig végsõ soron a mi kedvünkért lett évrõl évre jobb.
Ennek ellenére minden évben újra meg újra elfogott minket a félelem, hogy idén nem jön nyugati csomag, de hála Heinz bácsinak, mégiscsak jött. Majdnem akkora volt, mint én, cipeltem a szomszéd gyerekek orra elõtt: „Odané má, de jó neki!” Sõt kibogoznom is szabad volt, csak szétvágni nem volt szabad a madzagot, mert az nyugati madzag volt. Aztán anyu az egész családnak felolvasta a tartalomjegyzéket, pedig azt már ismertük tavalyról. És végre kipakolta a csomagot. És a konyhaasztalon ott nyújtózott egy kis jóléti gleccser.
Így nõttem fel szép lassacskán. Nemcsak a banán elfogyasztása volt tápláló, hanem a birtoklása is. Amennyiben, lévén hiánycikk, mindenkori birtoklójának a kiválasztottság ismérvét kölcsönözte. De míg más hiánycikkek csak alkalmanként tûntek el, így például továbbra sem volt kapható vécépapír, viszont egyszerre csak lett fogkefe, addig a banán hiánycikk jellege állandó maradt. Adható volt fejenként öt darab, ha ismét eljött a karácsony. Úgyhogy többször is be kellett állni a sorba, és a gyerekeket is be kellett vetni, hogy erõsítsék a családi jelenlétet. Arról nem szólva, hogy a ládák tartalma rohamosan fogyott. És én a sorban újra meg újra megpróbáltam elõre kiszámítani, hogy nekem jut-e még. Annál több reménykedéssel, minél kevesebb volt a remény. Mert minél kevesebb lett a ládában a banán, én annál közelebb jutottam a banános ládához. És tényleg pont abban a pillanatban kerültem sorra, amikor még épp öt banán hevert a láda fenekén. A pult fölött nyújtottam az öt márkámat az eladó felé, õ azonban nem volt hajlandó észrevenni a gyerek kezét. Merthogy a mögöttem álló asszony gyömöszölte a szatyrába az utolsó, mesebeli banánokat. Úgyhogy megcsapott az a lelki csupaszság, amelyet a banán totális elvesztése okoz az emberben. Belsõ vákuum, amely mögöttem a sorban megannyi sóhajtás gyanánt szakadozott. Mire az eladó felfordította a ládát: „Csak nem nyeshetem ki a bordáim közül azt a szirszart!” És így vált a banán megtagadása révén, bálványképe igazán lenyûgözõvé. A hiány és a bõség feszült viszonya robbanásszerû kitörésekhez vezetett, úgyhogy már az elsõ évtizedekben éreztem egy-egy tizedmásodpercig a rendszerváltást a levegõben, és egy hang azt mondta, hogy „Akasszátok ki, hogy elfogyott”. Fürkészdarázsszerû zúgással, mindenki mindenkinek cikcakkban elébe vágva, próbált a sor önmagától megszabadulni, és néhány utcányira ismét összeverõdni. De én még mindig ott álltam az ötmárkás bankjeggyel a pultnál. És láttam, amint hátul a raktárban megjelent a vízvezetékszerelõ nevû hiánycikk. És a hiánycikkek kölcsönös vonzásának törvényéhez híven vállán egy egész láda banánnal eltûnt.
Így lettem egyre idõsebb. A banán bálványképének bûvöletében, hiánycikkektõl közrefogva. És megint jött egy nyugati vendég, és a rágógumin kívül banánt is hozott. Hálálkodásunk még Heinz bácsit is meglepte, aki maga sem tudta mindaddig, hogy õ ennyire nagyvonalú. Úgyhogy ily módon kiérdemeltük a következõ nyugati csomagot. És a konyhaasztalon elnyújtózott már megint egy jóléti gleccser. És a csokoládétáblák és a marcipántéglák tömörsége láttán hatalmas lelki szilárdság fogott el. Belsõ fény, de úgy, hogy még a pudingpor is azt sugározta. És bennem még akkor is ragyogott a visszfénye, amikor már rég elpakoltunk mindent, és még csak másnap volt karácsony. Azonkívül a csomagillat még egy darabig ott terjengett a konyhában. És aki csak oda benyitott, mind azt mondta: „Olyan szag van itt, mint nyugaton”. Mert mindennek, ami odaátról jött, ez a hallatlan neonszerû illata volt. A messzeség aromája áradt a banán képébõl. Még nagybácsikám levetett nadrágjának is ez a körülöttem gyorsan elillanó, neonszerû illata volt. Egész nagybácsikánknak ilyen szaga volt, amikor kiszállt az autóból, és hozta a banánt. Csakhogy volt egy lényeges különbség közte és köztünk: az, hogy õ banánra gondolt, amikor banánt hozott. Mi pedig egy másik élet jelképét vettük át hálálkodva. Ugyanígy, nem rágógumit rágtam, amikor rágtam a rágógumit, hanem a szabadság birodalmát õröltem a fogaim között.
Így lettem fokozatosan felnõtt. Tulajdonképpen már bele is nyugodtam életem hiánycikk jellegébe. „Ugye nincs fogkefe?” – kérdeztem rögtön, amikor beléptem a boltba, hogy megfosszam az eladót a tagadó válasz diadalérzésétõl. De hiába, mert amikor a vécépapír felõl érdeklõdtem, arcomba vágta, hogy „Toronyóra lánccal nem kéne?” A vízvezetékszerelõ is meghalt, ami pedig a banánt illeti, most már tényleg nem volt karácsonykor sem, aki mégis beállt a sorba, már csak megszokásból tette. De a banán titokzatos neonszaga még mindig köztünk terjengett. Így történhetett, hogy egyszer Drezdában elmentem az újvárosi pályaudvarra, és a pályaudvari vécé elõtt, az ottani, a nyolcvanas évek során a szilárd halmazállapothoz közelítõ vizeletszagban egyszerre csak megéreztem egy ismerõsnek rémlõ illatot, amely még akkor is érezhetõ volt, amikor ismét felcsapódott a vizelde ajtaja. Mire én, orrom után, mentem tovább. És egy ajtón keresztül egyenesen átléptem nyugatra. Gyermekkorom jóléti gleccserei ragyogó barlanggá álltak össze. Az eladónõk fel és alá sétálgattak a fényben. Korallszínû ajkaikkal hírt adtak, nyomatékosabban, mint valaha, egy másik világról. Ebben a világban sajnos csak a nyugati pénz volt érvényes, ezzel szemben a szükségét az ember csakis keleti pénzért végezhette. És mégis egyre nehezebb volt csak úgy elmenni a fénybarlang mellett. Már csak azért is, mert Heinz bácsinak köszönhetõen néha volt nyugati pénzem. Vagy azért, mert hozzászoktam, hogy egy kicsit elálldogáljak a ragyogásban, és beszippantsam a szabadság illatát. Fõleg pedig azért, mert a barlangokból egyre több lett országszerte. Már a kisvárosi vasútállomásokon vagy a barnaszén-vidék peremén is volt egy-egy barakk, amelyre ki volt írva, hogy Intershop. Lehetõleg észrevétlenül óvakodtam be. Mert hát ki örül neki, ha észreveszik rajta, hogy egy másik életre vágyakozik? Ha az arca a fürdõkádak láttán üressé válik a csodálkozástól? Ha a krómmal szembesítve kissé hülyének látszik? Mindenesetre kínos egy ilyen pillanatban ismerõssel találkozni. Aki az embernek a maga részérõl elmagyarázná, hogy õ csak véletlenül van itt, már amennyiben meg nem próbálunk rögtön keresztülnézni egymáson. A bõség támaszpontjai, és õk teszik csak igazán érezhetõvé nyomorúságunkat. Jóléti katakombák, amelyek réges-rég aláásták az országot. Míg végül én is megkérdezem magamtól, hogyhogy mindig Heinz bácsi, hogyhogy soha az életben nem én? És tömegesen az utcára vonultam, és torkom szakadtából bizonygattam, hogy én is vagyok valaki. erre leomlott a fal, amely még elválasztott minket a nyugattól. És mindenki rohant, hogy banánt vegyen. De amikor banánnal megrakodva hazamentem, már ott is volt banán. És nekiláttam a banánnak, mintha nyugati rokonaim banánevésben szerzett negyvenévi elõnyét valaha behozhattam volna. És minél több banánt ettem, annál kevésbé vettem észre, hogy banánt eszem. Végül a sok banánevéstõl elfelejtettem a banánt. Különben is szem elõl tévesztettem, akármekkora kupac volt is belõle az ananász meg az articsóka között. Mert már régóta zöldsalátát eszem, akár a rokonaim. És nem érzem a nyugati szagot, amióta nekem is nyugati szagom van. A marcipánok észrevétlenül gleccserkednek a konyhaasztalon. És a magasztos fény is eltûnt, amióta minden sarkon ott virít a haladás banánja. Igen, a banán eltüntette a banánt. A hiánycikk hiánya a bõség álmát. Már a szabadságot sem érzem, amióta mindenki azt mondja nekem, hogy ez itt a szabadság. És ami ennél is rosszabb: nyugati csomagot sem kapok többé. Ahogy a nagybácsikámmal is megszakadt a kapcsolat, mert már nem volt szükségünk egymásra mint kontrasztra. Egyszóval a banán pusztulása az én legfõbb utópiavesztésem. Csak nagy ritkán, ha éjjel kihajolok az ablakon, olyankor mintha az égbolt nyugati felén a végtelenül távoli holdsarló a banán bálványképét utánozná még egyszer, utoljára.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu