Peter Pannkéval beszélget Adalbert Reif
Dervistánc és fakírének
(Szúfi zene)

ADALBERT REIF: Az elmúlt évtizedekben Nyugaton megnõtt az érdeklõdés más kultúrák zenei tradíciója iránt. Újabban különösen a szúfik spirituális zenéje került a figyelem homlokterébe. Hogyan jellemezné ezt a zenét?

PETER PANNKE: „A szúfik zenéje” nyugati perspektívából kialakított fogalom. Valójában nincs olyan, hogy a szúfik zenéje mint zenei kategória. Inkább különbözõ hagyományokat találunk, formák és mûfajok hangzáskozmoszát egy olyan földrajzi térben, amely nyugaton Marokkótól keleten Indonéziáig terjed legalább, az elmúlt évtizedekben még tovább bõvült, és idõközben a közösségek zenéjének új európai és amerikai formáit is átfogja.
 Ott van természetesen az a közös nevezõ, hogy ez a zene az iszlám kontextusában alakult ki, és ezáltal mindig megvan a kapcsolódás egy spirituális hagyományhoz. Ez a zene részben szorosan kötõdik a dervisrendek liturgiájához. Ez meglátszik a zenészeken is, akik sok esetben nem zenésznek tekintik magukat, hanem rendek tagjainak, akiknek a számára spirituális kötelesség a zene mûvelése. Ugyanakkor azonban ezeknek a hagyományoknak majdnem mindenütt populáris jellegük is van. Ez azt jelenti, hogy amit vallásinak nevezünk, az valójában történetek, képek és szimbólumok valamilyen táptalaja, amiben mindmáig mindenki osztozik, és amit egy dallam bármikor aktivizálni képes. Ezek a történetek azonban sosem csak szórakoztatásra valók, önmagukon túlmutatnak egy szimbolikus síkra.

AR: Mennyiben tér el egymástól a szúfik zenéje mûvészi kifejezésmód tekintetében országonként és régiók szerint?

PP: Vannak átfogó tradíciók, mint a Qawwálí. Qawwálí a 13. században keletkezett Delhi környékén az iszlám kultúra és az indiai zenei formák találkozásából, onnan jutott el a Pandzsábba és az Indus völgyébe. Ez jellegzetes és kialakult mûfaj, mégis csak egy a sok közül. Minél közelebbrõl figyeljük ezeket a zenei formákat, annál különbözõbbeknek látszanak. A legtöbbjük egész speciálisan helyi jellegzetességeket mutat, és csak egy meghatározott helyen adható elõ. Az a zene például, amelyet Abdul Latif sejk, a szindhik legnagyobb misztikus költõje szentélyénél, Bitsahban játszanak, máshol nem adják elõ, mert ettõl a szentélytõl elszakítva elvesztené értelmét. Ennek megfelelõje figyelhetõ meg a tarantella esetében, amelyet csak Calabriában hall az ember, vagy a joik esetében Lappföldön, ezeknek csak ezeken a vidékeken van értelmük, mert a tájjal felelgetnek. Latif sejk énekei is a tájban szólalnak meg. Az a különös, hogy csak éjjel. 250 éve énekelnek ezek a fakírok minden éjjel naplementétõl napfelkeltéig. Ez egy hihetetlen fizikai teljesítmény, amihez fogható jelenség nincs a mi kultúránkban. A szentély eközben mindig másként telik meg. Néha nagyon nagy számú hallgatóság van jelen, más éjszakákon csak egész kevesen. Mindig vannak egy páran, akik ébren maradnak, de sokan el is alszanak. És a fakírok azt mondják, hogy ami ebbõl a zenébõl behatol az álomba, még erõteljesebben hat.  Nem baj tehát, ha elalszanak mellette.

AR: A nyugati elképzelésekben fontos helye van a „kerengõ dervis” fogalmának. Milyen jelentõséget kap a tánc ebben a hagyományban?

PP: A kerengõ dervis képe valószínûleg arra vezethetõ vissza, hogy Európában a középkorban táncoló derviscsoportok bukkantak fel, és ez a kép valahogy beivódott a köztudatba, lehet, hogy Törökországból kiindulva, ahol a mewlewik szigorúan liturgikus körtánca jellegzetes tánchagyományt teremtett. Ez a tánchagyomány, amely Anatóliában, az iszlám talán leghíresebb misztikus költõje, Mawláná Dzsalál ad-Dín
 környezetében jött létre, valójában azon alapul, hogy Rúmí felpanaszolta, hogy a lakosság Anatóliában annyira eltompult, hogy olyan radikális eszközökhöz kénytelen nyúlni, mint a tánc, hogy megmozgassa õket.
 Az a benyomásom, hogy a táncolás Pakisztánban és Indiában az egészen normális és spontán önkifejezési formákhoz tartozik. Ezek a táncok, amelyek a szentélyek körül alakultak ki, egy egészen régi népi kultúra alkotóelemét képezik, és többnyire nincs liturgikus alapjuk, hanem egészen spontának. Egyszerûen az energiával való bánásmód eszközei. Persze transz és eksztázis jellegrõl is szó van. Bullha sejk költõrõl, a Pandzsáb Shakespeare-jérõl azt mesélik, hogy maga is táncos volt, nõi identitással, nõi ruhákban táncolt. Az õ szentélyénél van egy igazi tánctradíció saját liturgiával és meghatározott lépésekkel. Egyes szúfi szentekrõl is azt mesélik, hogy õk maguk is táncoltak. Emellett azonban van sok olyan dervisrend, akik még csak nem is zenélnek, csak egy teljesen szótlan liturgiát alakítottak ki.

AR: Nézete szerint miben állnak a szúfi zenei kultúra nyugati közvetítésének fõbb nehézségei?

PP: Nehézségek csak akkor vannak, ha az ember akar valamit. Nem szabad túl sokat akarni. Én legalább két kultúrában élek egyaránt, mert a fél életemet Indiában és Pakisztánban töltöttem, és mindig újra visszamegyek. Próbálok utakat keresni India és Pakisztán kulturális raszterein és észlelési kategóriáin keresztül egyfelõl és Európáén másfelõl, amelyek nem fedik egymást, és kölcsönösen el is zárkóznak egymástól. Ennek során nem tudásfelhalmozásra törekszem, hanem tapasztalatok közvetítésére. Ha egy tapasztalatot kínálok, mindig megpróbálom megõrizni az élmény jelleget. És itt nagyon sok múlik a készségen, hogy mennyire érdeklõdõ vagy felkészült valaki ennek a zenének a befogadására.
 A valóban döntõ akadályt abban látom, hogy a Kelethez vagy egyáltalán a más kultúrákhoz vezetõ kapukat Európában a keresztes háborúk idején hatalmas csattanással becsapták. Persze mindig akadt egynéhány költõ, felderítõ és kereskedõ, ott voltak a romantikusok. De politikailag a Keletet úgy tekintették, mint ismeretlen és amellett veszélyes területet, pogányok által megszállva. Még az én iskoláskoromban is egyfajta bûnnek számított ázsiai vallásokkal foglalkozni. És mindmáig ki van téve az ember annak a veszélynek, hogy kihullik a saját kultúrájából, és többé nem veszik komolyan, ha az iszlám kultúra felé fordul. A bekebelezés és az eltaszítás között a konfliktus fennmarad.

AR: Mennyire képes valaki, aki a szúfi hagyományon kívül él, és tartalmait kevéssé vagy egyáltalán nem ismeri, ezt a zenét, ezt az éneket „helyesen” érteni?

PP: Mindig kulturális mintákról, zenehallgatási szokásokról, a hallgatóság neveltetésérõl van szó. Minél inkább közel kerül valaki állandó hallgatás révén egy zenéhez, annál többet képes belõle megfejteni. Gyakran jönnek hozzám vendégségbe indiai vagy pakisztáni zenészek, járok velük a filharmóniába vagy popkoncertekre, és mindig meglepõdöm, hogy mit fognak fel ebbõl, hogyan fejtik meg. Van a hallgatásnak egy síkja, amelyik kultúra- és tanulásfüggõ. Ugyanakkor van még egy másik sík. Egyre-másra azt tapasztalom, hogy Európában is vannak emberek, akiknek van spontán érzékük az orientális zenéhez, amelyet a hangok absztrakt, kalligrafikus mozgásaként észlelnek és tudnak megfejteni egy háromdimenziós térben. Másoknak ez nem sikerül,  õk csak valami monotóniát hallanak. Ez a különbség tehát nem kulturálisan meghatározott, az egyéneken múlik.
 Európaiként tekintetbe kéne venni, hogy vannak a hagyomány, a tudás, az ismeretek átadásának olyan formái, amelyek mások, mint amit mi megszoktunk, és amelyek éppen a hallás útján mûködnek. Ha nekem Európában valaki elmond egy történetet, eközben többnyire minõségi különbséget észlelek ahhoz képest, amit akkor érzek, amikor egy pakisztáni muzsikus mond el nekem egy történetet, amiben valóban hisz, és amit úgy is mond el, mintha õ maga élte volna át, amiben benne él, és ami ezáltal másfajta energiát közvetít. Érezni az egzisztenciális érdeklõdést. A kommunikáció a pakisztáni kultúrában, ahol az irodalmat mindig mint valami hangzást fogják fel, sokkal inkább auditív, mint a miénkben. Így aztán nálunk például már alig szokás verseket megtanulni és elszavalni. De azzal, hogy ezt a képességünket többé nem fejlesztjük ki, el is veszítünk egyfajta kulturális hozzáférést. Pakisztánban például Latif sejk szövegei eleven közkincset képeznek, amit az emberek bármikor elõhívnak.

AR: Azt mondaná, hogy a hallás a keleti kultúrában általában magasabb helyiértékkel bír, mint a nyugatiban?

PP: Nagyon érdekes tapasztalat volt a számomra, amikor azzal foglalkoztam, hogy milyen a hallás jelensége, és betekintést nyertem abba, hogyan jutnak az emberek a hallás útján ismeretekhez az iszlám kultúrában. Ennek során egészen szokatlan felfedezésre jutottam. Alí al-Hudzswirí, Lahore városi szentje, akinek egy hatalmas szentélyt emeltek, amelyet minden évben látogatók milliói keresnek fel, írt egy könyvet azzal a címmel, hogy Kasf al-Mahdzsúb. Ezt a könyvet a nyugati irodalomban gyakran idézik, mert sok részletet megmagyaráz, mint például a foltok jelentõségét a dervisek köntösén és hasonlókat. Hudzswirí azonban ott azt is mondja, hogy a „szúfi” szót nem tisztán etimológiailag kell megérteni. Ha ma felütünk egy nyugati könyvet a szúfizmusról, rendszerint már néhány sor után egy olyan helyre érünk, ahol az áll, hogy a „szúfi” gyapjút jelent, és ez az aszkéta gyapjúköntösére utal, és ezzel a szúfizmus fogalmának eredetére. Ez a magyarázat már a 12. században is megvolt, és Hudzswirí bírálja ezt az etimológiai megközelítést. Ha „szúfi” valóban „gyapjút viselõt” jelent, mondja õ, akkor birkák és kecskék inkább volnának szúfik, mint az emberek. Az õ felfogása szerint ennek a fogalomnak az eredete tisztán nyelvileg nem ragadható meg.
 Ez a megállapítás felkeltette az érdeklõdésemet, távkölcsönzéssel megrendeltem a könyvet. Kiderült, hogy német könyvtárakban csak egyetlen példány van meg, Reynold A. Nicholson 1911-es fordítása. Amikor kézhez kaptam a könyvet, észrevettem, hogy elõttem még nem olvasta senki. A lapok még fel sem voltak vágva. De azt is észrevettem, hogy ez a legizgalmasabb könyvek egyike, amit valaha olvastam. Az eredetit perzsául írták, nagyon rejtélyes nyelven, sok jelentésmezõvel. Nyilvánvalóan egy kód átadásáról van szó egy renden belül. A befejezõ fejezetben Hudzswirí  a hallás élményével foglalkozik. Egyebek között úgy állítja be a közös hallgatást, mint spirituális élményt egy szúfi összejövetel során. Az indiaiból ismerem a hangból való teremtés roppantul bonyolult filozófiáját. De nem tudtam, hogy ennek iszlám területen van megfelelõje. Akárcsak az indiaiak, Hudzswirí is a legmagasabb érzéki tapasztalatként sorolja be a hallást. A könyve - szerintem - centrális jelentõségû szöveg az emberiség történetében, amelyet minden filozófia szemináriumon olvasni kéne. De sajnos nem ismeri senki. Ugyanilyen kevéssé bukkan fel a szúfik ismeretelméleti felfogása szokásos filozófiatörténeteinkben. Ez is annak a félreértésnek tudható be, hogy a szúfizmust az iszlám misztika alesetére redukálják.

AR: Összehasonlítható a szúfik spirituális zenéje a nyugati keresztény-vallási zenével?

PP: Ennek az iszlám zenei tradíciónak a helyzete talán annak feleltethetõ meg, ahogy a keresztény zene a 2. évezred elején létezett. Annak idején a liturgikus zene a klérus kezében volt, az egyház kontrollálta. De aztán az arab-mór kultúrával való találkozásból Spanyolországban és Szicíliában egy új zenei forma keletkezett. A szerelem egy spirituális formáját hirdette, amit Európában még mindig nem igazán értenek. A Minne egy elérhetetlen szerelem, mint az isteni szeretet szimbólumának a szúfizmus által ihletett spirituális eszméje. Ezt már nem is latinul adták elõ, hanem provanszál nyelven, késõbb olaszul majd németül. Alapjában véve ennek az új zenei formának a megjelenése a populáris zene születésének pillanatát jelzi Európában. Az inkvizíció azonban gyakorlatilag teljesen eltörölte ezt a kultúrát, hasonló fejlõdés ment végbe Pakisztánban is. Mert a szúfik, dervisek vagy fakírok, tehát mindezek a költõk, muzsikusok, szentek, látnokok szemben álltak az állami vallás hivatalos kultúrájával. Manszúr al-Halledzst például, aki átkelt az Indus völgyén, 922-ben Bagdadban kivégezték mint eretneket. Bár a konfliktus az arab vallási kultúra és a helyi zenei és spirituális hagyományok között sokszor nagyon radikális formákat öltött, és sok szúfit megöltek, ez a kultúra mégsem pusztult el, mint európai megfelelõje.

AR: Ez a konfliktus még ma is fennáll?

PP: Ez a konfliktus mindig eleven volt, és a zenészeket ez radikálisan érintette. Zia - ul -Haqq
pakisztáni államelnök alatt, aki az ország iszlámosítását siettette, Bitsahból néhány fakír börtönbe került, mert szembefordult a tervezett szúfi-fesztivál elnöki betiltásával. Mostanában ez a konfliktus az egyre inkább fundamentalistává váló iszlám és a pakisztáni szúfik között megint kiélezõdõben van. V. S. Naipaul egyik legutóbbi könyvében azt a tudathasadást vette célba, amellyel a politikai iszlám Pakisztánban elarabosítja magát, és úgyszólván egy arab családfát csinál magának, hogy iszlám voltát bizonyítsa.
 Nem lehet tudni, hogyan alakul ez a továbbiakban. Pakisztánt már sok éve ismerem. Elsõ ízben 1971-ben töltöttem el egy évet ebben a kultúrában. Akkoriban alakult ki bennem az a benyomás, hogy a szúfik tanításai éppen a Szindhi déli tartományban olyan mélyen gyökereznek a lakosságban, hogy az emberek már a mogul kortól kezdve úgy tekintik a kormányokat, mint próbatételt, amit ki kell állni. A szentélyek és a dalok kiállták mindezeket a politikai zûrzavarokat, és ezeknél stabilabbnak bizonyultak. Ezt találom olyan imponálónak egy olyan kultúrában, mint a pakisztáni vagy az indiai, hogy az emlékezet és a reflektálás képessége sokkal fejlettebb, mint nálunk, bár a társadalom fele írástudatlan. Ha felkeressük a szentélyeket, akkor érezzük, milyen eleven mindmáig e szentek története és a bennük rejlõ energia.

AR: És a politikai konfliktus Pakisztán és India között? Mennyire érinti ez a muzsikusokat?

PP: E konfliktus esetében politikailag megrendezett konfliktusról van szó, amelyet bizonyos politikai erõk kihasználnak. Ahogy én megtapasztaltam, az emberek Pakisztánban és Indiában egyetlen kultúra részének érzik magukat. Ez a határ számomra olyan, mint a Kelet- és Nyugat-Németország közötti volt az újraegyesítés elõtt, ahol a pakisztániak mindig a szegény rokonok szerepét játszották. Van egy hivatalos ideológia, ugyanakkor érezhetõ a lakosság körében az a kívánság, hogy nyissák meg az ország határait. Ez a konfliktus tehát csak a politikai erõk számára probléma, nem a lakosság és nem a zenészek számára.
 A szúfik és a szúfi költõk hagyományán India és Pakisztán egyaránt osztozik. Pandzsáb egyik fele Indiához tartozik, a másik fele Pakisztánhoz, de a pandzsábiak persze ugyanazokat a költõket hallgatják, mint például Bullha sejk és Wárisz sejk. Egy kishatárforgalom is zajlik. Nagyon is fennáll tehát a lehetõsége annak, hogy az emberek Indiából Pakisztánba zarándokoljanak a szentélyekhez. Ez mindenesetre nem egyszerû. Hetekig kell sátorozniuk Delhiben a pakisztáni High Commission elõtt, mire beengedik õket vízumért. De az emberek vállalják ezeket a kényelmetlenségeket. Másrészt, mint meglepve észleltem, Pakisztánban nagyon sok hindu van.  A Thar-sivatagban a lakosság többsége hindukból áll. És van sok zenész is, aki hindu, és hindu dalokat énekel, ugyanakkor szúfikat, tehát iszlám szenteket is megénekel. Az a képlet tehát, hogy a szúfizmus esetében végülis iszlám misztikáról volna szó, itt sem stimmel.

AR: Látja annak a veszélyét, hogy a szentélyeket politikai célokra használják fel?

PP: Tény, hogy a szúfik sokszor állnak nacionalista irányzatokkal kapcsolatban. Vegyük például a Szindhi tartomány szeparatista törekvéseit. Nem titok, nagyon is köztudott, hogy a szindhi kormányzat azt fontolgatja, hogyan nyilváníthatná magát Szindh önálló területté. 1996-ban Christopher Ondaatje közzétett egy könyvet Sindh revisited címen, amelyben Richard Burton nyomdokaiba lép. Richard Burton beutazta Szindhet a 19. században mint brit kém, és nagyon érdekes megfigyeléseket tett. Ondaatje magas szintû politikusokkal folytatott beszélgetéseket Szindhben, akik ennek során egészen nyíltan úgy fogalmaztak, hogy elsõsorban szindhinek és nem pakisztáninak érzik magukat. Ez persze kényes téma.
 Valóban van egy nagyon erõs konfliktus az Indiából bevándorolt muzulmánok és a szindhik között, amely idõnként véres etnikai összecsapásokhoz vezet. És ez persze eléri a szentélyeket és a szúfi szentek követõit is. A szúfi szent, Abdul Latif sejk például valóban Szindh legnagyobb spirituális tekintélyének számít, ugyanakkor õ adott elõször irodalmi jelleget a szindhi nyelvnek. Ezért aztán az a fesztivál, amelyet minden évben Abdul Latif sejk halálának évfordulóján tartanak, a szindhi nemzeti erõk találkozási helye is. Ennek kapcsán mindenesetre hangsúlyozni kell, hogy Latif sejk egy egészen sajátosan megformált mûvet hagyott hátra, amelyben nem a nacionalizmust és nem is a vallást határozza meg legfõbb értékként, hanem éppen a vallások, kultúrák és etnikumok „között állást”. Ennyiben Latif sejk, akinek a gondolataihoz még mindig igazodnak az emberek, fontos garancia a toleranciára és a megértésre. De ez nincs így minden szentély esetében.
 Nem mindenki, akit Pakisztánban szúfinak vagy dervisnek neveznek, az, amit ezen egy nyugati, irodalomtörténeti szempontból értenek. Az elmúlt években Pakisztánban nyilvánosságra hozták néhány nõ élettörténetét, akik elmondják, milyen hihetetlen módon elnyomták õket a feudális struktúrák szerint átörökített szúfi szentek családjában. Elõször kritikusan foglalkozni kell ezekkel a struktúrákkal, hogy megítélhessük õket.

AR: Hogyan ítéli meg a politikai visszaélésektõl függetlenül ennek a zenei kultúrának a film és a televízió közvetítette nyugati hatásoktól való veszélyeztetettségét?

PP: Ez mindenekelõtt a Qawwalókat érinti. Már a 70-es években hatalmas sikerrel használták a Qawwalókat filmzenének. Hagyományos nézõpontból ily módon a Qawwalónak egy hihetetlenül ízléstelen és vulgarizált változata alakult ki. Ebben a környezetben jöttek aztán létre az olyan jelenségek, mint Nuszrat Fateh Alí Khán, aki a világzenei szcéna egyetlen olyan szupersztárjává vált, akit Pakisztán adott a világnak. Ez Pakisztán számára nagyon fontos volt, de a zenéje eközben egyre távolabb került a tradíciótól, míg végül valami nemzetközileg ismerõsként lehetett piacra dobni. Így került Nusztrat zenéje a „Született gyilkosok” filmzenéjeként egy megerõszakolási jelenet alá, amivel ennek a zenének a mondanivalója tényleg az ellenkezõjébe van fordítva.
 Az ilyen jelenségek ellen lehetne morálisan érvelni. De ennek nem sok értelme volna. Nem lehet az én dolgom, hogy azt mondjam a pakisztániaknak, hogy õrizzék meg a tradíciójukat. Európaiként, aki a saját történelmében számos megcsonkított és kimúlt tradíciót ismer, elbizakodottságnak tartanám, ha más kultúrák megmentését akarnám magamra venni. Európához hasonlítva a népzenei hagyományok Pakisztánban sokkal gazdagabbak és elevenebbek. Horst A. Friedrich egyik felvételén az „Allah trubadúrjai” címû fotóalbumban egy pakisztáni faluban egy teázó falára festve ez a költemény látható: „Nem az ellenségeim öltek meg, hanem a barátaim. Nem az óceánba fulladtam bele, hanem a pocsolyába.” Ez azt mutatja, hogy az emberek tudatában vannak annak, hogy kultúrájukra nézve nem az amerikai kultúrimperializmus jelent veszélyt, hanem az, ami a saját falujukban történik.

AR: De mennyiben változik a hagyományos hangszerek - például a szurandó - eltûnésével a szúfi muzsika zenei kifejezõ ereje?

PP: A szurandót valójában már a 19. században a harmónium váltotta fel. Jellegében a szurandó az emberi hangot utánozza. Ezért is hagyományos dalnok-hangszer. Mindenesetre hihetetlenül nehéz rajta játszani, számos rezgõ húrját mindig újra kell hangolni. A portugál misszionáriusok által behozott harmóniummal ezzel szemben sokkal könnyebb bánni. Úgy hordozza a hangot, mint a szurandó, és még akkordokat is lehet rajta játszani. Idõközben, néhány kivételtõl eltekintve, mint a bitsahi fakírok és néhány indiai zenész, az egész indiai és pakisztáni zenében ez vált általánossá.
 A következõkben meg nyilván a japán szintetizátorok fogják a harmóniumot felváltani.  Ezzel persze változnak a zenei struktúrák és az intonáció. De végülis Rúmí, a költõ szavaihoz tartják magukat, aki kijelentette, hogy még ha az egész világ hárfája lángban áll, akkor is lesznek még láthatatlan hangszerek, amelyek tovább játszanak. Ez azt jelenti, hogy a szúfik hagyománya az örökkévalóság perspektívájában látja magát.

AR: És hogyan látja ennek a zenei kultúrának a jövõjét?

PP: Ennek a kultúrának a zenészek és a hallgatóság a hordozói. Indiától eltérõen, ahol a rádió a zenészek legfõbb foglalkoztatója, a pakisztáni rádióban nincs adásidõ az ilyen zene számára. Az állam sem támogatja igazán a zenészeket. Az Abdul Latif sejk halálának évfordulóján tartott ünnepségeket - amelyekhez egy zenei fesztivál is tartozik - és néhány más fesztivált is a kulturális minisztérium finanszíroz. De egyébként a zenészek abból élnek, hogy a hallgatóság, aki eljön és résztvesz az ünnepségeken, fizet érte. Az emberek még tudatában vannak annak, hogy ez a zenei kultúra csak akkor tud létezni, ha támogatják. Ezért tehát anyagilag nagyon igénytelen szinten tartva, mégis eleven ez a tradíció, amely bizonyára nem tûnik el máról holnapra.

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Bibliográfia

HAKIM BEY
„Az utazás mûvészete. Szúfi utazók”
Magyar Lettre Internationale, 23

GOYTISOLO, Juan
„Rai, a mediterrán fajkeveredés”
Magyar Lettre Internationale, 16

„Az mai iszlám és a régi spanyolok”
Magyar Lettre Internationale, 23
 

NAIPAUL, V. S.
A nagy folyó kanyarulatában
Európa, 1983

India Gandhitól Rushdie-ig
Magyar Lettre Internationale, 28


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/