Eliot Weinberger
Négy héttel késõbb

(NEW YORK) - Miután elrendelte Afganisztán bombázását október 7-én, George Bush kiment a gyepre golfozni és játszani a kutyájával. Szeptember 11. után is változatlan maradt a szokásos idõbeosztása, délután hatig dolgozik, négyszer egy héten, péntekenként délben pedig elmegy hosszú hétvégére a birtokára vagy a Camp David-i nyaralóba. Soha még amerikai elnök nem látszott válsághelyzetben ennyire kipihentnek.
A Tomahawk irányítható rakéták és az F-14-es, F-16-os, B-52-es, B-1-es és B-2-es repülõgépekrõl ledobott bombák mellett az Egyesült Államok 37.500 „humanitárius napi adag” csomagot is ledobott, amelyek nedves kéztörlõkkel is ellátott ebédeket tartalmaznak - mindezt egy olyan országba szánták, ahol négymillió ember éhezik. A csomagokban mogyoróvajkrémes és zselés szendvicsek voltak. A mogyoróvajkrémes szendvicsek szimbolikus jelentõséggel bírnak a Bush-famíliában.
Ifjabb Bushról tudható, hogy ez a kedvenc étele. Az idõsb Bush pedig röviddel elnökké választása után a következõ szavakkal vázolta jövõképét: „Meg kell õriznünk Amerikát olyannak, amilyennek egyszer egy gyerek nevezte ‘ez van a legközelebb az éghez’. Ahol sok napsütés van, jó strandok és mogyoróvajkrémes szendvicsek.”
Az akció eredeti nevét, „Végtelen igazságosság”, megváltoztatták, amikor muzulmán egyházi emberek szóvá tették, hogy csak Allah oszthat végtelen igazságot. Az új név, „Tartós szabadság” azt akarta sugallni, hogy az amerikai szabadság tartós, de most inkább azt jelenti, hogy az afgánoknak kell tartósan elviselniük az amerikai szabadságot.
Bombázzuk Afganisztánt büntetésbõl, mert az a feltevés, hogy a terroristákat, akik megtámadták a Trade Centert és a Pentagont, Afganisztánban fogadták be és képezték ki az akciójukra. De mindeddig nincs bizonyíték erre az állításra. Az viszont bebizonyosodott, hogy a terroristákat Floridában fogadták be és készítették fel az akciójukra.
Bombázzuk Afganisztánt, hogy megdöntsük az elnyomó tálib rezsimet, amely nem nagyon érdekelte az Egyesült Államokat szeptember 10-ig. Ennek érdekében támogatjuk az Északi Szövetség „szabadságharcosait”, akiknek az uralmát 1992 és 1996 között testvérháborúk, a szövetségesek váltogatása, árulások és polgári személyek tízezreinek a halála jellemezte.
Vagy pedig - ami nevetséges volna, ha nem volna ilyen szomorú - az afgán király újbóli trónra lépését támogatjuk, aki most 86 éves, és sosem volt híres a vezetõi képességeirõl. A tálibok azonnal rendet csináltak az országban, bármilyen szörnyûségeset is: nyilvános kivégzéseket tartottak társadalomellenes bûnökért, de nem voltak tömegmészárlások. Röviden: a tálibok rosszak, de az alternatívák se jobbak.
Ahhoz, hogy igazolni lehessen a katonai fegyverkezést és beavatkozást, törvényen kívüli bûnözõk egy kis csoportjából nagyszabású ellenséget kellett csinálni. A gépeltérítõk tényleges háttere ismeretlen, de feltételezhetõ, hogy legalábbis ideológiailag közel álltak Oszama bin Ladenhez, számos terrorista csoport egyik vezéréhez. Bin Ladent, nyilván nagy megelégedésére, megtették minden, az al-Kaída hálózatban szorosan összekapcsolt és megszervezett terrorista csoport legfõbb szellemi atyjává, ezt a csoportot pedig úgy állítják be, mint egy nemzeti kormány, a tálibok szerves részét, amely rendelkezik egynéhány, ha nem is sok, hagyományos katonai célpontnak nevezhetõ objektummal.
Ha már kitalálta az ellenséget, a hadsereg természetesen kénytelen felnagyítani ennek az ellenségnek a képességeit, ez a forgatókönyv jól ismert a hidegháborúból. A hadsereg vezetõi számára felfoghatatlan, hogy a mi dollármilliárdokba kerülõ high-tech fegyverzetünkkel szemben az „ellenség” egy tucat dobozvágó késsel támadott, és nyert csatát. Ezért kellenek a további rémmesék a vegyi és biológiai fegyverekrõl, holott semmi bizonyíték arra, hogy bármely terroristának volnának ilyenek a birtokában vagy hozzá tudnának jutni.
A terrorista támadásokra felelõ büntetõ akciók (Líbia, 1986, Szudán és Afganisztán, 1998) polgári lakosokat öltek meg, erõsítették az Amerika-ellenes érzéseket, láthatólag nem tudták megállítani a terrorizmust, és valószínûleg inkább új szimpatizánsokkal erõsítették a terroristák sorait. A terrorizmus bûncselekmény, nem pedig katonai tevékenység, nem lehet felszámolni, de lehet enyhíteni megelõzõ biztonsági intézkedésekkel és körültekintõbb felderítéssel, beleértve az országok közötti információcserét. Például a Trade Center elleni 1993-as bombamerényletet meg lehetett volna elõzni, ha az FBI lefordította volna azt a több doboznyi levelet, dokumentumot és magnókazettát, ami már a birtokukban volt. De külföldiül voltak, és a fiúk nem strapálták magukat.
A terrorizmusnak azért is lehetetlen véget vetni, amire egy transzparens utalt néhány hete pakisztáni tüntetõk kezében a következõ utópisztikus felirattal: „Amerika: gondolkodj el azon, miért gyûlöl a világ”.
Ahelyett, hogy megpróbálnák megtalálni és nemzetközi bíróság elé állítani a felelõs bûnösöket, a dominóelv esetleges mûködésbe lépésének vagyunk kitéve: Pakisztánban Musarraf tábornok felajánlotta, hogy támogatja az amerikai katonai intervenciót, bizonyos szankciók feloldása és milliók kilátásba helyezése ellenében, külföldi és katonai segítség formájában. Csakhogy a pakisztáni hadsereg számos tagja az afgán-orosz háború veteránja, vagy azok tanítványa, és mint ilyen, rokonszenvezik bin Ladennel. Hogy elkerüljön egy államcsínyt illetve polgárháborút a saját országában, Musarraf kénytelen lesz egyesíteni az országot egy közös ellenséggel szemben, ami csakis India lehet, a csatatér pedig, mint már egy jó ideje, Kasmír. A hindu fundamentalisták uralma alatt álló India pedig nyíltan kifejezésre juttatta, hogy követni szándékozik az amerikai példát, és megtámadja a kasmíri terrorista csoportokat, amelyeket Pakisztánban fogadnak be és képeznek ki. És persze mindkét országnak van atombombája. (A tavalyi elnöki kampány idején Bush, amikor megkérdezték, nem tudta megnevezni Pakisztán és India vezetõit. Most már talán tudja.)
Üzbegisztánban, amely beengedi az amerikai csapatokat, az Iszlám Mozgalom gerillái, akik Iszlam Karimov diktatúrájának megdöntésén buzgólkodnak, bizonyára követõkre találnak, ami kiprovokálhatja az orosz beavatkozást, s ez újabb Csecsenföldhöz vezethet. Az amerikai támadások újabb erõket toborozhatnak a folytatódó csecsen háborúba, és azoknak a muzulmánoknak a soraiba is, akik Kína Xinjiang tartományában irányítanak egy szeparatista mozgalmat.
A palesztin rendõrség tegnap megölt olyan palesztin fiatalokat, akik bin Laden mellett tüntettek. Arafat tekintélyének megingása, ami már bekövetkezett, olyan katonai csoportok megerõsödésével jár együtt, amelyek újabb intervenciókat fognak kiváltani a rettenetes Ariel Saron részérõl, aki máris megbízta az Egyesült Államokat az arabok „pacifikálásával”. A muzulmán világban a védtelen afgán parasztokat mészárló amerikai katonai erõk réme csak tovább szítja a radikális iszlám fiatalok elszántságát, amely számos rendszert fenyeget az autokratikus Szaúd-Arábiától kezdve, amelyet bin Laden azért akar megdönteni, mert beengedte az amerikai hadsereget az iszlám szent földjére, egészen Egyiptomig és Törökországig, amelyeket máris fenyegetnek a fundamentalista mozgalmak. Idõközben az FBI, a lakosság iránti megszokott érzékenységével kijelentette, hogy most „száz százalékos biztonsággal” kijelenthetõ, hogy újabb terrorista akciók lesznek az Egyesült Államokban.
A terrorizmusellenes háborút Cheney alelnök fogja vezényelni, ugyanabban a stílusban, ahogy az Öböl-háborút csinálta: titokban és a média teljes ellenõrzésével. (Tegnapi sajtótájékoztatóján Rumsfeld védelmi miniszter háromszor is mondta a riportereknek, hogy ne idézzék õt, bár a sajtóértekezletet élõben közvetítette a CNN.)
Az amerikai sikereket el fogják túlozni - az Öböl-háború Orwell 1984-ére emlékeztetett a diadalmas gyõzelmek naponkénti bejelentésével - , de remélhetõleg a nyugati média, legalábbis az Egyesült Államokon kívül - nem hagy megint hülyét csinálni magából. Majd meglátjuk, hogy a tálibok elég ügyesen bánnak-e a médiával ahhoz, hogy felkeltsék a világ rokonszenvét saját veszteségeik felnagyításával, vagy továbbra is konokul úgy tesznek, mintha semmi bántódásuk sem esett volna.
Bin Laden azonban váratlanul médiazseninek bizonyult. Sikerült valóban „terrorizálnia” a Nyugatot, és jelentõsen megnövelni a tényleges hatalmáról kialakult benyomást - amely mindeddig csekély volt - azzal, hogy megtervezte egy hollywoodi katasztrófafilm elviselhetetlen realitásba fordítását (vagy legalább is tõkét kovácsolt belõle). Azzal a videóval pedig, amelyet két napja, közvetlenül a bombázás megkezdése után tett közzé, s amelyen õ maga szerepel, zseniális módon idézte fel a muzulmán hagyomány egyik nagyrabecsült alakját: a bölcs, aszkéta barlanglakó szentet. Üzenete, képi világában és szövegében egyaránt felért a televíziós hirdetések közvetlenségével, nem lehetne ugyanilyen közvetlenséggel cáfolni: Mi egyszerû hívõ emberek vagyunk, õk pedig a szörnyetegek, akik lebombázták Hirosimát, megöltek egymillió gyereket Irakban, és most minket fognak megölni Afganisztánban.
Bin Laden ezen a felvételen emlékeztetett az oszmán birodalom vereségére. Õutána fõ stratégája, Ajman al-Zawahirí következett az egyiptomi Iszlám Dzsihádtól, aki „az andalúziai tragédiát” idézte fel, a mórok kiûzetését Spanyolországból. Az egyik oldalon azt hiszik, hogy ez a háború négy hete kezdõdött, a másikon, hogy már ötszáz éve folyik.
Van még valami: két embert ismertem, akik meghaltak szeptember 11-én; sokan mások voltak a barátaim barátai. Mindeddig õk a többi hatezerrel együtt egy hihetetlen méretû bûntény ártatlan áldozatai voltak. De ahogy figyeltem a tüntetések jeleneteit szerte a világban, rájöttem, hogy a halálukkal valami mássá váltak. Immár háborús veszteségek, számok egy növekvõ számoszlopban, olyan névtelenül, mint az afgánok, akik meg fognak halni az amerikai bombázások során. Nem gyilkosság áldozataiként tartják számon õket, hanem úgy fogják beállítani õket mindkét részrõl, mint akik egy ügyért haltak meg. Azzal, hogy halálukat még több halállal bosszulják meg, Bush, Cheney, Rumsfeld, Rice és Powell saját halottaink ártatlanságát öli meg, miközben más földön gyilkol.

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Bibliográfia

WEINBERGER, Eliot
„A Zókalón”
Magyar Lettre Internationale, 31

„Izland”
Magyar Lettre Internationale, 38


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/