Amikor a Tvar világra jött, azaz, amikor a szerkesztõség új vezetõsége úgy döntött, hogy a Kmenbõl Tvart csinál, tisztában voltunk azzal, hogy ez az új helyzet nem lesz könnyû. Tudtuk, hogy egy olyan folyóiratot veszünk át, amely a jelen körülmények között is egy ideig még magán fogja viselni múltjának bélyegét. Tudtuk, hogy óriási mennyiségben születnek majd folyóiratok, amelyek vetélytársaink lesznek, akár azáltal, hogy irodalmiak, vagy éppen azáltal, hogy nem azok. Talán azt is sejtettük, hogy nem egy olvasónak döntenie kell majd: folyóiratot vegyen vagy inkább vajat. Azt azonban nem gondoltuk volna, hogy a közel 40 ezres példányszám egy év alatt a negyedére fogyatkozik, és továbbra is csökkenõ tendenciát mutat. Ennek talán az az oka, hogy a Kmen jobb folyóirat volt, mint a Tvar, Trestík pedig nem olyan rátermett, mint Sys. Talán, de inkább bizonyosan, nem kis szerepet játszott ebben a tehetetlenségérõl híres PNS, amely nem mindennapi alapossággal kidolgozott szabotázs-rendszerrel rendelkezik atekintetben hogyan ne adja el az újságokat és folyóiratokat, és így hozzájáruljon azok tönkremeneteléhez. Õszintéknek kell azonban lennünk magunkkal szemben, és be kell ismernünk, a potenciális olvasók jelentõs hányadát egyszerûen nem érdekeljük többé. És csak remélhetjük, hogy az olvasóknak nem arról a részérõl van szó, akik valódi érdeklõdést mutatnak az irodalom iránt.
 A forradalom elõtt, a husáki normalizáció áldásos korszakában a mûvészet gyakran helyettesítette az amúgy nem létezõ társadalmi mozgást, ugyanakkor azonban még a mûvészet berkeiben is csak hébe-hóba történt valódi esemény. Létezett néhány folyóirat, s az iskolák, a munkahelyek szívesen vásárolták õket – a felvilágosításra és az ideológiai nevelésre szánt pénzbõl. A színházi elõadásokat, a filmeket, a lázadó jellegû kiállításokat mindenki figyelemmel kísérte, annak reményében, hogy ha már a politikusoknak nem, akkor legalább a mûvészeknek lesz mersze tenni „valamit”. A legapróbb rejtett jelentések keresésének és az esetleg jelen sem lévõ értelmek felismerésének aranykora. A sznobok aranykora. November után  a helyzet egy csapásra megváltozott. A politikai színház egyszerre érdekesebb lett, mint a mûvészeti fikció. A társadalomban „figyelemre méltóbb” a szlovákokról vagy a választásokról beszélni, mint az irodalomról. Egy ideig még megérte a Lidové novinyt vagy a Literární novinyt olvasni, a Távkihallgatás vagy a Pléhkatonák egy-egy példányát hajkurászni, csakhogy mostanra ezek az emigránsok és disszidensek úgy elszaporodtak, hogy senki nem kapja fel a fejét rájuk. Esetleg még a pornó vagy egy mikrohullámú sütõ beszerzése lehet érdekes.
 Úgy tûnik, hogy a cseh sznob mint kulturális tényezõ csütörtököt mondott, és amatõr politikussá változott, aki az irodalmat olyasvalamiként fogja fel, ami nélkül egyelõre, a nadrágszíj egyre erõsebb szorítása közepette, el lehet boldogulni. Immár másodjára használtam a sznob kifejezést, és hangsúlyoznom kell, semmi esetre sem becsmérlõ szándékkal. Léteznek ugyanis olyan emberi tulajdonságok, amelyeket a köztudat tévesen negatívnak könyvelt el, annak ellenére, hogy ezek és viselõik megbecsülést és támogatást érdemelnének a gúnyolódás helyett. Már hosszabb ideje foglalkozom a gondolattal, hogy megírjak egy értekezést, amely egészen rehabilitálná a sznob-jelenséget, és rámutatna a jó mûvészet terjesztésében betöltött nélkülözhetetlen szerepére. Mára azonban meggyõzõdtem róla, a sznobot nem elegendõ csupán védelmezni, hanem közvetlenül meg is kell szólítani, és emlékeztetni társadalmi felelõsségére.
 A szótárak meghatározásai szerint sznob az, aki felszínes érdeklõdést tanúsít minden modern és társadalmilag elõkelõ dolog iránt, különösképpen a kultúra és a mûvészet terén. Az ilyen jellemzések súlypontja nyilvánvalóan a „felszínes” szón nyugszik. Azzal, hogy valakit sznobnak nevezünk, nem azt állítjuk, hogy nem kvalitásos vagy éppen rossz dolgok mellett áll ki (a sznobok rendszerint kifinomult érzékkel rendelkeznek minden iránt, ami jó lehetne),  „csupán” tudtul kívánjuk adni, hogy az adott ember – tõlünk eltérõen – elismer, dicsér és népszerûsít valamit, amihez az ég adta világon semmit sem ért. Másképpen szólva, a sznob szóval kifejezzük a felsõbbrendûségünket butuska embertársunk fölött, aki – bár a mûvészetnek szenteli magát – korántsem ért hozzá oly jól, mint mi.
 Szép lenne, ha létezne ideális társadalom, amelyben nem lennének sznobok, amelyben senkinek nem kellene megjátszania magát, mert mindenki, de tényleg mindenki, spontán módon, egészen és mélyen értene a legjobb mûvészethez. Csakhogy ilyen társadalom – szerencsére – soha nem létezett, és nem is fog létezni. Nem jobb tehát, ha valaki felszínesen foglalkozik a mûvészettel, mint ha ügyet sem vet rá? És vajon nem jobb-e, ha egyesek olyan véleményt adnak tovább, amelyet nem értenek, mert a náluk bölcsebbektõl hallották, vagy valamely könyvbõl olvasták ki, annál, mint ha a focimeccs utáni csetepaték rendszeres résztvevõi lennének?
 Egyébként pedig valljuk be, hogy mi mindannyian, akiknek van némi közünk a mûvészethez, egy kissé sznobok vagyunk. Idõnként mindegyikünk úgy tesz, mintha értene valamihez, amihez pedig mit sem konyít, hogy olvasott valamit, amit nem olvasott, hogy tetszik neki valami, ami valójában nem is tetszik. Mindannyian igyekszünk elkerülni, hogy bizonyos emberek elõtt lejárassuk magunkat – például azáltal, hogy bevalljuk, ez vagy az a könyv unalmas volt. Még velünk is megesik, hogy hozzájárulunk egy-egy olyan regény felmagasztalásához, amelyet nemcsak hogy mi nem olvastunk, de még a magasztalók közül sem olvasott senki. Mindez komolytalannak tûnik? Önökkel még nem fordult elõ? – De hiszen normális jelenségrõl, a neveltetésünk szerves részérõl van szó. Már az iskolában megtanultuk mondani és hinni, hogy ez meg ez a mû utolérhetetlen értéket képvisel, anélkül hogy mindezt saját tapasztalatunkkal támaszthattuk volna alá, vagy megérthettük, illetve elfogadhattuk volna.
 Csupán egy maroknyi olyan ember él, aki egy adott társadalomban egészen a mûvészetnek szenteli magát, és azt csaknem teljességében érti is. A sznob pótolhatatlan szerepe abban áll, hogy hidat képez e kicsinyke csoport és a lakosság fennmaradó része között. Azáltal, hogy dicsér és népszerûsít, anélkül, hogy tudná mit, a misszionárius szerepét tölti be. Azáltal, hogy hajlandó megvásárolni vagy anyagilag támogatni olyan dolgokat, amelyekrõl másoktól hallotta, hogy jók, mecénási kötelezettségeket vállal. A történészek sok példát hozhatnának arra, milyen jelentõs szerepet játszottak a történelemben a mecénások és adományozók, ugyanakkor szembeötlõ, hogy inkább sznobizmusból, kérkedésbõl és dicsekvésbõl nyitották meg kincseskamráikat, semmint a mûvészet iránt érzett tiszta szerelembõl. És éppen a sznobok tartottak udvarukban mûvészeket, szerveztek szalonokat és egyéb tiszteletreméltó intézményeket, amelyek az egyes irodalmak életében (a csehében sajnos nem) hosszú idõkön át rendkívüli jelentõséggel bírtak. A gazdag mecénások hiánya a mai Csehországban általánosan érezhetõ. Nem egy hitvallást olvastam már, amelyek szerint talán egyszer, hamarosan, elérkezik az idõ, amikor ismét lesznek gazdag embereink, akik hajlandók lesznek áldozni a jó ügyért. Mindazonáltal a mai cseh kultúra nem csupán a milliomosok hiánya miatt sínylõdik. A színházak és a folyóiratok nem igényelnének ily nagy mértékû állami támogatást, ha nem feledkezett volna meg róluk, vagy inkább nem gyûlölte volna meg õket a hétköznapi, egyszerû sznob.
 Térj vissza, kedves sznob!

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu