Szacsva y Pál

Amikor Szacsva y Pál képeire gondolok, mindig az jut eszembe róluk, hogy szépek. Ilyenkor aztán rendre le is intem magam, próbálom elhessegetni a jelzôt, és olyanokat keresek, amelyek talán kevésbé vállalhatatlanok, mert kevésbé idejétmúltak, kevésbé ellenôrizhetetlenek és talán kevésbé sziruposak. Ez rendszerint sikerül is (e munkák összetettek és mégis egyszerûen, nagyvonalúan elôadottak, érthetôek és érzékiek, megmunkáltak), egészen a következô alkalomig, amikor — nem tehetek róla — ismét csak az jut eszembe, hogy „szépek ezek a képek.”

Tehát: szépek. Jó, gondolom, de pontosan mit jelent ez?

(Lássuk be, kissé skizofrén a helyzet. Kikényszeríti magát rajtam egy szó, egy szóba koncentrálódó ízlésítélet, melyet ráadásul — a történés gyakorisága és feltétel nélkülisége miatt — a bizonyosság érzete hat át; és miközben kimondani kényszerülök e szót, fogalmam sincs, hogy valójában mit is mondok általa. Persze, e skizofrén helyzet végül is nem más, mint Az ítélôerô kritikájában kidolgozott ízlésítélet megtörténése. Más kérdés, hogy ez nem vigasz. Ha Kantot talán nem is érdekelte, én azért szeretném tudni, mondhatom-e, és ha igen, miért, az itt közölt képeket szépeknek.)

Szóval: miért szépek ezek a képek?

Talán mert olyan szép színesek? Nem kétséges, hogy szép színesek (bár ez itt kevéssé látszik), miként az sem, hogy ez elkerülhetetlenül hat rám; és mégis, mintha az ilyen egyszerû hatások — „Ó, az a piros!”, „Jaj, az a kék!” — kiküszöbölésének vágya vezetett volna a szép fogalmának gyanussá válásához. Éppen ezért nem volna szerencsés erre építeni ítéletünket.

Másfelôl viszont pontosan azért, mert hat rám, mert lehengerlôen hat rám a képek e nem-természetes, mert túlhangsúlyozott színe, talán mégis érdemes ezen a ponton is legyôzni a szép fogalmának gyanusságát. Talán ezen a legelemibb mozzanaton is múlik valami; például a kép közvetítô-, más szóval médium-voltának felmutatása.

És ha ez elfogadható, akkor kulcsként kínálkozik e képek esztétikájához, vagyis érzéki megismeréséhez. Egy elemi, elsôrendûen az észlelésben mûködô minôség — a szín — válik a kép egészére vonatkoztatva jelentôségteljessé. Nem elsôsorban azáltal, hogy az adott kép ikonográfiájának jelentésteli része lesz, hanem úgy, hogy figyelmemet a kép mint kép, mint fotográfia sajátosságaira irányítja. Az elemi a komplex nélkülözhetetlen kulcsa ebben úgy, hogy a zárat az elemi — vonzó — hatása nyitja ki.

A képek egy másik, szintén az érzékelésben mûködésbe lépô mozzanata a látványt teremtô formák összhangja illetve ellenpontozása. E mozzanatot aztán a formáknak létet biztosító tárgyak össze-nem-illôsége, fajtáik és dimenzióik kiáltó ellentéte fel is erôsíti. Profilból látunk egy repülôt, melynek orrára finoman rímel egy nagy halom félbehajtott papír. Egy fehér tányéron kevés dinnyelében néhány mag „együtt úszik” egy helikopter sötét árnyékával. Egy aranyszínekben pompázó oltár asztala „találkozik” a képen egy mindennapi porcelán mosdókagylóval s a hozzátartozó csapteleppel. Kékké fotografált irodaház-homlokzatot néhány ing hullámosít.

Az összekerülô tárgyak méretének e dimenzióugrása a (széptôl a klasszikus esztétikában markánsan megkülönböztetett) fenséges érzetét kelti; ezt e tárgyak jellegének különbözôsége (otthonos-idegen) még fokozza. Ugyanakkor fajtáik eltérése (oltár-mosogató; repülô-kották; toronyház-ingek; dinnyemag-helikopter) a fenséges e tapasztalatát a szép fogalmának Lautréamont ihlette dadaista újragondolásán keresztül — „Szép mint egy varrógép és egy esernyô véletlen találkozása a boncasztalon” — visszavezetik a szép érzetébe.

Világos, a fenti meghatározásban az össze-nem-tartozó dolgok összekerülése mint szépség-teremtô mozzanat mellett a véletlennek is nagy szerepe van. Anélkül, hogy túl akarnám hangsúlyozni Szacsva y képeinek e dadaista alapvetésen keresztüli megközelíthetôségét, azt állítom, hogy munkáiban folyamatosan jelen van a véletlen is. Az itt bemutatott mûvek esetében ezt az alkotás módszere, talált képek használati tárgyakra való vetítése biztosítja. Ezek a munkák korábbi diavetítéses installációinak (a Cismar Installációban például szalvétatömbökre vetített egy lakótelep-homlokzatot) továbbgondolt változatai, melyekben az installációkban még gondosan elkülönített fizikai közegek (diavetítô, fénysugár, megvilágított tárgy) egymásba sûrûsödve válnak (tábla)képpé.

Vagyis Szacsva y képeinek esztétikáját a formák, a formákat biztosító tárgyak, a tárgyak által képviselt szimbolikus és fizikai közegek, végsô soron az érzékiben és a konceptuálisban mûködô különbségtételek radikális párosítása adja. És az, hogy ebben az esztétikában a „szépek a képek” ízlésítélete valóban kimondható, annak köszönhetô, hogy e párosítások komplex rendszere ritkán tapasztalt egyszerûséggel és magától-értetôdôséggel testesül meg a képekben.

Horányi Attila


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/