A képhamisítók ebben a könyvben nem épp a legkedvezõbb színben tûnnek fel. Ennek ellenére mûvemet egyiküknek, a zseniális angol mûvésznek, Erik Hebborn-nek ajánlom, akit tisztázatlan körülmények között,
1996-ban ért utol a tragikus halál.
 Rembrandt és más festõk képeirõl készített hamisítványai a legnagyobb valószínûséggel még ma is ott vannak a világ leghíresebb múzeumaiban és galériáiban. Tulajdonosaik a mester elfeledett mûremekeiként tartják számon õket. Bár Erik Hebborn a halála elõtt néhány évvel beismerte és bebizonyította néhány mû hamisítását, s hogy milliós rembrandtokat festett, feltételezhetõ, hogy más nagy hamisítványok titkát megtartotta magának.
 Nemcsak mint kiváló festõ, hanem mint rendkívüli humorérzékkel megáldott ember elõtt is tisztelgek elõtte ebben az írásban. Erik Hebborn számomra nagyobb, mint Rembrandt.

1.
(1998. január 3.)
A férfin sötét télikabát, barnás színû. Néhány pillanatig látom még a négy vonalka találkozásánál a távcsõ célgömbjében. A városban már második napja havazik. A haja szintén fehér. Hó szitál a csöndes susogásban, nem látni messzire. Körülbelül százharminc méterrõl lövök, egyszer.

1966. július 10-én születtem Prágában. Anyám cseh, apám spanyol. A Csehszlovák Köztársaságban csak rövid ideig éltünk, 1972-ig, ebbõl az idõszakból semmire sem emlékszem. Vagyis szinte semmire. Az a pár apróság, ami a mai napig, általában a legalkalmatlanabb pillanatokban magától beugrik – hogy már-már valami matematikai összefüggést sejtek a háttérben –, a szüleim fiatalkori arcával, a téglából épült gyárkémény áthatolhatatlan fehér füstjével és az idõjárással kapcsolatos.
 Anyát és apát ritkán látom mostanában. Ezer kilométerre lakunk egymástól. Talán azért is él bennem az arcuk –, amelyet egy éppen látott festmény vagy az aktuális idõjárás hív elõ – úgy, mint amilyennek zsenge gyermekkoromban láttam.
 A képek és az idõjárás. Gyermekkorom óta összefüggnek egymással. A képzõmûvészet és a meteorológia. Az egyik az emberi ügyességbõl, tehetségbõl, a sejtések meglátásából születõ, önmagáért való világ, a festõ ember belsõ erejébõl építkezik, aki megérti és elfogadja a „rend” szó jelentését. És ismerve az emberi gyengeséget, a szabad akarata erejével ragaszkodik hozzá. Elfut elõle, és alázatos mosollyal újra visszatér. És a másik világ, maga a rend, a tökéletesség végtelen világûrje – az idõjárás. Ha valaki egész életében a meteorológiával foglalkozik, ugyanolyan szenvedéllyel, mint az apám, nemcsak arról tudja meggyõzni a legszûkebb környezetét, hogy az idõjárás az örök gyõztes emberemlékezet óta, és az is marad mindig, de arról is, hogy ebben a magától értetõdõ gyõzelemben nincs semmiféle hideg érzéketlenség. Az máshol van.

Anya mûvészettörténetet hallgatott Prágában, a Károly Egyetemen. Szakdolgozata címe: „Impresszionista elemek Mary Cassatt mûvében”. Apám meteorológiát tanult a madridi egyetemen, és a diplomamunkája címe így hangzott: „Viharok az európai hegységekben”. Ha lennének barátaim, csak nehezen értenék meg azt, amirõl én meg vagyok gyõzõdve: hogy már ez a két cím is elégedett, közös életre determinálta a szüleimet.
 A Jugoszláv Alpokban ismerkedtek össze, ahol apám addig dolgozott, míg el nem jöttünk Csehszlovákiából. Kéthetente pár napra Prágába utazott. Nap-nap után jártuk aztán hosszú sétáinkat. Lehetett akármilyen idõ. Ha esett, anya esernyõvel jött. Apám kint a szabadban alig észrevehetõen elmosolyodott, ide-oda járt a szeme, néhány kivételt leszámítva ügyet sem vetett az emberekre. Az esernyõt csak ritkán nyitotta ki.
 Az a téglából épült gyárkémény, amire gyerekkoromból emlékszem, vagyis az az egészen sûrû, szinte tömör fehér füstfelhõ, amibõl lassacskán elõbukkant, mintha abból nõne ki, egy vagy két hidegebb télhez fûzõdik, amilyenek akkoriban Prágában voltak. Emlékszem, ahogy lassan, fokozatosan változik az alakja - elõbb például egy jéghegy természetesen büszke robosztusára emlékeztetett, majd szedertüske lett belõle: fehér,  a fagyott levegõ festette légnemû kép a szikrázóan kék égen. Arra emlékszem csak, hogy megkérdeztem apámat, miért van az, hogy amikor fagy, a füst olyan látható, hatalmas és lassú, mint a fehér felhõk nyáron? Türelmesen válaszolt, és a válaszát kénytelen voltam a magam módján értelmezni: ez pára, amely a kemény fagyban, mivel sokkal melegebb, mint a körülötte lévõ levegõ, többnek látszik, mint például nyáron, és ezért látni olyan jól. Néhány év múlva ugyanezeket a szavakat használtam volna, mint apám akkor, amelyben a fizikai definíción kívül ott lett volna a meteorológus - az idõjárásban élõ ember - érvényes véleménye az õt körülvevõ világról.
 
18 éves koromig a Pireneusokban volt az otthonom. Jaca-ban laktunk, a Maladetá-tól nem messze, ahol apám a meteorológiai állomáson dolgozott. Még mindig a viharokkal foglalkozott. Elsõsorban a hegyiekkel, de nem csak velük. Egy csomó cikket írt, amerikai tudósok munkatársaként dolgozott néhány szakkönyvön, ezen kívül szerzõje lett egy meteorológiával foglalkozó tankönyvnek is. Késõbb féléves tanulmányúton volt Amerikában a heves viharokat kutató Coloradoi Nemzeti Park Laboratóriumában.
 Már Madridban éltem, amikor az õ tankönyvébõl tanultam, és megértettem, mennyire mások vagyunk. Az „idõjárásban élõ ember” - ha helyesen értelmezzük a kifejezést - én vagyok. Õ tudós. Érzékeny, szemlélõdõ, de tudós, akit a megismerés minden újabb felvillanása boldogsággal tölt el, hiszen még közelebb kerülhet a titkuktól szinte már teljesen megfosztott hegyi viharokhoz. Imádja õket, és egész életét a kutatásukkal tölti, hogy õ és hogy mások is még többet megtudjanak róluk, habár az már majdhogynem lehetetlen. Vagyis inkább azért, hogy mindenki tudjon mindent. Számomra az idõjárás kép, egy állandóan formálódó festmény. Jól kiismerem magam benne, és szeretem. Még ma is képes vagyok hosszú órákat eltölteni meteorológiai térképek felett. Szeretem Tiziano és Cézanne képeit is, örömet szereznek. Bár, ha ezek mellé a térképek mellé tenném õket, nem tudom, melyiküket választanám. Bármilyen idõjárás megfelel - nap, hó, jég, fagy, de a legjobban az esõt szeretem, és ha rögtön utána hirtelen lehûl –, benne élek. Ebben anyámra ütök. Bár õ Tiziano, Cézanne és a meteorológiai atlasz között nem sokat tétovázna. De egy Francis Bacont otthagyna érte. Mert szereti apát. Meg azért is, mert Bacont gyûlöli.

Talán nyolc éves lehettem, amikor anya hozott egyet San Sebastiano-ból, ahol máig mûvészettörténetet tanít a képzõmûvészeti középiskolában. Az elsõ kirakósomat. Egy puzzle-t. Életem második számú szenvedélyét. A meteorológia, a hosszú séták  és a modern festészet, ezek, mondjuk így a szerelmeim. A puzzle szédület. Az elsõ naptól kezdve.
 Az elsõ szenvedélyem a magány. Szabadon lélegzem benne, mint a sûrû esõben. Elképzelni sem tudom, hogy ne legyen. Olyan természetes számomra, mint a templom hûse. Néha, mikor hirtelen eláraszt, úgy tûnik, maga vagyok a megtestesült magány. Aztán nevetek ezen a fennhéjázáson.
 Az elsõ kirakóson egy kis bika volt, a réten legelészett, és apró, sötét szemei voltak. Elõször és utoljára raktam össze valamit a papírdobozon látható ábra szerint. Anyát megkértem, hogy ezentúl, ha puzzle-t hoz, a dobozát mindig dobja el, és a kartondarabkákat csak a nejlonukban adja ide nekem. Nem tudtam mit állítok ösze. Tíz, tizenegy éves koromig így több száz feladványt oldottam meg: állatok, madarak, hegyormok és hírességek képeit, térképeket, nem is tudom, mit még. Aztán áttértem a fakirakósra. A játék kitalálóinak itt már az a szándéka, hogy az ember tényleg ne sejtse, mivé áll majd össze a dolog. Ez valami egészen más volt, egymásba illeszteni két fadarabot kiszámíthatatlan vájatok mentén. Igen, mint amikor a lövedék célt ér. Ugyanaz a tisztaság, ugyanaz a csend. Csak idõ kérdése volt, hogy mikor olvadnak össze a puzzle-lel anya képei és apa viharai. És a magány. Akkor még nem tudtam, hogy ez a légies dáma kéz a kézben érkezik a gonosszal.

A nevem Petr Benolol, a legelhagyatottabb és leggyönyörûbb szigeten élek, amelyet ismerek. Éppen az idõjárás katlanában. Bérgyilkos vagyok.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu