Krzysztof Varga
Bildungsroman

Tényleg gyorsabban rohan az idõ, mint a hegyi patak. Visszamenni a régi helyekre, van ebben valami feszélyezõ, különösen akkor, ha nincs mirõl beszélgetned azokkal az emberekkel, akik egykor betöltötték az életedet. Minden unokatestvérrel és úgynevezett nagynénivel, nagybácsival a Tallér utcából, az iskolatársakkal (de hol a bánatban vannak a lányok, hol?), akikkel találkozol néha a buszon, hisz elég gyakran jársz ebben a városban, meg minden más, világfájdalmak súlya alatt görnyedezõ barátoddal.
Felnõttél már, Kristóf, ihatsz fehérbort, meg tudod különböztetni az intim illatokat.
Romlásnak indul az idõ, mint a megboldogultak teteme. Oszlásnak indul az ég, dohos a levegõ, posványosodik a föld, kukacok fúrják magukat a mélyébe.
Ez a busz fölvisz a Gellérthegy tetejére, a másik kivisz Óbudára. Ezzel a villamossal elmehetsz a Moszkva térre. Onnan indul a busz föl a Várhegyre. Az nem varázshegy, ott nem kell meghalni, ott él az ember, a gyors zabálásból meríti erejét. A kulacsokkal, hímzésekkel, dísztárgyakkal, abroszokkal, trikókkal teli szuvenírboltok között. A tarka képeslapokkal és útikönyvekkel, üdítõkkel és szendvicsekkel megrakott asztalokat kerülgetve. Oda azért megy az ember, hogy föntrõl nézzen le a folyóra a bástya ablakaiból, bedobja a pénzt, igyon egy kávét a teraszon, csináljon emlékül egy képet, vegyen egy albumot (hat nyelven kapható, új fotókkal, elérhetõ áron) vagy óvatos duhaj állapotban beszerezzen egy eredeti hímzett parasztinget saját használatra vagy a kedvesének. Szóval hogy halna meg itt az ember, ilyen ingben, a teljes képanyaggal és a hat nyelvi változat egyikén olvasható könyvvel a birtokában.
Vén kecske vagy, Kristóf, nézd, mennyi szép lány van itt. Szinte kérik, hogy imádd, magasztald õket, hogy finoman beléjük harapj, mint az õszibarackba, nehogy rögtön az ingedre fröccsenjen a leve. Odaszólhatnál az egyiknek. Megy ez neked, kérdezhetnél valamit, futó ismeretséget köthetnétek. És meghívhatnád a Cafe Miróba, a Szentháromság utcába. Te, Kristóf, és az a nõ, holdfényben.
A Szent Mihály-templom elõtt két koldus verekedik. Egy hosszú szakállú, koordinálatlan mozgású férfi próbál kitekeredett jobbjával – bár nem is sikerült ökölbe szorítania a kezét – állon vagy talán halántékon vágni egy idõsebb, vézna koldusasszonyt. Az gyorsan elhajol, mint egy profi bokszoló, ügyesen mozog, fél lépés hátra, fél lépés oldalra, majd sikeres ellentámadást indít. A férfi elesik, de rettenetesen szégyelli, gyorsan talpra áll, egymásba akadnak a végtagjai, elesik, megint talpra áll, egy pillanatig még cibálják egymást, bár nincsenek teljesen meggyõzõdve az ökölharc célszerûségérõl, mintha csak a turisták kedvéért csinálnák, akik amúgy sincsenek már sokan ebben az évszakban, az álmatag japán csoport is talán csak megszokásból fényképez, kizárólag a templom ornamentikájára és István király emlékmûvére koncentrál. Véget ér a koldusok párviadala, nagy keservesen szétválnak, aztán ki-ki húzhat a helyére, ahol már évek óta él, emészt, izzad és fázik. Görnyedten ülnek a helyükön, nagy figyelemmel kezdik számolni az aprópénzt.
Én mondom, fáradt vagy, Kristóf, akinek van szeme, láthatja. Abban a reszketeg koldusban is több energia van, mint benned. Most, hogy az épülettömbökbe tökéletesen beleillesztett köveket figyeled, egy megfáradt öregember tekintetével nézel. Kicsit talán úgy, mint ezek a turisták, akik engedelmesen követik a vezérüket a vágóhídra. Ez a két csoport alig tudja átpréselni magát a szûk átjárón – egyesek már látták, a többi még csak most próbál fölzárkózni hozzájuk. Gyorsabban, gyorsabban, hajtja õket az idegenvezetõ, mint az õrmester a legbénább katonáit. Viszolyogva nézed mindezt, véleményedet látványos grimasszal hangsúlyozod, aztán te is veszel ötven forintért jegyet, hogy – ki tudja, miért – ezredszer is fölmenj a Halászbástyára, és lenézz a folyó vizére a két távcsõvel és egy vékony pénzbedobó nyílással ellátott fém alkalmatosság segítségével.
Vagy inkább egy asztalkánál üldögélnél, szemben egy elegáns hölggyel (galériatulajdonos? fölkapott mûvész? vagy üzletasszony, az igazgatótanács elnöke vagy a te privát ügynököd?), citromos ásványvizet vagy paradicsomlét iszogatva mesélnéd neki: ismerem ezt a folyót, több száz kilométerrõl is megérzem az illatát, csukott szemmel is idetalálnék, imádok itt ülni és a várost / téged / a vizet bámulni. Hát ez az, miért ne lehetne az ügynököd, titkos kapcsolatod – mindketten elmondtátok a jelszót, összeillesztettétek a kettétépett papírpénzt, egy sötét utcában, lekapcsolt lámpával várakozó autóban találkoztatok. Épp csak egy pillanatra világítja meg az arcát az öngyújtó lángja? A hirtelen földre dobott cigaretta piros tûzpontja és a kocsi hangtalan indulása? Egy pohár ital, háttérzene, nyitott ablak, rovarzümmögés. Egyelõre a folyót nézed, nemsokára lebuszozol vagy lesétálsz a Moszkva térre, aztán átmész metróval a túlsó partra. Lehet, hogy ez az az emlékezetes forró nyár? A tér felé lejtõ utca árnyékos oldalán mész. Annyi helyet, követ, falat, sikátort ismersz. Soha többet nem érnek ilyen benyomások. Nem lesz még egy nyár, amikor ilyen tisztán és intenzíven fogod érezni a város minden elemét.
Vénséges vén öregapó vagy, Kristóf, hullafoltok borítják a tested, már életedben elrohadsz. Ebben a pillanatban, ezen a délután, valahol egész máshol ülsz és látod: nagy sötét hal takarta el a napot, ami narancssárga keretbe foglalja a hal kontúrjait. Aranycsíkokat felejtettek az égen a szórakozott repülõk. Bogár mászik az üvegen. Meg kell tennie még néhány centimétert. Aztán meghal.

És akkor gondoltál arra: mindennek egy kicsit másképp kell kinéznie, a sorrendet is meg kell változtatni; nem ezek az építõkockák, nem ezekbõl a kockákból álló épületek. Éjjel kettõkor vagy talán háromkor sétálsz, jobban mondva nagy nehezen megint megteszed ugyanazt az utat, egyik épülettõl a másikig, ugyanazokon a fasorokon araszolva, leülsz a félig fából készült padra az üres medencénél, ahol nem úszkál senki, még csak egy megboldogult vagy egy magányos falevél sem lebeg a vizén, s amíg áttekered a kazettát a walkmanben, azon gondolkodsz, meddig sikerül még életben maradnod, ezen a helyen vagy valahol máshol. Rágógumit vagy citromízû cukorkát vettél elõ a zsebedbõl, és arra gondoltál: miért pont én? Az persze nem jutott eszedbe, hogy ezen a bolygón, ugyanebben a pillanatban legalább több ezren, ha ugyan nem több millióan teszik fel ugyanezt a kérdést: miért pont én? És miért pont nem te? És miért mi, miért nem õk? És hogyan részesülhetne mindenki arányosan az örömbõl és a félelembõl?
Amikor autóval jöttél lefelé a külvárosi hegyek közül, be az igazi városba, nem is lassítva a kanyarokban, benyomott kuplunggal, résnyire nyitva az ablakot, hogy az október elejei esti levegõ kiszellõztesse a fejed, de ne húzzon a füledbe, egyetemes dolgokon gondolkodtál, ugyanakkor arról sem feledkeztél meg, hogy – ki tudja, hányadszor már ötéves korod óta – megint fülgyulladást kaphatsz. Itt hogy bízhatna meg benned az ember?
Emlékszel, mindig is azt mondták, a gégészek esete vagy. Azok az állandó náthák, köhögések, tüsszögések – fül, orr, gége. Késõbb egyre gyakrabban riadtál föl, aztán meg már nem tudtál elaludni, amíg csak meg nem nyugtatott a hajnal és a pont az ablakod alatt elhelyezett megállóba érkezõ buszok motorzúgása. Mindig is szerettél az elsõ buszokkal hazajárni. Amikor hidegek és üresek, testeddel kell fölmelegítened a helyet a bepárásodott ablak mellett; összegörnyedsz az ülésen, a tenyeredbe temeted az arcodat, és a leheleteddel melengeted az ujjaidat. A megállóban álltál, égõ szemedet dörzsölted az átvirrasztott éjszaka után, pont akkor kelt a nap.
Visszakapcsolsz, és újabb cukorkát veszel elõ. Már csípi a nyelved a cukor, az is elõfordul néha, hogy egy fájdalmas harapással fölsebzed magad, és vért köpsz. Egy apró, teljesen ártalmatlan vércsepp, nyállal összekeveredve. És hogy érezték magukat azok, akik a szájukhoz szorították a zsebkendõjüket, hogy elfojtsák a hirtelen támadt köhögési rohamukat? Egy pillanattal azelõtt sikerült elkerülnöd a halált, ah, ez a gyors reflex, hirtelen, ügyesen megrántod a kormányt, tudni kell, mikor lassíts, és mikor gyorsíts, hogy megelõzd a bajt. Ah, fantasztikus vagy, ajándékozod meg magad egy félmosollyal. Nem elõször kerülted el a halált, de ez már nem tesz rád olyan mély benyomást, nem érzel fájdalmat a mellkasodban a rémülettõl, nem kapkodod gyorsabban a levegõt, nem veri ki a veríték a homlokodat. Megszoktad. A megszokás az ember második alaptermészete. A közmondásokon mérhetõ le a nemzetek bölcsessége. Minél butább egy nép, annál több közmondása van. Kíváncsi lennék, kimondtál-e hangosan valami közmondást, szentenciát. Remélem – Isten ments –, nem latinul? Hagyj békén, most csak sofõr vagy, van két kezed, foghatod a kormányt, két lábaddal kezelheted a három pedált. Miért nincs három lábad, mint az alamakotañczykoknak? Hisz úgy sokkal egyszerûbb lenne. Nincs semmid a végtagjaidon és a látásodon kívül, azzal kell kifigyelned az akadályokat az úton, és azt is, merre kanyarodik az út. Lehet, hogy ebben a pillanatban halhatatlan vagy, lehet, hogy pont ez az az egyetlen pillanat, amikor halhatatlan lehetsz. Biztos pont ezért a pillanatért érdemes élni. Jaj, de még mennyire, hogy érdemes, gondolod, megint a kiváló reflexeidnek köszönhetõen menekültél meg a bajból. Nyugalom, a vezetésre kell összpontosítanod, nem lehetsz szétszórt. Nehogy elfordítsd a tekintetedet, ne hagyd becsapni magad a megtévesztõ formáktól és színektõl. Akkor hát hogy állunk? Mikor érdemes még élni? Akkor, amikor fáj a duzzadt, lilás, helyenként zöldes bõr a csúnya kék folton, és olyan aggasztó látványt nyújt a bõr alatti vérömleny? Ez már elõrevetítené, mi történik majd annak idején a bõröddel? Nincs kizárva, hogy ez már ma elkezdõdik, legalábbis akkor, ha nem vigyázol az úton. És ellenõrizd a használati utasításon, mitõl ég az a kis narancssárga lámpa a mûszerfalon. És mire akar figyelmeztetni? És mikor érdemes még élni, na, mondd már meg, milyen pillanatokért, na milyenekért? Amikor a halandóságunkra emlékeztet egy fekete fóliával letakart holttest az utcán? Talán akkor érdemes igazán. És amikor, ahogy a sportriporterek szoktak fogalmazni, „nagy útról térünk vissza”, akkor is? És igaz, hogy ez a pillanat sokkal inkább átélhetõ a Várhegy régi házai között, mint valahol az ötödik kerület színes forgatagában?
És tényleg elvarázsolva érezted magad két kanyar, az egyik közlekedési lámpa és a másik keresztezõdés között. És akkor, amikor kíváncsiságból a hosszabb utat választottad, amirõl nem tudtad, hova vezet, a vonzó ismeretlenbe, valahová a sötét mélységbe kanyarog le a szerpentin. Aztán meg csodálkozva vetted észre, hogy mégis megint fölfelé vezet, és mindkét oldalán szép házak, igazi paloták kezdtek feltünedezni. Lakatlanul álltak, az élõk elhagyták, szellemek látogatták õket, bár nem nõtte be az épületeket a vadszõlõ, nem voltak romosak, még világos, tiszta pasztellszínû festékek szagát árasztották. Fehérre fugázott téglafalak választották el a házakat, tapétaszerû volt az összkép, bár az angol birtokok kerítéseire és falaira próbált emlékeztetni, hogy melegségre, teára, kekszre, nyugalomra gondoljunk, ha ránézünk. Kínált valamit Agatha Christie hûséges olvasóinak, hisz az itt a lényeg, hogy a fal mögött kert van, a kert mögött ház, legvégén pedig a titok. Másutt fémrudakból volt a kerítés, egyforma csíkokra szabdalta a mögötte álló épületet, de voltak itt kõ-öntöttvas kombinációk is. Az egyik házat neogótikus várrá stilizálták, a másik arról árulkodott, hogy Gaudi-rajongó építette. Ezekben a házakban biztos hihetetlen dolgok történnek, elképesztõ históriák, viharos románcok követik egymást, mindenütt zene szól, az õsök portréin rejtett kamerákat helyeztek a szemekbe, a szalonokban velencei tükröket akasztottak a falra, a folyosókon kifényesített lovagi páncélok állnak, a falakon vérszomjtól fuldokló kardok, számszeríjak és vadászpuskák. A poharakban mérgezõ italok pezsegnek.
Lassan haladtál el a házak mellett, hogy jobban megnézhesd õket, kicsit lehajoltál, hogy ne rontsa el az ajtókeret tolakodó jelenlétével az összképet, hogy jól kivehesd a formákat és a színeket, az egész épületet és a részleteket, és végre nyíltan és határozottan kimondd: ez lesz egyszer az én házam – ebben a szobában lesz a könyvtár, abban a lemeztár, a kertben tûlevelû fák nõnek. Mindenütt hangszórók lesznek, szól a zene, és lesz hely az olvasásra, az evésre, amíg csak el nem érkezik a halál ideje. Garázsba rejtem az autót, hogy készenlétben álljon, feszülten várakoznak a szekrénybe akasztott ruhák, nem tudják, mikor melyiket választom. Hogy ne érezzem magányosnak magam, mindig karnyújtásnyira lesz egy telefon és a kedvenc kutyám bundája. Könyvekben, jelekben, képekben, hangokban van a bölcsesség. Bizonytalanul álldogálok a hatalmas könyvespolc elõtt, a vaskos kötetek gerincén húzgálom az ujjamat, arra gondolok – igen, igen, valahol itt lesz, áhítattal emelem le az egyiket, a fotelba ülök, könnyedén átlapozom, a megfelelõ sort, mondatot, állásfoglalást keresem a tekintetemmel. Kikapni a lemezek közül azt, amelyiket már rég nem hallottam, vagy ellenkezõleg – egész héten azt nyúztam, és már kezdett az agyamra menni. Az egyes lemezeket konkrét betegségekhez, utazásokhoz, hetekhez, találkozásokhoz, estékhez, visszatérésekhez, ábrándokhoz, beszélgetésekhez, gyanúkhoz, botrányokhoz, sétákhoz kötni. A levegõ hõmérsékletéhez, a szél erejéhez, a csapadék mennyiségéhez, a sötétedés fokához választani a zenét. Kiszámítani – még két nap indulásig, még négy óra napkeltéig, még egy tea. Az üres házban járkálni az egyik ablaktól a másikig, azon gondolkodni, melyik képet válasszam, a harmatos vagy futó zápor áztatta kertet, a kocsibejárót, a kaput i dalej na za³amanie p³aszczyzny és valahol messze lent a várost.
Sebességet kell váltani, aztán balra fordulni. Még egy cukorkát?

     (részlet egy regénybõl)
PÁLFALVI LAJOS FORDÍTÁSA


Bibliográfia
VARGA, Krzysztof
„45 regényötlet. Kislemezek B oldala, 1992-1996”
Jelenkor, 2000. 9.

„Rossz könyv (regényrészlet)”
Nagyvilág, 2001. 3.

„Utazás sehonnan sehová. A város az ezredforduló küszöbén”
Nagyvilág, 2001, 3.

„A szellem tébolyult világossága”
Nagyvilág, 2001, 3.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/