Fájdalmam

Nem tudok továbbmenni úgy, hogy ne nézzek
a kedves arcokra, rámdõl az est fala,
magam a négy égtáj
válaszútján állok, szívem meghasadt és
összeomlott a megindultságtól,
egyszerre járok két úton, távoli fények
felé, magamhoz és magamtól el,
de hová, hiába adok kézbe kezet,
minden búcsúnál elporlad a küszöb,
már minden lépésem távolodás,
ha a régi ajtót kívülrõl zárom be,
szeretteim nem tudnak többé kijönni,
ha a régi ajtókat belülrõl zárom be,
megölöm legtisztább szenvedélyem, álmom,
e lehetetlen, csodálatos szerelmet,
téged és engem s e törékeny verset
a fények kegyetlenségérõl, mely egyre elválaszt tõled,
mert csak éjszaka lehetünk együtt,
amikor átlopódzunk határokon,
az ölelés tornyába, a hold paplana alá,
hol mohón és kétségbeesve nyúlok utánad,
és eltöröljük a távolságokat, melyeket a nap
halálra csupaszt, hogy már mindegyikünk megy
el, el, el…

A képed

Régi mesterek melyik képérõl szöktél ide?
Átszellemülten és érzõn kiléptél
egy aranykeretbõl kései korunk
mohó,  éles idegenjébe. Ruhád könnyen

takarja könnyû, friss selymét
fehéren izzó bõrödnek. Hajad
napsugárként hullik csupasz, gyöngéden
gömbölyödõ válladra. S a szemed? Szíve

a fénynek, szíved minden színében:
a barnától a zöldön át  az aquamarinig,
hol derûs, hol feneketlen, égtiszta,
árnyalatokkal, miket az emlék napja és éje ád.

Csípõd valóságáról meggyõz az emlékezet:
te vagy a hölgy a A hölgy és az egyszarvú képén!
Félek, hogy számodra minden érintés – halál.
Kutyaként kushadok elõtted és a szórakozott isten elõtt.

Csókollak és minden csók mélyebb istenhozzád*

Orfeusz és Euridiké, Gare du Nord
(kis francia ballada)

És a vasútállomás
árasztja ránk a messzeség illatát.
A te illatod azonban tart még
és perzsel a láva erejével.
Nem szabad elfordítanom a fejem,
hisz érzékeim mind megesküdtek.
Nem szabad változtatnom a tartásomon
és utánad néznem.

Orfeusz mítosza elámít.
Téged nem mart meg kígyó itt,
e magas fûben. Errõl a helyrõl
nem te utazol el. A réges-régi dal
nem érinti hajad valódi színét.
A betonbunkerben nem szabad
felidéznem a sivatagot
és utánad néznem.

Az egész  világ utazik, az egész világ marad
a neonfény közepén.
És se vége se hossza ismétlõdik
a kék szoba képe,
a fehér lepedõk, a kávé
és a bolygók alatt a meztelenség.
Nem szabad odafordítanom a  fejem
és utánad néznem.

Nem szabad néznem a messzeségeket,
melyekben rabul ejtett a csípõd.
Nem szabad zokognom.
Nem szabad odafordítanom a fejem
és utánad néznem.

Egyezregyéjszaka

Dzsezva a kávénak, réz hamutartó, száz színbõl
szõtt szõnyeg és a körkörös minták végtelen kavargása,
a repülõ szõnyegé, kiterítve a hálószoba közepén… –
ez volt a képzelet világa, a gyermekkor láthatára,
az Ezeregyéjszaka álmai: a varázsszõnyegre négyen ültünk,
barátok – Aladdin, Szindbád, Seherezádé és én –
és röpültünk Bagdadból minaretek erdején át
a Fekete-tenger partján a célig – a szerájig, a hegyek közé
szorított katlan ölébe. És ránktámadt a negyven rabló,
de minket láthatatlan páncél óvott. És
kiszabadítottuk a leláncolt dzsinneket és nekik adtuk
a mesés kincset. Az elvarázsolt hercegnõnek már nem
volt mit – hát neki adtam szívem varázslatát,
amulettemet és szerelmemet, és aztán boldogan éltünk,
mígnem megzörgeti ajtajukat a halál fehér angyala,
aki elszakítja a családi kötelékeket, megsemmisíti az emberi
boldogságot, lerombolja a várakat és megtölti a sírokat…

    Ugyanez
történt késõbb is, hiszen mi, emberek egyre ugyanazokat a történeteket ismételjük:

Pár csomag kávé, gyógyszer és ajándék, csokoládé és pálinka,
szendvics, meleg holmi, páncélmellény, hozzá pénz
és az iratok, egy csomó cigaretta és az egyetlen életünk,
ezt vittük magunkkal, amikor négyen, barátok
– Niko, Josip, Drago és én – Zágrábban épp hogy fölfértünk
a Maybe Airlines veszélyes vonalán közlekedõ harci repülõre
és az Adriai-tenger napsütötte partjának idilljén át
végül célhoz értünk – a szép Szarajevóba,
a meredek hegycsúcsok  hadával körülvett katlan ölébe.
A városba vezetõ   úton, Ilidzsában megállított bennünket
a negyven rabló, és az egyiptomi ENSZ katonák
félve nyitották ki nekik a páncélautónkat. Az  íróknak,
akik halottak mellett virrasztottak át ezeregy éjszakát,
papírköteget vittem – bankjegyeket, át voltak izzadva,  hisz
a páncélingem alatt rejtegettem õket. A nõnek, aki némán állt,
amikor el-elmentünk, már semmim sem maradt.
Egy darab szappant adtam neki…

    És most mind virrasztunk hosszan, hajnaláig
az  ezeregyedik éjszakának és ismételjük a tulajdon életünk
rémtörténeteit, várva, hogy megzörgesse ajtónkat a halál fehér
angyala, aki elszakítja a családi kötelékeket, megsemmisíti az emberi
boldogságot, lerombolja a várakat és megtölti a sírokat…

A Duna 1991 nyarán

Emlékszel, Drago, a zavaros, széles és
hatalmas Dunára? Rozsdás kis hajó
vitt bennünket ki Budapestrõl? A vidékek
lassan váltakoztak,  a nap függõleges sugarai

cirógatták a fedélzetet. A motor undok hangja
a metronóm pontosságával fedte el
a feszültség álmatlanság zúgását, mely héjként
nõtte be az utóbbi hetek kemény, mohó,

lázas napjait. Az izzó fedélzet közepén
elaludtunk… Drago, vajon te is
megint Gornja Radgonáról álmodtál,
ahogy áthajtunk az üszkös városon és felidézzük

a pacifista Janez Svetina áldott alakját,
aki az ûr buddhista tudatával fotózta a tankot?
Csak egy különös szépségû tiszta fénykép
Maradt utána: mintha megcsókolná a fehér utat,

amelyre nyugodtan aludni dõlt. Nyitott szemhéja zsilipjén
keresztül tekintete a halálra áradt,
mint ahogyan a Dunába ömlik a folyók,
a patakok és erek vize, súlyos esõ és hó és jég

a tiszta tengerszemekbõl és a síkságok
ragadós, sûrû sara, úsztatott fa és lerombolt várak pora,
járatlan rengetegek suttogása és arany
harangszava  csúcsíves templomoknak és vad népek

zsivajának visszhangja, amint áthömpölyögtek  itt
és eltûntek nyomtalanul a Duna zavaros vizében,
nyarak és századok, már csak egy telet kibíró kabátok,
gazdag vetések és véres aratások,  kiáltások a ködbõl,

és tutajok a távolban, vízbefúltak és lerombolt híd
a túlsó, biztonságos partra, álomtalan látóhatár,
és tiltott nyelvek és szerelmek és a titok,
mely összeköti örökre a Fekete-erdõt a Fekete-tengerrel

és a fedélzet fekete kátránya… Drago, te is
a tömérdek kiáltványról álmodtál, amit éjjel-nappal
küldtünk az éterbe,  mint hajótöröttek a segélykérõ
palackpostát a végtelen tengerbe?

Te is érezted álmodban a borfoltok szagát a padlón
és a hamutartókban izzó számtalan cigaretta füstjét,
mert eltûnt a régi világ? Te is hallottad újra a nevetést
és a vitákat és a jelzõk pazar tüzijátékát?

Téged is álmodból ébresztettek „a háborús bajtársak”-
Gordana, Niko, Jaro és Tomaž? Vagy a rádiót
a halottak névsorával? Vagy a két fiatal lány halk suttogását,
amint este elõttünk hagyták el a hajót?

Emlékszel, Drago? Lábunk alatt ringott a part.
Mozdulatlanul, némán, egészen az utolsó pillanatig
édeskeserû érzéssel figyeltük õket, mint
enyészik el alakjuk a pillanat töredékében,

mire örökre eltûntek a kikötõ mélyén,
amely hosszú volt és rövid, mint az élet...
Az este lehûtötte a forró levegõt. A test
berregése alábbhagyott. A háborúnak vége volt...

GÁLLOS ORSOLYA FORDÍTÁSAI

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu