A Kalligram Könyvkiadó a gründolás novemberi eseményeket követõ idõszakában jött létre. Az egyesületek és alapítványok ideje volt ez, amikor a kultúra sokszínûsége belsõ szükségletté vált.
A kultúra a pluralitás otthont adó közege, a szabadság domíniuma és lakmuszpapírja. Elképzelhetetlen szabad, független és egyszersmind öntörvényû, autentikus alkotók nélkül. Ott, ahol a kultúra nem szabad, búvópatakként él tovább, és elõbb-utóbb felszínre tör.
Így volt ez a 80-as évek végén is. Az irodalomban a szabadság és a pluralitás új egyesületek, kiadók és folyóiratok igénylésében nyilvánult meg. Így jött létre Szlovákiában az Archa (Bárka), a Fragment (Töredék), a Tichá voda (Csendes Víz), a Modry Peter (Kék Péter), késõbb a Drewo a srd (Fa és Harag), az L. C. A., a Studna (Kút) és egy sor más kisebb kiadó Eperjesen (Presov), Námesztóban (Námestovo) vagy Szenicében (Senica).
A Kalligram kiadót és kiadói folyóiratot 1991-ben teremtette meg a szlovákiai magyar irodalom pluralizálásának szükségessége. Mert „az új könyvkiadóknak és folyóiratoknak köszönhetõen felgyorsult és láthatóbbá vált az a differenciálódási folyamat, amely a szlovákiai magyar irodalomban jóval a politikai fordulat elõtt kezdõdött”. A Kalligram nem a szlovák kulturális közeg meghatározta kiadóként jött létre, hanem a szlovákiai magyar kulturális közösség azon törekvésébõl, hogy a magyar kultúra kontextusában megõrizze sajátos arculatát. A szlovákiai magyar kultúra számára ez kulcsfontosságú kérdés, ez határozza meg a helyét az egyetemes magyar kultúrában.
Grendel Lajos ezzel kapcsolatban asszimilációs és integrációs törekvésekrõl beszél, és ezen nem a magyarok szlovákiai asszimilációját érti, hanem kultúrájuk integrálását a magyarországi magyar kultúrába. Az integráció Grendel szemében sajátosságot jelent. Tehát még egyszer: a Kalligram nem a szlovák, hanem a magyar kultúra felé fordul. Ezért kell mindjárt az elején leszögeznünk, hogy a Kalligram a hazai, szlovákiai magyar olvasót megcélzó nagyralátó integrációs projektum, amelynek nemcsak a közös nyelv, hanem érdekes kínálata révén sikerült Magyarországon teret nyernie.
A Kalligramnak már a kezdet kezdetén széles volt a látóköre, hamar túllépte a kisebbségi látásmód korlátait. Érdeklõdése az irodalomtól a történelmen, szociológián és filozófián át a politikáig terjedt, a Csallóköz regionális kérdéseitõl Közép-Európa történelmi, politikai és bölcseleti kérdéseiig.
Nálam hivatottabbaknak kell eldönteniük, milyen mértékben sikerült a Kalligram kiadónak magyar közegben keresztülvinnie integrációs törekvéseit. A kívülálló csupán annyit állapíthat meg, hogy a szlovákiai viszonyokat tekintve ez nem volt könnyû feladat. Gazdaságilag azért nem, mert manapság könyvet kiadni böjttel felérõ vállalkozás, ideológiai szempontból pedig azért, mert az ablakon kidobott kommunista ideológia nacionalista változatban szüremkedett az ajtón vissza. Így aztán Meciar uralmának idején annak a képtelen intézkedésnek is tanúi lehettünk, hogy a Kalligram Kiadót kiakolbólították a budapesti Szlovák Intézetbõl, noha ott a szlovák kultúrát közvetítette – igaz, hogy magyaroknak, és magyarul.
Napjainkban azonban kevés a könyvkiadáshoz a kultúra iránti igény kielégítésének szándéka. Nietzschei képzelõerõ kell hozzá, az embernek egy kicsit gyermekké kell válnia, vagy ahogy Kukorelly Endre írja egyik versében Szigeti Lászlót jellemezve – két kábítószer rabjának kell lennie: a könyvé és a kávéé.
Szigeti Lászlóban egy életre rögzült nemzedékünk vágya, hogy szabadon megválaszthassa olvasnivalóját. A hatvanas évek elején akár egy teljes éjszakát is képesek voltunk eltölteni az antikvárium elõtt, mert este fölfedeztük a kirakatában Joyce Ulyssesének 1930-as égszínkék, számozott kiadását Ladislav Vymetal és Jarmila Fastrová fordításában, Josef Kaplicky kötéstervével valódi angol papíron és valódi angol vászonkötésben. Az én „kisorakozott” kötetem volt a 132. De biztos vagyok benne, hogy ha talán nem is cseh, hanem magyar fordításban, Szigeti Lászlónak is van otthon egy hasonló Joyce-a.
Aztán végre eljött az idõ, amikor már nemcsak az antikváriumokban, hanem a könyvesboltok pultjain is elérhetõk lettek a „mi könyveink”. És már nemcsak az elsõ köztársaság kiadóitól, hanem az újak, az Odeon, a Mladá fronta, a Vysehrad, a Melantrich, a Ceskoslovensky és a Slovensky spisovate¾ vagy a Smena kiadásában. Vagy öt évig tartott ez, aztán húsz évre ismét mindennek befellegzett. A jó könyvek másutt jelentek meg.
Ez a vágy az, amely tökéletesen érthetõvé teszi számomra Szigeti László elhatározását, hogy 1989 után könyveket fog kiadni, noha lett volna számos egyéb lehetõsége is. Ha pszichoanalitikus lennék, bizonyára elõhozakodnék a tudatalattival, így azonban inkább a szenvedélynél maradok. Mert ugyan mi más, mint a szenvedély, juttathat el egy egyébként épeszû embert odáig, hogy immár nem csupán azt kívánja szabadon eldönteni, hogy mit olvas, hanem azt is, hogy milyen könyvet ad ki.
A Kalligram Könyvkiadó két ajándékot kapott útravalóul, az emésztõ szenvedélyt és önnön szükségességének tudatát. És e kettõhõz 1994-ben egy harmadik is társult. A Kalligram elsõ szlovák nyelvû kiadványaként megjelentette Juraj Spitzer Nechcel som by� Zid (Nem akartam zsidónak születni) címû visszaemlékezéseit, majd 1997-ben elindította az OS (Tengely, illetve az Obcianska Spolocnos� – Polgári Társadalom kezdõbetûi) címû folyóiratot.
Ez volt a szlovák olvasót kiszemelõ kalligramos kaland kezdete. Létrejött a Domino nevû könyvsorozat, amelynek talaján megszületett a kilencvenes évek szlovák esszéje. A Váhy (Mérleg) címû sorozatban a hasonló, magyar nyelvû Tegnap és Ma sorozat mintájára egymást érték a múlt század utolsó negyedének szlovák íróiról készült monográfiák. Az OS-sorozat keretén belül globális kontextusba ágyazott  szlovák és közép-európai kérdéseket elemzõ esszémûvek fordításai jelentek meg; elindult egy nagyszabású sorozat, a Majstri vied (A Tudományok Mesterei) kiadása korunk legégetõbb tudományos kérdéseirõl, s a megszûnt Archa Kiadótól a Kalligram filozófiai mûvek kiadását is átvállalta.
Ráadásképpen újabb lehetséges tervek kezdeményei bontakoztak ki: Megjelent az expresszionizmus Krik a ticho storocia (Az évszázad kiáltása és csendje) címû antológiája, amely mintegy elõrevetít egy újabb, a huszadik századi költõi „izmusokat” tárgyaló sorozatot; két színháztudományi tanulmány, Arthur Schnitzlerrõl illetve a shakespeare-i színházról a Theatrum Mundi címû sorozat elsõ köteteként; valamint Nádas Péter, Csáth Géza, Závada Pál és Talamon Alfonz mûveinek szlovák fordításai, melyek lehetséges magyar szerzõk sorát vetítik elõre.
Létrejött a kapcsolatok igen finom hálója. A magyar vagy a szlovák olvasók Szlovákiában, illetve Magyarországon nemcsak saját irodalmuk szövegeit vehették kezükbe, hanem szlovák, cseh, lengyel írók mûveit is, és ráadásképpen valamiféle közép-európai „idõjárás-jelentést” is, a közép-európai szellemi légkörrõl írt, a nemzeti látásmódon felülemelkedõ elmélkedéseket.
A szlovák szerzõ a Kalligram Könyvkiadó révén a közép-európai kontextus részévé vált. Része lett nemcsak a magyar, hanem a cseh, lengyel, szlovén, horvát és szerb összefüggéseknek és kapcsolatrendszereknek is, a szlovák olvasó pedig természetesen e mûvek fogyasztójává vált. Vagyis a Kalligram kétszeres szolgálatot tett a szlovák kultúrának.
A Kalligramban minden megkétszerezõdik, ennek a kiadónak cseppet sem könnyû, többszörös identitása van. A magyar írókról szóló monográfiák segítik a szlovák írókat bemutató monográfiák világra jöttét, a filozófiai mûvek fordításai eljutnak a szlovákiai magyarok kezébe is, Nádas Péter, Mészöly Miklós, Földényi F. László, Drago Jancar és David Albahari a szlovák kulturális kontextus részévé szervesül, Pavel Vilikovsky, Jáchym Topol és Peter Pis�anek a magyar részévé válik, és sorstársunk, Talamon Alfonz egyszeriben nemcsak ugyanannak a Trianon elõtti kocsmának a törzsvendége, amelyet Grendel Lajos látogat, hanem annak is, amelybe a két fiatal szlovák író, Vladimír Balla és Michal Hvorecky jár.
Az a modern szlovák esszé tanít meg gondolkozni, amelynek hagyományait a magyarok alapozzák meg. Emlékezni, megjegyezni és nem felejteni pedig Juraj Spitzer, Ján Carnogursky, Frantisek Miklosko, ¼ubomír Lipták, Jozef Jablonicky, Ivan Kamenec és Milan *útovec, akiket történetük, sorsuk és hagyományaik minden különbözõségében és merõben eltérõ voltában a romantikus messianista, Michal Miloslav Hodza-féle „diametrális egység” fog össze, talán szlovák mivoltuk közép-európai értelmezéseként.
Így fest a gyakorlatban a közép-európai kultúra, még ha értelmiségi körökben errõl már-már illetlenség is szót ejteni. Ez Visegrád, ha nem is az, amelyet a Visegrádi Négyek támogatnak. De ez már a hamisítatlan közép-európai paradoxonok egyike.
Ahogy a történelem paradoxonai közé tartozik a hétköznapok történelme is, amelyrõl elmondható: az ember nem is közép-európai, ha életében legalább egyszer nem erõszakolták meg valamiért, akárcsak Grendelnél a kassai Schmidt család, amelyben az unokának „eszébe ötlött, hogy talán az húzhatná ki mindnyájukat a kátyúból, ha elfelejtenék az anyanyelvüket, s ezentúl Közép-Európában mindenki angolul beszélne”. És aki még mindig hitetlenkedik, az megtudhatja, hogy „egyrészt mert az angol világnyelv, másrészt se nem német, se nem orosz.” Legalábbis így van Grendel hazájában, Abszurdisztánban, amely feltûnõen hasonlít Valér Mikula regénybeli Zapadákovójára (utalás Mikula Na Zapadákove nic nového – Zapadákovón a helyzet változatlan címû könyvére), amelybõl sohasem lesz Nyugat (azaz Zapad), mert nincs benne soha semmi újság.
És ha valaki még mindig nem hinne a hétköznapok történelemének, olvassa el Bibó István filozofikus történelemmagyarázatát arról a Közép-Európáról, amelyet a három európai történelmi régió egyikeként, Szûcs Jenõ így ír le a Kalligram OS címû sorozatában: „A magyar történelem »közép-kelet-európai« jellege azért sajátos képlet, mert hibrid módon kettõs arculatú: egyrészt kora újkori »kelet-európai« fordulata a nyugati képlethez képest szélsõségessé fokozta a gazdasági-társadalmi szerkezet torzulásait és kiegyensúlyozatlanságát (következésképpen a társadalmi és politikai erõviszonyok megmerevedését), másrészt azonban a fordulat századokon át sem volt képes kiiktatni a szerkezet »nyugatias« alkatelemeit.” S hogy ez a felemás állapot a kora középkortól egészen napjainkig tart? De hiszen még mindig Közép-Európában vagyunk, és mi ketten Szigeti Lászlóval tudjuk, hogy soha semmilyen kimondott álom nem valósul meg, s ha netán igen, akkor csak megkésve, mint a könyveknek ez a fényûzése a számítógépek és az internet világában.
De így is megéri. Még ha a Kalligram Könyvkiadó tíz évébõl az is kiderül, milyen magas a szabadság kitáruló kapujának íve, amely alatt áthaladva a kultúra eljutott a régi hatalomtól az újig.
A Kalligram kiadó minden új könyve esetében Szigeti László dunaszerdahelyi lakása a Duna mente középpontja és Közép-Európa gondolatbeli közepe. De ez is csak kimondatlan álom, és Szigeti elõtt jobb, ha nem beszélünk róla, nehogy rontást hozzunk rá. E nélkül is kapunk nála kávét és könyvet, és mert udvarias, ahogy mifelénk szokás, mindenkit meghallgat, és legalább egy pillanatig az lesz az érzésünk, hogy igaza van.

Peter Zajac – szlovák irodalomtudós, a Humboldt Egyetem szlavisztika tanszékének vezetõje

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu