Nem lankadó figyelemmel követ a tekintetével föntrõl, a szekrény tetejérõl. Régimódi szemeivel, a rozsdás rugós zárakkal mindent szemmel tart a hálószobában, holt és élõ anyagot; mindazt, ami mozog vagy akár csupán tartózkodóan és szerényen lélegzik. Muszáj volt kieszközölnöm a koffernek a dolgozószobámból a hálónkba való áttelepítését. Éspedig nem az ágy alá, ahogyan egy bõröndnek dukálna. Nem, Gotthold ragaszkodik hozzá, hogy rálátása legyen a dolgokra a szekrény tetejérõl.

 Gottholdot természetesen nem hívták mindig Gottholdnak. Õ volt „a koffer”, minden extra vagy elõkelõség híján: egyszerû fekete vulkánfíber.  Kívül néhány dudor látszott rajta, belül bézs színû anyaggal volt bélelve, a fedelén egy gumírozott szélû második anyagréteggel, ez képezte a zsebeket, ahová az apróságokat lehetett rakni. Se duplafenék, se egy titkos rekesz, sajnos. A fogantyúja: két vastag drót mûanyag markolattal.

Valamelyik reklám szövegírója csendes, megbízható útitársnak nevezte a bõröndöt. Hát az a jámbor ember sem utazott még életében bõrönddel, az is biztos!
 Gottholdot 1959-ben vásároltam akkor meglehetõsen borsosnak számító áron, 32 frank 95-ért a berni EPÁ-ban. Másnap reggel becsomagoltam. Olaszországba készültem, közelebbrõl meghatározott cél nélkül.
 Csomagolás közben az az érzésem támadt, hogy a koffernek több minden nincs ínyére: úgy tûnt, bizonyos tárgyakkal szemben igen heves ellenérzést tanúsít, s nem kevésbé lesújtó a véleménye a módról, ahogyan csomagolok. Nem lehetett nem érzékelni a koffer gyomrának erõteljes hárító manõvereit; mint amikor egy gyerek egész testében megfeszülve tiltakozik a csukamájolaj vagy a bodzapép lenyelése ellen. Úgy tûnt, a bepakolni kívánt mennyiséggel sem óhajt megbarátkozni: amikor a földre fektettem, majd akkurátusan egymásra helyeztem benne a fürdõkellékeket, az esõkabátot, a tartalék cipõket, a hálózsákot, 15 könyvet, a toalettfelszerelést, egy heti rágcsálnivalót és az írószereket, s néhányszor ráugorván, valamint a zárakat gyorsan bekattintva le akartam zárni a fedelét, tiltott eszközökkel védekezett a belsejét feszítõ nyomás ellen. Magyarán: a második ugrásnál a ferdén álló koffertetõ levetett magáról, minek következtében fenékkel és háttal visszaestem a villámgyorsan felcsapódó bõröndrõl, és alaposan bevertem a fejem az asztal lábába.
 Megálltam, nem azért, hogy akár egyetlen szóval is káromkodjam - sõt éppen hogy a megértés vágyával térdeltem le a tiltakozó mellé. Az a határozott benyomásom támadt, hogy azt óhajtja közölni velem: legalább a dupláját kívánom tõle annak, ami jogosan várható el, továbbá hogy útitársként sokkal szívesebben venne helyettem egy magafajtát. Szóba sem jöhetett, hogy ezt akceptáljam, végtére is bõröndöt azért vesz az ember, hogy legalább kétszer annyit elnyeljen, mint ami a méreteibõl következnék. A problémát ilyeténképpen a tárgyon elkövetett erõszakkal voltam kénytelen megoldani: áthívtam két szomszédot, akik közül a könnyebbik úgy 130 kilót nyomott. Az urak a maguk sajátos módján éreztették súlyukat a csökönyös szerzettel, én pedig rákattintottam a zárat.
 Ezt a nem minden erõszak nélküli lezárást soha nem felejtette el nekem. A pályaudvarra menet különösen ernyedt-tehetetlenül lógott a kezemben, megduplázva ilyen módon saját tömegét, és sikerült elérnie, hogy akciójához tartalma is teljes szolidaritással csatlakozzék. Amikor párszor leraktam a földre, hogy pihenjek egy szusszantásnyit, hallottam, amint bõven bugyogó trágársággal panaszkodik. Az úti cél, Itália sem tetszett neki; minden erejével az esõs Észak felé vont. Persze én kockázatkerülõ, konzervatív alaknak neveztem, aki betegesen ódzkodik mindenféle új életformától és minden változástól. Erre nem tudott mit mondani. Törlesztésül viszont alig hagyta magát feltuszkolni a poggyásztartóba. Amikor aztán konstatálnia kellett, hogy az ember nagyon makacs tud lenni, mind engem, mind a többi utast folytonosan a lezuhanás veszélyével fenyegetett. Ezen a módon e Damoklész kofferének sikerült teljesen terrorizálnia pszichikailag. Mégsem meredhettem teljes 18 órán át a fejem fölött rázkódó kofferre, hogy esetleges aljas alávetõdését vagy zuhanását tompítsam valamelyest. Helyet cseréltem tehát a velem szemközt ülõ utastárssal. A koffer szakadatlan szemmel tartása mindazonáltal megártott a szememnek, mégpedig örökre, így azon nézetet, mely szerint az utazás jótékony ellazulást jelentene, a legcsekélyebb mértékben sem tudtam osztani.

Egy alkalommal nem használtam párnának a degeszre tömött koffert, hanem egy viszonylag olcsó és szolid szállodába menvén vele, kiürítettem, és a szekrény mellé állítottam. Ez volt az elsõ eset, hogy elégedettnek látszott lenni velem: úgy nézett rám, mint valaki, akinek sikerült megúsznia a munkát, s mégis fizetséget kap, miközben szabadságon van. Nos, alaposan tévedtem. Valójában reményvesztetten és szemrehányással telve nézett. Úgy rémlett, mintha a belsõ nyomástól megszabadulván, a névtelenségétõl szenvedne. Javaslatokat tettem. A nõi nevek hallatán fintorgatta az orrát, mármint a fogóját, számos férfinévnél pedig megrázkódott; nem volt világos, hogy az undortól-e vagy a nevetéstõl.
 Segítõ szándékomnak ez a semmibevétele végül fölidegesített. Döntöttem hát: Gotthold leszel, és kész! Egyszer és mindenkorra, ellenvetés nincs! Nem tagadom, hogy ha megbüntetni éppenséggel nem akartam is ezzel a névvel, de az élet komolyan vételére való hajlammal beoltani igen.

Megbüntetni elsõsorban magamat sikerült. Gotthold ugyanis soha nem bocsátotta meg nekem ezt a nevet. Tisztán hallom szemrehányó sóhaját, valahányszor olyan nevek hangzanak el, mint Patrick, André vagy Jean-Claude.
 Ezzel a kellemetlenséggel még, ha nem is a legfelhõtlenebbül, de együtt tudtam volna élni, ámbár kénytelen voltam tudomásul venni Gotthold velem szembeni ellenérzéseinek fokozódását. Úgy próbáltam vigasztalni, hogy sokkal lehetetlenebb neveket soroltam föl az övénél, mint például Schniepköter, Bauernfeind vagy a svájci Bünzli.  Õ azonban nem hagyta magát megvigasztalni, ehelyett módszeres agressziót kezdett kibontakoztatni velem szemben.

Egy pszichiáter barátom, akinek vázoltam az esetet, azonnal elõ akart jegyezni egy terápiás ülésre - engem, nem a koffert! Ezt túl erõs célzásnak találtam. Így semmi kedvem nem volt a barátom jövedelemforrásai közé kerülni.

Idõvel megtanultam nem túlterhelni Gottholdot. Hivatalos útjaim megszaporodtak, de kevesebb holmira volt szükségem; a szállodák, amelyekben megszálltam, középkategóriások, alsó középkategóriások voltak. Gottholdnak sem a bánásmódra, sem a túlterheltségre nem lehetett panasza. Mi több: bizalmas beszélgetésekkel még egyfajta tartózkodó barátságot is megpróbáltam kialakítani köztünk. Beszélgetéseim azonban monológok maradtak, melyekre ez a bizalmatlan, folytonosan résen levõ, konok tárgy nem volt vevõ.

Egy éjjel egy szerény genfi hotelben, sehogy sem tudtam elaludni. Számoltam a Szt. Péter templom óraütéseit, próbáltam valami jelentést kiolvasni a nyitott ablak elé húzott függöny árnycsíkjaiból, amikor hirtelen zajt hallottam, amely teljes figyelmemet magára vonta. Mintha a bõrönd zárai kattantak volna, és - úgy is volt, bizony, a koffer kinyílt, újra összecsukódott, elõre-hátra mozgott, akárha láthatatlan kerekeken gördülne, fölágaskodott, kört írt le a padlón gördülve; egyszóval úgy tûnt, hogy gyakorlatozik.
 A halvány fény a falra rajzolta az árnyékát, amitõl aztán úgy tûnt, mintha két bõrönd mutatna be kûrt a szobában. Néma csöndben maradtam. Amikor nem tudok aludni, a párnámat mindig a fejem alá gyûröm, így aztán meg se kellett emelnem a fejem, hogy mindent jól lássak. Nem pislogtam és nyugodtan, egyenletesen lélegeztem.
 Gotthold egyszer csak megrázkódott, és az a kevés dolog, amit nem raktam át a szekrénybe, kirepült belõle. S most egyszeriben úgy tûnt, hogy a koffer nõni kezd. Megtorpant, mint aki latolgat magában valamit. Azután lassan az ágyamhoz közeledett, és tovább nõtt, már nagyobb volt, mint én, majd hirtelen kitátotta a pofáját, és utánam kapott. Éppen hogy elértem a fali lámpát. A fény villám módjára hasított bele a szoba sötétjébe, és mire a szemem megszokta a világosságot - alig tudtam elhinni - , a bõrönd ismét a helyén volt. Aludt, mintha mi sem történt volna. Fölkeltem, hogy ellenõrizzem: mindaz, ami az intermezzo elõtt benne volt, ismét ott volt a gyomrában.
 Amikor azután leoltottam a lámpát, föltûnt, hogy a koffer nem vet már árnyékot a falra.

Ettõl az estétõl fogva álmok, rémálmok jártak a fejemben, minthogy a koffer szabályos idõközönként megtámadott. Bizonyos voltam benne, hogy ezeket nem álmodom. Hallucinációk sem lehettek; világosan érzékeltem mindent, ami körülöttem történt.
 Egy éjjel egy másik városban nem értem el idõben a villanykapcsolót. A koffer elnyelt. Fájni nem fájt, de a koffer hasában szokatlan módon nedves és meleg volt, mintha zsigerek pulzálását éreztem volna, és azt, hogy egy eleven testben vagyok benne. Furcsán maró levegõ telepedett rám, mintha agyon akarna nyomni, s nemsokára már alig kaptam levegõt. Úgy éreztem, hogy feloldódom. Elvesztettem az eszméletemet.
 Ám egyszerre újból fényes világosság vett körül. Az ágy mellett feküdtem a padlón, a bõrönd ziláltan hevert a szekrény mellett, mint aki éppen hányt. Az egész testemet irritáló szörnyû viszketéstõl csak alapos fürdõt véve tudtam megszabadulni.
 Senkinek sem szóltam a Gottholddal kapcsolatos eseményekrõl. Mindenki csak nevetett volna, és félreérthetetlenül megkopogtatta volna a homlokát. Ezzel együtt még csak a legtávolabbról sem környékezett meg egyetlen pillanatra sem a gondolat, hogy megszabaduljak a koffertõl. Ellenkezõleg: egyfajta testvériség-érzés ébredt bennem.

Egy napon egy város pályaudvarra vivõ utcáján tartottam a szállodám felé a bõrönddel, amikor észrevettem, hogy Gotthold kinyílik, becsukódik és újra kinyílik. Fényes nappal, a népes utcán. Amikor befordultam a hotel utcájába, fölpattantak a bõrönd zárai, és mintha csak egy vulkánból törnének elõ, ruhák, borotva és tisztálkodószerek vágódtak ki belõle az aszfaltra - az emberek a borzalomtól elkerekedett szemmel torpantak meg körülöttem az utcán, rikácsoltak, az üres, tátott pofájú koffer pedig rám támadt. Háromszor-négyszer rugaszkodott neki, de minthogy a tolongásban mindig közénk került valaki, mindannyiszor meg kellett szakítania a támadását. Végül azonban egy váratlan támadásával, úgy tûnt, célt ér: két méternyire tõlem egy szempillantás alatt teherautó méretûvé fújta föl magát. Belenéztem a sötét torokba, amely rögvest el fog nyelni - ám ebben a pillanatban közvetlenül mellettünk elhaladt egy villamos, az áramszedõ szikrázott. Rándulást éreztem a kezemen, s máris benne tartottam a koffert, mintha mi sem történt volna. Az emberek mit sem törõdve velünk  siettek a dolgukra, engem pedig idegesített a bõrönd fogantyújának elfuserált formája.

Ez után az eset után beszereztem egy akkumulátoros kézilámpát, amelyet autózás közben, amíg Gotthold a csomagtartóba volt zárva, fel tudtam tölteni, és az égõ lámpát a koffer belsejébe helyeztem el.
 Ettõl kezdve mintha megnyugodott volna, és megfeledkezett volna fenyegetéseirõl.

Ismét csak Genfben történt egyszer, hogy a kézilámpát az autóban felejtettem. Éjszaka volt, én pedig fölfelé bandukoltam az óváros egyik néptelen, keskeny kis utcáján. Mindennemû figyelmeztetés nélkül egyszer csak fölpattant a koffer fedele. Ezúttal nem szabadult meg a tartalmától, engem azonban egyetlen slukkra benyelt! Egy szikrányi esélyem nem volt védekezni.

Ám semmiféle maró szag és rothadásszag nem csapott meg. Furcsa volt, amit éreztem és láttam: kellemes volt a hõmérséklet, a bõrönd belseje pedig tovább tágult, kivilágosodott - s én láttam Genf városát, az embereket, a tavat, az eget, mindezt egyszerre, egyetlen képkivágatban, mintegy belülrõl kifelé, és nem fordítva, mint ahogyan a tükörben látszanak a dolgok. Nem mindennapi nyugalom szállt meg, sõt derû, és egészen különös módon biztonságban éreztem magam.
 A koffer utazgatott velem. Ezenközben magába kebelezte a világot. Láttam és hallottam az embereket, éreztem a szagukat is. De nem érinthettem meg egyiküket sem, és nem találkoztam senkivel. Beszéltem a többiekhez, de senki nem válaszolt. Nem tudtam, vajon valamiféle üvegbõl lévõ test tart fogva, kellemes ernyedtségben, vagy már halott vagyok.

Nem tudom, meddig tartott ez az állapot. A dátumot, amikor Gotthold bekebelezett, elfelejtettem, és nem is sikerült rá visszaemlékeznem. Egy napon nyilvánvalóan fény gyúlt az új világomban, de lehet, hogy kívül, mindenesetre egyik pillanatról a másikra újból emberek között találtam magamat.

A lámpa természetesen azonnal visszakerült Gotthold gyomrába. Azóta ebbe az egyetlen kompromisszumba mentem bele:
Gotthold, a koffer, kedvére nézelõdhet föntrõl, a hálószobai szekrény tetejérõl. Ezt folyamatosan, hivatásszerû alapossággal teszi.

Meglátjuk, meddig leszünk képesek ezt az állapotot kibírni, meddig mehet ez így tovább.

Bibliográfia

BRECHBÜHL, Beat
Bõrönd extrákkal
Európa, 1996

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu