Magyar fényképészek a 20. században keresztül-kasul fényképezték Párizst, a fordítottjára, hogy jelentõs francia fényképész éveken át ilyen elmélyülten éli és dolgozza föl Budapestet, nem ismerek példát. Ez persze önmagában kevés lenne mûvészetnek, ha nem párosulna azzal a finom tehetséggel, természetes tudással, melyet Bruno Bourel minden egyes felvétele, minden ellesett pillanata hordoz és sugároz. Fényérzékenysége, kíváncsisága, frissessége és komolysága lenyûgözõ, ezzel együtt valami sajátos könnyedséggel járja Budapestet, elles, hazalop magának pillanatokat, s tényleg csak sok feketére és fehérre van szüksége, hogy elõhívja ezt a várost, a magáét, melyet azután bárki született budapesti magáénak tudhat és elfogadhat. Az én Budapestemhez legalábbis nagyon közel áll.
4.
(Lisztrakodó)
Nincs mirelit pékség. Egy pékség mindenütt
a világon meleg, sugárzó hely, a liszt pedig nem por
és nem kosz, a liszt az liszt, ahogy a hó hó. Liszt
a Bartók Béla úton. Ha a pékek a fõ-,
a pékrakodók a segédangyalok. Azt mondják,
a kenyérszag nagy tömegben elviselhetetlenül büdös.
De van-e akkora tömeg? Rimbaud kenyérlesõit kellene
megkérdezni.
11.
(A házmester)
Fény hátán fény, egy fénylomkamra
házdarabokból. A tejfekete konyhában megereszti a
csapot, majd kiszalad az erõs, keskeny sugárhoz. Telelocsolja
fénnyel a hajdani Király utcát. A hajdani Majakovszkijt.
A mostani Királyt. Az utcák jönnek mennek, hol ez király,
hol az, de a gang marad, a poroló, a nénikék,
a házmesteri tréningnadrág. S a locsolócsõ
a házmester kezében.
16.
(A kettes villamoson)
Olyan könnyû álom, mint pár üveghajszál
a homlokon, épp a szél el nem töri. A kettes villamos,
e hosszú, sárga piskóta végigmegy a Duna pesti
partján a Jászai Mari tértõl a Boráros
térig, egy fontos járat. Egyszer úgy dönt,
hogy nem áll meg, a vezetõ közli, a szerelvény
ezúttal lehalad a tengerig, nyár van, miért ne menne
egy villamos az Adriáig, jegyek, bérletek érvényesek.
21.
(A Nagycsarnok elõtt)
A Nagycsarnok Budapest gyomra. Egy ilyen igazgató úgyse
ad semmit, gondolja a koldusasszony, és hogy ki kéne tán
a napra veckelõdni; rohanok, gondolja az igazgató, és
hogy nincs annyi apró, ahány koldus; úgyse jön
el, gondolja a kamaszlány, és hogy õrajta semmi fényképeznivaló
nincs; hány tonna krumpli, meg leveszöldség az élet,
gondolja a háziasszony, és hogy még mindig jobb ez
a cipelés, mint koldusasszonynak lenni. Fõbejárat,
napsütötte, sötét gyomorszáj.
29.
(Ablakomból)
Liszt Ferenc tér. Roppant ládája finom üvegfedelét
kinyitja a fennvaló, kitámasztja, nézi odalent a mozgást.
Különös kedve telik mindenben, ami terepasztal, bogárgyûjtemény.
A gombostûzõ fényben céllal és okkal
iparkodik egy körmenet. Lábhoz nõtt, könnyû
batyuként cipelik az árnyékukat. Rövid, kontúros
hátizsákok, nyári dél.
31.
(A rakparton)
Nagy víz tövében csókolózni pillangóvért,
gyönyörû szívfájást és tetemes
boldogságot jelent, mondta talán épp az Egyesült
Nõi- és Szívgyógyfürdõ magasságában
Krúdy Gyula (magyar író), utcája van Budapesten,
jött a Margit-szigetrõl, kalapja-botja a kezében, épp
homlokát itatta fel zsebkendõjével, nyárcsatakban
fürdött a város, s hunyorogva, irigyen nézte a
lapos, üvegsötét hullámokat, a Duna ölelõ,
tova húsát.
50.
(Péterfy Sándor utca)
Ablakot legjobban a tegnapi újsággal pucolhatni. Az meg
ott túl a Parlament, ott emelik a nyugdíjat, ott nem emelik.
Oda tûzték föl a vörös csillagot. Onnan
vették le. Addig jó, amíg nem tûznek föl
semmit. Addig se jó. Nem a parlamentektõl jó. Vagy
rossz. És nem is nélkülük. Országház,
szép magyar szó. Az országnak háza van, az
ország mégse lakik sehol. Egy ország nem személy,
hogy lakjon. Lottószámok, útlezárások,
ki halt meg, ki nem. Összegyûrni szépen, csiszatolni,
amíg kifényesedik.
60.
(Nádor utca)
A (kelet-német)Trabant büdös volt, strapabíró
és igénytelen. Jelképe lett mindannak, amit a létezõ
szocializmus az úgynevezett „nép” számára kínálni
volt képes. Mondhatni, a közép-európai irónia
mûködtette, ama speciális (olaj-benzin keverék)
üzemanyaga a túlélésnek, ami röhögve
és káromkodva, dinamikus tehetetlenséggel égett
el a néplélek kétütemû motorjaiban. Nosztalgiánk
otrombácska tárgya, mely enyésztében levakarhatatlan
ragacsot hagy a keramiton, kesernyés, iparédes ízt,
mint a hajdani bitumenüdítõk és teasütemények;
íme, eltûnt idõnk, vidám szomorú gépjármûvünk,
mely ideröpített bennünket, ebbe a másik szép
jövõbe.
61.
(Külvárosi Vermeer)
Reklám és falragasz-történelem papírmaséból,
poszterpalimpszeszt. Ujjnyi vastag papírirha, falak, ajtók
és oszlopok idõgipsze, egy város növõ,
fogyó, vedlõ, lekapart és lekaparhatatlan bõrei,
vásári maskarák és szívfájdító,
anakronisztikus gyönyörûségek, mint ez a ”talált”
Vermeer. Szabad plakátmúzeum, képeskönyv, mely
spaknival nyitható, faragható, újrakölthetõ.
64.
(A Diákszigeten)
A nyár legközepén a Hajógyári szigeten
másként viselkedik a tér, másként az
idõ, a tér telik, az idõ kézbe vehetõ,
tapintható, és álltában rohan a történések
járszalagján. Egy hétig dübörög, dobog,
lüktet, gomolyog ez a hasonlíthatatlan happening, performance,
buli, fesztivál, tulajdonképpen nincs neve, illetve „sziget”
a neve, hisz az, sziget, lehatárolt tér, anyag és
sûrûség, mely felpörög, szikrázik,
bevilágít egy évnyi hétköznapot, aztán
kilobban.
70.
(A Budai hegyekben)
A világ magyarságának több, mint egyhetede
él a magyar fõvárosban. Ha Pest a „város”,
Buda a „fõ”. A koronás fõ. A hegyvidéki Buda
mindig is más világ volt, elõkelõbb, zártabb
és gazdagabb. Ha Pest volt az üzlet, a hétköznap,
a korzó, a színház, a kabaré, a modernség,
a bûn és az élvezet, akkor Buda a tradíció,
az idõtlenség, a nyársat nyelt történelem,
a királyi vár, a Citadella, ahonnan átnézhetni
a lapos benzinfüstös Pestre, mert legyen bár Buda a fõ,
azért Pest volt és Pest marad a város.
72.
(A Gellért-hegyi sziklakápolna avatásán)
Értelmetlen a kérdés, hogy mit jelent a Duna Budapestnek,
hisz nélküle tán nem is létezne ez a város.
Készségesen, barátilag folyik át rajta, zavaros,
bölcs, viszont ahogy a nagy folyók vagy az idõ, vendége
csak, nem birtoka. Szétválaszthatatlanok, de nem egymáséi.
A híd a teknõsbékaesernyõk hátterében
futólag viselte Ferenc József császár és
király nevét, jelenleg és jövõleg Szabadság
hídnak hívják. Szép híd, mint egy öntöttvas
csipkegallér.
73.
(Vérhalom-tér)
Hajléktalan férfi meséli, hogy erre csámborgott
egy dinnyeszagú nyári hajnalon, kicsit el is aludt a bokrok
alatt, mi tagadás, s ahogy a dagadt szemét kinyitotta, magát
a csövezõ Szûz Máriát pillantotta meg a
kisdeddel, épp szoptatott, és miután õ végigvárta
ezt a szép dolgot, megszólította, hogy hát
gyerekes létedre, angyalom mért nem mész legalább
le a Délibe, és attól fogva társalogtak oda-vissza
több percen át, ha hiszem, ha nem, ha szobor, ha nem, ezt aztán
elmondta egy praktizáló plébánosnak is, de
az csak hümmögött és fintorgatta az orrát.
75.
(Városliget, Május elseje)
Csordultig tele fénnyel, mégse fényes. Harapja,
issza, hörböli a fényt, gurgulázik, megfürdik
önnön sötét ragyogásában. Ha
a Kárpát-medence egy masszív, lestrapált ülõkád
(egy tejjel-mézzel folyó ülõkád), Budapest
a lefolyója. Avagy a szíve. Az örvénylõ
szeme. Egy matt, villámszürke szem eszelõs és
gyönyörû fényekkel, lobogó árnyékokkal.
Nem arany és nem bronz, Budapest az örök kislábosezüst.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu