(RÓMA) – Bevallom, hogy filozófiai konfliktust idéz elõ bennem, ha génmanipulált organizmusokra, GMO-kra gondolok. De vajon nem épp azok-e a filozófiai kérdések, amelyek rendszeresen és elkerülhetetlenül konfliktushoz vezetnek? Ha megkérdeznek, hogy híve vagy ellenzõje vagyok-e bizonyos genetikai manipulációknak, kétértelmûen válaszolok.
Egyik felem teljesen felvilágosult, a másik tele van romantikus nosztalgiával. (De vajon közülünk, modern emberek közül ki az, aki csak és kizárólag felvilágosult vagy csak és kizárólag romantikus? Nem volna-e szörnyû egy ilyen ember?) A racionális és a felvilágosult Sergio Benvenuto azt mondja: „Az a fontos, hogy a génmanipulált élelmiszert tudományos módszerekkel nagyon szigorú ellenõrzésnek vessék alá. Ha kimutatják, hogy a GMO-k az egészségre nem ártalmasak, akkor semmi okot nem látok a betiltásukra vagy a bojkottálásukra. Elég, ha a felhasználót a csomagoláson tájékoztatják arról, hogy génmanipulált termékrõl van szó. Lehet, hogy a génmanipulált élelmiszerek a természeteseknél kevésbé ízletesek, akkor a felhasználó ízlése – vagyis a piac – fog dönteni felõlük. A GMO-khoz eleve és kritikátlanul bizalmatlan módon viszonyulni azonban babonaság.”
Tudjuk, hogy minden jelentõs technikai újítás kezdetben mindig félelmet és bizalmatlanságot váltott ki a konzervatívokban. Nem jelentette-e ki XVI. Gergely pápa, hogy a vonat az ördög csinálmánya? Az antikvitásban a moralisták az akkoriban avantgárd találmánynak számító tükröt is elátkozták, mert növeli a nõi hiúságot. Az elfogult ellenzés ma nem annyira a Cato-hívektõl, pápáktól és ajatollahoktól jön, inkább a globalizáció olyan típusú ökológiai ellenfeleitõl, mint a francia José Bové: az ördög nem bukott angyal többé, hanem a technikai haladás multinacionáléja. Ennek konklúziója: az ökológiai bizalmatlanság a GMO-kkal szemben nem más, mint a konzervativizmus egyik formája, amely utálja a modernitást, mert benne a technotudomány uralkodik, és megfordítva: utálja a technotudományt a modernsége miatt.
De van még egy másik Sergio Benvenuto is, a romantikus: akinek már annak puszta gondolatára is felfordul a gyomra, hogy génmanipulált epret vagy paradicsomot (és hamarosan csirke és bárányhúst) egyen. Az az elképzelés, hogy a géntechnika meg tudja változtatni az élõlények biológiai struktúráját – hogy tehát a természet mesterséges emberi alkotássá válik –, mélységes zsigeri viszolygást vált ki az emberbõl. Pascal szavaival: „L’etomac a ses raisons, que la Raison ne connait pas”, a gyomornak megvannak a maga okai, amelyeket az ész nem ismer. Az a kérdés, hogy vajon nem jogosak-e ezek a zavaros okokon alapuló félelmek? Nem lehetséges-e hogy a gyomor jobban érzi, hogy mirõl van szó, mint az induktív logikával és a Popper-féle falszifikációs elmélettel átitatott agytekervényeink? Mert az érzékeink is értékes információkat szállítanak nekünk. Vajon azok az emberek, akik félnek a repüléstõl, egy teljesen irracionális érzés áldozatai? Igaz ugyan, hogy statisztikailag egy repülõút kevésbé veszélyes, mint az autópályán való utazás, de egy - az emlõsök egy millió éves fejlõdése során kialakult - biológiai jelzés figyelmezteti az emberi pszichét, hogy veszélyes lehet a föld felszíne fölött tízezer méterre lebegni. Az érzékek a tudás bizonyos formái, amelyek nem feltétlenül hamisak, még ha a törzsfejlõdésben nem volt is elég idejük az új technikákhoz való alkalmazkodásra.
Az értelmes felvilágosult azt mondja: a génmanipuláció nem más, mint a természet olyan befolyásolása, ami a homo sapiens fellépésével (akit én inkább homo confectornak, azaz manipuláló embernek neveznék), már a tûz felfedezése óta megkezdõdött. Egy kovakõ megmunkálásától a géntechnikáig csak fokozati, nem lényegi különbségekrõl volt szó: az ember mindig is mesterséges produktummá alakította át a természetet. Minden „természetes” termék, amit eszünk, termesztõk és parasztok gondos szelekciójának eredménye. A föld és a termékei nem kevésbé konstruáltak, mint az iparvárosok és az elektromos készülékek. A klementin, ami az olaszoknál most kezdi a mandarint kiszorítani, keresztezés eredménye, Tunéziában állították elõ. A vörös bélû klementin a vérnaranccsal végzett bölcs genetikai keresztezésbõl származik.

Hübrisz és alázat
Valami mégis arra figyelmeztet a zsigereinkben vagy a szívünkben, hogy itt transzgresszió, egy határ átlépése történik. A görögök azt mondanák, hogy a géntechnika a hübrisz bûnébe esik, azaz hogy túl messzire ment el. A hübrisz túlzást jelentett, mértéktelenséget, zabolátlanságot, arroganciát, a határok áthágását. Az igazi oka például annak, hogy miért ellenzik olyan sokan az atomenergia békés felhasználását is, a hübrisztõl való egyszerre etikai és metafizikai alapú félelem: valami faustit, vétkes dolgot látnak abban, hogy az anyag belsõ hasadásával próbáljunk energiát elõállítani. Az atomenergia félelmet kelt, mert csal: nem fair, nem tisztességes színben tûnik fel, mint egy biciklista, aki doppingolja magát, hogy nyerjen. Hasznos energiát nyerni a napból, az természetes, tisztességes, lojális dolog, de a földi anyag felbontásával elõállítani merõ hübrisz. Így örökli az ökológiai mentalitás - az atomenergia vagy a génmanipuláció elutasításával - a katolicizmus morális ösztönét: amikor az egyház megtiltja az óvszer használatát, emögött ugyanaz a félelem rejlik technikai és mesterséges elemeknek az animális és eredendõ szerelmi aktus spontaneitásába való beavatkozásától.
 A géntechnikailag manipulált termékek gazdasági hasznosságára vonatkozó összes érv sem fogja soha meggyõzni azokat, akiknek az az érzésük, hogy itt valami szent dolognak, nevezetesen az élõlények genetikus kódjának a szekularizálása, megszentségtelenítése folyik. Képileg szemléltetve a természet egy nagyvonalú nõ, akit a génsebészet útján megerõszakolnak: az intimszférája iránti tisztelet hiányáról, és saját akarata semmibevételérõl van szó. Sokakat nyugtalanít az a gondolat, hogy megváltoztatják az élõlények természetes szubsztrátumát, mert bennük megvan az, amit a görögök aidosznak neveztek.
Az aidoszt rendszerint szégyenérzetnek fordítják, de a fogalom túlmegy a mi erkölcsösség fogalmunkon: tiszteletet, félelmet, alázatot jelent a feljebbvalóval vagy az idõsebbel, a másikkal szemben. Hésziodosz azt mondja, hogy az ember két Zeusz által Hermésszel neki juttatott adomány segítségével lépett ki a vadság állapotából a társadalmiság állapotába: ez a diké (igazságosság) és az aidosz (kölcsönös tisztelet). A jog, amely mindig formális és elvont, nem elegendõ a városállam mûködéséhez. Erkölcsösségre is szükség van, azaz a mások iránti tiszteletre. Aidosz azt jelenti, hogy a másikat meghagyom a tõlem való áthidalhatatlanságában, lemondok arról, hogy manipuláljam, hogy kihasználjam - ez a visszafogott distancia a másikhoz tart vissza attól, hogy végsõ esetben megöljem vagy megerõszakoljam, énem saját körébe vonjam vagy felebarátaim körébõl kitaszítsam.
A Phaidrosban Platón leírja az emberi lelket (pszichét), a pederaszta vágy szolgál modellként. Az örökké vágyakozó lélek olyan, mint egy kettõsfogat egy kocsihajtóval és két lóval, egy fehér és egy fekete ménnel. A kettõs fogat lelket egy még sima arcú szép ifjú húzza, a másik mén - hitvány és féktelen - szeretne ráugrani (hogy azt tegye vele, amit - szakértõi vélemények szerint - az athéni pederaszták tettek a társukkal), ha nem volna ott a fehér mén. Ez a fehér derék ló, mert részesül mind a sophrosynébõl (józanság) mind az aidoszból: ezért „tiszteli” a kívánt ifjút. Mutatis mutandis a lélek, amely szereti az igaz dolgokat, nem próbálja birtokba venni, csak arra szorítkozik, hogy csodálja és szemlélje õket. Platón óta hisz a nyugati gondolkodás egy része - amelyet én romantikusnak hívok - abban, hogy az embernek aidosszal kell rendelkeznie ahhoz, hogy eljusson az igazi dolgokhoz: nem rávetni magát a tárgyakra, hogy használja, hanem tiszteletben tartani õket, megõrizni tõlük egy bizonyos távolságot, ami érintetlennek, szabadnak hagyja meg õket. Ezt nevezném a természet plátói szeretetének: hevesen vágyakozni rá anélkül, hogy elfogyasztanánk. Egy freudista ezt nagyvonalú önkasztrálásnak nevezné: ha lemondunk arról, hogy behatoljunk a másikba és használjuk õt, akkor tudjuk csak végtelenül megérteni és szeretni.

Némi nyugtalanság
Az élólények öröklött tulajdonságait nem tisztelni - az aidosznak ez a rettenetes hiánya - tehát sokak számára erkölcsileg tûrhetetlennek látszik. Végül, ahogy ezt könnyû megjósolni, valamennyien az értelmünkre fogunk hagyatkozni: idõvel kiderül majd, hogy a géntechnika megoldja az éhezés problémáját, mert kitûnõ és hosszú ideig eltartható élelmiszert tud elõállítani nagyon sok afrikai számára, akik ma ezrével halnak éhen. Az õsrégi bizalmatlanság leküzdése után az emberek be fogják látni, hogy a génmanipulált élelmiszerek kevesebbe kerülnek, és talán még ízletesebbek is. A gazdasági hasznosság kritériuma túl fogja szárnyalni a plátói félve tisztelést, ami visszatart bennünket attól, hogy teljesen leigázzuk a dolgokat. Ebben könnyû a prófétát játszani: ahogy ma a katolikusok utaznak vonaton és használják az óvszert, úgy fognak rövidesen az ökológia hívei  is génmanipulált élelmiszert enni. De az észnek ez a gyõzelme egyben vereség is lesz, lemondás a mélyen a bensõnkbõl fakadó természet-tiszteletrõl, ami talán mélyebb és fundamentálisabb, mint isten tisztelete, lehet, hogy annak is ez az alapja.
 Még ha tehát az észt azt mondja is, hogy a géntechnikusok fognak gyõzni, fontos, hogy legalább beismerjük, hogy tartunk ettõl az elõrelátható gyõzelemtõl. Ugyanúgy, ahogy talán az is jó jel, hogy ma még sok ember tart a repüléstõl. Ez a repülésfóbia kellemetlen, de igazi. Nem azt tartom megvetendõnek, hogy elfogadjuk a géntechnikát, hanem ha még dicshimnusszal is kísérjük amint gátlástalanul szétszedi az életet: a ma elfogadható egyetlen felvilágosult magatartás, ha aggályokat támasztunk minden ésszerûség ellenére és minden ésszerûség alapján. A racionalitás gyõzni fog, de fontos, hogy ez a gyõzelem félelmet ébreszt bennünk, mert tudjuk az árát: hogy az ember nemcsak a természetes dolgoktól választja el magát, hanem a saját természetétõl is, attól, ami az ember eddig volt. Elkerülhetetlen, hogy vétkezzünk, de ez a vétek legalább - ha isten is úgy akarja - legalább egy kis nyugtalanságot váltson ki bennünk!

(Hasonlítsuk a lelket szárnyas fogat és kocsisa együttes képességéhez... a mi vezetõnk kettõs fogatot hajt... Platón Összes Mûvei, Európa, 1984. II. k. 754-755)

BAUMAN, Zygmunt
„Biológia és modernitás”
Magyar Lettre Internationale, 31

„Nosztalgia”
Magyar Lettre Internationale, 36

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu