Závada Pál
Milota elõadása az embermozgatásról

      Drága Szeretteim! Ahogy így megszólítalak titeteket, nem látom épp magam elõtt, kik vagytok – vagyis lehettek majd – egyáltalán a hallgatóságom. De most, amikor bekapcsoltam a magnót, arra gondoltam, miközben becsattintottam a már nem is tudom, hányadik kazettát (jut eszembe, nem ártana rendesen fölcímkézni õket), hogy ide ti most egyáltalán nem hiányoztok.
      Pedig azt hittem, egy efféle faragatlan kocsmai rétor, aki eredendõen magam is volnék, el nem tudja képzelni önmaga örök dumásnak kiképzett figuráját mestersége gyakorlása közben másképp, mint hogy köröskörül tátott szájjal hallgatják. Ha nem így lett volna egész életemben, nyilván torkomon is akad a szó, és kiapadok, mint valami csörgedezõ forrás szárazság idején, vagy mondjak inkább szennyvízlevezetõ árkot egy kihalt faluszélen. Az, hogy kitátani a pofánkat közlés szándékával nem létezhet másképp, csakis ha társaságunkban van, ki ezenközben hegyezi a fülét – nyilván annyira kézenfekvõ, hogy épeszû ember ezen el sem spekulál. Csak a magamfajta, ki most abban leli örömét – vagy öntetszelgésében ugyanevvel kínozza is magát? –, hogy amennyire bír, remetét csinál valamikori minden-lében-kanál s viszonyait szóval tartó önmagából, és magában beszél. Mint a bolondok, ahogy mifelénk tartják.
      Így talán érthetõ, hogy nem szeretném, ha eközben látnátok. Ha idedugnátok az orrotokat – Samu barátom párszor megpróbálta, de mindig elhajtottam –, hogy ugyan megõrültem-e, mikor úgy köszörülöm a hangomat magnó-kikészítés közben, mint egy kiöregedett nótaénekes, vagy ha rákáromkodom önmagamra, újra- és újrakezdem, akárha zsebkendõjét gyûrögetõ szavalólány lennék valami vállalati november-hetedikén. Miközben a technikus is jómagam vagyok, aki a legsikerültebb számot is megismételteti hanghiba miatt, utána persze már nem lesz olyan jó.
      De még inkább szégyellném tielõttetek a gyávaságomat. Hogy nekikezdek, aztán mégse merem úgy folytatni, hogy az ennek a magamban-szónoklásnak egyedüli módon értelmet adjon, vagyis mélyre fúrva és kendõzetlenül. Hanem azon veszem észre magam, hogy már a ti szátok íze szerint igyekszem a szövegelésemet kanyarítani. Ráadásul, ha utóbb tûrhetõen összetákoltnak látszik, még le se törlöm.
      Mint ahogy – meglehet, majd meglátom még – ezt a bevezetõ szónoklatot se hajítom ki, pedig egyáltalán nem tartozik a mai tárgyhoz. Ma ugyanis, ebben a Júlia-napi õrült akácvirágzásban úgy döntöttem, megtartanám magán- és helytörténeteimnek, mondjuk így, hogy összefoglaló elõadását. Az idõ is alkalmasnak tetszik hozzá, mintha messzirõl és régrõl is fújdogálnának errefelé a szelek, ahol leginkább mégiscsak ennek a Pünkösd utáni májusnak a levegõjét szívjuk mindahányan. Égi madarak, vadak és szelídek – úgy állat- mint emberfajták.
      Ha már föltártam valamikor elõttetek, hogy a mi településünket – amelyet, bocsánat, de most se tudok városnak mondani – hogyan és milyen létszámban népesítették be honfoglalóink, akkor tartozom azzal is, hogy ezen az ezredvégen áttekintsem helybéli népességünk jövõ-menõ mozgásait e századon át, elõrebocsátva, hogy beszámolómat önkényesen spékelem meg majd név szerinti példákkal és önéletrajzi kiágazásokkal.
      Az embermozgatás eszközeit véve mifelénk ebben a században divatban volt a szekér – azon pedig úgy a bak, mint a derék s a saroglya –, tehetõsebbek számára pedig a nagyatádi hintó. De utazófülkés, fedett batárt ezidõtájt már az uraságok se használtak, talán a szöllõspusztai különc, Vaclavszky gróf fogatott be ilyesfélét legutoljára. Amiképpen, mint ezt gyerekkoromban Milota öregapámtól hallottam, ez a bolond gróf volt az együléses – azaz atyafitagadó – ekvipázs kialakíttatója és vágtába-hajszolója is. Még a múlt századból ránk maradt legenda szerint mégis Racskó György dédapámnak, a nagytermészetû, gõzmalmos gazdának volt a legpompásabb hintója – az öregek úgy mesélték, hogy ez a szálfatermetû ember rendszerint csak kihajolva belõle, félkarral emelt be magának leányokat, ha kaphatók voltak egy kis kikocsizásra a „landaueren”, ahogy emlegették, melyhez vagyont érõ lószerszám, francia hajtószár tartozott –, utóbb mindez Jano nagyapám kezén úszott el a malommal és nagyanyám földörökségével együtt.
      Társzekeret használtak aztán, hogy mást ne mondjak, az olasz fronton, azért mondom példának Doberdót, mert mint a karánsebesi gyalogezrednél kiképzett tartalékos fõhadnagyot – jóval negyvenen túl – Milota Maco nagyapámat is kivitték oda századával kocsistul-lovastul, ám csicskást is rendeltek mellé. A haderõ frontraszállítása – mely mitõlünk öt év alatt uszkve 1350 embert érintett – természetesen csukott és nyitott mintájú katonavonatokon történt. Miként a 340 falunkbélibõl, aki a háborúban odaveszett, szintén tehervonaton hozták haza a holttestét annak a néhánynak, akit nem a helyszínen földeltek el.
      Tizenkilenc májusában a román fegyveres hordák inkább lovon és robogó lovaskocsikon törtek be mihozzánk is Tiszántúlt-foglalni és fosztogatni. Viszont a velük lepaktáló szerencsétlen Tizenharmadik avagy Bacovszky tisztelendõnket – mint a helyi szlovák mozgalom vezérét – úgy utasították ki aztán Bratiszlavába néhány lelkes hívével együtt, hogy különvagonokat utaltak ki összes ingóságaik számára.
      Mert legfontosabb összekötõnk persze már ekkor is az a vasúti szárnyvonal volt, amit 1892-ben adtak át – a kis emeletes típus-állomással. Századunk elsõ évtizedében ezen a vonaton indulhattak már útnak azok a mindenre elszánt férfiak – mitõlünk nem olyan sokan, talán pártucatnyian –, akik reménytelenségtõl ûzetve vagy kalandvágytól hajtva sóhajtozták, hogy „ah, Amerika!”, mígnem rászánták magukat, hogy nekivágjanak. Páran vissza is értek belõlük, a legjobban megtollasodva bizonyos Chrappan, aki az indóházzal átellenben kolbászgyárat alapított, és nosztalgiából megvette azt a Vasúti vendéglõt, amely õt hajdan szerencsés útjára bocsátotta, hogy ezt követõen már folyton annak kerthelyiségében üljön, míg csak el nem úszik majd mindene a börzekrachban, neki magának pedig végleg nyoma vesszen.
      Ugyanezeken a síneken zakatoltak be már nagyapáink is járási- és megyeszékhelyünkre hivatali- és adásvételi ügyeket intézni, nagyanyáink piacozni – az úriasszonyfélék pedig vásárolgatni, társaságba vagy rokonlátogatni. Esetleg éppen titkos utakra, ahogy ezt például anyukám Osztatní András unokabátyjának feleségérõl suttogták a faluban. De idesorolhatom a kikapós Kuhajda Gergelyné Klárikát, valamint ifjú sógornõjét, Ilonkát is – legalábbis míg teherbe nem esett.
      Ezen a vasúti pályán gördültek le a cukorgyárba a földjeinken termett répahegyek, s futott be a jutagyárba az a tömérdek kenderkéve – habár ezekbõl a keresztrétegesen föltornyozott rakományokból minden szezonban rengeteg imbolygott el Mezõhegyesre a lóvontatású, lenyitott oldalú és lõcsökkel kiszélesített gumiskocsi-platókon is. Nem nagy mennyiségben ugyan, de állítólag hordtak lisztet a vasútra Racskó nagyapám malmából is, míg dobra nem verték aztán a gazdasági válság idején.
      Milota öregapám viszont – persze fõleg legény- és ifjú férj korában, ami még a századfordulóra esett – igazi ínyenc vonatozó volt. Ahogy tán meséltem is már, igen szeretett õ elegánsan, gavalléri csavargásra öltözötten, csinos disznóbõrtáskával indulni útnak, fülelni mozdonyfüttyre s bújni menetrendeket, továbbá spriccerezni csatlakozóhelyek söntéseiben, újságot olvasni, titkos üzeneteket írni és postavonatba dobni. Imádta kikérdezni a kalauzokat és a restipincéreket megérkezéskor, s bérkocsival vitetni be magát valamely városka fõterére, hogy onnan indulva fedezze föl magának a terepet, mielõtt valójában is megérkezne – ki tudja, éppen kihez és miért. Késõbb kaptárszállításra is igénybe vette õ a magyar államvasutakat, ám ettõl aztán hamar elállt, sok volt vele a macera, s kevés rajta a haszon. Õnála sokkal gyakorlatiasabban kalkulált ellenben a nyereségre cimborája, Kuhajda Márton, aki a legenda szerint vagonszámra szállíttatta földjeirõl a mákgubót az én Mucikám apjának, a terménykereskedõ Mangel Pista bácsinak, aki pedig akkoriban, emlékeztek, barátjának, Kabay János büdszentmihályi gyógyszergyárosnak volt az alapanyag-fölvásárlója.
      Nászútról viszont – ez csak közbevetve jut most az eszembe – nem hallottam a családunk lakodalmainak történetébõl. Egyik nagyapám sem, és édesapám se vitte el párját nyaraló- vagy fürdõhelyre, de még a Kuhajda-családot, Mákonyt vagy a fiait se tudom példának hozni, pedig most milyen jól el lehetne képzelni és mesélni, teszem azt, Milota Maco nagyapám és Mara Mamicskám mézesheti utazását – mondjak egy jó helyet – Abbáziába. De nyilván nem futotta rá – se nekik, sem a fiuknak. Magamról és Mariskáról már nem is szólva. Mondjuk, ha nem lettünk volna mindenünkbõl kiforgatva 52-ben, és tegyük fel, fütyülünk rá, hogy Tito országa tiltott terület, s a fejünkbe vesszük, márpedig mi a jugoszláv tengerpartra utazunk nászútra – tán nem is börtönbe, hanem diliházba dugnak minket.
      De hogy ne fussunk elõre, és a mostohább-sorsúakról is szóljak, akik sajnos mindig sokkal többen vannak – az elsõ háború után községünkbõl a legnagyobb tömegeket a summás aratók és répamunkás-bandák szerzõdéses utaztatása mozgatta meg. Mint valami országos kirándulásra készülõ kaszás-kapás, rongyos turisták fölmálháztak a tehervagonokra minden szükségeset ezek a kalapos-bõgatyás természetjárók: pokrócot és pipadohányt, bográcsot és vizeskantát, pléhtányért és evõeszközt s a hozzávaló élelmi-alapanyagot a szárazbabtól-tésztától a füstölt szalonnáig. Eljutottak õk még a Dunántúl vagy a Kisalföld kies tájaira is, attól függõen, hogy túravezetõ vállalkozójuk mely uradalmakban tudott tûrhetõ kontraktust kötni. Ifjú gazdász korában édesapámat is ebbe az idénymunkás-szerzõdtetõ mesterségbe próbálta betanítani egyik szarvasi patrónusa, aki el is vitte õt egynéhány útra, ám a papa továbbtanult, és nõsülni készült, úgyhogy nem lett belõle bandagazda. De sajnos mezõhegyesi gazdatiszt sem – hiába vonatozott el aztán a ménesbirtok központjába olyan sokszor, csak a szívét fájdítani és Hulina Zsófia után sóhajtozni az öreg platánok alatt. Ámbár most megint elõreszaladtam, mert ez már a negyvenes években történt.
      Automobilja sokáig nem volt a faluban senkinek, holott édesanyám azt mesélte, hogy már az õ kislánykorában, valamikor az elsõ háború éveiben is végigporzott nagy ritkán a fõutcánkon egy-egy pöfögõ, küllõkerekes batár, és akkor õk, a gyerekek kitódultak, futottak utána, és kórusban kiabálták: Benzi!, benzi!, így titulálták állítólag az autót. Azt kell mondjam, szinte a hatvanas évekig, amikor minálunk is megjelentek az elsõ Wartburgok, Moszkvicsok és Skodák, nem volt autó helybélinek a tulajdonában. Hisz ami gépjármû útjainkon a két háború közt megfordult, az inkább módosabb ügyvédeink, orvosaink és kereskedõink idelátogató rokonaié volt, illetõleg valamely városi cégé vagy épp az olajkutató-fúró társaságé – a többi pedig katonasági teherautó és dzsip.
      Két kivétel mégiscsak akadt: Az egyik egy nyugdíjas sofõr, aki a negyvenes évek elejétõl egy nem egészen üzembiztos – ki tudja, milyen márkájú – személyautót bérelt valami csabai tulajdonostól taxizás céljára (fogalmam sincs, volt-e üzletköre), a másik pedig egy újvárosi illetõségû vállalkozó, aki innen is elindított egy utazószekrényes autóbuszt Makóra és vissza, elõször naponta egyszer, aztán már kétszer. Édesapám egy idõben gyakran utazott rajta, de már nem tudom, mi célból, noha párszor magával is vitt engem mint tízévesforma gyereket.
      Egyszer pedig láttunk az utcabéli cimborákkal egy hosszú, feketeautós konvojt is keresztülcsörtetni a falun, úgy emlékszem, oldalkocsis-motoros katonák kísérték, s a felnõttek azt suttogták, hogy ez nyilván maga a kormányzó lesz udvartartásával meg a vendégeivel, és vadászni vonul a mezõhegyesi állami uradalomba, de biztosan meglátogatja rokonait is, hisz a felesége családjának errefelé vannak a birtokai. Kuhajda Samu, aki már kisgatyásan is a legjobb barátom volt, emlékszem, azt remélte, hogy a kormányzót és nejét akkor már a fiuknak is illenék elkísérni az útra, mégpedig vadászrepülõn, ám hiába tekergettük a nyakunkat, a nemzet legnevezetesebb pilótájának gépe nem tûnt föl falunk légterében.
      Úgyhogy visszatérhetünk megintcsak a vasutakhoz! Melyekbõl idõközben kettõ is lett, hiszen valami dél-alföldi gazdasági társulás a húszas évektõl Csabáról indítva kiépíttetett egy keskenynyomtávút is, elsõsorban terményszállítási célra. Ám ha éppen arrafelé estek a földjeik, mondjuk a biciklizni nem tudó falunkbéli asszonyok – mint Racskó nagyanyám, hogy ne mondjak távoli példát – akár még kapálni is kiutazhattak a kisvonattal, ha a családi fogatok másfelé vették aznap útjukat. A nagy- és a kisvasút megkönnyítette továbbá a polgári iskolánkba vidékrõl bejárók dolgát is, emlékeztessek csak Csíbor János – késõbbi minisztériumi fõember – osztálytársamra.
      A harmincas-negyvenes évek fordulójától aztán mindkét szárnyvonalnak jutott szerep dosztig a keserves és gyalázatos háborús mozgósítások lebonyolításában is – délvidéki, felvidéki, erdélyi, majd ukrajnai úticéllal. Nemrég a helytörténeti adatokból összeszámoltam, hogy a faluból 1213 férfit vonultattak be a területvisszafoglalásokhoz, a szovjet frontra és a visszavonuláskor, javarészt lövész- és tüzérezredekbe. Azt akartam mondani, hogy szerencsére nem a kerékpárosokhoz vagy a lovas-zászlóaljba, mert még ilyenek is voltak, de hát ki tudja, hogy abban a pokolban kinek mitõl függött – hogy épp a fegyvernemébõl következett-e – a rossz vagy a még rosszabb sorsa. Az összegyûjtött lista szerint 221 falunkbéli veszett oda a háborúban. Rokonságunkból ekkor pusztult el apai nagynénémnek, a csabai Milota Annának kisebbik fia, János, továbbá anyám utáni nagyobbik másodunokatestvérem, aki tífuszban halt meg egy katonavonaton. Ennek az Osztatní Marcinak szegénynek vetekedhetett a sorsa még a Don-kanyarba kihurcolt zsidó munkaszolgálatosokéval is, pedig az övék volt csak rettenetes igazán. Megvan a névsorom a 34 áldozatról – hárman kerültek onnan élve haza. Családtagjaikból, a 117 deportáltból pedig – akiket 1944. június 23-án vagoníroztak be a nagyállomáson – összesen tizennyolcan tértek csak vissza. Apám Buchbinder fényképészéket emlegette közülük a legtöbbet, akikkel gyakran járt össze. Sokáig kínozta a bûntudat, hogy nem volt képes rábeszélni õket a szökésre – nyilván jobban elõ kellett volna készítenie a bújtatásukat, mondogatta, hogy vállalni merjék a rizikót.
      Az oroszok minden létezõ transzportáló eszközt igénybe vettek, a lefoglaltakat is ugyanúgy, mint a sajátjaikat – közúton, vasúton, vízen és levegõben –, lényeg, hogy berregjen és menjen. Ami mozog – gurul avagy trappol –, az vagy szállításra jó, vagy ennivalónak, hát nem volt mit csodálkozni azon, hogy elkötöttek minden haszonállatot, és puskával vadásztak disznóra, birkára vagy baromfira is. A baj csak az, hogy amennyiben eleven, az ember is mozog, és ez szintén fölkeltette az érdeklõdésüket: kényszermunkást, bányarabot vagy akár nõi hadifoglyot is zabráltak maguknak, amerre csak megfordultak, s vitték a szerencsétleneket a távoli északi-parti és szibériai fegyenctelepekre. Ha pedig szemrevalóbb fehérnép volt az a mozgó célpont, gyakran esett áldozatául a falkástul garázdálkodó hadi-vadkanok megbecstelenítõ tiprásának, miként ez például a szomszéd utcai, azóta is hibbantan dadogó Balogh Mari nénit örökre megnyomorította.
      Községünk huszadik századi történetében a legnagyobb szabású népmozgalmat – nem elõször hivatkozom színdarabunk témájára – mégiscsak az 1947–48-as szlovák-magyar lakosságcsere váltotta ki. Már az elõkészítõ mozgolódás sem volt akármi – az idelátogató szónokok, delegációk, összeíró és ellenõrzõ biztosok, az egymást érõ agitációs, illetve kitelepülés-ellenes programok, a mûsoros-vacsorás, sõt templomi rendezvények, no meg az utcai nagygyûlések alaposan fölzaklatták a népet. A kommunisták ellen-kampánya pedig 47 szeptemberében nagy fekete autón idegördítette nekünk a fõtérre magát Rákosit is. Na, ott voltam én tanúja legelõször, hogy ennek a palócosan szónokló kopasznak milyen viszolyogtató lelkesedéssel tapsol a nép, holott a kitelepülésnek mi is ellene voltunk az édesapámmal. De apámnak a kommunistákra tett megjegyzései akkor egy életre eligazítottak engem, mit hogyan lássak és hallgassak majd.
      A következõ két év alatt végeredményben 3150 tót ajkú lakosunk települt ki Szlovákiába, helyettük pedig 1460 felvidéki magyar költözött mihozzánk. Galántára települt át a boltos Adamec a villájából, hogy majd az én hajdúnánási illetõségû Mangel Mucikám költözzön bele a szüleivel – a felvidéki magyar betelepülõkre pedig mondjam példának az érsekújvári Kurunczi Gyulát, késõbbi téesz-pénztárnokunkat, illetve családját. A teljes ingósággal való ki- és betelepülést egyébként – ezt azért meg kell állapítanunk – jelentõsen megnehezítette és lelassította a vasúti szállítási kapacitás szûkössége és fejletlensége. Na de hát mit mondjak?, a vonathálózat lényegében ma is csak erre képes!, énnekem most ugyanúgy egy teljes napot és négy átszállást jelentene, hogy eljussak – teszem azt – Galántára, mint ahogy Maco nagyapámnak a századfordulón! Vagy képzeljem el, hogy leutánzom, mondjuk, Tizenkettedik, avagy Krónikaíró lelkészünket, aki jóbarátja, Mikszáth Kálmán halálakor, 1910-ben vonatozó emléktúrát talált ki magának kisgimnazista-koruk közös helyszínére, s a negyedik átszállás után fölszállt arra a kanyargó hegyivonatra is, mellyel végül fökaptathatott egészen Selmecbányáig – tán egy álló nap is kevés volna hozzá! Épeszû ember ezért ma már meg se próbál efféle útra vállalkozni, csakis ha autón viszik.
      A nagy vonatozások az én életemben, miként ezt tudjátok, 1950-ben kezdõdtek, amikor engem besoroztak a fapuskás-feketeruhás katonáskodásba, hogy majd mint talpfacserélõ vasútépítõk és rakodótér-betonozók szinte folyton úton legyünk, egy idõben vagonban is laktunk. Ott szoktattam rá magamat arra, hogy ha vonatzakatolást hallok, abban a szúrásban elbillentsem a fejem, és horkolni kezdjek. Jól jött ez a képességem, ahányszor csak szabadságra hazautazhattam, Mariskámmal legalább nem kellett alvásra elfecsérelnünk azt a kevés éjszakánkat. Ne is beszéljek aztán a Pestre-ingázó, piacozó és szeretõ-tartó korszakomról, melynek majdhogynem a felét vonatokon töltöttem el – együtt a hetente haza- és följáró helybéli parasztmunkások agyondolgoztatott bandáival. Úgyhogy 56 õszére már nemcsak Budapestbõl és abból az õrült szenvedélybõl lett elegem, de fülemben a síncsattogásból s orromban az utasok emberbûzébõl is.
      Mit tagadjam, ez is oka volt annak, hogy az anyagbeszerzõ-idõkben – már Valentini Ferkó kalauzolása alatt is – szívesebben utaztam gépkocsival. Még teherautózni is változatosabb élményt jelentett nekem, mint a már agyonunt vonatozás, arról nem szólva, hogy így megállhattunk az útmenti csárdáknál. Amikor pedig már rendszeresen megkaptam Samutól az elnöki Volgát, úgy érezhettem magamat, mint maga a táncdalénekes Németh Lehel – úgy hallottam, abban az idõben õ furikázott Pesten a legföltûnõbb luxusautókkal. Hogyha viszont sofõrünk, Dafkó Bandi vezetett, mi ketten Samuval mint valami grófok vitethettük magunkat a minisztériumból a bankba vagy a Mátyás pincébõl az éjszakai Halló-bárba. Ám ilyenkor tartózkodtam a szoknya-kalandoktól, mert tudtam, hogy Bandi otthon nem képes tartani a száját – Samuban ellenben meg lehetett bízni, igaz, hogy én is tudtam õróla titkolnivaló dolgokat, nemcsak õ énrólam.
      De azt azért mégse foghatta rám senki, hogy mindenáron uraskodtam volna – még ha Cesznak párttitkár késõbb megvádolt ezzel is. Holott éppen õ volt az, aki nemcsakhogy a falun belül is fuvaroztatta magát, hanem mindenes háziszolgaként tartotta sofõrjét. (Az áskálódásokból pedig vastagon kivette a részét Baran evangélikus pap is, de ez megint egy hosszabb mese volna.) Egyszóval énnekem – ha fontosabb útja volt a Volgának – nem derogált fölszállni a farmotoros Ikaruszokra, melyekbõl hajnalonként egy indult Pestre, de Szegedre és Csabára napjában több is. Egyébként Kolácsik Miska – Mariskám unokabátyja, a szegedi járat sofõrje – csomagküldõ-szolgáltatásra is szívesen vállalkozott: Az ismerõs édesanyák rendszeresen hordták Miska buszához a kimosott fehérnemûvel, kolbásszal, süteménnyel, túrós derelyével vagy mákostésztával megpakolt szatyrokat és cipõsdobozokat – gimnazista gyerekeik a Marx téri végállomáson vehették át a küldeményt. De amelyikük tehette, csak hazajött hétvégenként. Ahogy a mi Jánoskánk is Csabáról, ahol elõbb kollégista volt, aztán albérlõ, míg csak meg nem nõsült, s akkor az apósa vett nekik lakást – mi csak a bebútorozásba segítettünk be.
      Mit mondjak még népünk mászkálásáról? Hogy a gyerekeink mind elköltöznek, unokáinkat is alig mutogatják nekünk, és úgy kell kiböjtölni, hogy meglátogassanak minket. És akkor én még ne is panaszkodjak nagyon, hisz a fiam nem lakik olyan messze, s hébe-korba csak benéz hozzánk, tavaly pedig itt töltötte velünk az egész nyarat. Viszont Pacuskánkat már igen ritkán látjuk – most is csak távolról aggódhatunk érte –, megmondhatom, hogy ez is egyik bajom a menyemmel, hogy nem szereti ideereszteni hozzánk a gyereket. A másik bajom az vele, hogy többet nem akart szülni, na de hagyjuk, nem Irénkérõl akarok most beszélni. Különben se legyek igazságtalan, hisz minekünk is csak egy gyerekünk lett, pedig többet szerettünk volna. Úgy látszik, a mi famíliánk – bármelyik ágát is veszem – nemzedékeken át csak egykével szaporodik…
      Na, hoppá. Ebbe a kérdésbe, hogy hány gyerek is, most én jobb, ha nem gabalyodom bele – ezt az egészet ne felejtsem el majd kitörölni.
      Hanem vegyem csak példának Kuhajda Samu barátomékat. A fiuk szegedi lett, az egyik lányuk Pesten maradt, ott ment férjhez, a másik Gyõrbe költözött – hát volt olyan év, hogy csak Karácsonykor találkoztak. Az unokáit pedig, azt mondja Samu, ha az utcán látná, nem biztos, hogy megismerné õket, merthogy közben folyton nõnek is. Na de neked nehezebb is, mondom, mert hat unokád van, cimbora, örülj akkor legalább ennek! Aztán ha jönnek, szépen mutatkozzanak be sorban! – tudod, minél szenilisebb leszel, annál hasznosabb lehet neked az efféle játék.
      Pedig a mai fiatalok mozgékonyak, remek autókkal futkoshatnak – már amennyire gyatra útjaink engedik, s már akinek futja jó autóra, és nem kell mondanom, hogy már megint nem a vén-Ladás Jánoska fiam erre a jó példa, ám ebbe se menjünk most bele. Holott fölhozhatnám, hogy bezzeg Kohut Miska csak össze tudott hozni egy csinos Toyotára-valót!, na de tartom a számat a fiam elõtt, akinek ez vörös posztó volna.
      Jut eszembe viszont Roszkos Erka Skodája. Amelyik tavaly éppen a próbák idején robbant le. Szuszekár Varjú el is vontatta kuplung- és sebváltócserére, persze nem nagyon sietett vele, s mire elkészült, Erka már nem volt sehol. Tõlem kérdi azóta is Varjú Karcsi – aki egyébként büszkén újságolta tegnap, hogy apa lesz –, na de mit csináljon õ most ezzel az autóval, ha nincs meg a tulajdonosa? Kérdezd meg, mondom, a feleségedet!, hát a te Katid volt a legjobb barátnõje! Én tényleg nem tudom, Erka hová tûnhetett el!
      Harminc éve még fölsoroltam volna név, lakcím és márkanév szerint a helybéli kocsitulajdonosokat, ma már persze nem, és értelme se volna. Úgyhogy említsem meg csak a csúcsról Pulyka Pityu Mercedesét – igaz, hogy ez már a múlt, mert manapság valahol Bács-Kiskunban fut ez az autó –, másrészt pedig ennek a dörzsölt Hulinának a sofõrrel is ellátott Saabját.
      Amint kiejtettem a számon a mi „erõs emberünk” nevét, eszembe jutott persze mai transzportfejezetemnek ez a pontja, melyen a minap vitatkoztam össze Kuhajda Samuval. Hogy miért veszik útjukat mostanában mifelénk a kamionok, és mi célból szállnak ki gyanús alakok a drága autóikból az Adamec-villa elõtt, ahol a mi Magduskánk avanzsált fõnökasszonnyá. S ahová a bátyja, Imre – aki tudvalevõleg Hulina sofõrje – énszerintem rendszeresen hozza házhoz a környékrõl a hiányos öltözetû munkaerõt a szükséges létszámban. Amit én a saját szememmel láttam.
      Samu viszont azt mondja, hogy akkor én most már nemcsak hadoválok, hanem hallucinálok is. Mert ez egy baromság, õ még itt minálunk senkitõl sem hallott holmi lányfuttatásról. Vagy pedig én nyilván annyira megdühödtem erre a Hulinára, hogy ráaggatok most már bármi disznóságot, ami csak eszembe jut.
      Nem, Samukám, én, mondom, igenis láttam autóból kiszálló nõket.
      Ne mondd!, hát képzeld, én még férfiakat is!, szemtelenkedik erre a cimborám.
      Márpedig énszerintem akkor is a könnyûvérû nõcskék grasszálása jelképezi most itt a helyi vállalkozókedvet, mozgékonyságot és nyilvánosságot: Ház a piactéren.
      Hagyjál már, vénember!, legyintett rám Samu. De ha ez így lenne is – milyen hamar elfelejtetted viszont, hogy valamikor mit koslattál pont az ilyenek után!
      Na, hogy most föl kellett idézzem Kuhajda Samunak ezt a telitalálatát – ettõl aztán el is ment a kedvem már a pofázástól, szervusztok.
      Majd ha marad még rá idõm, kipótolom és befejezem valamikor. Mert most már elárulhatom: A könyvtáros Ancika kért meg, hogy a helytörténeti emlékkönyv részére – vagy szöveggyûjtemény, vagy mi lesz ez – mint helyi tótumfaktum írjak valamit én is. Kislányom! – mondom ennek a kis bánatos szõkének, akinek nem akar a horgára akadni már valami jóravaló férfiember, úgyhogy ráér arra, hogy õ legyen most mihelyettünk, Erkám, a helybéli közügyek ügyeletese –, tudod, hogy én írni nem írok, ne várjál tõlem ilyet! De most, ugye, mivel amúgy is dumálok a magnóba, hát, mondom, majd Jánoskám választhat belõle a kislánynak, aztán az csináljon vele, amit akar.
      Habár – jut eszembe – az elõbbi közbevetést is ki kéne törülnöm talán: Mert honnan tudnám én, hogy akadt-e Ancika horgára újabban férfi, vagy nem akadt? Ha belegondolok, lehet éppen, hogy nagyon is akadt.
      Na, errõl meg rögtön, hogy… húha! Hány óra is van?, mert hát én haza ígérkeztem, hiszen jön a fiam! Na jó, most akkor ennyi volt.

(részlet a Milota címû regénybõl)

Bibliográfia

ZÁVADA Pál
Kulákprés
1986, 1991

Mielõtt elsötétül
Jelenkor, 1996

Jadviga párnája
Magvetõ, 1997

Milota (megjelenés elõtt)
Magvetõ, 2002


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/