Jász Attila
A „Pillantások kézikönyvé”-bõl

[Nem hasad tovább]
Mégis, ki az az én, aki beszél.
S mirõl. A hangomat megismerem.
Ihlet, szerep vagy tét. Mikor, hol és
miért. Mert egy nõ ül szemben velem?
Szõke, barna? A Múzsa csábos arca,
szexis versteste, ha megjelenik?
Ruha, forma? (A többi meg le van …-va?)
Része önmagamnak? Az, amelyik
a tükörbõl nõként is visszanézhet?
Magamra ne maradjak? Kérdezek,
de akkor ki az, aki itt beszéltet?
Csak így lehetek elég érdekes?
Noha még egy válasz sem érkezett,
nem hasad tovább az emlékezet.

[És újra csak]
És újra csak a képeket akarja látni,
testeket, mit a képernyõ szokott kínálni.
Nem szerelembõl, bár erotika a címszó,
megpróbálják sugallni felé, hogy ez így jó,
jó lesz majd, ígérik a lányok még ruhában,
de lengén és hiányosan. Talán magában
a pillanatnyiságban lehet az erõ,
mely a mélyre nyomott vágyat hívja elõ.
A tiltás és a részletek, s hogy eltûnik a kép,
a csupasz test, a meztelenség semmiképp
nem szorít már oda harminc fölött a székhez,
hiába merednek széttárt lábak az égnek.
Lopott pillantást édesít meg így a képzelet,
a vágy akarja látni, és nem õ, a képeket.

[Fals bíztatás]
Az ördög valahogy úgy machinálhat
bennünket, miként a tudattalan
mûködését képzelik, lelkünket,
pszichológiában járatlan egyének.
Folyton lehetõséget adunk a gonosznak,
hitesse el, lennie kell bennünk egy kis rossznak,
hogy a hiúság mindig hatékony fegyver,
s ha ügyesen használják, jól sülhet el,
indokolatlanul is túl nagyot dörren
a folytonos figyelem
az élesre töltött tükörben.
Ilyenkor jól jön egy kis fals bíztatás,
az ösztön nem alszik, a bûntudat csupán
az íráshoz szükséges lelkifurdalás.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/