Salomea Goldman tekintete hozzászokott a sötéthez. Felismerte a tárgyakat a hálószobában: a szemközti falon lógó tükröt, az asztalt, rajta a vázát, a kanapét, a két fotelt. A szomszéd szobába vezetõ, nyitott ajtó mélyedését. Salomea Goldman bal keze az egyenletes légzéstõl meg-megrezdülõ, felhevült férfitesthez simult. Doktor Henryk Tarnowski volt az. A doktor a hasán aludt, szétvetett lábakkal, fejét oldalra fordítva. Salomea asszony mozdulatlanul feküdt, nehogy felkeltse. Sokáig feküdt így. Hallgatta a számlapjával virágzó liliomokra támaszkodó, szecessziós rézóra ketyegését. Fáradtsága lassan átadta helyét az érzésnek, amely – úgy tûnt – valami más, s minden bizonnyal több, mint egyszerû kellemes érzés. Doktor Henryk Tarnowski elválaszthatatlanul, minden kétséget kizáróan hozzá tartozott, noha az idõ, ami e közösségnek, vagy inkább egyszemélyes kisajátításnak adatott, kimerülõben volt, könyörtelenül zsugorodott. Ezt az apadást legalább olyan intenzíven érezte, mint az alvó férfi izmainak, bõrének remegését, vérének lüktetését, a verejték illatát és ízét – mindig ugyanazt az ízt, mikor a nyelve cseppecskékbe ütközött a férfi arcán, karján, törzsén. Salomea Goldman torka és ajka kiszáradt. Óvatosan felkelt, s a falat tapogatva kitámolygott a konyhába, hogy igyon. De a víz nem csillapította a szomját: meleg volt. Habozott, hogy visszamenjen-e a hálószobába. Tapasztalatból tudta, hogy most már nem fog tudni visszaaludni. A függönyhöz lépett, félrehúzta.
Nesztelenül megnyomta az ablakot, és kidugta a fejét. Közvetlenül az ablak fölött, a háztetõ egyenetlen szélén kövér harmatcseppek lógtak. A sötétben, melybe egyetlen sugaracska sem hatolt, halványan derengtek a szemközti tetõk és kémények körvonalai. A bádog ablakpárkányt ezüstfehér vízhályog borította. Lenn ködben úszott a Perec utca, a keleti végétõl egész a nyugatiig, amelyet az Akademicka utca zárt le. A ködbõl néhány kereskedõbódé bontakozott ki. Salomea Goldman mély lélegzetet vett. A hideg körülcirógatta a vállát és nyakát. Ásított. Arcába hulló fürtjeit a füle mögé simította: színtelen hajából most hiányzott a szokásos éles, rézvörös fény. A közeli piactér felõl még nem kezdtek szállingózni a jólismert illatok, várták a maguk idejét: a szikkadt lótrágya meg a nyári napfényben keringõ por szaga. Semmi jelük, ahogy a többi szagnak sem, amely csak késõbb tölti meg a levegõt: lassan, percrõl percre, óráról órára, a dolgok rendje szerint. Semmi, ami jellegzetes – mondhatni, személyes – vonást kölcsönözne a levegõnek, valamit, ami pontosan körülhatárolható, helyi jelenségként definiálná. Salomea asszony felsóhajtott, s az ablakpárkányra rakta a kezét. Ujjai alatt patakocskák csorogtak. A hûvösségtõl megborzongott. Hátralépett, behajtotta az ablakot. Ujját a bársonyfüggöny szélébe törölte. Mielõtt visszafeküdt, behúzta a függönyt. A virradat tapintható közelségbe került.
Csend volt. Felzavart madarak panaszkodáshoz, elfojtott siránkozáshoz, szólongatáshoz hasonló hangjai hallatszottak a városszéli rétekrõl. A város mozdulatlanságba dermedt. Csak az intenzív, bár nem mindenhol egyforma intenzitású köd vándorolt ide-oda: foglalta el, s hagyta el diszkréten a tereket, sikátorokat. A városi toronyóra mutatói forogtak: ahogy mindig, most is haladtak elõre a számlapon. Részben nekik köszönhetõen csupán látszólagos volt a mozdulatlanság. A házak, utcák, udvarok ébredéshez készülõdtek. Mindjárt vízsugár folyt a nyomókutakból, kinyíltak a reteszüktõl megszabadított kapuk, valamivel késõbb az üzletek, bódék ajtaja, ablaktáblái is. Legalábbis az egyiké, amelyet Salomea Goldman fürkészett: az alacsony, s ezért tetõtõl-talpig ködbe burkolózó, megfeketedett deszkájú bódéé. Fajga Katz pékáruboltja volt ez, az egész városban és a környéken is jól ismerték. Kora reggeltõl perec, mákos bejgele, vajaszsömle illata csalogatta a bódéhoz a szekéren érkezett és helybeli ügyfeleket. A keleti külvárosban lévõ Unterrecht-pékségben – innen szállította Fajga Katz az árut – egész éjszaka folyt a munka. Az ablakokból fény áradt, a nyitott ajtóban látszottak a sürgõ-forgó pékek, hangos nevetésük, fecsegésük messzire szállt, majd elhalt a gyümölcsösökben, a fûben, a folyópartra vezetõ utca utolsó házai mögötti réteken. Ott már nem hallatszott. A csöndben csobogott a víz: a Labunka a kõhíd alatt észrevétlenül mélyítgette a medret, s a csobogással állandóan tájékoztatott a változásról.
A külvárosokban ritkult a köd. A ködbe borult fûzfák (különösen a rétek és legelõk környékén nõtt sok), galagonya- és vadrózsabokrok alvó állatokra emlékeztettek. A szénaboglyák is. Harmat cseperészett a dûlõket és országutakat szegélyezõ hársfákról és akácokról. A fák körül puha és ragacsos volt a föld, rajta sárgálló zsombék. Napos idõben a fakoronák néha összezárultak az út felett, árnyékalagutat alkottak. Lovaskocsik jöttek a mezõrõl, s eltûntek benne a felszálló porfelhõben. Porzott az út, míg a tehenek szép sorban baktattak hazafelé a legelõrõl: várta õket a déli pihenõ és a vízzel teli vályú. A Lwowska és a Krasnobrodzka utcán túl szürkült: elõször a nap vörös szelete bukkant fel a látóhatáron. A két utca egy dombra vezetett, amely mögött rétek, mezõk tág tere nyílt, szanaszét szórt falucskákkal: Kalinowice, Jatutów, Labunie, Pniówek. Legtöbbször innen indult a fény, végigúszott a tarlókon, réteken, a pnióweki tavakon, az erdõkön, harmatos berkeken, elöntötte a Labunkát, a Topornicát és a megszámlálhatatlan névtelen mellékpatakocskát, sõt az átnedvesedett területeket kiszárító, közönséges árkokat is. Beszüremlett a folyóparti nádak, csalánok, tippanok közé, melyek hosszú, elmosódott árnyékot vetettek a fûre. Vízcseppek himbálóztak a szél- és rovarszaggatta pókhálókon. Rajtuk is áthatolt a fény: úgy csillogtak, mint láthatatlan üvegfonálra fûzött, különbözõ nagyságú gyöngyök. Récék úsztak az árterekre, nyakukat a víz alá merítve élelmet kerestek a fenéken. A nádak és éles füvek közt madarak csivitelése hallatszott: egyre erõsödött, ahogy a kisárgult nap egyre magasabbra emelkedett a keleti horizonton.
Ébredezett a környék, s vele a város és a külváros. A fény elérte a Krasnobrodzka utca tetejét. Ajtók, kapuk, kiskapuk nyikorogtak. A kutakba eresztett vödrök dörömbölve ütõdtek a gerendázathoz. Tehenek bõgtek: nemsokára, mielõtt felszárad a harmat és melegedni kezd az idõ, kiterelik õket a legelõre; nem messze, a folyóhoz. Türelmetlenül topogtak a körülkerített udvarokon, a léckerítéshez dörgölõztek, barna-fekete fejüket nyújtogatták. Az útmenti gyümölcsösök és kertek mentén nedves gyertyánfasorok csillogtak. A fák között, veszett csiripelés közepette, mintha ódát költenének a reggelhez, verebek ugrándoztak. A fény fellebbentette a fátylat a városháza órájáról, kibontotta a ködbõl a lépcsõt –  az elsõ fokra lépett – meg a lyukas, rongyos napernyõt a Sópiac téri cukrászda ajtaja fölött, a nyomókút mellett. A fény lassan átbukott a Mlynska utca és az Újváros irányában lejtõ domb nyugati oldala fölött. Felfedte a keréknyomokat, barázdákat, mezsgyéket, mezei köveket. Kibontotta a nemlétbõl, a teremtés dicséretére. A barázdáknak, utaknak, domboknak – bár meg voltak fosztva nevüktõl, amire pedig rászolgáltak – ettõl kezdve színük, formájuk volt. A környék pár házának és Samuel Kahan fölébük magasodó malmainak cserépteteje visszanyerte vörös, égetett agyag színét. A fény érintésétõl, ezen a gyöngéd, finom hajnalon, élénkebbek, elevenebbek lettek. Olyanok voltak, mint megannyi szándékosan vagy csak szórakozottságból elszórt, rikító folt, háttérben a mindent betöltõ, buja zölddel (õsszel, amikor a zöld sietve, meglepõ lendülettel átlényegült, a vörös cseréptetõk mindig elkerülhetetlen kiegészítõjévé váltak a kompozíciónak). Egészen más hatást keltettek a zsindely-, bádog- vagy szalmatetõs házak. Belesimultak a föld, az út, a felhõk, a levegõ színébe, minden évszakban természetes részét képezték a tájnak, semmiben sem ütöttek el tõle. Valóságosak voltak, igaziak és mindennapiak. Nyilván ezért tudták elhitetni az emberrel, hogy nincsenek is.
A háztetõk többségébõl hiányzott az, amit személyiségnek szokás nevezni. A személyiség révén gazdagodott a környezet egy-egy olyan elemmel, amely magára vonta a figyelmet. Tartós elemek voltak, de nem mindig lehetett észrevenni õket; nem voltak szükségszerûek, csak valaki fantáziájában vagy szeszélyébõl fogantak. Ezért aztán semmire se becsülték õket, vélt vagy valós hasznukon túl. Például a padlásablakok: olyanok voltak, mint egy-egy aprócska szem; felsõ szemhéjukat folyton felhúzták, mintha csodálkoznának, éberen és lankadatlanul figyelték a távoli tereket vagy közelebb: az udvarok, utcák mélyét. Nem volt olyan pillanat, amikor a tudtukon kívül történt volna valami. Tisztességes asszonyokra hasonlítottak, akik a legtermészetesebb hír hallatán is felhúzzák a szemöldöküket – szemöldökükkel együtt a szemhéjuk is megemelkedik –, úgy tesznek, mintha meglepné õket, hogy így, és nem másképp áll a dolog. Másfelõl nyilván akkor is csodálkoznának, ha ugyanarról a dologról valami mást hallanának, s csodálkozásuknak ugyancsak szemöldökük és szemhéjuk felhúzásával adnának kifejezést. Vagy például az oromzatok: finomították a tetõk vonásait. Egyfajta lágyságot, engedékenységet (egyszersmind bambaságot) kölcsönöztek nekik, ami ez esetben a légkör heves változásai iránti türelmesség jele is lehetett. Olyan emberre emlékeztettek, akinek szellemi képességeit illetõen joggal merülhet fel bennünk kétely, hiszen épp elégszer bizonyította: még azokat a képességeit sem tudja kiaknázni – valahányszor alkalma volna rá –, amelyekkel világra jött. A lágyabb stílusú háztetõk többsége a külvárosban volt szétszórva. Alattuk alacsony, terebélyes házak: elég nagyok és a maguk módján masszívak. Még vörös cseréptetejük vagy kifakult fazsindelyük is ilyen benyomást keltett. Az oromzatok döntõen befolyásolták a ház által keltett hatást. Éppúgy árulkodtak az alattuk lévõ tetõrõl, mint azokról, akik úgy határoztak: ilyen és nem más jelleget adnak a tetõnek. Valamiféle egyezség volt e házak között arról, hogy mi van, és mit hoz a jövõ. A lassú távozásról, öregségrõl, korhadásról, bomlásról.
A Sópiacon megcsikordult a nyomókút. Elõször pár lassú, mintegy az ébredés szertartásához tartozó mozdulat a hosszú karral, amely néhányszor nekiütõdött a kövezetnek, majd vékony sugárban folyni kezdett a víz a kopott favályúban. A nyomókút fémes hangja visszaverõdött a szomszédos házfalról, a cukrászdáról, egyre messzebb szállt, s elhalt az utcák mélyén. A vízsugár zubogott a vödörben, melyet Helena Hawryluk, a mosónõ, a vályú végébe állított. Habzott, fröcskölt a víz, a kút mélyérõl sziszegés, bugyogás hallatszott. Helena Hawryluk mindig ilyen korán, elsõnek jelent meg a kútnál (lelkiismeretes, precíz asszony volt), még mielõtt a Sópiacot ellepték a járókelõk és a szekerek, sõt azelõtt, hogy az új nap köszöntésére kezdték volna kinyitni a boltok ablaktábláit és a boltok fölötti lakások ablakait. Szétterpesztett lábbal hajolgatott, a nyomókút le-föl járó karját követve, amíg színültig nem telt a két vödör. A mosoda a közelben, a Mleczarska utcában volt. A nyáron kitárt, télen résnyire nyitott ajtóból áradó szappanos pára tévedhetetlenül mutatta az utat. A mosoda elõtti kis udvaron, tulajdonosuk származására vagy vallására való tekintet nélkül, fehérnemûk száradtak. Meleg napokon száradó abroszokat, ingeket, lepedõket dagasztgattak a szél könnyû fuvallatai.
A téglagyár kéménye hosszú, kacskaringós árnyékot vetett a városra. A gyár elõtti téren téglaporos galambok sertepertéltek, kapirgálták az abrakmaradékot. A tetõ alól, amely az esõtõl védte a téglát, verébcsiripelés hallatszott. Odébb, a csalán, lapu és magas fû szigeteit reggeli napfény öntötte el. Lerázta a levelek szélén himbálózó harmatcseppeket. Fojtogató hõség elõérzetével lélegzett a föld. Füvek illatoztak. A természet jelenségei áttetszõ képletben összegzõdtek. Egyszerre léteztek, mint egyedüli és pótolhatatlan. Bármelyikük hiánya megbontotta volna ezt a visszatérések ciklusából álló összhangot. Visszatérések – ugyanoda, ugyanabban vagy nagyon hasonló alakban, mint harangszó vagy cickafark száradó szárának a szaga. Mégis, több eltérést mutattak, mint elsõ látásra gondolná az ember. Ahogy az egymás után felvirradó reggeleken – a mai is látszólag mint az egy héttel ezelõtti – sem ugyanúgy tértek vissza a valós világ jelenségei. A téglagyár kéményének feszes árnyéka mindennap máshogy érintette a földet, a füvet és a közeli berkenye kérgét. Megint máshogy, ha délben megrövidült, és mozdulatlanná dermedt a kémény mellett. Lusta érzékisége kapva kapott a legkisebb egyenetlenségen, hogy mindig más és más módon lelje örömét az útjába kerülõ anyag érintésében. Mindig másképpen vehesse körül, simogathassa, járhassa át. Az árnyék azért tért vissza, hogy föld, fû, kéreg cserébe ugyanezzel a gyengéd figyelmességgel fizessen neki.
A hársfák és gesztenyefák fölött templomkupolák bontakoztak ki a ködbõl. Az újvárosi Szent Kereszt templomé, a Szent Mihály arkangyalé a Pilsudki marsall utcában, meg a három óvárosi templom: a Szent Katalin, a Szent Miklós és a káptalantemplom kupolája. A templomok – a város és a környék lakosainak tekintetétõl kísérve – kora reggeltõl kezdve hallatlan erõfeszítéseket tettek, hogy elszakadjanak a földi dolgoktól. Legkönnyebb helyzetben a kupolák és az ezeket megkoronázó keresztek voltak: messzirõl úgy látszott, mintha felérnének – néha nyilván fel is értek – a felhõkig. Harangszó, ének, megsokszorozott imádkozás segítette az emelkedést. Pedig csak álltak, a kizárólag nekik rendelt helyen. Mellettük évek óta ugyanazok az utcák és házak (ha a régi házak eltûntek, újak jelentek meg), ugyanazok a gyümölcsösök, mezõk, az évszakok váltakozásában, alkonyok és reggelek egymásutánjában. Ugyanazokat az újra és újra megvallott könyörgéseket és kéréseket fülelték, ugyanazokat az alázattal rájuk bízott szenvedéseket és fájdalmakat, ugyanazokat a vágyakozásokat, hálaadásokat és dicséreteket. Hozzájuk hordták az emberi létnek azt a részét – nagyságát és kicsiségét –, amely álomban és ébren egyaránt jelen van, sûrûn, mélyen, dicsõn és szégyenletesen. Ha a templomok elszakadtak a földi dolgoktól, vitték az egyre nagyobb, szüntelenül gyarapodó letétet is. Ott rejtõzött a kápolnák zugaiban, a fal hasadékaiban, az oltárban, a gyóntatófülkékben, a boltozat alatt, ott vesztegelt a szentek tekintetében, a város, a járás, a világ felé nyújtott kezükben.
És az üvegablakokban. A hívek vigasztalóikat ismerhették fel bennük: Szent Józsefet, Péter apostolt, Magdolnát, aki többé nem esett bûnbe, Veronikát, kezében a kendõvel, Jézust, amint harmadszor botlik el a kereszt súlya alatt. És gyûltek-gyûltek, hordozták és értették az emberek titkát, együttéreztek velük és enyhítették – általában kevésbé, mint kellett volna – szenvedésüket. A vitrázson lévõk bámulták a közönséges népséget, amint ott sürög-forog mellettük, kifogyhatatlanul, hangosan, idõnként némán buzgólkodva. A határon éltek. A templomokkal együtt nõttek a háztetõk és a legmagasabb fák csúcsa fölé, s a hívekkel együtt, meg azokkal, akik nem számítottak közéjük, dolgoztak, szerettek, álmodtak, születtek és haltak. Reggeli napfényben melegedtek a Szent Kereszt templom éjszaka lehûlt testei: kinyújtóztatták csontjaikat, s figyelmes tekintetüket végigjártatták a város keleti és nyugati felén. Nézték a Lwowska utcai kõrisfák csillogó lombját, a Labunka csillámló vizét, Samuel Kahan malmának vöröslõ tetejét. Látták, ahogy Fajga Katz kilép kocsijával az Unterrecht-pékség udvaráról, a kocsi átdöcög a piactéren, a kéményekbõl szállingózni kezd a füst. A káptalan falára hársfalombokon át vetült a napfény, kirajzolva az ágak kontúrját. A harmattal együtt lecsorgott a kupolán, s az ereszcsatorna szélén hintázott. A hársfaágak közt gerleszárnyak csattogtak. A fény betûzött a káptalantemplomba, a pogányokat térítõ Szent Tamás arcán kúszott. A városháza tövében az Ormianska utca felõl sugárzó fény lassan mászott a lépcsõkön. Kezdte számlálni a fokokat. A toronyóra felügyelte, nehogy túl lassan vagy gyorsan csinálja.
A Perec utcát teljes hosszában elöntötte a napfény. Meghódított minden házat, a küszöbtõl a padlásig, egyszerre árasztva el a kapukat, párkányzatokat, ablaktáblákat. Még alacsonyan állt – alig emelkedett Kalinowice és a Krasnobrodzka utca keleti vége fölé –, ilyenkor bekukkanthatott a tetõeresz alatti területekre, ahová nem hatolt a tekintet, s amely senkit sem érdekelt. Itt aztán felfedte a nyári viharok és õszi esõk nyomainak pontos térképét (hogy hány évesek ezek az ázásfoltok, azt senki sem tudta). A hosszúkás, lefelé kacskaringózó, kifakult szürkeségek cinóberpiros, okkersárga, barna ívekbe mentek át, az ívek közepe pedig fehér és penészszürke, szorosan zárt foltokat foglalt magába. Nem végleges térkép volt. Lassan javítgatta az idõ. De az új rajzolat megõrizte mindazt, ami a régmúltra emlékeztetett, a térkép hajdani formákba dermedt színét, a senkinek se kellõ állandóság konok tanúságát. Együtt léteztek az eresz alatt, közös, folyamatosan megújuló mintázatként. A fény közvetlenül az ázásnyomok mellett, vagy inkább velük együtt felfedte a mállott vakolat foltjait is: makacsul nyújtóztak lefelé, szétterjedve az egész falon. Állandó, bár észrevétlen mozgásban voltak, ablakról ablakra, kapuról kapura haladtak. Olyan mélyre hatoltak, hogy itt-ott tégladarabkák virítottak köztük, mint muskátlik az ablakpárkányon. A fény, napszaktól függõen, kiemelte vagy kioltotta a vörösség e váratlan kitöréseit.
A falakon virító téglák a pusztulás jelei voltak. Folyton friss és folyton változó árnyalatú – kardvirág, õszirózsa, dália egyes fajtáinak árnyalatához hasonlatos – színükkel ezt a végsõ aktust figurázták ki. Salomea asszony néha végighúzta ujját a vakolat alól kibukkanó vörösségen. Elég volt kihajolnia az ablakból. Ujja megtalálta a nyomásra alkalmas anyagot, az pedig téglavörös-szürke csíkban lehullott. Mikor Salomea asszony a szeméhez emelte az ujját, a porban ott szikrázott a visszaverõdött fény. Szikrázott, amikor lefújta a port, s figyelte, hogyan enyészik el a lakása ablaka alatt, felszállva vagy az utcára hullva. A szemközti falon is hámlott a vakolat. Ott is szürke szín árnyalta a téglavöröset, ott is fantasztikus, falhosszúságú térképhez hasonló ázásnyomok kandikáltak az eresz alól. Sokszor nézte õket, de mintha nem is látta volna: annyira elválaszthatatlanul hozzátartoztak – amióta az eszét tudta – a falhoz: maradandóbbak voltak az ezernyi eseménynél és ügynél, amely réges-rég az ujjáról lefújt pornál is tünékenyebb porrá enyészett. S minthogy Salomea asszony nem vette észre ezt a természetes úton formálódó térképet, arra sem volt módja, hogy szembeszegezze vele az ezernyi tény bármelyikét, mint fontosabb, bár idõközben érvényét vesztett dolgot, amely már a múlté, s amely csak álmában vagy a régi idõk utáni vágyakozás pillanataiban tért vissza, pislákoló, homályos visszfényként. Legalább nagymama keze érintését, amikor elalvás elõtt fekete ruhában az ágya szélére ült, és megsimogatta az arcát.
Mert hiszen biztos volt benne: semmi sem vesztette érvényét abból az áldott, édes pillanatból, amikor nagymama hosszú, csontos ujjaival megérintette a haját és az arcát, ebbõl az estérõl estére ugyanúgy várt pillanatból, amely – így érezte akkor – egyedül a kettejük titka volt. Mindig elkapta nagymama kezét, és a szájához szorította, hogy szeretetteljes csókot nyomjon rá. Aztán behunyta a szemét, és úgy tett, mint aki alszik; mintha tudná, hogy ezzel örömet okoz nagymamának, viszonozza végtelen szeretetét és odaadását. Hallgatta nagymama lélegzését és ruhája suhogását, s végül az elalvás elõtti utolsó pillanatban felvillant elõtte a másnap este, amikor nagymama megint odaül az ágya mellé. Minél messzebbre kerültek idõben ezek az egyszerre intenzív és mulandó élmények, egyszersmind minél ritkábban kísértett emlékük, annál inkább erõsödött Salomea asszonyban a hiányérzet, ez a megnevezetlen, homályos, élete szinte egész látóhatárát betöltõ érzés. Nyugtalanságot keltett benne, néha félelmet is, egyenes arányban magányosságával. A hiányérzet szorosan kapcsolódott szerettei: elõször nagymama, aztán szülei és férje, Baruch Goldman távozásához. Amit egykor könnyelmûen állandónak vélt, lassacskán szétmállott, szétporladt, szertefoszlott a szeme elõtt, emlékezetében, a visszatérés csalóka lehetõségében. Amit elveszített, azt semmilyen érzék, semmilyen erõfeszítés sem nyújthatta többé.
Tarnowski doktor mellét két fénypászma keresztezte rézsútosan: felkúsztak a falon, és megtörtek, megtorpantak a mennyezeten. Feszülten remegtek, ahogy a reggeli napsugarak szoktak: örültek, hogy ismeretlen dolgokat fedezhetnek fel, vagy csupán részletesen felidézhetik azokat, amiket már számtalanszor tanulmányoztak. Észrevétlenül végigkúsztak a doktor mellén, napvilágra tárták a verejtékcseppeket meg a bõrét a vállától az ágyékáig borító, világos szõrzetet. A férfi szõrös nyakán hatalmas ér, helyesebben annak közvetlenül a bõre alatt futó kis darabkája lüktetett. Salomea asszony Tarnowski doktor fölé hajolt, és gyengéden, egyben nyilván reflexszerû dacból is, megnyomta a hatalmas duzzanatot, kutatva, hol kezdõdik, és hol ér véget. Tarnowski doktor nem tudta, mire irányul Salomea asszony érdeklõdése, így hát semmi sem csökkentette a lüktetõ érintés okozta kellemes érzést, mely átterjedt a nyaka túloldalára, a vállára és a lapockájára is (azt meg különösen nem gondolta, hogy saját magán kívül más is lehet csodálat és gyöngédség tárgya). A régi bútorok és puha kárpitok illata lassan oszladozott a még szagtalan, hûvös levegõvel keveredve, amely a nyitott ablakon keresztül a lakásba áramlott. A szekrény, a padló, a fotelok illatát mindazonáltal Tarnowski doktor testének egyszerre átható és émelyítõ illata uralta: Salomea asszony még sohasem érzett hasonló illatot, bár legnagyobb sajnálatára most – a tegnap késõ éjjellel ellentétben – mintha nem teljes intenzitással, nem teljes skálájával lett volna jelen. Salomea asszony a doktor lapockájához érintette az ujját, s lassan végighúzta a gerincet jelzõ mélyedésen, körmével ingerelve a bõrt. Tarnowski doktor teste remegett. A férfi az oldalára fordult, arccal Salomea asszony felé: magához húzta a nõt, aztán ismét megfordult, ezúttal a hátára.
Szekér zörgött. A nyomókút hangja mellett a zörgés is egyike volt a zajoknak, amelyek nap mint nap a reggelt jelezték. Fajga Katz a bódéja felé tartott. Árnyéka, az utca egyenetlenségein botladozva, elõtte haladt. A falnak támasztott bódé – a kiterjedt ázásfoltokhoz hasonlóan – mintha önálló létezésre képtelen, szerves része lenne a falnak (persze miben különbözött tõle Chaim Brondwein órásmester mûhelye, közvetlenül Fajga Katz bódéja mellett?). A – mára már megfeketedett – deszkából ácsolt, itt-ott furnérdarabkákkal foldozott bódé veszedelmesen megdõlt a Bazylianska utca irányába. Hogy még állt, az a szerkezeténél erõsebb megszokásnak volt köszönhetõ, no meg a közeli házak, utcák összhangjának, a vele együtt élõ környezet szellemének. A bódén csapott bádogtetõ; a déli oldalon, közvetlenül a tetõ alatt, kis ablak: négy aprócska, négyszögletû, portól, légypiszoktól szürke üveg. Mögötte zsinórra akasztott függöny himbálózott. A függöny foltos volt, alul szakadozott, itt-ott egy-egy hanyag, talán sietve elvégzett stoppolás. De annyira azért nem nyûtte el az idõ, hogy ne lehessen látni a még mindig díszes mintát, a virágok és levelek ismétlõdõ motívumát. Noha évrõl évre egyre kivehetetlenebbé vált (állítólag négylevelû lóhere is volt benne), fittyet hányt a porra, a foltokra és az enyészetre. Ugyanaz a minta – bár egyre kevésbé emlékeztetett régi önmagára – kandikált az üveg mögül, mint emlék, látóhatár elõtt elhaló visszhang.
Fajga Katz gyakorlott mozdulatokkal kirakta a péksüteményt a polcokra és a kosarakba. Külön a perecet, külön a vajaszsömlét és a barheszt, külön a bejgelét és a hagymás-mákos lepényt. Az üres kocsit – nem volt hosszú, de annál mélyebb; kis kerekeken, alacsonyan gurult, szinte teljesen lepattogzott róla a zöld festék – a bódé mögé tolta. A kocsiban állandóan ott volt egy kisebb zsák. Meghatározhatatlan színû, erõsen kiszolgált darab – itt-ott foltozott. A zsákot dugig töltötték a kofa kacatjai: mindet úgy találta. Nem is a jövõben bizonyulhattak hasznosnak: már most nélkülözhetetlenek voltak. Még ha nem is indokolta semmi, hogy Fajga Katz, példának okáért, kénytelen legyen elõvenni a szemüveget, amelynek az egyik üvege hiányzott, azáltal, hogy állandóan kéznél volt, hasznossá vált: javított a kofa látásán, s ennyi elég is volt az asszonynak. A meleg reggel és a várt hõség jókedvre derítette Fajga Katzot. Szeretett a bódé elõtt ülni, behunyt szemmel napozni, hallgatni a város zaját, az emberek beszélgetését, nevetését, a szél susogását, várni, hogy a forró délutánon átjárja bõrét a zsibbadás. Térdére rakta száraz, napfénytõl cserzett kezét, ízületi gyulladástól meggörbült, remegõ ujjaival. Így szokta, így volt jó neki. Nyáron is meleg, begombolt ujjú ruhában járt, ahogy az öregek: hosszú, sûrûn redõzött ruhában, amelyhez – hogy kímélje – kötényt kötött. Feje mögött megcsomózott, tarka, bár a sok mosástól kifakult, török motívumokkal díszített kendõje alól kitüremkedett a parókája; fülében arany fülbevaló lógott. Barázdált arca bizalmat és tiszteletet ébresztett. Összehúzott szemhéja alól fürkészõ, átható tekintete tekintélyt parancsolt (minél rosszabbul látott az évek múlásával, annál áthatóbbnak tûnt ez a tekintet). Fajga Katz magas hangja estig vibrált a bódé körül. Biztos jele annak, hogy még nem adott túl az összes árun.
Az országutakon lovaskocsik döcögtek a négy égtáj felõl a városba. Nem siettek: minden célhoz idõben érkeztek – az elsõség elõjoga se számított a kocsisoknak –, a fontos, bár hétköznapi dolgokat megilletõ méltósággal haladtak, egyenletes ritmusban, néha lassítva, hogy pihenjenek a lovak. A templomok kupolája, a téglagyár kéménye, a toronyóra a városháza fennen magasodó kupolájával, a bank teteje megannyi útjelzõként fénylett elõttük. A kocsik árnyéka elõttük futott, oldalra ugrott vagy hûségesen loholt a hátsó kerék után. Az éles augusztusi fény átjárta az utakat, gyümölcsösöket, itt-ott rozsdálló réteket, tarlókat, a mezsgyén szikkadó bogáncsot, a lassan betakarításra érett kukorica sorait. A távolban, Jaros³awiec elõtt, de még nem ott, ahol bezárul a látóhatár, teljes pompájában napvilágra tárt egy hajlott vadkörtefát (Karol Adamczuk odanézett a lovaskocsiról), a körtefa mögött felfedte a poros út fonalát, mellette a kis fehér kápolnát, a hársfák karéjában. És még számtalan mulandó, homályos, bizonytalan jelenséget, amely sehogyan sem tudta tartósan magára vonni a világ figyelmét, s szüntelenül kétségbe vonta saját létezését. Akárcsak az elröppenõ lármás seregélycsapat, amely percenként változtatja alakját, váratlanul megtelepszik egy fán, eltûnik a szemünk elõl, majd megint felbukkan valahol egész máshol, ugyanazzal a halványkék égbolttal a háttérben. Akárcsak a meggyfák sárguló levelei, amelyeket a természet – szükségszerûségbõl és szokásból – nemsokára eltékozol, a fán lógó, csillogó folttal együtt, amivé összeállnak.
Ám a sárguló levelek foltja, amely az imént a fiatal kocsis szemébe ötlött, már ott maradt a tekintetében. A szellõringatta fáról lelopva mozdulatlanná merevedett a borostyánszínû, háborítatlan levegõben. A kocsis pillantása újabb és újabb fákra feszítette, egyre közelebb hozta a városhoz, megosztotta a szembejövõ emberek, házak, keresztutak, a Szent Kereszt templom vitrázsai között. Olyan volt, akár a fényérzékeny lemezen rögzített kép, amely egyszeri és megismételhetetlen, s amelyet késõbb reprodukál az emlékezés és a képzelet szüksége: már nem ugyanaz, szegényesebb vagy gazdagabb, része az új kompozíciónak, amelyben sárga fénye ismét felragyoghat. Hasonlóképp történt a rengeteg megmaradt, szemvillanásnyi képpel, amely azonmód pontosan rögzült, a színek és formák részleteibõl összeálló faktográfia hûségével. A vadkörtefa, mely a távolból a mezõk közti mezsgyére helyezett, kis zöldesfekete pontnak látszott, kelet felé hajlott, mintha évekre beosztott erõfeszítéssel szeretné megérinteni koronájával a földet, vagy – más értelmezést adva helyzetének és sziluettjének – mintha nem lenne képes teljesen feltápászkodni és kiegyenesedni. Így állt ott – félúton a föld és felhõk között, görnyedten, türelmesen és büszkén, egyszerre tartozva mindkét világhoz, védtelenül, kitéve az elemeknek. Más nézõpontból a körtefa rügyezõ koronájával úgy lengedezett a föld fölött, akár a pitypang: egy láthatatlan erõtõl a földhöz szegezve hajladozott a négy égtáj felé. Ilyennek látta õt Jaros³awiecen átutazóban a kocsis. Így vitte a mezõrõl a városba: ingadozva, koronájával meg-megérintve az eget.
Salomea Goldman feje Tarnowski doktor vállán pihent. Mindketten felhevülten hevertek. Lélegzetük szabálytalan ritmusa lassan megnyugodott. Salomea asszony szeme csukva volt. Az ember azt hihette volna, elaludt (hiszen nagyon álmos volt), ha bal kezét nem csúsztatja Tarnowski doktor hasára. Melléhez hasonlóan a doktor hasát is fényben csillogó, bár sötétebb, sûrûbb szõrzet borította. Tarnowski doktor maga elé bámult: az ablakban látszott a szemközti háztetõ csúcsa, két téglakéménnyel; a keleti oldaluk napfényben úszott. Fecskék cserregése, járókelõk beszélgetése, kinyíló földszinti ablaktáblák csapódása hallatszott. A Perec utcában a kereskedõk megkezdték a munkát.

            (részlet egy regénybõl)

KÖRNER GÁBOR FORDÍTÁSA

Bibliográfia

SZEWC, Piotr
Pusztulás
JAK Mûfordító Füzetek - Jelenkor, 1994

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu