1.
„A bolgárok nyelve ismeretlen Európában, de nem
kevésbé van ez így a magyarokéval. Mégis,
a magyarok jogot formálnak arra, hogy számon tartsák
õket az európai nemzetek sorában. Vajon csak a vallásuk
miatt vélik ezt lehetségesnek? Avagy történelmük,
melyet a nyugati történelem függelékének
tartanak, jogosíthatja fel õket erre? Az európai ember
az ázsiai idegenséget érzi a magyarokban, a bolgárokban
a vallási idegenséget is. Nyelvüket, akárcsak
a természet hangjait, dallamuk és melódiájuk
szerint ítéli meg. A bolgárok és a magyarok
párbeszédében, ha allegóriaként vetjük
fel eme lehetõséget, nem marad hely Európa számára.”
(Az idézett részlet Julius Benesnek egy parlamenti
felszólalásából származik. Köszönet
érte Vörös Istvánnak, amiért volt szíves
felhívni rá a figyelmem.)
2.
„Szeptember 3. Tegnap este egy álom. Maxszal régóta
tervezzük, hogy elutazunk a bolgárok földjére.
Igazából csak az egzotikum utáni vágy hajtott
bennünket minden alkalommal, amikor felvetettük, játékosan
tervezgetni kezdtük ennek a múzsai utazásnak az útvonalát.
Magyarországot mindenkor úgy gondoltuk el, hogy mintegy behunyt
szemmel kellene magunk mögött hagynunk. Inkább elképzelni,
mintsem pillantásokat, mohó és sóvár,
tolakvóan vizsgálódó pillantásokat vetni
rá. Gyorsvonattal utazni, amely sehol sem tartózkodik hosszabban,
mint egy lélegzetvétel, épp csak annyi, amennyi idõre
kihajol az utazó, beleszippant a levegõbe, akárcsak
a súlyos, nehéz masina, amely fújtat és prüszköl,
és a belsejében égõ tûztõl
nyugtalanul már rohan, rohan is tovább. Így gondoltunk
mindig Magyarországra, amely alighogy felkelti a vágyat,
máris kioltja, és amelynek hangja nem ér el hozzánk
városaiból, zsúfolt, füstös pályaudvarairól.
És mi mindenkor izgatottan néztünk ki a vonat ablakán,
ahogy láttunk mögötte mozdulatlan elsuhanni arcokat, amelyek
riadtan néznek felénk. Szájakat, amelyek ütemesen
mozogva talán valamilyen üzenetet közvetíthetnek
nekünk. Lehet, hogy az egyetlen, mindig várt, legfontosabbat,
amit az életben meg kellene tudnunk. De mi, mint az az utazó,
aki a sors kényszerébõl, hasonlóan hozzánk,
az istenek kifürkészhetetlen büntetéseként,
vagy sokkal inkább mindent intézõ kezük tévedéseként
hagyta maga mögött életének díszleteit,
ahová visszatérni, úgy tûnt, többé
nem nyílt módja. Azokra a partokra lépni, melyeket
valójában soha, de soha sem érhetett el, és
nem is láthatott többé, és az asztalokat, amelyeket
még csak megérintenie sem volt szabad, azokat, amelyeket
számára készítettek elõ sürgõ-forgó
frakkos pincérek, vagy szárnyas istenek, ha úgy tetszik,
de a rajtuk felhalmozott ínyencségeket meg nem kóstolhatta,
és mellettük, akárcsak élete ködbeveszõ
tájain otthonosan soha le nem heveredhetett. Mi is így néztünk
ezek után a képek után, és a mozgó szájak
kirajzolódó vonalainak ígéretét szemléltük,
és mint szirének mézédes és csábító
énekét utasítottuk volna el magunktól, ha nem
sokkal inkább mint ugyaneme szirének nyomasztó, baljós
hallgatásának ránk nehezedõ súlyát
kellett volna érzékelnünk.
Így suhantam át álmomban Magyarországon,
át a Havasalföldön, veled, Max, nyomtalanul hagyva el
Európa peremét, és mintha csak a széderesti
ima teljesülne be, az a vágy, amely bennünket Jeruzsálembe
vonz, és még a titokzatos gravitáció erejénél
is hatalmasabban immár Palesztinába, a még nem ismert,
mindannyiunkat elnyelõ jövõbe. Így, ezzel az
álombeli boldogsággal hagytam magam mögött mindazt
a félelmet, amelyet mi Európában súlyosabban
érzünk, mint a jövõ megfejthetetlen fenyegetését,
amelyet a szirének csábító énekénél
csak hallgatásuk tehet fenyegetõbbé. Álmomban
mindez egyetlen pillanat volt. Elhagytuk Európát. Akkor azt
hittük, vagy inkább talán csak reméltük,
hogy örökre.
Már éjfél is elmúlt, amikor a vonat a bolgár
határra érkezett. A gyors ekkor már hegyek, völgyek
között vágtatott, fúrta bele magát a sûrû
sötétbe, és fújtatva, prüszkölve menekült
ez a sötét szörnyeteg. Távoli, apró fények
villantak csak, és álmomban láttam, ahogy fönt,
a magasban vonatunk kísérõjéül rémítõ,
félelmetes erejû démonok szegõdnek. Hiába
hagytuk el Európát, gondoltam álmomban, hozzuk magunkkal
azokat a szellemeket, amelyek a szavaink közötti, figyelmetlenül
elvesztegetett, felelõtlenül ottfelejtett hangokból
kaptak erõre, és kísérnek most már mindörökké.
Nem tudtam álmomban sem aludni, mint ahogy egyébként
álmatlan éjszakáimat töltöm a szorongató
álmok birodalmában, és ekkor inkább otthagytalak
a kupéban, és kiléptem a folyosóra, megnéztem
a zsebórámat, háromnegyed kettõ volt. A folyosó
végén a bolgár kalauz egy férfival beszélgetett.
Láthatóan egy hosszú történetet adott
elõ, szenvedélyesen, a beszéd és a beszélés
örömének adva át magát, észre se
véve, hogy hallgatója figyelmetlenül méregeti
õt, gondolatai máshol járnak, foghegyrõl mordul
valamit. A kalauz bolgár beszéde dörmögés
volt, az éjszakai mozdulatlan csöndben a köpcös,
fekete bajuszos alak medveszerûségét csak erõsítette
ez a halk, néha fölerõsödõ, apró
kacagásokkal kísért mormogás.
A férfira emlékeztem. Magyarországon szállt
fel, búcsút intett az állomáson egy nõnek,
akiben volt valami lágy, meleg hallgatagság, mélabú
talán, és a magyarok lágy, furcsa, érthetetlen
nyelvén beszéltek egymással. A férfi erõltetetten
kedves volt és erõltetetten magabiztos, túlságosan
önhitt és hiú ahhoz, hogy észrevegye mások
félelmét vagy fájdalmát. Majd könnyedén
fellépett a lépcsõre, és amikor a vonat már
indult, kalapját, amely finom, puha, széles karimájú,
drága darabnak látszott, míg bal kezével kapaszkodott,
jobbjával finoman megemelte, majd lengette a távolodó,
mind apróbbá zsugorodó nõ felé. Bohémnek
igyekezett látszani. Önfeledtnek, sejtelmesnek és kiismerhetetlennek,
aki, mint egy varázsló, titkokat ismer, mély, borzongató,
felfoghatatlan rejtelmeket. Ezt sugallta magabiztos mosolya is, majd kicsit
késõbb így vonult végig a folyosón,
fontoskodó arccal kereste meg helyét és foglalta el
a kupéban. Valójában kopott ripacsnak látszott,
aki puha kalapjából mindjárt nyulakat húz elõ,
belsõ zsebébõl galambokat varázsol, vagy valami
ócska varietémûsort fog rögtönözni a
közönyös utasok elkápráztatására.
Tudod, Max, újabban az ilyenekkel tele vannak a nagyvárosok.
A Grabenen is futkos belõlük jó néhány.
A határon, amikor az elhízott, szétesni akaró,
különféle irányokba futó szíjakkal
feszesen összepántolt katonák az iratait kérték,
véletlenül láttam, nemzetközi újságíró-igazolványt
lobogtatott, arcukba mosolygott, és drága, aranyvégû
cigarettával kínálgatta õket. Most pedig kint
állt a folyosón, és hallgatta a bolgár kalauzt,
aki az unalom és az álmosság ellen önmaga szórakoztatására
hallgatót talált benne. De a férfi valójában
nem figyelt a kalauz elbeszélésére, jobban szemügyre
véve látható volt, hogy egy idegen nyelv zenéjét
hallgatja és élvezi csupán. A cigarettát lezserül
és elegánsan tartó keze néha idegesen megrándult.
Ha más nem, ez mindenképp elárulta, hogy valójában
megveti ezt az embert, tömött, törökös bajuszával,
bizalmaskodóvá váló, közönséges
beszédével, a szájából fröcskölõ
nyállal, tolakvó gesztusaival. A jólétben élõ
ember közönye védte, azé, aki az élettel
szemben mindig elõnyben érzi magát, akit nem érhet
soha kisszerû megaláztatás, mert védi az a burok,
amely az elõkelõbb osztályok öntudata, vagy a
gazdag, polgáraikat megvédõ országokba született
emberek fensõbbrendûsége a kiszolgáltatott helyzetben
lévõkkel szemben. Ez a magabiztosság ütött
át minden mozdulatán. Nem mondom, nem volt ez a férfi
szándékosan gonosz, azt sem állítom, hogy meg
akarta volna alázni, hogy talán unalmában, csak úgy,
puszta szórakozásból ezt az egyszerû kalauzt,
akit egy egész világ választott el tõle. Egy
más kultúra és egy más múlt világa,
amely, mint a szirének hallgatása, nehezedett minden mondatára.
De elválasztotta a kalauztól a megfigyelés szenvtelenségének
kifinomult képessége is, melynek alapja az önmegfigyelés.
Ezt az eszközt, az uralkodásnak ezt a fegyverét Európa
fejlesztette ki, és tökéletesítette intellektuális
történelmének évszázadai során
arra a célra, hogy alávesse és megfélemlítse
a többi népet.
Az önmegfigyelésnek ezt a képességét
az európai ember azonban mindig kihagyásokkal mûködteti,
és noha tisztában van önmaga képével,
de céljai érdekében soha sem engedi, hogy ez tudatosodjék
benne. A férfi valamilyen furcsa állatot látott ebben
az emberben, és egyre inkább, minél jobban belefeledkezett
a kalauz elbeszélésébe, fölényben érezte
vele szemben magát. A kalauzt magával ragadta az elbeszélés,
a beszéd szenvedélye, mert közönségre vágyott,
hallgatóságra, mint egy sértett és nárcisztikus
író, aki megbántottságában az elbeszélés
tökélyére teszi fel az életét. Egy boldogtalan
íróra kezdett emlékeztetni, és szenvedélye,
amelyet átszínezett az elbeszélt történet
sodrása, magával ragadta. Tetszésre vágyott,
ez mind jobban hatalmába kerítette, elbeszélõi
teljesítménye elismerésére vágyott,
és talán azt remélte, hogy ezáltal, bármi
legyen is az elbeszélt történet, az is szentesíttetik,
és õt felmentik, mint egy védõbeszéd
vagy egy tökéletesre sikerült vallomás után,
amely a beismerés kidolgozottságának pontossága
által elnyerte a bírák tetszését.
A férfi azonban megérezte ezt, felismerte, hogy hatalmát
csak úgy tarthatja fenn e fölött az ember fölött,
ha megfosztja õt attól az egyetlen értéktõl,
ami a nyelv birtoklása és használatának elismerése.
Elnézett a távolba, ki az ablakon, a sötét éjszakában
egyre több fény villant meg, a vonat is lassan fékezett,
a kalauznak kötelessége miatt távoznia kellett. A rosszul
kivilágított állomás nevét is látni
véltem álmomban, idegen cirill betûkkel, amelyeket
csak rosszul ismerek, próbáltam kibetûzni, talán
Biddin, esetleg Buddun, vagy valami hasonló lehetett. Nem sok idõ
telt el, a kalauz hamarosan visszaérkezett, és a férfi,
éreztem, most már egészen biztos volt gyõzelmében.
Az kezdettõl fogva egészen nyilvánvaló volt
számomra, hogy a férfi nem érti a kalauz nyelvét,
és nem is akarja, hogy bármi is eljusson hozzá abból
a fájdalomból, kétségbeesésbõl,
és hogy a megbocsátó figyelem részvétével
hallgassa meg annak elbeszélését. Nem tudni, hogy
a kalauz mennyit értett meg ebbõl a helyzetbõl, de
ekkor valamitõl összetört, nem bírta már
tovább, és ezt a tehetetlen férfitestet rázta
a zokogás. A másik férfi gyõzelme teljes volt,
megrázta, maga felé fordította a kalauz arcát,
és élesen, a fegyverzár csattanásának
baljós hidegségével többször az arcába
kiáltott. Kiáltása fájdalmasan éles
és érzéketlen volt, majd hirtelen sarkon fordult,
és magára hagyta a megalázott, összetört
embert.
Benes egy rosszindulatú megjegyzése jutott ekkor az eszembe,
melyet egy magyar ismerõsömtõl hallottam, miszerint
a bolgárokban és a magyarokban az a közös, hogy
ha rajtuk múlna, Európa már rég elpusztult
volna. Az éjszakai jelenet egészen másról gyõzött
meg, arról, hogy épp az európai kultúra adta
a férfinek azt az erõt, az elõítéletet,
mely a kíméletlenül pontos megfigyeléssel keveredve
alkotta azt a vegyüléket, amely lehetõvé tette
számára, hogy érzéketlen legyen, és
megalázó módon játsszon a kalauzzal, mint egy
regény szereplõjével, aki fölött megsemmisítõ
hatalma van. Életem, írói terveim és reményeim
allegóriáját láttam meg ebben a jelenetben,
fájdalmas felismeréseként annak, hogy Európa
ma már, szemben a mitológiai történettel, nem
az elrabolt hõst, hanem szenvtelenségével, közönyével
és megvetésével sokkal inkább a szirének
énekét idézi meg, vagy még inkább azok
baljós, fenyegetõ hallgatását. Ekkor határoztuk
el, emlékszel, Max, hogy kivándorlunk álmaink Palesztinájába.”
(Eddig még meg nem jelent részlet Franz Kafka Naplójából,
az oktáv füzetek vizsgálatával feltárt
töredékekbõl való.)
3.
„Amikor A fordító feladatán dolgoztam, foglalkoztatni
kezdett az a lehetõség, hogy a megértés heurisztikus
eseménye miként lehetséges, és hogyan járul
ehhez hozzá a fordítás. Miként érthetünk
meg bármit, ami nem csak kívül van emlékeink,
érzéseink és kulturáltságunk határain,
de nyelvünk számára is az idegenséget jelenti.
Hogyan lehetséges az, hogy megérthessünk valamit, aminek
a megértéséhez nem rendelkezünk nyelvvel, ami
a fordítás esetében így van, hacsak a fordítást
magát nem tekintjük egyfajta nyelvnek, olyan szabályok
vagy inkább mozzanatok összességének, amelyet
nyelvként, méghozzá az egyetlen ideális, közös,
és már-már a tökéletes nyelv ideája
irányába mutató nyelvként fogunk fel. A fordítás
által ugyan létrejön valamilyen verbális közvetítés,
amely persze csökevényes, és valójában
nem is tudjuk, mi az, amit közvetíteni lehet, hiszen a nyelvek
feltételezett és ténylegesen létezõ
rokonsága mellett is, egy másik nyelv mégiscsak olyan,
akár egy tulipán számara, aki nem mozdulhat el a helyérõl,
tapasztalatot szerezni arról, milyen fogalmai lehetnek a világról
a mezõn élõ kökénynek. És noha
mindkettõ növény, és mindkettõ ugyanazokat
az alapvetõen szoláris metaforákat használhatja,
mégis mindkettõ számára az analógiák
eltérõ rendszere érvényesül, már
ha továbbra is a növény allegóriájánál
maradunk. Amennyiben a nyelvet bonyolult, sokszorosan áttételes,
az analógiák sokaságának egybeszövõdése
által létrejövõ jelsorozatok mimetikus rendszerének
tekintjük. És noha tisztában vagyunk azzal, hogy az
új jelentések a nyelv mélységes, hallgatag,
soha el nem érhetõ, csupán interlineáris olvasással
megsejthetõ mélyébõl jutnak felszínre,
de ez mindig olyan allegóriák feltárása által
válik számunkra hozzáférhetõvé,
amelyek maguk is mindenkor közbeékelnek valamilyen közvetítõt,
melyet az allegória architektúrája miatt legkevésbé
nyelvekként, hanem sokkal inkább lényekként
jelenítenek meg. A közvetítõ lények pedig
saját maguk létét is a jelentések között
megnyíló résekbõl, törésekbõl,
repedésekbõl, szakadásokból nyerik, akárcsak
azokat a jelentéseket, amelyeket feladatuk szerint közvetíteni
hivatottak. Hírnökökként látjuk õket
magunk elõtt a történelem mozdulatlan felhõje
által beburkolva, bokájukon apró szárnyacskák
sarjadnak, mint Hermésznek, vagy a föld mélyébõl
felszálló gyilkos gõzöktõl és párától
megmérgezetten összefüggéstelen, kusza, nyelv nélküli
beszédet hallatnak, mint Pythia, avagy a félelmetes démonokból
bájos gyermekecskékké szelídített gyilkos
angyalok, akik, emlékezve az édenkert nyelvére, Isten
félelmetes szavát közvetítik az emberek számára.
Jaj annak, aki megérti õket. Az a közös bennük,
hogy fordítók õk mindannyian, de élet és
halál feletti hatalmuk forrása, a fordítói
munka igazi titka rejtve marad az emberek elõtt. Annyi bizonyos,
hogy noha egyre inkább antropomorfizált lényekként
tekintünk rájuk, titkukat mind a mai napig megõrizték,
mely erejük forrása, az tudniillik, hogy gyilkos démonok
õk szívük mélyén, és a halál
hírnökei. Bennük azokat a tökéletes lényeket
láthatjuk avagy képzeljük magunk elé, akik jelképei
a legmagasabb fordítói feladatnak, amely a nyelv nélküli
idegen jelentéseket felfogható nyelvvé képes
alakítani.
Ugyanakkor a megértésnek mindig nyelvre van szüksége,
ez az ember különleges és paradox módon mégis
a tökéletesség felé mutató tulajdonsága.
A tiszta nyelv megjelenése a megértésnek az a formája
lehetne, amikor a beszélõk nem ismerik egymás nyelvét,
mégis, és talán ennek ellenére, avagy épp
ezért párbeszéd jön létre közöttük.
De nem arra a hétköznapi tapasztalatra gondolok, amikor kézzel-lábbal,
de megértetik egymást az emberek idegen országokba
jutva. Mert noha létrejöhet ebben az esetben is a megértés,
mindez azonban a kommunikációnak a legegyszerûbb, valójában
csak a kapcsolat fenntartására irányuló formája.
Annak megértése, hogy szomjas a másik, vagy bármi
egyéb, hasonlóan gyakorlatias, gyorsan kielégíthetõ
szükséglet jelzése mégsem tekinthetõ gondolatok,
ismeretlen, sosem volt jelentések megértésének.
A nyelv nélküli dialógus eseteit kerestem.
Ilyen történet után kutattam emlékezetemben,
illetve barátaim emlékezetében, amikor magyar ismerõsöm
figyelmembe ajánlotta egy igen jelentõsnek tartott írójuk,
a nevére már nem emlékszem, valamely elbeszélését.
Ajánlatának megörültem, de amikor kiderült,
hogy az említett elbeszélés csak a magyarok által
használt nyelven hozzáférhetõ, mivel európai
nyelvre nem fordították még le, kértem ismerõsömet,
tegye számomra hozzáférhetõvé ezt a
történetet, aki – nem lévén hosszú a szöveg
– szívesen át is ültette németre. Természetesen
nem mûfordítást készített, csak a tartalmi
összefüggések, a gondolatmenet és a helyzet sajátosságának
felvázolására szorítkozott. Az elbeszélés
arról szólt, hogy az író alteregója
Bulgáriában utazik, és nem ismervén a bolgár
nyelvet, egy alkalommal, éjszaka, amikor álmatlanságban
szenved, kimegy a folyosóra, és hogy magát szórakoztassa,
elõzetes elhatározásból a kalauzzal, aki történetesen
bolgár, hosszú beszélgetésbe kezd, de oly módon,
hogy az ne sejtse meg, hogy õ, mármint a férfi, nem
beszéli a bolgárok nyelvét. Az elbeszélés
különbséget tesz beszéd és értés
között. Minthogy ezek a kommunikáció során,
és ezt jó szemmel veszi észre az elbeszélõ,
könnyedén különválasztható dolgok.
A férfi kísérletét, amelytõl az elbeszélõ,
úgy tûnik, utólag is roppant el van ragadtatva, erre
a kettõsségre építi fel. Minthogy ismerõsöm
nem a mûfordítás igényével készítette
el számomra az átültetését, ezért
a novellát még csak hozzávetõlegesen sem ítélhetem
meg esztétikai értékét illetõen. Az
elbeszélõ stratégiáját figyelve azonban
az nyilvánvalóvá vált, hogy ez egy roppant
nárcisztikus és öntelt szöveg. Az elbeszélõ
hiúságából származó vakságát,
amelyben a bolgárok mint a kizárás jelei, a bolgár
nyelv pedig mint a beszéd hatalmából kirekesztett
terület használódik. Ezt a vakságot a kulturális
sovinizmus mellett mély antropológiai xenofóbia is
átszínezi. Amint a Jézus korabeli zsidók kérdezték,
hogy jöhet-e valami jó Galileából, az elbeszélõ
ugyanúgy képtelen elõfeltevések nélkül
viszonyulni a bolgár jelzõhöz. Ugyanis sem õ,
sem nárcisztikus kivetülése, vagyis a novella fõhõse
sem teszi fel a szöveg által azt a kérdést, amit
pedig – értesülésem szerint – a magyarok ekkoriban,
ahogy napjainkban is, nagy szeretettel tettek fel magukkal kapcsolatban:
nevezetesen, hogy mi a magyar.
Ily módon a bolgár azzá az antropológiai
jellé válik, amely által jelöltje kívül
van azon a rendszeren, ahol saját kulturális és civilizációs
szabályai mûködnek. A bolgár a szöveg számára
a kizárás, a területen kívüliség
jelölésének eszközévé válik,
és igazából csak fikciós kellék, amelyre
ama intencionáltsága teszi alkalmassá, hogy kívül
helyezkedik el Európán. Az elbeszélõ, feldicsérve
nyelvi kompetenciájának európai kulturális
kereteit, olyan helyet és idõt keres a fikció számára,
ahol szembetalálhatja magát a megértés, a klasszikus
hermeneutikai távlat korlátaival egy bolgár kalauz
személyében tárgyiasulva. Az elbeszélõt
a kalauz által megjelenített idegenség legyõzése
motiválta, nem a megértésére tett halvány
kísérlet. Az elbeszélés hõse erre nem
is törekedett. Utólagosan tesz erre némi utalást
a történet elbeszélõje, gyorsan és könnyedén
feladva ilyen irányú kísérletét.
Az elbeszélõ azonban kevesebbet tud, mint hõse,
aki velünk olvasókkal több lényeges mozzanatot
sem közöl, akárcsak arra sem tesz kísérletet,
hogy a kalauz beszédét alávesse az értelmezésnek.
A történet szerint egy kommunikációs apória
keletkezik abból a helyzetbõl, hogy a beszélgetés
egyik szereplõje mindig behozhatatlan elõnyben van a másikkal
szemben. A kalauz ugyanis maga elõtt görget egy hólabdaként
egyre növekvõ bolgár nyelvû történetet,
amíg partnere, aki elrejteni kívánja, hogy nem érti
a nyelvet, metakommunikatív eszközökkel igyekszik fenntartani
a beszélgetést. Neki módjában állna
a beszélgetést mint kommunikációs helyzetet
értelmezni, azonban erre nem tesz érdemleges kísérletet.
Az elbeszélõ pedig már csak saját írását
kívánja értelmezni, az elbeszélt eseményhez
mint szöveghez viszonyul. Saját szövegét megérteni
persze nem hordozza magában az idegenség megértésének
elvárását, és ezért természetesen
ilyen tapasztalattal nem fog találkozni. Ahogy a helyzet fikciós
voltára utal az is, hogy noha a metakommunikatív készlet
alkalmazása az elbeszélt történet fontos eleme,
mégsem informálja az olvasót sem a fõhõs,
sem az elbeszélõ, hogy a bolgárok az igenlést
– az európai gesztusrendhez viszonyítva épp ellenkezõleg
– a nemet jelentõ fejmozgással jelzik, míg a nemet
a számunkra helyeslést jelentõ, bólintó
mozdulattal fejezik ki.
A bolgár szöveg által végrehajtott kizárása
hasonlít a napjainkban Európát beárnyékoló
másik kizárásra, a zsidókat érintõ
viselkedésre. A háborúban hallgatnak a múzsák,
szokták mondani. Európát sosem látott méretû
háború fenyegeti, az elsõ háború ennek
csak fõpróbája volt. Kafka a szirének hallgatásáról
beszél egy rejtélyes szövegében. A magyar író
történetében a férfi hallgatása nem a
’meghallgatás’, hanem a ’csábító hallgatás’
értelmében vehetõ. Tapintatlan és érzéketlen
elbeszélésében, talán éppen nyílt
tapintatlansága és durva érzéketlensége
révén, a magyar író, akinek sajnos nem emlékszem
a nevére, a szellemi Európa határairól tudósított
szövege vakságát tekintve meglepõ elõrelátással.
Nem akarom hinni, hogy azért, mert ezek a határok manapság
a magyarokban találhatók, hanem talán sokkal inkább
azért, mivel maguk is ezen a határon, a megvetettségnek
ebben a kivetítésében élnek.”
(Walter Benjamin Szabó Csaba fordításában
megjelenõ válogatott tanulmánykötetbõl
származó részlet. A szirének hallgatása
címû gyûjtemény az Osiris Kiadó gondozásában
lát hamarosan napvilágot.)
Bibliográfia
BORBÉLY Szilárd
Adatok
Határ, 1988
Történet / A bábu arca
Széphalom, 1992
Hosszú nap el
Jelenkor, 1993
Mint. minden. alkalom.
Balassi, 1995
Ami helyet
Jelenkor, 1999
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu