A háború után
A háború pár hónapig tart csak - mondta Anna apja, ennek most már több mint pár hónapja.   A háború után, ha nagy leszek, elmegyek Párizsba.

A nagybátyja, amikor Anna egészen kicsi volt még, a lábára ültette, és ahányszor csak akarta, óriásléptekkel átment vele a szobán. A szobája most az övé. És amikor tanulás helyett órák hosszat bámul ki az ablakon, és nem érzékeli, mi történik körülötte, ha nagymamára néz, de nem igazán hallja, amit az mond, nagymama azt mondja: "akárcsak a Gregor", és megsimogatja a haját.

Csak a bácsinak Párizsban most biztos nincsen kertje.
Lehet egyáltalán kert nélkül élni? Kertészkedés helyett képeket fest. A szobában egy hatalmas állvány tele van képekkel. Az egyik falon fehér és rózsaszínû virágok lógnak.
  - Mi ez? - kérdi a vendég. - Mik ezek a foltok? - kérdik a nagyok, holott egy gyerek is látja, hogy pünkösdi rózsák. Biztos sokáig festette õket, egy pár szirom az asztalra hullott.

- Ha nagy leszek, festõ leszek. Festõvé nem válik az ember, hanem egyszerûen az.
Anna születésétõl fogva együtt élt ezekkel a képekkel. Meg növényekkel. Emberekkel, virágokkal, képekkel. És a képektõl gazdagabb lett: mindent megkettõztek. Igen, vannak képek a mamájáról, a nagyszülõkrõl, nagynénikrõl és nagybácsikról, képek virágokról és képek a tányérjainkról, és citromokról egy tálban és házakról és utcákról és hegyekrõl, amelyeken legalább egyszer voltam, és házakról és utcákról és hegyekrõl és emberekrõl, akiket csak ezekrõl a képekrõl ismerek. Tudom, mi az, festeni. És ha nem sikerül pontosan elmondanom mi az, együtt kell egy évig élni nagymamával, a róla készült képpel. Talán az is elég, ha Gregor bácsi pünkösdi rózsás képe mellett megnéz az ember egy pünkösdirózsacsokrot, ahogy a bimbók lassan kinyílnak, addig nézni, amíg el nem virágzik.

Persze a tanítónõje nem csinál ilyesmit. Egy fehér lapot kell négy egyenlõ részre osztani, fele olyan széles kerettel, mint a vonalzó.
- Most vegyetek pirosat az ecsetre, keverjétek ki vízzel a festéktartó fedelében, és fessétek ki a baloldali felsõ mezõt szépen, egyenletesen pirosra. Most vegyétek a kéket, és fessétek ki a jobboldali mezõt rendesen, foltmentesen kékre. Most a sárgát a bal alsó mezõhöz, a sárga nagyon könnyû, a zöldet pedig jobbra alul.
- Hatost adott az elsõ rajzfeladatomra, a legrosszabb jegyet. És azt hiszi, így tanul az ember festeni! Fejbõl festek neki egy pipacsot, sõt, harangvirágot vagy csillagfürtöt is. Csak õ nyilván nem tudja a harangvirágot megkülönböztetni a csillagfürttõl.

Röviddel azelõtt, hogy kinõtt volna a gyerekkorból, Anna megesküdött magának, hogy sosem felejti el, ahogyan most érez és gondolkodik, nem mint a felnõttek, akik rendszerint elfelejtik, nem, õ hû akart maradni ehhez a gyerekhez.

Ne esküdözz, ne ígérj olyat, amit nem tudsz megtartani. Vagy mégis? Ha megtudod egyszer, mi történt odakinn, a kertfalon meg a sövényen túl, és Isten tudja, hány helyen egyszerre folyik még mindig? Tényleg emlékszik még rá, hogy milyen volt, mielõtt mindazt, amit csak sejtett, megtudta volna a maga egész kegyetlen teljességében?

Harminc év, kilenc hónap és nyolc nap
Mindent pontosan láttam magam elõtt, nemcsak az álmatlan éjszakákon: a kovácsoltvas asztalt a kertben, a nagymamát és Berta nénit, teljesen elevenen, Bielohradsky kisasszonyt, és az öreg, a sokévi kerti munkától meggörnyedt Frau Dietrichet, Mademoiselle Nicolet-t, egy kötéltáncost az ablaka elõtt, Gregor bácsit és a nagypapát virágzó bokrai közt.

Aztán odautaztam, az elsõ útnak is van már egy pár éve, és most a régi emlékeim csapnak össze az újakkal.
És ezek az emlékek a legkevésbé sem egyeznek meg a második utazáséval.

Harminc évvel, kilenc hónappal és nyolc nappal azután, hogy elhagytam az országot, beírtam a személyi adataimat szülõvárosom egyetlen szállodájának a nyilvántartásába.

Egy álló napig hiába próbáltam bejutni nagyapám kertjébe, vagy hogy legalább benézhessek. De minden ajtó és a nagy kapu is zárva volt, a falhoz csak egy helyen tudtam közel férkõzni, túl magas volt, fölülre pedig üvegcserepeket szórtak. A régi nagy ház a kapu mellett és Herr Hauk lóistállója leégett. A város, az utcák és terek egyébként nem sokat változtak, csak minden, amire ráismertem, mintha száz évet öregedett volna.
Nem ismertem egyetlen embert sem, a lakosokat régen lecserélték.

A kastély a város fölött most múzeum.
- Képek? Olajfestmények? Azokat mind elégettem - nevetett büszkén a múzeumigazgató. - A háború után, akkor még házmester voltam itt, egész hegyre való könyvet és képet égettem el. Itt, ebben a kályhában.
Csak porosz hadvezérek olcsó olajnyomatait respektálta, azok túlélték.
A kastélyablakból láthattam, hogy mindabból, amit magamban õriztem, itt csak egy óriási terület maradt meg, néhány lepusztult fa, körülöttük teherautók és ládák között, fû.

A szarvasagancsnyél
nagyapa késén jól belesimul a kézbe, a pengék élesek, az, amelyet, akárcsak õ, ceruzahegyezésre használok, a sok köszörüléstõl egészen rövid és keskeny.

Ma jött egy levél egy cseh mûvészettörténésztõl. Egy monográfiához szeretne fotókat az utolsó évek képeirõl és nagybátyám életrajzi adatait, akit a nemecko-ceska vytvarna avantgarda körébe sorol:
- Minden energiámat a mûvének szeretném szentelni.
Hány évvel K. G. halála után?
- Mais non, ni tcheque, ni allemand - hangsúlyozza párizsi nénikém. - Il était francais.

A körmöm, mint a nagyapámé, hosszában barázdált. A gyûrûs és a mutatóujjak alatt megint ezek a vastag bõrkeményedések.
Az írisz a ház mellett, ami Dél-Franciaországból került ide, most már túl sûrû, és évrõl évre több lesz, és mégis tele van virággal.
 Hová ültethetném, ha elvirágzott? És a rózsabokrok is a fejemre nõttek.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu