A szomszédság problémája kifejezés alighanem pleonazmus, mert a szomszédság magában véve is mindig probléma. Hiszen a szomszéd az elsõ azok közül, akik már nem én, nem mi vagyunk. Õ az, akin megtapasztaljuk a magunk másságát, akin tudatosítjuk és csiszoljuk saját identitásunkat. Aki nélkül idõnként mi magunk sem lennénk azok, akik vagyunk, akitõl olykor félünk, és akire olykor mi is ráijesztünk, megszilárdítandó saját mi-voltunk tudatát és öntudatát.
Eszembe jutott ugyanakkor az is, hogy Közép-Európában a szomszédság nem pusztán probléma, és ilyen értelemben megszokott, hanem elég komoly nehézséget is jelent. Szeretnék rájönni, hogy ennek mi az oka. Fõleg pedig szeretném megérteni, miért jelent komoly problémát ez nekünk, cseheknek, morváknak, sziléziaiaknak, magának az államnak.
A hozzászólásom címében jelzett kérdést tovább kell pontosítanom, azon kívül is, amit már mondtam, hogy ti. a szomszédság már önmagában véve is mindig probléma. A szomszédság kérdését ma a cseh világ szomszédságára korlátozom, arra, miként érzékelik a csehek a közép-európai szomszédságot. S minthogy heterosztereotípiákról lesz szó, magától értetõdik, hogy ez a téma nem a politikai gondolkodás megnevezésû rekeszbe tartozik, melyet ez a szimpózium alcímként megjelöl, hanem nyilvánvalóan a nem-gondolkodás rekeszébe. Ezt egyszerû megállapításként mondom anélkül, hogy siránkoznék rajta. Pedig lehet gondolkodni rajta, például azon, honnan származnak a heterosztereotípiák, miért olyan tartósak, s mit árulnak el, nem is azokról, akikre vonatkoznak, mint inkább azokról, akik kiagyalták. A heterosztereotípiákról gondolkodni nem csupán lehetséges, de úgy vélem, égetõen szükséges is.
Miként látom ezt a kérdést, miben látom itt a problémát? Nyugtalanít a jelenlegi helyzet, melynek kialakulásában ludas a cseh külpolitika is. A 89 novemberét követõ hét év alatt képtelen volt szomszédaink bármelyikével szorosabb kapcsolatot kialakítani, valami mást, mint pusztán hûvös és részvétlen viszonyt. Úgy tûnik, ennek a hidegségnek és részvétlenségnek valamennyi szomszédunk vonatkozásában sajátos oka, keletkezéstörténete van, s inkább zárjuk ki annak lehetõségét, hogy mindezeken kívül létezik még egy további, közös oka is, ami ráadásul nem korlátozódik pusztán a legutóbbi hét évre.
Ha jellemezni akarnám a szomszédainkkal való jelenlegi kapcsolatainkat, az elsõ helyen azokat a problémákat említeném, melyek azok elõtt tornyosulnak, akik felismervén, hogy az eurorégió volt a második világháborút közvetlenül követõ idõszak lehetõ legszerencsésebb találmánya, a határ mindkét oldalán eurorégiók kialakításán és fejlesztésén fáradoznak. Közép-Európában talán csak a kulcsfontosságú kárpáti eurorégió létrejöttét és fejlõdését gátló és fékezõ Szlovák Köztársaság viszonyult oly kevéssé barátságosan ehhez a határokon átnyúló együttmûködéshez, mint Csehország az utóbbi években.
Az eurorégiók kialakítása és fejlesztése, illetve gátlása, fékezése és akadályozása számomra meglehetõen szimptomatikus jelenségnek tûnik: a háború utáni francia-német és holland-német közeledés, hogy csak a két legproblematikusabbat, legkockázatosabbat említsem az európai szomszédságok közül, aligha lenne elképzelhetõ a három ország határán létrehozott eurorégiók nélkül. Bár önálló cseh külpolitikáról csak hét éve beszélhetünk, ma azt vagyunk kénytelenek megállapítani, hogy a határokon átnyúló együttmûködés vonatkozásában jócskán lemaradtunk az említett országokhoz képest, nemcsak abszolút, hanem relatív értelemben is.
Ha az eurórégiókat úgy tekintjük, mint olyan kísérletet, melynek célja a határoknak mint a feszültségek és konfliktusok lehetséges forrásának legalábbis lélektani relativizálása, úgy a velük szemben táplált hivatalos bizalmatlanság egyet jelent a határok megmerevítésével, sõt abszolutizálásával. Következésképp a határok abszolutizálása a határok két oldalán élõ emberek kölcsönös idegenségének az abszolutizálása is. Az eurorégiók, melyeket az Európai Unió minden lehetséges eszközzel támogat, olyan közös térséget képeznek a határ mindkét oldalán, melyeken keresztül a legkülönbözõbb módon ösztönzik a határokon átnyúló, ha úgy tetszik, a központtól távolító, centrifugális kontaktusokat és kommunikációt, hogy azok lehetõleg sûrûbbek legyenek, mint a hagyományos, természetes módon centripetális, a központ felé irányuló kontaktusok és kommunikáció.
A határ mentén zajló életet persze magára is lehet hagyni, hiszen ott valami amúgy is mindig történni fog: jól mutatják ezt Csehországban a nyugati határszél városai és kisvárosai. Cheb, Zelezná Ruda vagy Hrensko, hogy csak néhány olyan példát említsek, melyet tapasztalatból ismerek, ezek mind meglehetõsen forgalmas hidak, piacok, átrakodó helyek, ahol óriási a sürgés-forgás. A közvetítõ szerepet azonban ázsiai kereskedõk, cseh és roma prostituáltak és azok kerítõi játsszák. Semmi kifogásom ellenük, miért is lenne, ha egyszer az állam fél az eurorégióktól, mint ahogy fél a decentralizálástól is, s még inkább fél, ha idegen, szomszéd partner részvételével történik. Hivatalos helyekrõl is hangzottak el már figyelmeztetõ szavak a nyugati határok mentén szervezõdõ eurorégiókkal kapcsolatban az állam integritását fenyegetõ veszélyrõl. Így eurorégiók helyett vietnami-kínai-roma, de facto szabadkereskedelmi zónák jönnek létre, rosszabb minõségû áruval, velejükig korrumpált helyi hatalmi és rendõri szervekkel, miközben az ott lakó emberek élete egyre elviselhetetlenebb. Márpedig nem ez az eurorégiók célja.
E kirívó tünetektõl haladjunk kissé mélyebbre, próbáljunk a gyökerekig hatolni, elemezve annak okait, miért vagyunk képtelenek a szomszédságra, mindenesetre
úgy tûnik, kevéssé vagyunk rá készek, mibõl adódnak félelmeink, gátlásaink.Ha megfigyeljük, mindhárom alkalommal, amikor Európában, vagy legalábbis Közép-Európában átéltünk valamilyen megrázkódtatást, amikor fenyegetettséget éreztünk, körbetekintettünk, s elszántuk magunkat, hogy szomszédainkkal mindent újrakezdünk, másmilyenek, nagyvonalúbbak leszünk, s többet akarunk, mint pusztán jó, átlagos szomszédságot. Ez a fellángolás azonban mindig gyorsan lelohadt, s úgy végeztünk a szomszédsággal, hogy az még az átlagszintet sem ütötte meg. Az elsõ és a második világháború alatt Masaryk és Benes is többre gondoltak, mint puszta jószomszédságra, és nem csupán gondoltak rá, de cselekedni is kezdtek. Utoljára a hidegháború befejeztével Václav Havel kezdeményezte Visegrádot, de 1993 után a külügyminisztérium belsõ írásbeli érintkezéseiben hivatalosan magát a kifejezést is hivatalosan betiltják, úgy mondom, ahogy hallottam. Ráadásul Csehszlovákia szét is esik. Mi, csehek ezzel elveszítjük talán legkevésbé problematikus szomszédunkat, Magyarországot, kapunk viszont egy újabb, talán váratlanul nehéz szomszédságot, a Szlovák Köztársaságot. Ha nehéz szomszédságot mondok, ezen a jelenlegi, kölcsönösen nehéz szomszédságot értem.
A számos javasolt föderációból és konföderációból, de még az olyan sokkal lazább csoportosulásokból is, mint amilyen Visegrád lett volna, kõ kövön nem maradt. Mi ennek az oka? Ha a dolgok rosszul állnak, vagy még élénken emlékszünk a rosszra, a jószomszédságnál is többre vágyunk. Majd utána, amikor felcsillan a remény, hogy helyzetünk az anyagi javak világában javulhat, már az átlagos jószomszédságra sem tartunk igényt. Ami pedig a legutóbbi fejleményeket illeti, különösebb szívfájdalom nélkül mondunk le a csehszlovák állam igaz, csak hetvenöt évnyi és megszakított hagyományáról, nem utolsósorban azért, mert sajnáljuk a huszonhét milliárd koronát, a szorgos cseh kezek teremtette gazdagságot, mely a pénzcsatornán elfolyik Keletre.
Figyeljük csak meg, a szomszédok, s mindenekelõtt a jószomszédi kapcsolatok elhanyagolása egyenes arányban áll azzal a készségünkkel, hogy a lehetõ legnagyobb mértékben kivegyük részünket a páneurópai, sõt világszervezetekben. Készséget mondok, mert gyakran inkább csak ábrándozunk róla, vágyunk rá, a vágy pedig a gondolat szülõatyja.Az efféle ábrándok megszemélyesítõje Edvard Benes, aki pedig eleve gyakorlatias, ma úgy mondanánk, pragmatikus ember, hallatlan munkabírással és diplomata ügyességgel rendelkezõ politikus volt. Gyakorlatias lévén gondolatvilágából nyilván sose rekesztette ki a lengyel szomszédság sorsszerûségének a gondolatát, noha ennek hosszú ideig semmilyen látható jele nem volt. Nem is a tizenkettedik órában, hanem már öt perccel tizenkettõ után, tehát az igazság már elszalasztott órájában, azt közölte a megdöbbent csehszlovák nyilvánossággal, hogy van egy terve; ez azonban már késõn jött. A csalódott, kétségbeesett emberek erre azt mondták: no igen, az a terv a repülõgép volt, amivel elrepült Londonba. A terv valójában az erõs szomszéddal, Lengyelországgal közös érdekek kiaknázása lett volna. De miért ilyen késón? A háború alatt aztán egy ideig sokat gondolt Lengyelországra, a vele kialakítandó szoros, a lehetõ legszorosabb kapcsolatra, mégis amikor elõnyösnek tartotta, a lengyeleket titokban bemártotta a szovjeteknél, hogy rovásukra jó pontokat szerezzen magának.
Minden analógia sántít, de kis jóakarattal ennek a megkésett belátásnak szerencsére egyelõre kevésbé drámai analógiáját láthatjuk ma is: az utóbbi idõben külpolitikánk hirtelen rájött, hogy Lengyelország számunkra nem jelentéktelen, sõt talán a legfontosabb ország, és hogy egy szomszédos ország is lehet számunkra fontos (Németországot most nem számítva).
Egyesek számára ez talán megalázó felismerés, mert ambícióink, reményeink rendszerint
úgy szökkentek, s szárnyalnak ma is magasba, hogy szomszédainkról közben tudomást
sem veszünk. Ráadásul abban sem vagyok egészen biztos, hogy ez a belátás valóban a helyzet felismerésébõl fakad: valószínûbb, hogy az amerikaiak, leginkább azok, akik katonai uniformist hordanak, megsúgtak nekünk valamit Lengyelország fontosságáról.
Mindig is úgy gondoltam, számunkra a legrövidebb út Európába, a világba és a NATO-ba Közép-Európán, a szomszédainkkal fenntartott jó kapcsolatainkon keresztül vezet. Közép-Európára csak kulturális, szellemi értelemben gondolok nosztalgiával. Ami a jelent illeti, politikailag számomra Közép-Európa jó, sõt átlagot meghaladóan jó szomszédságot, a szélesebb világba vezetõ legszilárdabb és legbiztosabb utat jelenti. Az európai és az atlanti integrációs szervezetek kapujában majd rákérdeznek bizonyítványunkra, másolatot kérnek bankszámlánkról és igazolást büntetlen elõéletünkrõl. Nem kétséges, a legnagyobb súllyal azok a bizonyítékok esnek majd latba, melyek igazolják, hogy már a belépés elõtt is képesek vagyunk az integrációra a szomszédainkkal közös közép-európai térségben, hogy tudunk és akarunk együttmûködni velük, képesek vagyunk kiküszöbölni a súrlódási felületeket, begyógyítani a múlt által okozott sebeket, jóvátenni az elkövetett igazságtalanságokat, melyek orvosolhatók (nincs olyan sok belõlük). Hisz végül is ez a túlburjánzó, törékeny, ma még kiegyensúlyozatlan integrációs csoportosulás nem fogad be soraiba olyasvalakit, aki zavart kelt, akinek a papírjai és a számlái rendben vannak ugyan, de nem tud vagy nem akar együttmûködni a szomszédaival.
Miért van az, hogy e hozzánk legközelebbi világot politikai gondolkodásunk gyakran megkerüli, bagatellizálja, sõt ironikusan lekezeli? Mert hiszen nemcsak a posztkommunista szomszédainkkal, a lengyelekkel, a szlovákokkal vagy a nemrég még szomszédos magyarokkal szemben mostanság megnyilvánuló arrogáns hangnemrõl van szó, különleges voltunk folytonos kihangsúlyozásáról, az éltanuló szerepében való ellenszenves és idõnként kimondottan nevetséges tetszelgésrõl (tanító bácsi, kérem, a Lóci megint pacát ejtett...), ennek mélyebb okai vannak, s attól tartok, talán gondolkodásunk egyfajta hagyományának folytatása. Nem mintha nem lenne meg bennem a becsvágy, hogy ennek okait feltárjam, de attól tartok, nem lennék rá képes. Ezért tehát a problémát, némileg sarkítva, legalább kérdésként megfogalmazom.
Mirõl van tehát szó: fel akarunk zárkózni a világhoz, szeretnénk csatlakozni Európához, biztonságra és jólétre törekszünk, s mindehhez egyenes úton akarunk eljutni, egyenesen Genfbe, egyenesen New Yorkba, most éppen egyenesen Brüsszelbe. Mindezt a szomszédok megkerülésével tesszük: s éppen ez az, ami miatt a végén rendszerint ráfizetünk, mert amikor a helyzet rosszabbra fordul, nem támaszkodhatunk rájuk.Úgy gondolom, hogy ez a mi kívülrõl nézve látványosan öntudatos stratégiánk a valóságban egy önmagunkkal szembeni mélyebb bizonytalanság bonyolultan áttételes kifejezõdése. Vagyis összefügg cseh identitásunkkal, saját önmegértésünk módozataival, azzal, mennyire értjük vagy nem értjük önmagunkat. Az öntudat ön-tudatot, önmagunk lehetõ legteljesebb tudatát feltételezi, legalábbis az egyének esetében. Persze tudom, hogy ezzel a pszichologizálás vékony jegére merészkedem, de szívesen lépek át róla szilárdabb talajra, ha bárki meggyõzõbb magyarázattal áll elõ.
Saját identitásunk közvetlen megragadása igen nehéz és mindig ellentmondásos próbálkozás. Õszinte válaszokat adni a kik vagyunk, honnét és hová tartunk kérdéseire nehezebb, mint azt leírni, hogyan látunk másokat. Mint leírni, hogyan mûködnek és mit mutatnak azok a tükrök, melyeket azért állítunk mások elé, hogy figyeljük õket. Azok a képek, melyeket róluk alkotunk, rólunk is szólnak, sõt talán elsõsorban rólunk, de csak közvetetten, s talán éppen ezért egy ilyen kitérõ után értünk könnyebben egyet abban, mi magunk milyenek vagyunk. Ez egy apró, megbocsátható csel: mondunk valamit a lengyelekrõl, hisz abban mindannyian egyetértünk, s eközben magunkról is megtudunk valami lényegbevágót. Ez a heterosztereotípiák problémája, de a multikulturalitás révén a megoldása is.
Nem állítom, hogy a szomszédainkról alkotott heterosztereotípiák, képek jellege kimerítõen magyarázza, miért nem bízunk a konkrét szomszédsági kapcsolatok fontosságában, még kevésbé, hogy miért nem hiszünk általában a szomszédság fontosságában mint geopolitikai tényezõben.Nyilvánvaló, hogy másoknak is, így a lengyeleknek, szlovákoknak is vannak heterosztereotípiái rólunk. Ugyanúgy pontatlanok, balgák, önámítók, csak másféle módon, s ugyanúgy kifejeznek valamit magukról a lengyelekrõl, szlovákokról is. Mások megint másokról õriznek hasonló képet, egyszóval ez nem különösebben nagy újság. S mégis, látok ebben némi összefüggést.
Európa többi részéhez viszonyítva Közép-Európa egyelõre nagyobb ellenállást mutat a multikulturalizmussal szemben, s ehelyett mindegyre tisztább és tisztább nemzetállamok kialakítására törekszik. Az ehhez vezetõ utak különbözõek lehetnek, s látszólag nincs is köztük semmi összefüggés, sõt inkább élesen különböznek egymástól, lásd egyrészt a volt Jugoszlávia államai, fõként Bosznia, másrészt a Cseh Köztársaság esetét. A végeredmény azonban sok szempontból hasonló: az ilyen etnikailag tiszta környezetben a heteroszterotípiák hosszú ideig változatlanok maradnak, s nem válnak viszonylagossá, mert csak az emberek keveredése, egymáshoz való fizikai közelsége eredményezheti azok elmosódását, összemosódását és feloldódását. Szomszédainkról tehát még mindig eleve kész nézeteket vallunk, felülrõl nézünk rájuk, ezért nem is nagyon akarunk és tudunk velük mit kezdeni. Inkább egyenesen Európába vesszük az irányt, mindegyik állam külön-külön, egymás hegyén-hátán tülekedve. Ki ér elsõnek a kapuba?Úgy nézem, egyelõre ez elég szomorú versenyfutás.
A közelség, a konkrétság, a sajátosság fontos szükséglet. Minden elõítélet a valóságban absztrakció, távolságra, távolságtartásra van hozzá szükség. A távolság nem csupán fizikai dimenzió, ez a mai világban már nem lenne probléma, itt inkább arról van szó, hogy félünk egymás szemébe nézni, meghallgatni, mit mond valójában a másik.Ez a távolság lehet néhány méter a szomszéd kerítésén át vagy keresztül a határon, olyan határon, amit szemmel ma már észre sem veszünk. Ami inkább szellemi, kulturális, semmint fizikai kategória.
Néha úgy tûnik, a cseh kertek aljától a szomszédokat egy világ választja el. Csehországban a politikai gondolkodás ezt a távolságot leginkább azzal csökkentheti, hogy múltunkról és jelenünkrõl egy józan kép kialakításán munkálkodik.

Bibliográfia
Petr Pithart
Hatvannyolc

89 után Kik vagyunk?
Esszék, tanulmányok
Kalligram, 2002 (elõkészületben)

Bibliográfia

Petr Pithart
Hatvannyolc

89 után Kik vagyunk?
Esszék, tanulmányok
Kalligram, 2002 (elõkészületben)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu