1 Daniela Schmeiss
Daniela Schmeiss nem áll másból, csak egy hosszú arcból, ebben a szomszédai mind egyetértenek. Amikor az üzletben lehajol az alsó polcokhoz, mert a vevõ a kis filigrán, Kérjük-nem-kézbe-venni!-Forduljon-bizalommal-a személyzethez!-üvegelefántokat szeretné megcsodálni, Schmeiss égszínszürke szemei majdhogynem túlérnek a barna futószõnyegen. Aztán szemébe húzza a sapkáját, és egy pillanatra biztonságban érzi magát, mintha érvényes lenne a rég elmúlt gyermekkor hiedelme: ha én nem látlak téged, akkor te sem látsz engem. A „te" munkanapokon a vevõkre vonatkozik, néha pedig mindenkire. Az arc nem csupán a leghosszabb Daniela testén, hanem a legnehezebb is, ezért állandóan lefelé húzza az egész nõt a Föld középpontja felé. Az ilyenkor nyáron kipirult, izzadságtól fénylõ hosszú arcot aprócska, gömbölyû agy ellensúlyozza, és az az egész, amit általában fejnek hívnak, a mintegy múzeumi tárolásra konzervált, összeaszott testállványon nyugszik, melynek tulajdonosa Schmeiss, Daniela, 38, egyedülálló anyuka öt és fél éves fiúgyermekkel, és hajadon, ahogyan ez már régi személyi igazolványában is állt. Az új személyiben már nem tüntetik fel a családi állapotot.
Ma július 31. van, Daniela utolsó napja a SKANDINÁV ÉLETMÓDban; a reggel egyelõre munka nélkül telik, a forróság viszont máris nagy. De figyelem, valaki nézelõdik az üzletben, valaki látványos észrevétlenséggel tekergeti a nyakát az árcédulák után: „Elnézést, kisasszony",  mondja, „az a tigris ott fent... lenne olyan kedves...?" A vevõ egy Schmeiss Danielához hasonlóan alacsony nõ, ráadásul fulladozik, hangosan liheg, száját eltátja az erõlködéstõl, ahogy a szavakat képezi; a legfelsõ polcon álló tigris Daniela kisasszony nélkül elérhetetlen. Így aztán Daniela feláll a sámlira, leveszi a tigrist, és elmondja, amit eladónõként megtanult elmondani: „Nagyon szép darabot sikerült kiválasztania, ez a tigris porcelánból van, Finnországban készült, kézzel festett; rá van írva, látja, itt, a cédulán". Daniela odanyújtja a nõnek, vegye el a tigrist, tessék! Ma minden ingyen van, szolgálják ki magukat!, szeretné odakiáltani neki, de nem szól egy szót sem. Az ízléssel rendelkezõ hölgy köszöni, egyelõre lemond a szagtalan, szelídített porcelántigrisrõl, esetleg máskor még benéz. Akkor én már nem leszek itt, vethetné közbe Daniela, így, ilyen egyszerûen, ez az utolsó munkanapom, talán kialakulna köztük egy beszélgetés; egy kíváncsi az elbocsátás okáról vagy egy együttérzõ a recesszióról, de a schmeiss-i udvariasság vagy csak a félénkség hallgat, mindenesetre a vevõ elbúcsúzik: „Adieu, kisasszony!"
Daniela azt mondja: „A Dieu, madame", húsz éve õ is volt au-pairként francia Svájcban, és azt gondolja, majd találkozunk a temetõben, urna urna mellett, vagy akárhol is ücsörög ez a dieu.
Daniela már végiggondolta, hamvasztást szeretne majd.
Az ajtó felett lógó csengõ csilingel, egy hullám forgalom áramlik a fülébe, a forgalomhullámból az N1 autópályán Genfbõl St. Gallenbe és vissza.
Leszáll a dobogóról, amit néha halkan, majdhogynem ellágyulva ó én mártíromnak nevez, és közben a Matterhornra gondol, idõnként ábrándozik a megmászásáról, 11 éves kora óta, tehát 27 éve, édesapjával, mint annak idején a 14 éves fiú a Zermatter-hegyvidék reklámfilmjében. A filmet évrõl évre megnézték a téliszünetben Wallisban, és apja, a freiamti sportbolttulajdonos, évrõl évre megígérte neki a Matterhornt, majd nyáron, jövõ nyáron, akkor majd elmegyünk együtt, ha nagyobb leszel, majd ha nagy leszel, ha idõsebb leszel, ha végre kinövöd ezt a lusta pubertásgúnyát, akkor, igen, majd akkor...
Az ígéret be nem tartásáért Daniela apja mindenesetre késõbb önként kifizetett háromezer frankot kárpótlásul.

2 Némelyek
...majd ha már nem úgy nézel ki, mintha lenyeltél volna egy karót, egy görbét, mondta Schmeiss apuka, amikor Daniela lánya még tényleg kisasszony volt, és csúnya arcot vágott hozzá, mintha Danielának nem lenne joga ehhez a görbebot-archoz, hiszen még fiatal; még most is viszonylag fiatal, legalábbis ha figyelembe vesszük a várható élettartamát: svájci nõként vakmerõ évszázadunk vége felé a statisztika szerint további 40,23 évre számíthat. Némelyek egyetértõleg bólogattak az apa panaszát hallva, a római történelem szomszéd professzorasszonya például, õ már húsz évvel ezelõtt magas sarkú cipõt ajánlott Danielának, ez kiegyenesít, és szükségképpen finomítja a járást. De a Signora, a professzorasszony sosem annak nevezett takarítónõje is osztotta Schmeiss apuka véleményét. „Az én szakmámban is szükség van gerincre", állította a Signora. „Képzelje csak el, amikor a professzor urat egy reggel az íróasztalán fekve találtam, olyan nyugodtan és annyira elõreborulva." A Signora elmosogatta a whiskey-s poharat a tablettamaradékokkal a konyhában, rendet tett az íróasztalon, a halott professzor úr fejét letakarta a kötényével, és értesítette a rendõrséget; és mindez pont augusztus elsején egy kora reggeli órában, amikor este a professzorasszonynak ünnepi beszédet kell mondania a freiamti faluban.
Habár érthetõ, hogy némelyek nem szívesen vannak Daniela testének közelében, talán mert túlforrósodott fáradtságot áraszt magából, és annyira kilátástalanul égeti magának a szénhidrátokat, az tény, hogy ugyanilyen némelyek régebben ugyanilyen karókkal igazgatták õt helyre, amilyeneket most zavarónak találnak a testében; és ezek a némelyek régebben és ma is apa és anya és tanár és tanárnõ és füvet nyíró szomszédok a családiház- vagy társasháznegyedben, azzal az istennel együtt, akit már évtizedek óta imádnak, a törvényesen szabályozott déli és vasárnapi pihenõ istenével; míg némelyek leghátsóbb agyszögletében Baltás Öderland gróf rejtekezik észrevétlenül, és csak bevetésre vár.
Daniela a hölgy után néz: világos folt, lassan feloldódik a nyári fényben.
De ennek most vége. Daniela újra makacsul maga elé fog bámulni, vagy legjobb esetben is a padló mentén, a porszemeket hajhászva lakásában, ahelyett hogy a vevõket figyelné, akik ugye mind potenciális bolti tolvajok, ahogy ezt fõnöke újra és újra elmondta. De hát Daniela olyan naiv; Danielánál lopnak a legtöbbet. Alig áll egyedül a boltban, már áradnak is befelé a tolvajok, ez tény. És Daniela csak nézi õket; nem tudja levenni a tekintetét errõl az arcátlanságról, ezekrõl a kezekrõl, amelyek dönteni tudnak és cselekedni. Amikor ezeket a kezeket nézi, ablak nyílik számára a szabad világra.
Mára mindannyiukat meghívta. Az utolsó munkanapomon egyedül szeretnék maradni a boltban, mondta a fõnöknek, amikor az utolsó kívánsága iránt érdeklõdött, mintha az utolsó munkanap egy nyaktiló lenne, és õ kegyesen megadná neki a halálraítéltnek járó utolsó vacsorát.
Daniela ma abbahagyja a munkát, öt év skandináv bútor és eredeti üvegcsodák után, amelyek lassan, egyik a másik után, a munkája világából otthona világába lopóztak át, szinte észrevétlenül Daniela mellett. Ahogy az évek teltek, lakásai megnõttek, egy szobáról háromra, ahogy ez Közép-Európában szokásos, az élet elsõ felében a lakások, a bankszámlák és a halálra vezetett autók száma nõ, a másodikban a biztosítások és a lerakódások a vérpályákon. A szobákat be kellett rendezni, rendeltetésüket meghatározni, fõleg a harmadikat, Simon szobáját, amelyikbõl szinte észrevétlenül vendégszoba lett. Minél inkább elárvult a szoba, annál jobban telepakolta Daniela, hiszen százalékai voltak termékeikre, és a raktárt gyakran kell kiüríteni, ahogy ezt a fõnök alkalmazottjainak mindig tanácsolta.

3 Skandináv életmód
„Csak közösségként tudunk a konkurencia nyomásának ellenállni, személyével mindenki hozzájárul a pozitív üzletimázshoz, és ezzel a tiszta nyereséghez", mondta a legutóbbi karácsonyi vacsorán a fõnök meggyõzõdéses emberbarátként. Anélkül, hogy észrevette volna, egy emberbarát karikatúrájává vált. „Schmeiss kisasszony", mondta három hónappal ezelõtt, természetesen négyszemközt, „azt hiszem, nem érzi jól magát nálunk. Érdeklõdtem. Az eladás nem okoz önnek bensõséges örömet..." Ránézett, Daniela emlékezett erre a nézésre, de hirtelen nem tudta hova tenni, „Nézze", folytatta, „az eladás szívügy", és tekintete Daniela szívtájékába fúródott, belefúródott tévedhetetlenül a melleibe, amelyek besüllyedve látszódtak a vékony póló alatt. Ekkor felismerte Daniela a nézést: ez a raktárnézés; úgy nézte õt a férfi, ahogy a raktár egy elöregedett bútordarabját szokta, amit el kell takarítani. „Csapatunk olyan szenvedéllyel ad el" mondta és hirtelen suttogni kezdett, „egy jó eladó", súgta, „megérzi, hogy mit akar a vevõ", és olyan tekintettel, mintha kialudt vulkánokat új életre tudna szítani, Daniela mellbimbóira meredt. Hogy csillog a szeme, gondolta még Daniela, biztos egy nõi vevõre gondol, aztán hallotta csak messzirõl: „Jobban jár, ha magától felmond".
Tehát ha Daniela rossz eladó, és tényleg az, akkor legalább jó vásárló az üzletében. A tizenkilenc frank ötvenet, ami az óradíja (volt), ami 1992-ben egy eladónõ számára szinte már sok is, hûségesen befektette fabútorokba (ágy, étkezõasztal és a közkedvelt sarokpad négy személyre), salátás tálakba, egyáltalán edényekbe, mit nem használnak ezek a skandinávok az evéshez!, gyertyák tömkelegébe, tartókkal együtt, talán egy örök éjszakára gondolva a sarkkörön túl, biciklihez való bevásárlókosarakba, porckorongsérves idõsebb hölgyek számára gyártott bevásárlókocsiba, ez a betegség állítólag nagyon fájdalmas, kipárnázott kosarakba tojások szállításához; ezenkívül tizenharmadik havi fizetését exkluzív karácsonyi díszre fordította, ideális karácsonyi ajándék a Schmeiss szülõknek, drága és mégis helytakarékos, természetes kozmetikumok garmadája, made in Austria, ahonnan a jelek szerint a természet származik, és az állatkertlátogatók kedvenceibe újra és újra, szájjal fújt tigrisek, oroszlánok, elefántok, orrszarvúak, röviden az egész kihalástól fenyegetett vadon ott tornyosult Simon gyerekágya elõtt, Babilont idézõn növekedve.
És ma, utolsó munkanapján, a bolt kihaltsága Daniela arcába ásít. Harminckilenc levelezõlapot küldött szét. Címes noteszét Aebischertõl Ziswilerig kiírta; ezennel mindenkit szeretettel meghív utolsó munkanapjára, 1992. július 31-én, az üzlet polcai tele vannak, és a raktárt ki kell üríteni.

 4 Aebischer
Tegnap a postaládában egy lap feküdt Aebischertõl, Kínából küldte; szeretett énekelni Aebischernek, love of my life, énekelte, éjjelente, sietõs szerelmi félórájuk után, a sötétben, amikor a férfi a szûk heverõn saját álmát aludta, és õ az alvásban nem tudott osztozni, mert Simon, a fia, mint majdnem mindig, keresztben feküdt széles ágyán, és úgy nézett ki szõkeségében, mint egy égbõl pottyant angyal. Lehelete penetránsan megragadt az egész helyiségben, és olyan keserédes illata volt, ahogy a gyermeki leheletet az anya érzékeli, aki érzi, hogy sosem szereti annyira gyerekét, mint amikor az alszik. Aztán Daniela meztelenül lekuporodott a foltos padlószõnyegre a két alvó között, elnézett teste mellet és elõadta siratóénekét a Queentõl: love of my life - you've hurt me, you've broken my heart and now you leave me ... tulajdonképpen Aebischer volt a nyomorék, gondolta aztán, nem õ, ahogy néha saját magának tûnt, hanem Aebischer: nagy, daliás, feszes bõrû nyomorék selyemingben, akinek lába és karja a szív oldalán nem engedelmeskedik, amióta tizenöt évvel ezelõtt, eddigi életének felén, megpattant egy feji artéria a hirtelen hõmérsékleteséstõl a fullasztóan forró moziból a januári hidegre kilépve. „Szívesen jövök hozzád", mondta, és belsõ-svájci tájszólásában becézte, „dui Sui, dui gruisigi", ez bóknak számított, amit megfûszerezett kövér nevetésével, és olyan jóízûen csámcsogott beszéd közben, mintha Danielából táplálkozna, „de a fiúnak jobb, ha minél ritkábban lát", pontosított Aebischer, akit Daniela mindig a vezetéknevén szólított. Egy egész éven át járt hozzá ez az Aebischer, egyszer egy héten, legtöbbször hétfõn, „kedvezõ nap szerelmi találkákra, valószínûtlen, hogy valami közbejön, ez szinte garantált"; amikor Simon végre elaludt, egy hahó-itt-vagyokkal bekúszott Daniela ágyába, és a nõ felszabadulva zuhant inas, merev testével a férfitest nehézkes puhaságába.
Daniela férfiakra gyakorolt vonzereje különösen erõs. Néha neki is úgy tûnik, mintha csak egy meleg, fekete lyuk lenne, mintha a szemeitõl két alagút közvetlenül az ölébe vezetne. Ha csak ránéz egy férfira, már érzi is annak testét a bõrén, és némelyeket szeretne rögtön ott helyben sovány testéhez szorítani, és állott verejtékükben lezuhanyozni.
Könnyû volt Aebischert szeretni, annyira természetesen volt meztelen, felkapcsolta a villanyt a nappaliban, és jobb kezével egyesével áthúzta fején és lábán a ruhadarabokat; olyan volt, mint egy tánc, és csodálatosan sima testének vetkõzõbalettje, a megváltoztathatatlanul meggörbült kézzel, a menthetetlenül begörcsölt lábbal nagyon megnyugtatták Daniela szemeit, amelyek annyira könyörtelenül néztek le saját testére. Míg Daniela a takaró alá rejtette testét, Aebischer lekapcsolta a villanyt. „Téged nem kell nézni", mondta gyakran, „nem vagy egy szemet gyönyörködtetõ látvány, de ez a forróság a testedben...", „igen", mondta Daniela halkan, és szégyellte magát, amiért nem egy szemet gyönyörködtetõ látvány, de ez a szégyen csak jobban felerõsítette kétségbeesett vágyakozását, és határozottan rászólt: „Na, gyere már!"

5  Ja igen, a gyerek
Aebischer egyik éjjel, miután Daniela feje teljes nehezével rávetõdött a hímtagjára, és úgy itta belõle a magot, mintha azok kiegyenesíthetnék csontjait, hajnali két órakor taxival hazament több mint száz kilométerre fekvõ otthonába. Simon miatt. „Ez az én ágyam", bõgött Simon, amikor álomittasan kitámolygott a gyerekszobából, Daniela ágyába feküdt, és ott Aebischer tömegére bukkant; összerándult, mintha a fejére csaptak volna; „ez az ÉN anyukám!", kiabált Simon az anyarablóra, és aztán egyik éles hangú sikolyát hallatta, amely teste legmélyébõl eredt, akkora fájdalommal tele, hogy be kellett fognia saját fülét is védekezésül. „Na, akkor ennyi volt", mondta Aebischer, és hívott egy taxit.
Mióta a taxi elment, Daniela nem hallott semmit Aebischer felõl. Egyszer még felhívta, aztán alig egy héttel késõbb: A hívott számon elõfizetõ nem kapcsolható. És tegnap a képeslap Hongkongból a Goddess of Mercy-vel, színtiszta aranyból: Köszönöm gyöngédségedet, bocsásd meg néma elutazásomat, kívánok neked is bátorságot annak megtételéhez, amire szükséged van, Buddhák tömege repkedjen körülötted, sok szerencsét, Aebischer. „Ki küldte a lapot?", kérdezte Simon. „Megkaphatom a bélyeget?" Daniela figyelmesen a gyerekre irányította tekintetét, és válaszolt, hangja kissé érdes volt, de ezt egy gyerek úgysem veszi észre: „Aebischertõl, most nagyon messze van, biztos emlékszel rá. Kicsit fogyatékos volt..." „Nem", mondta Simon, és pupillái ponttá zsugorodtak, „arra már egyáltalán nem emlékszem. És mit jelent az, hogy fogyatékos?" A képeslapot Daniela gõz fölé tartotta, és a bélyeget Simon ágya fölé ragasztotta, a lapot kidobta a szemétbe, a Könyörület Istennõje, ugyan kinek van rá szüksége?
És míg a boltban áll, ma, július 31-én, arra kell gondolnia, hogy Aebischer feleslegesen menekült el Simon elõl, annak birtokigénye elõl, mert most, pár hónappal a visszahódítás után, Simon egyedül hagyta Danielát a három szobás társasházi lakásban, anyaszeretetét ledobta magáról, mint egy lyukas kesztyût, és július eleje óta hivatalosan is nagyszüleinél lakik, Freiamtban.
Idõnként eljön látogatóba, mint ahogy például tegnap is.

6 Tedd a kezed a szívedre
Néhány hónappal ezelõtt, a nagyszülõk házában:
A gyerek, ahogy a gyerekek szokták, a háta mögé rejti a kezét, ahová eldugott valamit, és kérdezi: „Mama, melyik kezemet kéred?" Daniela, aki valami fontos dologra gondol, mint például, mindegy, valamire, felel:
„A balt."
„Mi?"
„A balt!"
„Az melyik?"
„Hát még mindig nem tudod, pedig már százszor elmagyaráztam, és már öt és fél éves vagy! Tedd a kezed a mellkasodra, így," (mutatja neki)  „akkor érzed, hol ver a szíved, és ott van a bal. (A gyerek nem mozdul.) Na, csináld már!"
„És ha nem találom a szívet?"
„Istenem, hát nem lehet ilyen nehéz, érezned kell a tapintó érzékeddel, tudod, tanultuk a testkönyvben, emlékszel?"
„De akkor fordulj el, hogy letehessem az ajándékodat!" (Daniela elfordul)
„Tényleg nem érzek semmit! És ha nem érzem, akkor nincs szívem, és akkor halott vagyok, mert a szív a legfontosabb az élethez." (olyan, mintha betanulta volna)
„És az agy", kiabál Daniela, elõrántja Simon kezét a háta mögül, és erõsen rányomja a mellkasára, „na!"
Halk roppanás hallatszik, Simon kinyitja ökölbe szorított kezét, csigaház darabok hullanak belõle, aprócska szilánkok a nyolcszögû piros lapokból álló konyhapadlóra.
„Most elrontottad a házat", bõg Simon, nem kis elégtétellel.
„Sajnálom. Gyere, a maradékot kidobjuk a komposztra."
„Mi?"-
„A komposztra, azt mondtam, nem a szemétbe, gondolj a környezetvédelemre, és vidd ki a vödröt is."
„Igen. Mama... Mama! El kell mennünk az orvoshoz, mert nem jól hallok."
„Hülyeség! Nem akarsz hallani, errõl van szó. Akkor nem akarsz hallani, ha valami rosszat csináltál, errõl van szó."
Daniela anyja fejét rázva nézte végig a jelenetet, és most lányához fordul, míg Simon kimegy a komposztrakáshoz: „Olyan goromba vagy a gyerekkel."  - „Ugyan már!", kiabál Daniela, „nem verem meg; csak nem kéne ennyit ügyetlenkednie."

7 Love of my life
Ziswiler is írt; pontosabban nem õ; egy ápolónõ írt a nevében: sajnos számára már nincs értelme ennek, a holmiknak a boltból, kórházban van, újra, reméli, hogy ez még nem az utolsó alkalom, az USÁ-ban valami új gyógyszert fejlesztettek ki már megint, és õ benne van a kísérleti csoportban, látogass meg, ha van kedved, hozd el Simont is, nem, inkább mégse, elviselhetetlen vagyok. Ráadásul úgy lefogytam, hogy még nálad is soványabb vagyok. Ziswiler csak a keresztnevét írta saját maga; René, újjászületett, így hívták, és így nézett ki a neve is a papíron, még egyszer feltámadt a halotti ágyból, annyira bizonytalan, mint egy ötéves gyerek firkája, mint Simon betûi, amelyek nem bírnak semmilyen egyeneshez sem igazodni ezen a szédítõen forgó földgömbön.
Vajon benne is ott rejtõzik a halál, amely Renében elhatalmasodott?
Aebischer és Ziswiler között harmincöt további név.
Életének harmincnyolc évében Danielának harminchét szeretõje volt; és a szeretõirõl könyvet vezetett: gondosan végigszeretkezett több ábécét, úgy, hogy kartont vezetett a nevekrõl, a testalkatokról, e szerelmek fajtáiról, tartalmukról és a dalokról, amelyeket minden szerelemhez énekelt;
Aebischer, nyomorék, hajlékony, hetente, love of my life, hangzottak például Aebischer nevénél a bejegyzések.
Tulajdonképpen mindig ugyanazt a dalt énekelte a szeretõinek, love of my life, don'leave me, you've taken my love, you now desert me... Találn részegen vetették magukat egymásra, októberben egy idegen városban, már hûvös volt, felhõk a Goltz utca felett, felhõk, hatalmas állatok vonultak végig az égen, egy karaván keletrõl nyugatra, véletlenül a német újraegyesítés napján, így könnyebben megjegyezhetõ a dátum, 1990. október 3. Berlinben, ahol senki sem ismerte, Simon a nagyszülõknél volt, valószínûleg a tévé elõtt ült. „Miért iszol?", kérdezte Daniela valakitõl, aki éjfélkor mellette ült a bárban, egyik whiskey-t a másik után döntötte magába, és úgy nézett ki, mintha a 33-as számú szeretne lenni, míg Daniela egyik martinit itta a másik után; „azért iszom, mert nem fogsz nálam aludni ma éjjel", felelte ez a valaki, mire Daniela megcsókolta, és õ és a férfi, Michael, majomszõrös, részeg, huszonnégy másodperc, because the night belongs to lovers, együtt elmerültek a rövid, heves elfelejtésébe annak a ténynek, hogy az életben más is van, mint a lehetõleg idegen testre irányuló vágy.

8 Az autó gyógyereje
Ma reggel negyed hétkor kelt Daniela, mint munkanapokon, keddtõl szombatig mindig. Felébresztette Simont, aki kivételesen és egyelõre utoljára nála aludt, óvatosan félresimított homlokáról egy izzadt, búzaszõke hajtincset, és lemondott a fogmosásáról; reggelire meleg kakaót készített: hosszú napod lesz, mondta Simonnak, aki álomittasan oda se figyelt, tehát igyál; hétkor bepakolta a puha gyermektestet Citroen 2 CV-jébe, és autók százait követve Freiamtba utazott a nagyszülõkhöz; a másik irányból, a kantonszékhely felé még többen mentek, télen fényes körmenet, villanófény-felvonulása a férfiembereknek és nõembereknek, egyeduralkodóként hangszigetelt bádogdobozukban; Ziswilernél strong man, beéski, félévente, who wants to live forever (Freddy Mercury centimér vastagon sminkelt halotti maszkjával a szeme elõtt), Ziswiler számára például az autóidõszak volt a nap legszebb idõszaka, az otthon világa és a munka világa között, az õ esetében az iskola világa, diákszempárok világa, amelyek mind gyûrûsujját bámulják, amelyre úgy egy éve jegygyûrût montírozott a kereskedelmi szakiskola rektorával való megbeszélést követõen, a tanári szobában hallotta, hogyan beszélnek róla, különös, hogy egy ilyen jóképû férfi, és harmincöt évesen még mindig nincs barátnõje, legalábbis még sosem látták eggyel sem; nem mintha ez õt, a rektort különösebben, de némelyeket mégiscsak zavar; „az autóban", mondta Ziswiler, „ott aztán átkozottul káromkodhatsz, és feltekerheted hozzá a zenét, ami otthon zavarja a szomszédaidat, vagy meditálhatsz, ezt legjobban az autóban lehet", de az õ állapotában nem is lehetett a munka világára és autóvezetésre gondolni, pedig most lett volna igazán szüksége rá, erre a szûkös autó-térre, erre a magántérre nõvérkék és röntgenképek között, gyógyszerek, orvosi vállrándítások és eredménytelen székletvizsgálatok között. Daniela viszont gyûlölte a kocsiját; Simon mindig rosszul lett ettõl a billegéstõl. Félórás volt az út Freiamtba, és Daniela sose tudta, mi ment ilyenkor végbe Simonban, mit érzett, mit gondolt magában hátul az autóban, annyira nyugodtan ült a gyerekülésbe bekötve, annyira rendes gyerek, dicsérték némely szomszédok, és benne újra nõtt a félelem saját gyermekétõl, aki gátlástalan szemekkel figyelte anyját. Néha azt kívánta, bárcsak látszanának a gyereken nevelõ szeretetének, a titkos ütéseknek és szócsatáknak a nyomai, ha mindenki számára messzirõl láthatóan anyajegyekként és sebekként vonulnának végig a gyermek bõrén. Simon bõre azonban puha volt, mint a vaj, és a kiütések, amik néha megjelentek rajta, az orvos vigasztaló diagnózisa szerint csak tönkretett környezetünk hatásaként alakultak ki.
„Simon útközben kihajolt az ablakon, és kihányta a kakaóját", üdvözölte anyját Daniela reggel, „sajnos már mennem is kell"; „de gyermekem, ez az autózás miatt van", köszönt vissza anyja, olyan hanglejtéssel, mintha ez az õ, Daniela hibája lenne, mintha a gyerek nála pszichikailag mindig rosszul lenne. „És", üvöltötte Simon, „a macim nem brummog, amikor elõredöntöm!", mire Daniela anyja, aki áldott jó lélek, erõs testalkattal és bõrszínû gyógyharisnyával, erõs karjaival átkarolta a gyereket, és bevitte a hûvös házba.
Nyolckor Daniela már a boltban állt.

9 Az ember egész életen át mehet, anélkül hogy megtalálná magát, ha elveszetten jött a világra
Ma teljesen egyedül van Daniela a boltban, valószínûleg mindenki nyaral, és a hõség is elviselhetetlen. A városban megrohanják a boltokat, az áruházak elõtt külön állványokon tüzijátékokat és zászlókat, kantoni és svájci zászlókat, lampionokat és girlandokat árulnak különbözõ színekben és árfekvésekben; az igazi svájci idõben hazajön nyaralásából a nemzeti ünnepre, vagy augusztus elsején még otthon van és csak utána utazik el. Csak itt, gondolja Daniela, a SKANDINÁV ÉLETMÓDBAN, AHOL MINDIG VAN ELÉG PARKOLÓHELY, ami a közeli autópályáról jól láthatóan hatalmas betûkkel ki van írva egy bádogtáblára a bejárat mellett, itt és ma, amikor pedig minden ingyen lenne, nem akar senki sem betévedni.
Két évvel ezelõtt Daniela és Simon beköltöztek egy társasházi lakásba a kantonfõváros határán, egy háromemeletes házakból álló, ötvenes évekbeli lakótelepre, egy koszossárga vakolatú házsor után egy sor kis zöld folt következett a ruhaszárító-állványok vagy legfeljebb még a gyerekek számára, eztán jött a következõ koszossárga sor, amelyiket újabb zöld követett. Némi nehézségek árán Daniela megszerezte a szükséges ötezer frankot kölcsönökbõl; háromezer jött apja sportboltjából, most már öreg a Matterhornhoz, vallotta be, sajnos, ígéretét, hogy lányával megmássza a Matterhornt, nem tudja már beváltani. De biztos talál hozzá egy fiatalabbat, ebben, úgy tûnik, nem szenved hiányt. És a háromezer frank az övé lehet, ajándék; sajnos pénzest még nem talált magának. Semmi baja a makacs fejével, de az ilyeneknek is meg kell hajolniuk a valóság elõtt, ha valaki gyereket csinál neked, akkor az a valóság, ami kerül is valamibe. Nem engedheted egyszerûen szabadjára a kutyát. Daniela írt neki egy levelet: Kedves apám, szívbõl köszönöm a pénzt. Huszonöt éven át arról álmodoztam, hogy egyszer nemcsak pénzt, hanem egy kis idõt is áldozol rám, ez az álom még elkísér egy darabig az életemben. Egyébként a makacs fejemet tõled örököltem. Üdvözlettel szeretõ lányod, Daniela.
Daniela szomszédságában a városszélen két uralkodó tempó volt: a serénykedõk nyilvánosan prezentált prestissimója; és a többiek otthonukban titkolt gravéja. A kettõ között a telep gyerekei, a nyolcéves Jakob például csillogó, a két évvel fiatalabb Claudio rozsdásodó biciklin, amit Jakobtól örökölt; a gyerekek büszkék voltak mutatványaikra, kurjongattak, nevettek és véletlenszerû ritmusban véresre sebezték térdüket vagy szájukat a melegben megolvadt aszfalton. És a szemben lévõ bevásárlóközpontban, amely a hetvenes években épült, a gyerekek a hosszú szerda délutánokon tisztára pucolták a padlót elejtett pénzérmék és eldobott berlini fánkok után kutatva.

10 Agyonütni
Egy parfüm, amit Aebischertõl kapott, felbontatlanul áll a fürdõszobai polcon: en avril un soir.
Tíz nap múlva kezdõdik az óvoda utolsó éve az iskola elõtt, és Simon végleg a nagyszüleihez költözött; soha többé nem akarok veled élni, mondta szó szerint Danielának.
Ez az ÉN anyukám, ordított annak idején Aebischerre, mintha most és mindörökké birtokolni akarná.
„Hagyd itt Simont éjszakára"; így kezdõdött. Daniela anyja tudja, Isten nem küld betörõt az ablakán át, ha egy ilyen kis védõangyalka fekszik mellette az ágyban, ha Simon mellette alszik a franciaágyban. Elõször még örült Daniela, hogy lesz egy szabad estéje vagy hétvégéje; késõbb már nem örült, de tehetetlen volt anyja hatalomátvételével szemben. Július eleje óta apja egy régi vaságyon alszik a konyhában, álmatlan vénemberré öregedett, és a hõkiegyenlítõs hálózsákban forgolódik a sportboltból, amit most fia vezet, és Simon régi helyét Daniela mellett a széles ágyban most egy leértékelt egész alakos tükör foglalja el a bútorraktárból. Nemcsak Simon hiányzik neki az ágyából, hanem hétfõnként Aebischer is; csak a mondását a szemet gyönyörködtetõ látványról, márminthogy õ nem az, azt idézi a tükör minden este némán a szemei elé; az éjszaka közepén is, ha olyan kedve támad, felkapcsolja a villanyt, és megnézi sápadt, eres bõrét, mintha Aebischer szemével. Harmincnyolc, gondolja aztán, egy élet fele. A nagyszülõknél van kábeltévé, és Simon boldog náluk.
Daniela elõtt, a kassza mellett, egy hatalmas üvegtál áll cukorkákkal, a SKANDINÁV ÉLETMÓD ajándéka a vevõk gyermekei számára. Daniela kivesz egyet, mintha kényszer hatására, emlékeztetve magát, hogy az ananászízûek zöld csomagolásúak, hihetetlen, hogy bele bírnak ragadni a fogakba, és szinte undorítóan édesek; Simonnak is ilyen volt a szájában azon a meleg áprilisi estén..., az öntörvényû emlékezet gyakran pácban hagyja, de errõl az áprilisi estérõl éles felvételt rögzített, mint egy rémálom, amely lassítva állandóan szemei elõtt fut: ... hólyagocskákat lát, herpes labialis, Simon jobboldali szájszögletétõl végig fel az arcán, pirossárgán elgennyesedve és ragadósan, hát sosem lesz már normális arca a gyerekemnek, gondolja, nem, valószínûleg sosem; Simon Daniela ölében ül, és egy cukrot szopogat, a savanyú ananásznyál elégedett szájából Daniela farmerjára csöpög, nem bánja, a nyitott ablakon beárad a rádió, everyone has a heaven inside, énekli Kate Bush, Daniela vele énekli, és szinte még el is hiszi a mennyet, mely sápadt kéken feszül felette és Simon és a bevásárlóközpont felett. A ritmusra halkan ringatja a gyermeket, behunyja szemét, így legalább nem látja ezeket az undorító, levedzõ hólyagokat, Simon viszont anyja arcába néz, a hosszú keskeny orra, a lefittyedõ szájra, és a gyermek látja, ilyen képe van az anyjának róla, látja a képet az undorító, levedzõ hólyagokkal, és több percnyi nyugodt esti csend után megszólal: „Üss agyon. Pontosan tudom, hogy a legszívesebben egy baltával vágnál ketté. Két darabba akarsz hasítani, hogy a vérem elfolyjon és végleg meghaljak."
Daniela az ananászos cukorkát egészséges fogaival halálra harapdálja, maszatos, mint egy gyerek, hagyja, hogy a ragadós lé a bolt barna padlójára csöpögjön, és cipõjével mélyen beledörzsöli a szõnyegbe.
Aztán órájára néz, mindjárt vége a munkaidõnek; valószínûleg moziba megy, két vagy három másik nõvel az egyletbõl; öt éve vesz részt Daniela az egyedülállók-egylete-vasárnapokon, az uzsonnákon a közösségi központban, különbözõ piknikeken és grillezéseken a zöldben, páros étkezéseken a turistavendéglõkben, ahol az elvált feleségek nyomorúságukban kétszemélyes ebédet vesznek, mivel az olcsóbb, és a kétszemélyes ebéddel egyúttal a volt férjeket is elfogyasztják kollektívában (ebben a kisvárosi egyletben Daniela az egyetlen leányanyuka), és Daniela röviddel zárás elõtt visszaemlékszik, hogy két évvel ezelõtt büszkén mesélte, mennyire örül a nagyobb lakásnak, fõleg Simon miatt, akinek így saját szobája lesz -
Mindenkit agyon kellene ütni, gondolja: a némelyeket, az Aebischereket, a nagymamákat, az apákat, a fõnököket, az egyedülálló anyákat;
engem is.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu