Ablakom emlékektõl fortyogó kráterre néz.
Esténként, amikor a magány lelkem legtitkosabb járatain végigtajtékzik, szeretek a párkányra kikönyökölni, s elmerülni a füstölgõ nosztalgiázásban.

Vállamon átvetve feláldozott nemzedékem álmai. Nemzedékemé, mely elárult utópiák undorító vitaminjain nevelkedett. Egy mindörökre elfojtott politikai vérfertõzés szörnyszülötte vagyok.

A féregrágta holnapok fölé emelkedõ magaslatomról nézem, hogyan válik gõzölgõ semmivé egy látomásaiba burkolózott város éj-termelte szemete.
Mondd, mily lelkesedések lángolhatnak még e gyászos külváros égre meredõ kéményeiben?

Padlásszobámba sem ajtó, sem lépcsõ nem vezet. Réges-rég leszereltem a korlátot, mely életem folyosóit szegélyezte. A jövõ már messze, nagyon messzire tûnik mögöttem. Teljes a számûzetésem. És már a mások együttérzésére sem formálhatok jogot.
Itt fönn, elszigetelõdve elefántcsont-tornyomban, éppen csak arra vagyok jó, hogy hiú lázadásaim kormával befeketítsem fehér éjszakáimat. Arra ítéltettem, hogy visszamenõleg elmeséljem neked életemet és vesztett reményeimet.

***
Herceg voltam az ártatlanság királyságában. Gyermek egy ásványoktól-súlyos bazalt-sziget közepén.
Tágranyílt szemekkel habzsoltam a világot, felfúvódott hasamban tároltam ritka étkezéseink emlékét.
Szüleimet kísértem, amikor azok a legelõre hajtották a nyájat. A mesterséges határok ellenére, melyek át meg átvágták vándorlásaink földjét, mindenütt kutattuk-fürkésztük a reményt-sugárzó felhõket.

A szivárványok voltak azúr-sátraink feszítõrúdjai, a szomjúságtól szenvedõ ouedek pajzán játékaink ágyai. A karavánok hanyag nemtörõdömséggel vonultak át játszótereinken s szakították félbe csimpánzokkal vívott csatáinkat.

Egy reggel a villám minden elõzetes bejelentés nélkül csattant fejünkön, vándortáborunk közepén, elvakítva a Nappal még versengõ utolsó holdsugarat.

Hatalmas lyukat rajzolt, akkorát, mint törzsünk kútjának nyílása. S az izzó seb körül a halál serénykedett, hogy az álmukban meglepett embereket és állatokat mint bozót-temetõ sírköveit elrendezze.
Háború volt; gyermeki rettenetemben azonban csak jóval késõbb mértem fel súlyosságát. S már ott vándoroltunk az utakon, öszvérhátakon és guruló monstrumok ponyvái alatt.

Csenevész-gyönge anyámról ízlelõszerveimben õriztem meg némi emléket. Petyhüdtté vált dús-tejû emlõinek sós ízét. Még szoptam, talán az végzett vele az éhínség elõtt, amely a szárazságra következett, s amelyet még megelõzött az a villámcsapás s az acél-esõ.
Apám – csak néhanapján láttam – úgy ment el, hogy sohasem értettem meg, miért olyan rideg. Elrémített szigorúsága, mellyel a Fa titkait akarta nekem megtanítani. A Családfánkét, melynek ágai õseim fejét és saját eljövendõ szenvedéseim gyümölcseit hordozták. A méltóságteljes árnyékot vetõ Fa tövében fel-fellobbantak klánunk konfliktusai. S szólt apám:
„A világ labirintus, melyen végig kell mennünk.
 Meg kell ismernünk gyökereinket s az ágakra fölírni.
 Ha vérünket adjuk, nyomokat hagyunk az utánunk jövõknek,
 Hiszen egy nap úgyis visszalépünk elõzõ léptünkbe.”

A sors, ironikus módon, neki adott igazat. Hirtelen halt meg, arra sem jutott ideje, hogy nyomot hagyjon bennem. Meghalt, hogy mi terhet karavánja szállított, megmentse egy távoli, csak születõ birodalom törvényeit már alkalmazni kívánó rongyos katonái elõl.

A sisakos, ragadozó gyarmatosítók jóvoltából a háború helyi járvánnyá vált, most már lépten-nyomon keresztezte utunkat, amitõl ugyanolyan ingatagokká váltunk, mint tépett batyuink.

Egy vándorúton, kétségtelen, szenvedünk, de mennyi mindent tanulunk. Két állomás között gyorsan rájöttem bolyongásunk okaira. És rádöbbentem az eszmére, amely késõbb segített bennünket továbbmenni gyászos hajnalokon: összeragasztgattam a földdarabkákat, hol nyájainkkal megfordultunk, s a kék zászlót el nem mozdítva, de a határjelzõ póznákat kijjebb leszúrva, kitágítottam szabadságunk mezsgyéjét. A nagyság álma ugyanúgy biztonságba ringat, mint a végtelen sivatagban utazókat kísérõ csillag.

***
Ablakomból kilátással a múltra, csak konstatálok. Gyermekkori kínjaim semmivé fakulnak fájdalmaim mellett, melyek a nagy álom megvalósulása közeledtére kerítenek hatalmukba.
Az elhasználódott idõ obszervatóriumából jobban tudom megragadni a pásztori értékek megsemmisülésétõl menekült bölcselet jövendõ-látó mélységét, mely azt mondja: „Ki az övéi életére támad, gyógyíthatatlan betegség támadja meg azt.”

***
Így tehát az álomra homályt bocsátanak; majd idõvel a sóval átitatott elnyomók aranyfüstjével, erjedt hagyomány maradékaival foltozzák ki.
Az álom nem lesz végigálmodva, mindig más és más álmokat fog szülni. És a háború villámai újra és újra nagy lyukakat ütnek a szívekbe.

Ez alkalommal nehezebb volt az Ügy határvonalait megrajzolni. Amiért szenvedni kellett és meghalni, az Értelem kontúrjait csupasz szemmel már nem lehetett kivenni. Ekkor az ész-kezelõ központokban torzító szemüveget tettek szemünkre. Hogy lássunk és figyeljünk, hogy megmérjünk és leleplezzünk, hogy ítéletet hozzunk és öljünk. Ettõl fogva a szavak és az eszmék váltak ellenségeinkké, és mindazokat, kik aljas terjesztõikké lettek, el kellett tenni láb alól. Géppuskával bevarrni a vétkes szájakat, melyek a Nagy Vezér kijelölte ragyogó jövõt káromolták.

Az eredeti nagy utópia, amely segített, hogy a fájdalom-termelte epét megemésszük, hamarosan milliónyi gyûlölet-darabkává tört. Belõlük kerülnek ki a lélek-roncsok, az elevenen-nyúzottak, akik óva vigyázzák sebeiket, nehogy behegedjenek.
Az exodus pedig újra megindult. Kiéhezett állatok hátán, vasmonstrumokon. Újra táborok, barmaiknál koszosabb menekültek, szemüket légyrajok piszkítják, a hullák szája töltések szemetét harapja, az eladott becsület s tisztelet szégyene, méltóságuktól megfosztott asszonyok szégyene, kiket nõre-éhes férfiak elé dobtak.
S a lelkiismeret-furdalások legelviselhetetlenebbike, azt tudni, hogy dicséretünk mézével együtt ittuk az álom-zabáló Óriás hiúságát, aki ujjongva örvendezett aljasságunk láttán. A lelkiismeret-furdalás, hogy diktátori cinizmusának folyóját tápláltuk.

***
Milyen kegyetlen a szél, hogy így felkorbácsolja megsárgult emlékeinket! Rozsdált szlogenek divatjamúlt ideológiák lim-lomjai között.
Ma este itt szenvedek ablakomban, a tátongó ûr fölött, s képtelen vagyok sírni. Mert csak az sír, akinek szemében még elég só és víz van a létezés kínjainak és örömeinek elsiratására.
Nekem itt, ebben az egészségtelen kis lyukban már nincs utánpótlásom ebbõl az élet-folyadékból.

***
Késõbb az álom már-már rezzent és életre kelt. A rádió minden hullámhosszon bemondta. Egy cápák lakta óceán közepén törpe-nép – a hír szerint – földre teríti lidércálmai szörnyét. Az öröm kiáltásai áttörték a számûzetés falait.
Az ünnep azonban nem tart tovább, mint sivatagban az esõs évszak. A mese nem váltja valóra a boldog befejezésre tett ígéretét.
Az Óriást kiûzték barlangjából, ám más sárkányok foglalják el ki nem hûlt helyét, s tapossák el, amint összecsapnak, a remény csíráit.

Ez alkalommal a háború mindennél borzalmasabb; borzalmasabb, mint a halál. Kép, melyet tiszta bibliai stílusban festettek meg. Káin és Ábel története géppisztollyal megfestve, gyõzelmi aratásnak pedig az isteni átok.
Olyan, mintha bennrekedtél volna egy labirintusban, tükörtermek végtelen folyosóiban, s ott saját tükörképedre ürítenéd fegyvered tárát. Igazi népirtás, amit saját magadon követsz el.
Mondd, milyen bíróság ítélkezhetne egy ilyen, emberiség elleni öngyilkosság fölött anélkül hogy elítélné a világ valamennyi „euta-náci”-ját, akik fegyvereket kölcsönöznek geo-stratégiai morzsákért cserébe?

***
Az éber lidércálomból visszatértek újból idegen égbolt alatt találták magukat, távol a felpuffadt holttestek pestises bûzétõl, távol a szabadjára eresztett õrülettõl.
A díszlet ugyan változott, most a nemzetközi jótékonyság lerobbant menekülttáboraiban bukkantak fel. S hiába próbálják Emmausi rongyokkal eltüntetni forradásaikat, mindenki rájuk ismer szarvuk-tört bakkecske-arcukról.
Bõrük még most is izzadja csíráit a tébolynak, mely népüket barbársorba taszította. Még most is görcsökben a gondolat tetániájában, az értelem mocsárlázában rángatóznak.
De ahol most ajtóról ajtóra járva árulják súlyos terhüket, már nem hivatkozhatnak puskáik füstölgõ csövére. Így tehát alkalmazkodnak, ahogy tudnak.
Titkos mûhelyekké átalakított mocskos szobákban gránátokká, napalmmá s még más pusztító fegyverré konvertálják keserû dühüket.
Gyûlölet-rakétáikkal lövik szakadatlan a nemzetközi fórumokat és egyéb párbeszéd-maszkarádokat.
Szó-háborúk, miket képtelenek megérteni a zárt ajtók mögötti rendezéshez szokott elmék. Virtuális háborúk, melyek ugyanolyan nagy lyukakat ütnek a szívekbe. Háborúk, melyek újabb drámák eljövetelének képét vetítik elõre.
Elaknásított jövõ, elaknásított városok, utak, szorgó-mezõk.

***
Ablakomon át, mely a reménységre nyílik, idõnként furcsa hallucinációk érnek utol.
Hallani vélem, amint kiáltások törnek föl a törzsi blokkházak romjai közül, és a hülyeség bástyáiból.
Látom, mocsok fröcsköli az etnikai tisztogatás álomképeit, mik annyira beszennyezték az elméket.
Látom, egy egész nemzedék, mely a klán Rák csillagképe alatt született, hogyan köpi le gyûlöletben élõ mesterei sírjait, s hajítja tüskebozótba a reá hagyományozott bosszú-végrendeletet.
Látom, miként zubognak le a félelmek szívek túlfolyóin, a harag hogyan oszlik léggé s válik szûz hamuvá, melybe végre új sorsunkat rajzolhatjuk meg.
Látok derû-simította arcokat, bõrükön semmi tetoválás, mi a Másik különbözõségét felhergelhetné.
Látom, vidám angyal-rajok röppennek föl a temetõkbõl s megtelepszenek árvák vállán, hogy fülükbe suttogják a megbocsátás, a bûnbánat imáját.

És ilyenkor sírok, igazi, sós könnyeket sírok, melyek egy hajdanvolt-remény kiszáradt ráncait öntözik; a reményét, melyet még Mogadiscio homokjába temettem el egy napon, amikor rettegéstõl remegõ gyomorral vártam a számûzetés tutajára.
Álmomban újra találkoznak a szétszóródott nyájak, s friss tejük habzik a „gorof”-ban, a tûz fölött helyet cserélnek a finom birkafalatok, s az elégedett-jóllakás böfögését hallani.
Álmomban az asszonyok vidám kiáltásaikkal felelnek a férfiak mondókáira, a „Sadah’le” ringó tánclépéseire felizzanak a szenvedélyek. Álmomban vívnak, költõ párviadalokat vívnak – a rímek azonban most nem gyilkolnak.
Álmomban végre békességre jutok a bomlott múlttól felszabadított idõvel s a sietõs jövõvel frigyre lépett jelennel.

Igen, álmomban végre kiszabadulok ebbõl a koszos, ajtó nélküli, lépcsõház és lépcsõforduló nélküli, folyóvíz nélküli szobából, melynek csak egyetlen, szeletnyi égboltra nyíló ablaka van, amely elõtt somalitude-öm fekete filmkockái futnak megállás nélkül…

In: Revue noire. Párizs, no 20, 1996. március – április – május. pp. 66- 67.
Ali Moussa Iye: sz. 1957-ben Dzsibutiban. Újságíró. 1992 óta Párizsban él. Az UNESCO-nál a Béke kultúrájáért elnevezésû program keretében szakértõként áll alkalmazásban. Pásztordemokrácia c. könyvéért a Tengerentúli Tudományos Akadémia (Párizs) díját kapta 1994-ben.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu