Mindaz, amit tudok a közép-európaiságról
(Olomouc és Camus baráti segédletével)
 

„A közép-európaiság nem állampolgárság,
hanem világnézet”.
Konrád György

Az ember egész életét leélheti Közép-Európában, és mégsem kell ezért közép-européernek lennie. Ismerek a szlovák hegyi falvakban olyanokat, akik saját territóriumukon belül  abszolút függetlenek, tehát azon a területen, amelyet képesek a saját lábukon bejárni; tudják, hogy melyik ösvényen találkozhatni medvével, hol terem a közönséges parlófû és mikor hozzák meg a friss kenyeret a lenti boltba. Különös, hogy a nagyvárosokban és a nagy történelemben ezek az emberek mennyire bizonytalanul mozognak, és milyen lenézõen és egyoldalúan nyilatkoznak róla. Valahogy úgy, hogy szörnyû sok bennük a szemét. Józan ítéletalkotásuk egyszeriben szégyenletes csõdöt mond; nem megismerést, hanem csak hangulatot fejez ki („De hát ez nagyon közép- európai!” mondta volna erre Camus. „Vajon eljuthat-e az egyén a hangulattól pontosabb megismeréshez? A relativitáselméletben is az a zseniális, hogy Einstein talált a hangulatához egy matematikai képletet”.)

 És persze az ember egész életében közép-européer lehet anélkül, hogy tudna róla. Nekem volt olyan szerencsém, hogy a brünni fõpályaudvaron találkoztam Camus-vel.

 Azt, hogy Camus barangolásai során elidõzött Brünnben, a Feljegyzéseibõl állapították meg a meglepett kutatók. Az olomouci látogatásról nem történik említés a Feljegyzésekben, valószínû, hogy ma már csak én tudok róla. Camus halott, és idõközben, valahogy a nyolcvanas évek elején, meghalt a Palace szálloda portása is. A körülmények véletlen összjátéka folytán, aminek kifejtésére itt most nincs idõ, sok év múltán közelebbrõl is megismerkedtem a portással; mûvelt úr volt, az irodalom iránti forró szenvedéllyel. Maga is írt, a tolkieni mesevilág hõseivel benépesített álomszerû történeteket. Amennyire tudom, egyik sem jelent meg soha. („Mennyire közép-európai!” mondta volna bizonyára Camus.) Így vagy úgy, de ez az irodalmi ambícióktól fûtött mûvelt úr egyáltalán nem ütközött meg a Camus néven a vendégkönyvben. Ezt kicsit a magam mentségére mondom.

 A Morva folyónak nagyon kedvezett abban az idõben. Valami olyan bájos hajlandóságot mutatott, hogy szinte maguktól folydogáltak bele a jövõ európai írói; némelyikük ráadásul ott indult igazán sarjadásnak. Azt hiszem, abban az idõben ült az ostravai börtönben lopásért és csavargásért Jean Genet. Lengyel szeretõje után indult, és kikötött Ostraván. Tovább nem jutott, hazatoloncolták.

 Camus tehát inkognitóban utazott. Igaz is, nem volt más lehetõsége. Ha elkezdett volna kiáltozni a brünni pályaudvaron, hogy: „Je suis Camus!”, az emberek nem azt hitték volna, hogy õ Camus, hanem, hogy egy õrült. Jóllehet, senki sem próféta a saját hazájában, de csak azért, mert otthon mindenki árgus szemekkel lesi magukat, még egyáltalán nem jelenti, hogy képesítést szereztek a külföldön való prófétáláshoz.

 Nem, Camus-n nem volt semmi rikító. Talán azért is vettem észre, mert úgy beleolvadt a brünni pályaudvar csarnokába. Ha szándékosan keresett volna valami megfelelõ hátteret, akkor sem találhatott volna jobbat. Olyan leülepedett, beivódott szomorúság, amelynek okait már a messzi távol rejti, a vágányok villanyvezetékein megült korommal. Nem gondoltam volna, hogy azon a padon vonatra vár; nem úgy nézett ki, mint egy utazó, hanem mint egy úton levõ ember, és ez sehogyan sem függött össze a pályaudvarral. Ugyanúgy nézett volna ki a Janácek-színház elõcsarnokában is. Egy ember, akirõl a háta mögött ismerõsei azt rebesgetik: „Ez sem lesz már sokáig közöttünk.” Világos, de csak addig, míg nem kezditek untatni, aranyoskáim!

         Ahogy mondom, Camus egyáltalán nem tûnt egzotikusnak. A bõre egy milliméternyivel talán sötétebb volt, de vannak arcok, amelyek az unalomtól sötétednek meg. Arcok – táskák az Isten szeme alatt, amelyek azt hirdetik, hogy Istennek rossz éjszakája volt. Fekete, rövidre vágott haj, szája sarkában egy vagányos lezserséggel lógó cigaretta – de hát ki ne ismerné Camus fényképeit. Azzal a napégette bõrével kicsit egy szicíliai parasztra emlékeztetett, csakhogy én sohasem láttam még szicíliai parasztot. Részemrõl inkább azt mondanám, hogy szomorú volt, de elevenen, sõt örvendezõn; otthon volt ebben a szomorúságban, a vérében volt. A tekintete úgy ugrált, mint a  kvarcóra számlapján a másodpercek.

 Akkor még fiatal voltam, és hittem a véletlenekben. Azt gondoltam, hogy az az ember tényleg csak tüzet kért tõlem, közben váltottunk néhány szót, és így valahogy egymásra találtunk. Csakhamar egy húron pendültünk. Ma úgy vélem, hogy sokat látott emberként úgy döntött, átlép egy újabb stádiumba. A hallgatásba. Kinézett magának engem, és úgy kezelt, mint aki nyelvet fogott.

Ami engem illet, különös viszony fûz Brünnhöz. Egész Morvaországban, sõt egész Csehországban ez az egyedüli város, ahol az apám meghalt. Azt akarom ezzel mondani, hogy Brünnt az én szememben bizonyos privilégiumok illetik meg, és – adjuk meg Freudnak, ennek az ugyancsak morvai származéknak, azt, ami a Freudé – mindig, amikor csak alkalom adódik, járok egyet a vasútállomás körüli utcákon azzal a be nem vallott reménnyel, hogy az egyik sarok mögül egyszercsak felbukkan majd az apám, észrevesz, és ezt mondja: „No, itt is vagyok.” Én meg erre: „Ez eltartott”. Ez egyébként az õ stílusának megfelelõ volna, hisz Brünnbe is csak úgy, minden búcsúzás nélkül, ment el meghalni. Csupán annyit mondott nekünk a konyhai lámpa alatt: „No, viszlát”, és utoljára még megvillant a tükörképe az ablaküvegen. Mellesleg, annyi év után bizonyára meg sem ismerném már õt. Fekete, rövidre vágott haj, szája sarkában egy vagányos lezserséggel lógó cigaretta, a dohányzástól megsárgult ujjak…Még mit nem.

Talán megvolt a szerepe az olyan különféle apróságoknak is, mint például, hogy Camus idegen volt, tájainkon abban az idõben meglehetõsen ritka állatfajta. Itt aztán már nem az én személyemrõl volt szó, mindenki nevében kellett iparkodnom azon, hogy ha mást nem is, legalább kellemes benyomásokat vigyen el innen magával. Nem mintha ezt egyenesen valami feladatként tûztem volna ki magam elé, de lelkem mélyén azért ólálkodott ilyen gondolatocska. („Milyen bájosan közép-európai!”, mondta volna bizonyára Camus.) Itt volt még aztán, persze, az idegen nyelv. Idegen nyelven az ember képes olyan dolgokat is kimondani, amelyeket az anyanyelvén sosem volna képes; idegen nyelven idegen ember beszél, aki iránt nem érez semmi felelõsséget, és nem is szégyenkezik miatta. Olyan ez, mint a kifestõ, minden fontos dologról már elõre döntöttek, és önöknek elég, ha arra ügyelnek, hogy a színezõvel át ne hágják a vonalakat. Ennyi szabadságot!

Tulajdonképpen akkor Olomoucba utaztam, ahol zsûriznem kellett valami Miss-versenyen, ha nem tévedek, a Miss Népi Demokrácián. Pozsonyból Olomoucba volt közvetlen járat is, de engem különös viszony fûz Brünnhöz, ezért azt találtam ki, hogy utamat megszakítom, és elmegyek megnézni a brünni bútorkiállítást. Az igazat megvallva, ez a feleségem ötlete volt, aki még fiatal volt és hitt a jövõben, konkrétan abban, hogy elkövetkezik majd az az idõ, amikor saját lakásunk lesz. Én az idõk beköszöntét alapvetõen csak mint jelenvalót veszem tudomásul, de nem esik majd nehezemre egy kis tettetés a feleségem kedvéért, különösen, hogy már elõre tudtam, semmilyen bútort nem veszünk majd. Ezt így mind rá is zúdítottam Camus-re, elfúló hangon, és minden összefüggés nélkül, mivel lelkem mélyén attól rettegtem – francia, vagányos lezserséggel lógó cigaretta és így tovább – , hogy megkérdezi, hol vannak ebben a városban kurvák. Ezt nem tudtam, de ami rosszabb, abban az idõben meg sem ismertem volna egy kurvát, még ha egyenesen beleütköztünk volna egybe, akkor sem.

Annyi év után természetesen már nem tudom pontosan rekonstruálni a beszélgetésünket. Tulajdonképpen nem is volt szó semmilyen beszélgetésrõl, Camus egyszerûen kivallatott. (õ maga ezt körültekintõbben fogalmazta meg, hogy „az én tapasztalataimmal szeretné megerõsíteni a saját véleményét”.) De ezt akkor nem tudatosítottam. Emlékszem, hogy megkérdezte, miért vagyok a bútort illetõen olyan szkeptikus, mire én azt feleltem, hogy amit nálunk lát az ember a kirakatban, azt az üzletben úgysem találja meg. A mi földrajzi szélességünkön a kirakat nem kijelentõ, hanem feltételes módú, ama bizonyos „amennyiben nem ha”, és az eladónak nem az a feladata, hogy árusítson, hanem, hogy magyarázza, miért is nem lehetünk mindnyájan a paradicsomban. Hiszen ebben az esetben is teljesen megalapozottnak bizonyult a gyanúm: a bútor, ami felõl érdeklõdtem, az elkövetkezõ két évre ki van árusítva, és nem fogadnak el további megrendeléseket.

Ez tetszett neki; nem is annyira az, amit mondtam, nem is ahogy, hanem úgy vélem az örvendeztette meg, hogy milyen jól is saccolt meg engem, mennyire a kedvére való vagyok. Az egész végülis megalázó volt, ha észrevettem volna, csakhogy én nem firtattam, mi van a kedvezõ válasz mögött. Megéreztem a kezdõlökést, és nekem több se kellett.

„Amikor az ember kiáll a világot jelentõ deszkákra – mondtam (de ekkor már az idegen nyelv üstökön ragadott, és vonszolt magával oda, ahová csak kedve tartotta) –, körbenéz a színpadon, hogy tudja, milyen darabban is kell majd játszania. No, és a mi földrajzi szélességünkön elég, ha egy pillanatra valamilyen személyes dolognak szentelik a figyelmüket, mondjuk megkötik a cipõfûzõjüket, és amikor felemelik a fejüket, azt veszik észre, hogy idõközben valaki kicserélte a díszletet. Ezért nem lehet földrajzi szélességünkön bútort vásárolni, de még gyártani sem, három évre elõre.”

„Ez jó – nevetett Camus. – Méghogy a földrajzi szélességükön. Mármint Közép-Európában?”

Nem Közép-Európára gondoltam, ilyen fogalommal addig még az idõjárás-jelentésekben sem találkoztam. Miféle Közép-Európa, ha magától a függönytõl nem láttok el még a kertek aljáig sem? Nem, a „földrajzi szélességünk” egy ártalmatlan fedõnév volt egy bizonyos társadalmi rendszer, vagy ahogy akkoriban elõszeretettel nevezték, berendezkedés megjelölésére. „Már-már példaadóan közép-európai egy rendszert földrajzi szélességgel nevezni meg!” kiáltott volna fel garantáltan Camus, ha megtudta volna, de idegeneknek ilyet nem kötünk az orrára. Ezért egyetértõleg bólintottam.

Hát így történt. Csupa lárifári, sefüle-sefarka beszéd, de úgy tûnt, hogy pont ez az, ami Camus-t ellenállhatatlanul vonzza. Mintha kizárólag a jelentéktelenségek érdekelték volna; mintha egyedül a jelentéktelen dolgoknak lett volna még valami jelentõsége a számára. Ha lehet ezt így mondani, a történet nélküli dolgok historikusa volt, olyan morzsáké, amelyek észrevétlenül hullanak a történelem asztala alá. Hogy csak ezeket a haszontalan, leltározatlan pillanatokat tudta életként átélni? Ma, amikor úgy tobzódunk a jelentésekben, hogy miatta kezdjük elveszíteni a valóságot, ma, úgy érzem, értem õt. Istenem, mennyire utálom a történelmet, az emberiség önéletrajzát! De az is meglehet, hogy a triviális dolgok iránti érdeklõdés csupán arra szolgált Camus számára, hogy ki ne essen merengõ állapotából.
„Amerikában – mondta például –, ahol ezeket a szépségkirálynõ-választásokat kitalálták,  Miss Kificamított Térd, Miss Legkerekebb Köldök, vagy akár Miss Segg-anyajegy versenyeket rendeznek. A kritériumok itt többé-kevésbé világosak. De Miss Népi Demokrácia?”

Megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy földrajzi szélességünkön még a szépségversenyeken sem tekintünk úgy a nõre, mint puszta eszközre, mint végsõ soron véletlenszerû, de azért a tekintet számára izgató formák együttesére. Hisz nem arról van itt szó, hogy a dizájnt díjazzuk, vagy, hogy egzaktul megmérjük a kerületét valamilyen Anyicskának vagy Marienkának. Ha a nõ bejön, az önmagán kívül valami mást is megtestesít a számunkra, valamilyen magasabb lelki értékeket. Ezért hívtak meg a szervezõk a bírálóbizottságba több kiváló írót is, mert azok úgymond szakértõi a magasabb lelki értékeknek.

„Figyelemreméltóan közép-európai álláspont – jegyezte meg Camus. – Akkor ez a maguk számára nagy nyereség!”

Méltóságteljesen, sõt egy kis sértett önérzettel a hangomban azt feleltem, hogy ezt nem tarthatom nyereségnek, mivel sem a nõkhöz, sem a magasabb értékekhez nem értek, és ha esetleg mégis, eddig még nem volt lehetõségem arra, hogy ismereteimet nyilvánosan demonstráljam, tehát a szervezõk teljesen irracionális, számomra ismeretlen okokból választottak ki engem. Ezen kívül sohasem volt olyan ambícióm, hogy zsûritag legyek. Én ugyanis a céljaimat nem rendelem alá külsõ tényezõknek, hanem magam diktálom õket, én magam vagyok tehát sikereim egyedüli fedezete.

„Ahogy így hallgatom önt, nem nagyon lehetnek sikerélményei – mondta Camus, és helyzetemet Sziszüphoszéhoz hasonlította, aki türelmesen görgeti a sziklát fel a dombon, de az, mielõtt még felérne, visszagurul. Erre én egy fiatalember nemtörõdöm pesszimizmusával kijelentettem, hogy ebben semmiben sem különbözöm az emberiség maradék részétõl. Ha mérlegeljük, hogy mennyi életlehetõség is áll az újszülött elõtt, s õ ebbõl a haláláig milyen keveset valósít csak meg, akkor nyugodt lelkiismerettel beszélhetünk fiaskóról. És innentõl kezdve aztán nem volt megállás. Camus szerint például az amerikaiak, ha már róluk volt szó, a monoton bálványgörgetést egy kis versenyzéssel tennék izgalmasabbá, ki tolja fel a legmagasabbra a követ, és közvetlenül a kõ visszagördülését megelõzõ pillanatban, a bizonyítás szándékával, lefényképeztetnék magukat. „A mi  földrajzi szélességünkön, ahol nagyon adunk a bizonyosságokra – mondtam erre én –, Sziszüphosz útban lefelé a vállán vinné a bálványt, nehogy véletlenül valahová elguruljon; mert mire is mennénk a megkezdett életünkkel a bálvány nélkül?” Ilyenformán hülyéskedtünk, miközben én nem is tudatosítottam, hogy Camus – talán csak szórakozottságból – felszállt velem a vonatra. A szerelvény meglódult.

A Morva, legalábbis az általam ismert szakaszain, lassan hömpölyög, és a vonat ablakaiból nyúlósan édeskésnek látszik. Mézédes. Betapadt tõle a szám. Olomoucban a Palace szállóban foglaltattam szobát. Camus csatlakozott hozzám. „Voulez-vous coucher avec moi?” – kérdeztem  kissé bátortalanul, de õ egy külön szobát vett ki; a pír, ami közben elöntötte az arcomat, bizonyára elviselhetetlenül közép-európainak tûnt a számára.

Kora reggel, még a reggeli elõtt, tettünk egy rövid sétát. Mindvégig egyenesen mentünk, nehogy eltévedjünk. Körülöttünk mindenhol nagy fekete házak magasodtak a reggeli ködben. Halkan permetezett a vakolat.
„Szomorú egy város” – mondtam, amikor a csend már kezdett nyomasztóvá válni. Azt gondoltam, majd javítok egy kicsit Camus közérzetén, azon a barnás tónusún, de õ kijavított:  „Ez egy olyan város, ahol sokáig esett.” Felhajtotta a zakója gallérját, és a harmattól súlyos szempillái lekonyultak, mint az érett kalász. „Emlékszik rá, de nem tartja szükségesnek, hogy beszéljen róla – tette hozzá. – És errõl van szó: megmaradni a saját vereségünk urának.” A csípõs reggelben aztán már hallgatagon ballagtunk.

Úgy tûnt, hogy Camus számára az utazás a probléma megoldását jelentette, vagy legalábbis olyan környezetet igyekezett találni, ahol a probléma nincs szem elõtt. Mindig ugyanarról a problémáról van szó, csak koronként változik a megnevezése; ma a „személyiség válságának” nevezik. Én azt mondanám, hogy otthagyta a szeretõje, általában akkor rohanja meg a fiatalembereket ama kínzó kérdések sorozata a „mi az ami nem tetszik neki rajtam?”-tól egészen a „ki is vagyok én valójában?”-ig. Az az ütés egyenest a solar plexusra, solar nexusra és a solar sexusra, amikor elõször tapasztaljuk meg, hogy valaki másnak mások vagyunk, mint saját magunknak. Hiába tapogatja a mezítelen tagjait Rómeó, keresvén, hogy mi az rajta, ami Montague; és hiába simogatja egy másik ablak mögött meztelen testét Júlia, azt keresve, mi az rajta, ami Capulet! De még ha sikerülne is; még ha kimetszené, kivágná is magából mindazt, ami Montague, e kegyetlen csonkolás után egy újabb, még nehezebb kérdés elõtt találná magát : Mi az bennem, ami Rómeó? Miközben a megoldás egyszerû, mondhatni gordiuszi. Úgy gondolom, hogy a legszebben, a rácsodálkozás cseppjével az orrában, ezt Konrád György fogalmazta meg: „Sõt, én megállapítottam, hogy mindenki mindig egy”.

Miss Népi Demokráciát megválasztottuk, de ezzel nem sok minden oldódott meg; egy év múlva meg kellett választani újra. Csakhogy egy év múlva a zsûri írótagjai közül az egyik Amerikában, a másik Kanadában, a harmadik pedig Franciaországban volt már. Nekem, az én lomhaságommal kicsit tovább tartott, de nagysokára azért én is külföldön kötöttem ki; így ma már nemcsak õket, hanem engem is érint, amit egy morvaországi illetõségû, Prágáig elzarándokolt európai író mondott: „Engem az is zavar ezekben az emigránsokban, hogy értékesebb embereknek tartják magukat nálunk, akik itthon maradtunk. Mintha csak éppen õk volnának különösképpen rászorulva a segítségre. Ha szabadság lenne, akkor itt maradtak volna. Szabadságot azt igen, a tömegsírt már nem? Mégis mit gondolnak ezek magukról?”

Amikor este visszatértem a szállodába, a portás értesített, hogy Camus úr kifizette a szobáját, és elhagyta a szállodát. Soha többé nem találkoztam vele. Az emlékek fakulnak, a könyökön és a térden már az élet csupasz teste kezd kiütközni. Voltak pillanatok, amikor úgy tûnt, hogy ez az egész csak álom volt. Nem, a Feljegyzésekben nem történik említés Olomoucról, de évek múltán találtam egyet a regényben:

„Hiszen mi sem természetesebb manapság, mint az, hogy az emberek reggeltõl estig dolgoznak, s aztán úgy döntenek, hogy kártyázással, kávéházban és fecsegéssel ütik el az idõt, mely az élet számára marad nekik. Vannak azonban olyan városok és országok, ahol az emberek idõnként megsejtenek másvalamit is. Ilyesmi általában nem változtat életükön. De a sejtés mégis megtörtént, és ez is nyereség.” (Albert Camus: A pestis. /Ford. Gyõry János/ In: Albert Camus: Regények és elbeszélések. Budapest, Európa 1984, 242. o.)

Ez Camus üzenete Olomoucnak; vagy lehet, hogy Olomouc üzenete Camus-nek. Így vagy úgy, de abban megegyezhetünk, hogy a velejéig közép-európai.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu