Borbély Szilárd
A bolgár kalauz
- a magyarok lágy, furcsa nyelvén beszéltek -

1.
„A bolgárok nyelve ismeretlen Európában, de nem kevésbé van ez így a magyarokéval. Mégis, a magyarok jogot formálnak arra, hogy számon tartsák õket az európai nemzetek sorában. Vajon csak a vallásuk miatt vélik ezt lehetségesnek? Avagy történelmük, melyet a nyugati történelem függelékének tartanak, jogosíthatja fel õket erre? Az európai ember az ázsiai idegenséget érzi a magyarokban, a bolgárokban a vallási idegenséget is. Nyelvüket, akárcsak a természet hangjait, dallamuk és melódiájuk szerint ítéli meg. A bolgárok és a magyarok párbeszédében, ha allegóriaként vetjük fel eme lehetõséget, nem marad hely Európa számára.”
 (Az idézett részlet Julius Benesnek egy parlamenti felszólalásából származik. Köszönet érte Vörös Istvánnak, amiért volt szíves felhívni rá a figyelmem.)

2.
„Szeptember 3. Tegnap este egy álom. Maxszal régóta tervezzük, hogy elutazunk a bolgárok földjére. Igazából csak az egzotikum utáni vágy hajtott bennünket minden alkalommal, amikor felvetettük, játékosan tervezgetni kezdtük ennek a múzsai utazásnak az útvonalát. Magyarországot mindenkor úgy gondoltuk el, hogy mintegy behunyt szemmel kellene magunk mögött hagynunk. Inkább elképzelni, mintsem pillantásokat, mohó és sóvár, tolakvóan vizsgálódó pillantásokat vetni rá. Gyorsvonattal utazni, amely sehol sem tartózkodik hosszabban, mint egy lélegzetvétel, épp csak annyi, amennyi idõre kihajol az utazó, beleszippant a levegõbe, akárcsak a súlyos, nehéz masina, amely fújtat és prüszköl, és a  belsejében égõ tûztõl nyugtalanul már rohan, rohan is tovább. Így gondoltunk mindig Magyarországra, amely alighogy felkelti a vágyat, máris kioltja, és amelynek hangja nem ér el hozzánk városaiból, zsúfolt, füstös pályaudvarairól. És mi mindenkor izgatottan néztünk ki a vonat ablakán, ahogy láttunk mögötte mozdulatlan elsuhanni arcokat, amelyek riadtan néznek felénk. Szájakat, amelyek ütemesen mozogva talán valamilyen üzenetet közvetíthetnek nekünk. Lehet, hogy az egyetlen, mindig várt, legfontosabbat, amit az életben meg kellene tudnunk. De mi, mint az az utazó, aki a sors kényszerébõl, hasonlóan hozzánk, az istenek kifürkészhetetlen büntetéseként, vagy sokkal inkább mindent intézõ kezük tévedéseként hagyta maga mögött életének díszleteit, ahová visszatérni, úgy tûnt, többé nem nyílt módja. Azokra a partokra lépni, melyeket valójában soha, de soha sem érhetett el, és nem is láthatott többé, és az asztalokat, amelyeket még csak megérintenie sem volt szabad, azokat, amelyeket számára készítettek elõ sürgõ-forgó frakkos pincérek, vagy szárnyas istenek, ha úgy tetszik, de a rajtuk felhalmozott ínyencségeket meg nem kóstolhatta, és mellettük, akárcsak élete ködbeveszõ tájain otthonosan soha le nem heveredhetett. Mi is így néztünk ezek után a képek után, és a mozgó szájak kirajzolódó vonalainak ígéretét szemléltük, és mint szirének mézédes és csábító énekét utasítottuk volna el magunktól, ha nem sokkal inkább mint ugyaneme szirének nyomasztó, baljós hallgatásának ránk nehezedõ súlyát kellett volna érzékelnünk.
Így suhantam át álmomban Magyarországon, át a Havasalföldön, veled, Max, nyomtalanul hagyva el Európa peremét, és mintha csak a széderesti ima teljesülne be, az a vágy, amely bennünket Jeruzsálembe vonz, és még a titokzatos gravitáció erejénél is hatalmasabban immár Palesztinába, a még nem ismert, mindannyiunkat elnyelõ jövõbe. Így, ezzel az álombeli boldogsággal hagytam magam mögött mindazt a félelmet, amelyet mi Európában súlyosabban érzünk, mint a jövõ megfejthetetlen fenyegetését, amelyet a szirének csábító énekénél csak hallgatásuk tehet fenyegetõbbé. Álmomban mindez egyetlen pillanat volt. Elhagytuk Európát. Akkor azt hittük, vagy inkább talán csak reméltük, hogy örökre.
Már éjfél is elmúlt, amikor a vonat a bolgár határra érkezett. A gyors ekkor már hegyek, völgyek között vágtatott, fúrta bele magát a sûrû sötétbe, és fújtatva, prüszkölve menekült ez a sötét szörnyeteg. Távoli, apró fények villantak csak, és álmomban láttam, ahogy fönt, a magasban vonatunk kísérõjéül rémítõ, félelmetes erejû démonok szegõdnek. Hiába hagytuk el Európát, gondoltam álmomban, hozzuk magunkkal azokat a szellemeket, amelyek a szavaink közötti, figyelmetlenül elvesztegetett, felelõtlenül ottfelejtett hangokból kaptak erõre, és kísérnek most már mindörökké.
Nem tudtam álmomban sem aludni, mint ahogy egyébként álmatlan éjszakáimat töltöm a szorongató álmok birodalmában, és ekkor inkább otthagytalak a kupéban, és kiléptem a folyosóra, megnéztem a zsebórámat, háromnegyed kettõ volt. A folyosó végén a bolgár kalauz egy férfival beszélgetett. Láthatóan egy hosszú történetet adott elõ, szenvedélyesen, a beszéd és a beszélés örömének adva át magát, észre se véve, hogy hallgatója figyelmetlenül méregeti õt, gondolatai máshol járnak, foghegyrõl mordul valamit. A kalauz bolgár beszéde dörmögés volt, az éjszakai mozdulatlan csöndben a köpcös, fekete bajuszos alak medveszerûségét csak erõsítette ez a halk, néha fölerõsödõ, apró kacagásokkal kísért mormogás.
A férfira emlékeztem. Magyarországon szállt fel, búcsút intett az állomáson egy nõnek, akiben volt valami lágy, meleg hallgatagság, mélabú talán, és a magyarok lágy, furcsa, érthetetlen nyelvén beszéltek egymással. A férfi erõltetetten kedves volt és erõltetetten magabiztos, túlságosan önhitt és hiú ahhoz, hogy észrevegye mások félelmét vagy fájdalmát. Majd könnyedén fellépett a lépcsõre, és amikor a vonat már indult, kalapját, amely finom, puha, széles karimájú, drága darabnak látszott, míg bal kezével kapaszkodott, jobbjával finoman megemelte, majd lengette a távolodó, mind apróbbá zsugorodó nõ felé. Bohémnek igyekezett látszani. Önfeledtnek, sejtelmesnek és kiismerhetetlennek, aki, mint egy varázsló, titkokat ismer, mély, borzongató, felfoghatatlan rejtelmeket. Ezt sugallta magabiztos mosolya is, majd kicsit késõbb így vonult végig a folyosón, fontoskodó arccal kereste meg helyét és foglalta el a kupéban. Valójában kopott ripacsnak látszott, aki puha kalapjából mindjárt nyulakat húz elõ, belsõ zsebébõl galambokat varázsol, vagy valami ócska varietémûsort fog rögtönözni a közönyös utasok elkápráztatására.
Tudod, Max, újabban az ilyenekkel tele vannak a nagyvárosok. A Grabenen is futkos belõlük jó néhány. A határon, amikor az elhízott, szétesni akaró, különféle irányokba futó szíjakkal feszesen összepántolt katonák az iratait kérték, véletlenül láttam, nemzetközi újságíró-igazolványt lobogtatott, arcukba mosolygott, és drága, aranyvégû cigarettával kínálgatta õket. Most pedig kint állt a folyosón, és hallgatta a bolgár kalauzt, aki az unalom és az álmosság ellen önmaga szórakoztatására hallgatót talált benne. De a férfi valójában nem figyelt a kalauz elbeszélésére, jobban szemügyre véve látható volt, hogy egy idegen nyelv zenéjét hallgatja és élvezi csupán. A cigarettát lezserül és elegánsan tartó keze néha idegesen megrándult. Ha más nem, ez mindenképp elárulta, hogy valójában megveti ezt az embert, tömött, törökös bajuszával, bizalmaskodóvá váló, közönséges beszédével, a szájából fröcskölõ nyállal, tolakvó gesztusaival. A jólétben élõ ember közönye védte, azé, aki az élettel szemben mindig elõnyben érzi magát, akit nem érhet soha kisszerû megaláztatás, mert védi az a burok, amely az elõkelõbb osztályok öntudata, vagy a gazdag, polgáraikat megvédõ országokba született emberek fensõbbrendûsége a kiszolgáltatott helyzetben lévõkkel szemben. Ez a magabiztosság ütött át minden mozdulatán. Nem mondom, nem volt ez a férfi szándékosan gonosz, azt sem állítom, hogy meg akarta volna alázni, hogy talán unalmában, csak úgy, puszta szórakozásból ezt az egyszerû kalauzt, akit egy egész világ választott el tõle. Egy más kultúra és egy más múlt világa, amely, mint a szirének hallgatása, nehezedett minden mondatára. De elválasztotta a kalauztól a megfigyelés szenvtelenségének kifinomult képessége is, melynek alapja az önmegfigyelés. Ezt az eszközt, az uralkodásnak ezt a fegyverét Európa fejlesztette ki, és tökéletesítette intellektuális történelmének évszázadai során arra a célra, hogy alávesse és megfélemlítse a többi népet.
Az önmegfigyelésnek ezt a képességét az európai ember azonban mindig kihagyásokkal mûködteti, és noha tisztában van önmaga képével, de céljai érdekében soha sem engedi, hogy ez tudatosodjék benne. A férfi valamilyen furcsa állatot látott ebben az emberben, és egyre inkább, minél jobban belefeledkezett a kalauz elbeszélésébe, fölényben érezte vele szemben magát. A kalauzt magával ragadta az elbeszélés, a beszéd szenvedélye, mert közönségre vágyott, hallgatóságra, mint egy sértett és nárcisztikus író, aki megbántottságában az elbeszélés tökélyére teszi fel az életét. Egy boldogtalan íróra kezdett emlékeztetni, és szenvedélye, amelyet átszínezett az elbeszélt történet sodrása, magával ragadta. Tetszésre vágyott, ez mind jobban hatalmába kerítette, elbeszélõi teljesítménye elismerésére vágyott, és talán azt remélte, hogy ezáltal, bármi legyen is az elbeszélt történet, az is szentesíttetik, és õt felmentik, mint egy védõbeszéd vagy egy tökéletesre sikerült vallomás után, amely a beismerés kidolgozottságának pontossága által elnyerte a bírák tetszését.
A férfi azonban megérezte ezt, felismerte, hogy hatalmát csak úgy tarthatja fenn e fölött az ember fölött, ha megfosztja õt attól az egyetlen értéktõl, ami a nyelv birtoklása és használatának elismerése. Elnézett a távolba, ki az ablakon, a sötét éjszakában egyre több fény villant meg, a vonat is lassan fékezett, a kalauznak kötelessége miatt távoznia kellett. A rosszul kivilágított állomás nevét is látni véltem álmomban, idegen cirill betûkkel, amelyeket csak rosszul ismerek, próbáltam kibetûzni, talán Biddin, esetleg Buddun, vagy valami hasonló lehetett. Nem sok idõ telt el, a kalauz hamarosan visszaérkezett, és a férfi, éreztem, most már egészen biztos volt gyõzelmében. Az kezdettõl fogva egészen nyilvánvaló volt számomra, hogy a férfi nem érti a kalauz nyelvét, és nem is akarja, hogy bármi is eljusson hozzá abból a fájdalomból, kétségbeesésbõl, és hogy a megbocsátó figyelem részvétével hallgassa meg annak elbeszélését. Nem tudni, hogy a kalauz mennyit értett meg ebbõl a helyzetbõl, de ekkor valamitõl összetört, nem bírta már tovább, és ezt a tehetetlen férfitestet rázta a zokogás. A másik férfi gyõzelme teljes volt, megrázta, maga felé fordította a kalauz arcát, és élesen, a fegyverzár csattanásának baljós hidegségével többször az arcába kiáltott. Kiáltása fájdalmasan éles és érzéketlen volt, majd hirtelen sarkon fordult, és magára hagyta a megalázott, összetört embert.
Benes egy rosszindulatú megjegyzése jutott ekkor az eszembe, melyet egy magyar ismerõsömtõl hallottam, miszerint a bolgárokban és a magyarokban az a közös, hogy ha rajtuk múlna, Európa már rég elpusztult volna. Az éjszakai jelenet egészen másról gyõzött meg, arról, hogy épp az európai kultúra adta a férfinek azt az erõt, az elõítéletet, mely a kíméletlenül pontos megfigyeléssel keveredve alkotta azt a vegyüléket, amely lehetõvé tette számára, hogy érzéketlen legyen, és megalázó módon játsszon a kalauzzal, mint egy regény szereplõjével, aki fölött megsemmisítõ hatalma van. Életem, írói terveim és reményeim allegóriáját láttam meg ebben a jelenetben, fájdalmas felismeréseként annak, hogy Európa ma már, szemben a mitológiai történettel, nem az elrabolt hõst, hanem szenvtelenségével, közönyével és megvetésével sokkal inkább a szirének énekét idézi meg, vagy még inkább azok baljós, fenyegetõ hallgatását. Ekkor határoztuk el, emlékszel, Max, hogy kivándorlunk álmaink Palesztinájába.”
(Eddig még meg nem jelent részlet Franz Kafka Naplójából, az oktáv füzetek vizsgálatával feltárt töredékekbõl való.)
 
 

3.
„Amikor A fordító feladatán dolgoztam, foglalkoztatni kezdett az a lehetõség, hogy a megértés heurisztikus eseménye miként lehetséges, és hogyan járul ehhez hozzá a fordítás. Miként érthetünk meg bármit, ami nem csak kívül van emlékeink, érzéseink és kulturáltságunk határain, de nyelvünk számára is az idegenséget jelenti. Hogyan lehetséges az, hogy megérthessünk valamit, aminek a megértéséhez nem rendelkezünk nyelvvel, ami a fordítás esetében így van, hacsak a fordítást magát nem tekintjük egyfajta nyelvnek, olyan szabályok vagy inkább mozzanatok összességének, amelyet nyelvként, méghozzá az egyetlen ideális, közös, és már-már a tökéletes nyelv ideája irányába mutató nyelvként fogunk fel. A fordítás által ugyan létrejön valamilyen verbális közvetítés, amely persze csökevényes, és valójában nem is tudjuk, mi az, amit közvetíteni lehet, hiszen a nyelvek feltételezett és ténylegesen létezõ rokonsága mellett is, egy másik nyelv mégiscsak olyan, akár egy tulipán számara, aki nem mozdulhat el a helyérõl, tapasztalatot szerezni arról, milyen fogalmai lehetnek a világról a mezõn élõ kökénynek. És noha mindkettõ növény, és mindkettõ ugyanazokat az alapvetõen szoláris metaforákat használhatja, mégis mindkettõ számára az analógiák eltérõ rendszere érvényesül, már ha továbbra is a növény allegóriájánál maradunk. Amennyiben a nyelvet bonyolult, sokszorosan áttételes, az analógiák sokaságának egybeszövõdése által létrejövõ jelsorozatok mimetikus rendszerének tekintjük. És noha tisztában vagyunk azzal, hogy az új jelentések a nyelv mélységes, hallgatag, soha el nem érhetõ, csupán interlineáris olvasással megsejthetõ mélyébõl jutnak felszínre, de ez mindig olyan allegóriák feltárása által válik számunkra hozzáférhetõvé, amelyek maguk is mindenkor közbeékelnek valamilyen közvetítõt, melyet az allegória architektúrája miatt legkevésbé nyelvekként, hanem sokkal inkább lényekként jelenítenek meg. A közvetítõ lények pedig saját maguk létét is a jelentések között megnyíló résekbõl, törésekbõl, repedésekbõl, szakadásokból nyerik, akárcsak azokat a jelentéseket, amelyeket feladatuk szerint közvetíteni hivatottak. Hírnökökként látjuk õket magunk elõtt a történelem mozdulatlan felhõje által beburkolva, bokájukon apró szárnyacskák sarjadnak, mint Hermésznek, vagy a föld mélyébõl felszálló gyilkos gõzöktõl és párától megmérgezetten összefüggéstelen, kusza, nyelv nélküli beszédet hallatnak, mint Pythia, avagy a félelmetes démonokból bájos gyermekecskékké szelídített gyilkos angyalok, akik, emlékezve az édenkert nyelvére, Isten félelmetes szavát közvetítik az emberek számára. Jaj annak, aki megérti õket. Az a közös bennük, hogy fordítók õk mindannyian, de élet és halál feletti hatalmuk forrása, a fordítói munka igazi titka rejtve marad az emberek elõtt. Annyi bizonyos, hogy noha egyre inkább antropomorfizált lényekként tekintünk rájuk, titkukat mind a mai napig megõrizték, mely erejük forrása, az tudniillik, hogy gyilkos démonok õk szívük mélyén, és a halál hírnökei. Bennük azokat a tökéletes lényeket láthatjuk avagy képzeljük magunk elé, akik jelképei a legmagasabb fordítói feladatnak, amely a nyelv nélküli idegen jelentéseket felfogható nyelvvé képes alakítani.
Ugyanakkor a megértésnek mindig nyelvre van szüksége, ez az ember különleges és paradox módon mégis a tökéletesség felé mutató tulajdonsága. A tiszta nyelv megjelenése a megértésnek az a formája lehetne, amikor a beszélõk nem ismerik egymás nyelvét, mégis, és talán ennek ellenére, avagy épp ezért párbeszéd jön létre közöttük. De nem arra a hétköznapi tapasztalatra gondolok, amikor kézzel-lábbal, de megértetik egymást az emberek idegen országokba jutva. Mert noha létrejöhet ebben az esetben is a megértés, mindez azonban a kommunikációnak a legegyszerûbb, valójában csak a kapcsolat fenntartására irányuló formája. Annak megértése, hogy szomjas a másik, vagy bármi egyéb, hasonlóan gyakorlatias, gyorsan kielégíthetõ szükséglet jelzése mégsem tekinthetõ gondolatok, ismeretlen, sosem volt jelentések megértésének. A nyelv nélküli dialógus eseteit kerestem.
 Ilyen történet után kutattam emlékezetemben, illetve barátaim emlékezetében, amikor magyar ismerõsöm figyelmembe ajánlotta egy igen jelentõsnek tartott írójuk, a nevére már nem emlékszem, valamely elbeszélését. Ajánlatának megörültem, de amikor kiderült, hogy az említett elbeszélés csak a magyarok által használt nyelven hozzáférhetõ, mivel európai nyelvre nem fordították még le, kértem ismerõsömet, tegye számomra hozzáférhetõvé ezt a történetet, aki – nem lévén hosszú a szöveg – szívesen át is ültette németre. Természetesen nem mûfordítást készített, csak a tartalmi összefüggések, a gondolatmenet és a helyzet sajátosságának felvázolására szorítkozott. Az elbeszélés arról szólt, hogy az író alteregója Bulgáriában utazik, és nem ismervén a bolgár nyelvet, egy alkalommal, éjszaka, amikor álmatlanságban szenved, kimegy a folyosóra, és hogy magát szórakoztassa, elõzetes elhatározásból a kalauzzal, aki történetesen bolgár, hosszú beszélgetésbe kezd, de oly módon, hogy az ne sejtse meg, hogy õ, mármint a férfi, nem beszéli a bolgárok nyelvét. Az elbeszélés különbséget tesz beszéd és értés között. Minthogy ezek a kommunikáció során, és ezt jó szemmel veszi észre az elbeszélõ, könnyedén különválasztható dolgok. A férfi kísérletét, amelytõl az elbeszélõ, úgy tûnik, utólag is roppant el van ragadtatva, erre a kettõsségre építi fel. Minthogy ismerõsöm nem a mûfordítás igényével készítette el számomra az átültetését, ezért a novellát még csak hozzávetõlegesen sem ítélhetem meg esztétikai értékét illetõen. Az elbeszélõ stratégiáját figyelve azonban az nyilvánvalóvá vált, hogy ez egy roppant nárcisztikus és öntelt szöveg. Az elbeszélõ hiúságából származó vakságát, amelyben a bolgárok mint a kizárás jelei, a bolgár nyelv pedig mint a beszéd hatalmából kirekesztett terület használódik. Ezt a vakságot a kulturális sovinizmus mellett mély antropológiai xenofóbia is átszínezi. Amint a Jézus korabeli zsidók kérdezték, hogy jöhet-e valami jó Galileából, az elbeszélõ ugyanúgy képtelen elõfeltevések nélkül viszonyulni  a bolgár jelzõhöz. Ugyanis sem õ, sem nárcisztikus kivetülése, vagyis a novella fõhõse sem teszi fel a szöveg által azt a kérdést, amit pedig – értesülésem szerint – a magyarok ekkoriban, ahogy napjainkban is, nagy szeretettel tettek fel magukkal kapcsolatban: nevezetesen, hogy mi a magyar.
Ily módon a bolgár azzá az antropológiai jellé válik, amely által jelöltje kívül van azon a rendszeren, ahol saját kulturális és civilizációs szabályai mûködnek. A bolgár a szöveg számára a kizárás, a területen kívüliség jelölésének eszközévé válik, és igazából csak fikciós kellék, amelyre ama intencionáltsága teszi alkalmassá, hogy kívül helyezkedik el Európán. Az elbeszélõ, feldicsérve nyelvi kompetenciájának európai kulturális kereteit, olyan helyet és idõt keres a fikció számára, ahol szembetalálhatja magát a megértés, a klasszikus hermeneutikai távlat korlátaival egy bolgár kalauz személyében tárgyiasulva. Az elbeszélõt a kalauz által megjelenített idegenség legyõzése motiválta, nem a megértésére tett halvány kísérlet. Az elbeszélés hõse erre nem is törekedett. Utólagosan tesz erre némi utalást a történet elbeszélõje, gyorsan és könnyedén feladva ilyen irányú kísérletét.
Az elbeszélõ azonban kevesebbet tud, mint hõse, aki velünk olvasókkal több lényeges mozzanatot sem közöl, akárcsak arra sem tesz kísérletet, hogy a kalauz beszédét alávesse az értelmezésnek. A történet szerint egy kommunikációs apória keletkezik abból a helyzetbõl, hogy a beszélgetés egyik szereplõje mindig behozhatatlan elõnyben van a másikkal szemben. A kalauz ugyanis maga elõtt görget egy hólabdaként egyre növekvõ bolgár nyelvû történetet, amíg partnere, aki elrejteni kívánja, hogy nem érti a nyelvet, metakommunikatív eszközökkel igyekszik fenntartani a beszélgetést. Neki módjában állna a beszélgetést mint kommunikációs helyzetet értelmezni, azonban erre nem tesz érdemleges kísérletet. Az elbeszélõ pedig már csak saját írását kívánja értelmezni, az elbeszélt eseményhez mint szöveghez viszonyul. Saját szövegét megérteni persze nem hordozza magában az idegenség megértésének elvárását, és ezért természetesen ilyen tapasztalattal nem fog találkozni. Ahogy a helyzet fikciós voltára utal az is, hogy noha a metakommunikatív készlet alkalmazása az elbeszélt történet fontos eleme, mégsem informálja az olvasót sem a fõhõs, sem az elbeszélõ, hogy a bolgárok az igenlést – az európai gesztusrendhez viszonyítva épp ellenkezõleg – a nemet jelentõ fejmozgással jelzik, míg a nemet a számunkra helyeslést jelentõ, bólintó mozdulattal fejezik ki.
A bolgár szöveg által végrehajtott kizárása hasonlít a napjainkban Európát beárnyékoló másik kizárásra, a zsidókat érintõ viselkedésre. A háborúban hallgatnak a múzsák, szokták mondani. Európát sosem látott méretû háború fenyegeti, az elsõ háború ennek csak fõpróbája volt. Kafka a szirének hallgatásáról beszél egy rejtélyes szövegében. A magyar író történetében a férfi hallgatása nem a ’meghallgatás’, hanem a ’csábító hallgatás’ értelmében vehetõ. Tapintatlan és érzéketlen elbeszélésében, talán éppen nyílt tapintatlansága és durva érzéketlensége révén, a magyar író, akinek sajnos nem emlékszem a nevére, a szellemi Európa határairól tudósított szövege vakságát tekintve meglepõ elõrelátással. Nem akarom hinni, hogy azért, mert ezek a határok manapság a magyarokban találhatók, hanem talán sokkal inkább azért, mivel maguk is ezen a határon, a megvetettségnek ebben a kivetítésében élnek.”
(Walter Benjamin  Szabó Csaba fordításában megjelenõ válogatott tanulmánykötetbõl származó részlet. A szirének hallgatása címû gyûjtemény az Osiris Kiadó gondozásában lát hamarosan napvilágot.)

Bibliográfia

BORBÉLY Szilárd
Adatok
Határ, 1988

Történet / A bábu arca
Széphalom, 1992

Hosszú nap el
Jelenkor, 1993

Mint. minden. alkalom.
Balassi, 1995

Ami helyet
Jelenkor, 1999


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/