Nem sokkal a Fal leomlása után furcsa rajz jelent meg az International Herald Tribune-ban: két vastag bundás bankár odakiált a hóban, szemétben hentergõ koldusnak: "Gyõztünk!" A rajz remekül sûríti ezeknek az éveknek jellegzetes félreértését. 1989 másnapján a kapitalizmus valóban a lenyûgözõ gyõztes szerepében jelent meg az egész emberiség szemében. Végül valódi ellenség híján már-már mindenütt ontotta jótéteményeit és virágzást fakasztott, ki akarta ragadni az embereket elmaradottságukból, bolygónkat utólérhetetlen civilizációs szintre akarta emelni.
Hamarosan azonban más belátásra kellett jutnunk, mert a piacgazdaság visszaélt ígéreteivel, amikor az út mentén hagyta az emberek százmillióit, és a kapitalizmus pusztán javakat termelõ gépezetnek bizonyult, amelynek nincs egyéb végcélja, mint további javakat termelni. Ha a kapitalizmus csõdbe kerül, felháborodunk, mennyire egyenetlen, vagy milyen egyenlõtlenségeket tart fenn; ha sikeres, viszolygunk a ránk szabadított ocsmány bóvli áruk özönétõl. Fölösleges árukat halmoz fel, mintha a korlátlan fogyasztói érdekvédelem képezné a nyugati civilizáció utolsó nagy eszméjét, következésképp az egyén önmagára figyel, a világ kevéssé érdekli, a politika pedig Franciaország, Németország és Olaszország közigazgatásának szintjére degradálódik. Egyszóval tíz évvel a kommunizmus összeomlása után a kapitalizmussal kapcsolatosan súlyos kételyek merültek fel; mi pedig a kapitalizmust elviseljük ugyan, de nem ülünk fel a fejlõdésérõl szóló meséknek és érveknek.
A rászedettek menete
Sohasem voltak ekkora egyenlõtlenségek, a háttérben pedig látványos meggazdagodás. Ismerjük a számokat: a Föld 6 milliárd lakosának 20 %-a nem egészen egy dollárból él meg naponta, minden negyedik gyermek alultápláltságtól szenved. A hatvanas évektõl kezdve Afrikában a lakosok átlagjövedelme drámaian lezuhant. 1997-ben a földgolyó 225 legvagyonosabb emberének évi jövedelme annyi volt, mint a legszegényebbek 47%-ának egy éves jövedelme együttvéve, 2,5 milliárd emberrõl van szó. Az aránytalanságok azonban a gazdag országokban is súlyosbodtak - a legvagyonosabb 2,7 millió amerikai ugyanannyit birtokol, mint a százmillió legszegényebb - és szinte kilátástalan, hogy utolérjék: egyes internetes játékokban ki lehet számítani, vajon hány évszázadot kellene élnie egy létminimumon élõ egyénnek, hogy elérje a legnagyobbak éves jövedelmét. A menedzsment guruja, Peter Drucker mintegy harminc éve még úgy számolt, hogy a bérek még elviselhetõ szélsõségeinek egy 1-tõl legfeljebb 23-ig terjedõ skálán kell elhelyezkednie. Napjainkban 1-tõl 100-ig vagy 200-ig vibrál a skála, és fennáll a veszély, hogy - a keresztény szerzõkkel szólva - véget vet az emberi közösségi érzésnek.
 A társadalmi mobilitás leállni látszik, a középosztályok az Atlanti óceán mindkét oldalán a proletarizálódástól rettegnek, a jövedelemkülönbségek lassanként úgyszólván metafizikai szélsõségeket érnek el: a gazdagok és a szegények szinte kiválasztott - kiátkozott viszonyban vannak, ugyanaz a jéghideg teológia emel ki egyeseket és taszít ki másokat. Szigorral és mérséklettel bánnak a bérbõl élõkkel, a tehetõseknek az adóterhekkel kapcsolatban türelem és könnyítés jár. Az utóbbiak úgy lépnek fel, mint a kor új arisztokratái, az új földesurak, csúfot ûznek a jogszabályokból, mértéktelen hatalmat élveznek, minden rendszerhez alkalmazkodnak, mivel kedvük szerint élhetnek benne. Jó lelkiismerettel mutogatják, sõt fitogtatják a hallatlan bõséget, miközben közvetlenül mellette ott a lesújtó nélkülözés, és mindezt, ahogy Polányi Károly már 1944-ben megállapította, a legtöbb embernek jutó legnagyobb boldogság nevében. A morzsaelmélet jóvoltából a dúsgazdagok asztaláról vagyon-darabkák potyognak, és a legkiszolgáltatottabbak sorsát közvetett javuláshoz segítik. Franciaországban a magas jövedelem átláthatóságát egyfelõl progresszívnek állítják be, másrészt ebbõl az következik, hogy a kicsiket agyonnyomja a vezetõk elképesztõ tiszteletdíjának súlya. Talán üdvös a tisztaság, de azonkívül, hogy porhintés, elismerteti a természetesnek feltüntetett aránytalanságot. Ahol a hajdani gátlás csökevénye némi diszkrécióra késztette a kivételezetteket, most a kérkedés uralkodik: egyáltalán nem akarnak elrejtõzni, a nép kénytelen magáévá tenni és elfogadni a mesés távolságot, amely elválasztja az evilági istenektõl (akik nem a szakértelmük miatt, hanem egyszerûen a kaszthoz tartozás alapján vágják zsebre ezeket az összegeket).
 Nálunk a fényes nyugaton mindenhová visszatér a bõség mélyén rejlõ nélkülözés réme, a fiatal nemzedékben mindenütt felmerül a gondolat, hogy nem a megélhetésért, hanem a túlélésért dolgozik az ember, miközben a gondviselõ állam szociális védelme nem biztosítja azokat a garanciákat, amelyek a 80-as évek közepéig adva voltak. Ha hozzátesszük, hogy a termelékenység nevében tönkretették a munkafeltételeket, a holt idõt pedig ész nélkül üldözik (Daniel Cohen), s emiatt mindenkinek nõ a személyes felelõssége, ha hozzávesszük egyesek rekordprofitját, miközben mások bére csökken vagy stagnál, valamint a nemzeti kedélyt szabályozó tõzsdemámort (ezért nem is azt kérdik, hogy megy a sorod, hanem azt, hogy megy a tõzsde), akkor érthetõ, hogy a biztonságérzet hiánya uralkodik. Talán a sorsfosztottság érzését keresztelték el a globalizáció elmosódott fogalmával, azt, hogy tekintélyes valódi vagy képzelt hatalmaknak vagyunk kitéve, amelyekkel szemben tehetetlenek vagyunk. Az összesség kényszere mindnyájunk felett, a kényszerösszességek egyforma külsõségeket erõltetnek ránk, és megállás nélkül büntetnek, mivel kontrolálnunk lehetetlen, legalább védekezni igyekszünk. A messze történtektõl oltalmat adó távolságok eltûntek, cserébe viszont lehetetlen válaszolni a kívülrõl jövõ agresszióra. Sebezhetõvé váltunk és nélkülözünk.
 Ekkor diadalmaskodik a rászedettek félelmetes menetének eszméje: a meghirdetett Éden úgy fest, mint a purgatórium, a csodás holnapok poszt-totalitárius hanyatlásba fordultak. Annál is inkább, mivel a (már derekasan megvénült) új gazdaság feltette az idillre az utolsó ecsetvonást a tablón: a részvényesek kis köztársaságára támaszkodva követeli, hogy a szabad vállalkozás utolsó stádiuma öltsön testet, s az internetnek hála, meghatározatlan növekedést, a csõd kockázatától tökéletesen mentes szédítõ ciklust indítson. Ám az eufória inkább hadüzenet: követtek, vagy tünés! Az elkerülhetetlenség terrorizmusával lépnek fel, amivel hajdan a marxisták is visszaéltek, emiatt az ásatagok az újítókkal, a bénák a menõkkel szembekerülnek. Ez a törvénytáblák hatalma: akinek nem tetszik, azt kiközösítik, a történelem szemétdombjára hajítják vissza.
Az antiglobalizmus zsákutcái
Ilyen körülmények közt miért lepõdnénk meg, hogy a lázongások új kora kezdõdik, amelyek világszerte szaporodnak, és mindehhez Seattle-ben adták meg a kezdõlökést? Ám az elmúlt századbeli felkelésekhez képest ezekben a ribilliókban újdonság, hogy semmiféle átfogó megoldást nem kínálnak: a dolgok menetét ugyan elutasítják, de nem vázolják fel egy másik univerzum sémáját. Olyanok, mintha a falba vernék a fejüket, ahelyett, hogy ajtót vágnának a falon, hogy átmehessenek. "Hogyan lehetünk antikapitalisták?" tûnõdik el egy harcos folyóirat 1997-ben, és ez azt bizonyítja, hogy a kérdés már fel sem merül önmagától. Ahogy halványulnak az emlékek a szovjetrendszerrõl és elkövetett aljasságairól, az ellenséges magatartás a rendszerrel szemben egyre erõsebb; sõt tovább fokozódik, mivel a kapitalizmus alternatívák hiányában végzetes súllyal nehezedik a világra. A kapitalizmus egyetlen jótéteményét sem fogadjuk el, minden rosszat a rovására írunk. De a hasábokon át ostorozott Leviatánunk sok tekintetben elvont marad. Azon fáradozunk, hogy nevet, arcot adjunk a betegségnek. Vajon feltûnt-e közben, hogy manapság már nem osztályok vagy személyek ellen, hanem elsõsorban a betûszavak ellen folyik a tiltakozás, mint WTO, IMF, FRIENDLY vagy a Világbank? Talán még rosszabb, hogy a kór azonosíthatatlansága miatt külön szenvedünk, mert képtelenek vagyunk megfelelõ távolságba kerülni tõle.
 Ekkor elszabadul a sebfeltáró kritikai düh. Már csak azért is éget az alkohol, mert nem konkrétumokra árad, hanem ellenszenve tárgyával steril édes kettesben megfeneklik, egyúttal az ókorhoz méltón tollát epébe mártja. Távol vagyunk az 1989 másnapján felülkerekedõ szerénységtõl, amely felállította a szigorú és mértékletes intellektuális párbeszéd aranyszabályát. Ájuldoznak a boldogságtól, ha vádolhatják a társadalmat, ha ördögöt ûzhetnek, lexikálisan még rá is tesznek egy lapáttal, újra elõszedik az antifasiszta nagyágyúkat. Viviane Forrester viszi el e téren a pálmát, aki "a gazdasági horrort" (1995) a koncentrációs táborokhoz hasonlítja, és elõre látja a világ urainak "kulcsrakész népirtásait", mi pedig áthágjuk az alapvetõ tabut, a józan észt. A kapitalizmus se nem több, se nem kevesebb, mint a nácizmus ikertestvére, társaságba vihetõ mása, annyi, mint a másik igazi arca...
 A náci metafora elszaporodásának kezdete a Kelet-Nyugat összeütközésének szép korszakához vezet vissza, C. Dejours pszichiáter a Szenvedés Franciaországban címû munkájában a vállalat mûködésében részt vevõ kádereket úgy hasonlítja a "kollabókhoz", ahogy számos német részt vett a zsidók kiirtásában. Marcos parancsnok-helyettes a "liberális fasizmust" ostorozza, mindenki odatartozik, aki nem tart vele a szélsõbalon (mint Octavio Paz, aki elég arcátlan volt, hogy megbírálja). Ez a narcisztikus Che Guevara a globalizációt a "neoliberális megapiacot" szolgáló IV. világháborúnak tartja. Egy szándékosan provokáló sikeres fiatal regényíró, aki Göbbels propagandájához hasonlítja a reklámot, még komolyabb ellenvetést sem váltott ki.
 Mint mindig, ha apokaliptikus érveléshez folyamodnak, megúszhatják a magyarázkodást. Egyre durvábban dorongolnak, mert már nem a valóságot bírálják, a közönség pedig passzívan fogadja a legvadabb végleteket. A szörnyûség és a közöny konvergál. Az aránytalan tirádák következtében megerõsödik, amit leszóltak. A maximalizmus együtt jár a fatalizmussal: ha mindörökre rabok maradunk, ha kezünk-lábunk acélketrechez kötve a totalitárius rabszolgaságban, többé nincs mit tennünk: csupán verbális mértéktelenségbe, fokozódó túlzásokba menekülhetünk.
 Általánosabban fogalmazva a nagytõkét és légionáriusait felelõssé tenni (Susan Georges) olyan, mintha egy családi perpatvart, a nemzeti kérdéseket galaktikus méretûre nagyítva intéznénk el. Mindenekelõtt azt jelenti, hogy a hivatalos baloldalra hárítjuk a reformizmus és a rendszerrel szembeni megalkuvás bûnének terhét. A média léggömbjében keményen elítéljük a mindenható "új házõrzõ kutyákat", de tulajdonképpen határvonalat húzunk a rohadt rühös õrebek és önmagunk, tiszta lázadók közt. Megemlítenék valami Franciaországra roppant jellemzõ esetet, hogy a 68 éppen a régi hatvannyolcasok ellen tér vissza immár bohózatként, a késõn születettek szeretnének újra fellépni egy már eleve más történelmi eseményeket plagizáló komédiában. A radikális magatartás lett a menõ azoknál, akik az antikapitalizmust mint új zászlót lobogtatják. Mivel azonban a liberális társadalom saját folyamatos önvizsgálatából táplálkozik, ez a magatartás klisévé korcsosul: meglepõ-e, hogy a korszak nagy költséggel ünnepli a szembeszállókat, a társadalomból kitaszított figurákat, vagyis éppen azokat tömjénezi, akik nyilvánosan sárba tiporják a normákat? Így virágoznak folytonosan a hitelesített, szabványosított túlkapások: a hirdetéseket reklámokkal, a tömegkommunikációt a médiában, a látnivalókat látványosan kritizálják. Kiváló és jövedelmezõ érv a levesbe köpni, az egész árut az áru elutasításának jegyében adják el. Nálunk a globalizáció-ellenes gúnyiratok a szélsõjobbtól a szélsõbalig valamiféle nemzeti halandzsa nyelven íródnak, egyszer-egyszer mindenkinek illik rázendítenie. Az átállás konformizmusa épp annyit ér, mint a belenyugvás konformizmusa: a hivatásos lázadó szerepében pózolnak, az ellenfelet úgy kezelik, mintha inasuk vagy lakájuk volna. Különleges dicsfényben tündökölnek, ha számûzöttnek tekintik õket, az igazi elõkelõ renegátot játszik, mindenki politikailag tisztességtelennek vallja magát. Mindenképpen nyerni szoktak, fél lábuk kint, fél lábuk bent. A perlekedés posztmodern esztétikájában a lázadó képe busás szimbolikus haszonnal kecsegtetõ befektetés. A luxus páriák rengetegen vannak, a szegények és a kirekesztettek nevében nyilatkoznak.
Az intellektuális zûrzavar
Ez a verbális szertelenség fõleg az ellenség azonosításának nehézségét jelzi. Szédítõ kor, mert minden osztályozást felforgattak: a játékszabályok megváltoztak, éppen csak megértettük õket, máris elavultak. Nem sikerül többé összebékítenünk a jelen érthetõségét a jelen teljességének tiszteletben tartásával. Mint Luc Boltanski és Éve Chiapello hangsúlyozzák, "nem a kapitalizmus, hanem annak kritikája él át valódi krízist", tehát ahogy Marx felismerte, csupán a kritika a rendkívüli forradalmi erõ; semmi szükség az élet megváltoztatására, a világ átalakítására, a kapitalizmus a feladatot remekül magára vállalta, szakít a hagyományokkal, új lapot nyit, felforgatja az elõítéleteket, a szokásokat, az illemet. Még azt is megkockáztathatjuk, hogy egyedül a tõke antikapitalista, hogy szüntelenül korábbi feltételeinek lerombolásán munkálkodik, és struktúrájának teljes mutációja révén megújul. Emiatt az értelmes konzervativizmusnak baloldali értékké: a világot az eljövendõ nemzedék számára megóvó akarattá, egy emberi élet esélyeit megõrzõ igyekezetté kellene átalakulnia, hogy a múltat az ismeretek és ne csupán az obskurantizmus forrásának tekintsük.
 Amióta ellenkezõjére fordult az összes paradigma, amióta a kapitalizmus jókora elõnnyel rendelkezik a pocskondiázókkal szemben, és áttetszõvé, megfoghatatlanná vált, ellenzõi nagy kísértést éreznek, hogy félelmetes emlékmûvet állítsanak neki, és minden pillanatnyi csapást rá hárítanak. Rendkívül tisztánlátó entitásként emlegetik, amely minden csapást ki tud számítani, minden támadást el tud hárítani, a gonosz intuícióját és mindenhatóságát tulajdonítják neki. Neve nincs, de mindenütt erõszakoskodik. A kapitalizmus egy a bennünket letaglózó fáradtsággal, félresikló szerelmeinkkel, a terjedõ betegségekkel, a fanatizmust, a háborúkat is mindig a nyakába varrják. Páratlan képességgel a legmeghittebbtõl a legnyilvánvalóbbig minden létezõt megront, és könyörtelenül uralkodik sorsunkon. Miért is csodálkoznánk, hogy Lady Di halálakor ismét felröppen a mindig kézre esõ összeesküvés-elmélet éppúgy, mint amikor az AIDS terjed, melyet egyesek az afrikaiak, a homokosok és a narkósok kirekesztésére szolgáló határozott szándéknak tüntetnek fel. Minél homályosabbak a következmények közötti összefüggések, annál könnyebben mûködik a paranoia, emiatt minden zavaros szöveget bölcsnek vagy éles szemûnek tekinthetnek, és kényszerítõ gépiességgel folytatódik tovább, mivel észérvekkel megcáfolhatatlan. Az üvegtornyok vak homlokzatai mögött a "világ urai" átfogó fondorlatokat eszelnek ki, eldöntik, mit fogunk enni, mit hordunk, mit szívunk be és mit iszunk, manipulálják az agyunkat és a legmeghittebb érzelmeinket is. Az összeesküvés ideológiája, mint mindig, elsõsorban a megfosztottság logikájáról árulkodik: ha sorsunkat nem tartjuk a kezünkben, szívesen képzeljük, hogy sötét erõ munkálkodik vesztünkön a homályban.
 Még meglepõbb, ha az elõvigyázatosnak hitt politikai elemzõknél is hasonló jellegû gondolkodással találkozunk, akik a piac fekete kezét ismerik fel az integrizmus, a szekták, a bûn, a terrorizmus visszatérésében. A piac a felelõs ex-Jugoszláviában az etnikai tisztogatásért, az algériai polgárháborúért, a libériai és a Sierra Leone-i öldöklésekért, valamint a piac gátolja meg a népeket szabad önrendelkezési joguk érvényesítésében, mint ezt egy baszk szeparatista szóvivõ 2000 októberében a biarritzi csúcsértekezleten kijelentette. A tõke abszolút oksággá válik: bírálói abban bíznak, hogy egyhangú véleményt alakítanak ki az ellenség totális rosszindulatáról, ám a mesterséges egyetértés csupán súlyos szellemi tunyaságot árul el, valamint hogy nem hajlandók minden helyzetet a maga egyediségében fontolóra venni. Akár tetszik a globalizációt ellenzõ dühöngõknek, akár nem, a 20. század végi legnagyobb népirtások - Bosznia, Ruanda, Algéria, Csecsenföld, Timor - nem annyira pénzügyi vagy gazdasági kérdésekhez, mint faji, vallási, identitásbeli és birodalmi fanatizmushoz kapcsolódnak. Ha az "ultra-liberális világlobby" mindenhatóságára hivatkozunk, hogy a hazafiság lohadását, a politikai válságot, a drogkereskedõket, a magánháborúkat, a munkában elcsigázott egyén kimerültségét, az adóíveket és a televíziós játékokat megmagyarázzuk, akkor az összkép felállításának örve alatt voltaképpen bevalljuk, hogy már nem értünk belõle semmit. Ha sokat akarunk bizonyítani, akkor eltévedünk egy Prévert-féle katalógusban, és a kapitalizmus feneketlen térséggé alakul át, mint a Marx-fivérek híres hajókabinja, ahová bármit be lehet tenni. A haladó gondolat már régóta gyarló, mert az ember súlyos helyzetének csupán egy - kizárólagos - okát keresi, mert akkor egyetlen lobogó alatt kovácsolhatná frigybe az összes elégedetlenséget, zászlaja pedig elkülöníthetné a kárhozottakat egyfelõl, a kizsákmányolókat másfelõl. Így aztán feledésbe merül, hogy többféle baj van, a barbárság nem egy alakban jelenik meg, és nem azonos tõrõl fakad minden emberi szenvedés. Végül is ki nagyobb bálványimádó, aki a piacot bálványozza, és benne látja a boldogság gondviselõ eszközét, vagy aki kárhoztatja és leleplezi, mivel szerinte minden súlyos helyzet forrása? Jótékonyság emitt, gonoszság amott, ezek is, azok is egyazon posztulátumnak a foglyai maradnak: mégpedig annak, hogy a gazdaság kulcshelyzetet élvez, és minden mást meghatároz.
Az ellenség nyelve
Mi a kapitalizmus? Vég nélküli pénzfelhalmozási folyamat „kifejezetten békés eszközökkel” (Boltanski-Chiapello), a piacnak mint a javak megtermelési és a tehetségek kibontakozási szférájának megteremtése. Ám a gazdaságot egyúttal autonóm területen, a társadalmi szövedék többi részétõl elkülönítve is létrehozza (Louis Dumont). Tudjuk, hogy „a vagyon megnövelésével” a „sorsunkon javítás” vágya (Adam Smith) egy Európára jellemzõ újabb történelmi jelenség (17. század), amely a gazdaságot minden vallási, etikai vagy politikai vonatkozástól elválasztva a legjobb helyzetbe hozza. A számító szellem elterjedése, a természet szisztematikus kizsákmányolása, a - láthatatlan kéz jóvoltából - mindenki javára szolgálónak tartott magánérdekek mindennél többre értékelése - mindezen elképzelések a felvilágosodásban keletkeztek, s mi apránként törvényerõre emeltük õket. Ettõl a pillanattól fogva a gazdasági logika a többi tevékenység fölé emelkedett - abban az egyes liberális áramlatokra jellemzõ reményben, hogy az erkölcs és az érdek, a technikai és szellemi haladás, az egyéni és az együttes meggazdagodás, a kereskedelem és az erény összebékíthetõ: minden emberi rendet visszatelepített a piac kizárólagos szférájába, amely a cserével és a laisser-faire-rel abszolút érték a szemében. Márpedig a globalizácó-ellenes aktivisták krédója pontosan a fordítottja: ahol a „természetes rend” tömjénezõi Eldorádót hirdetnek, õk poklot és sorozatos katasztrófákat látnak. Emitt a megváltás, amott a romlás: a hozsannázók és a gyalázkodók egyhangú balettjében egyforma katekizmusra lelni. Legyen a piac a történelem gondviselõ megoldása vagy minden szenvedés kútfeje, avassák szentté vagy sátánnak átkozzák, egyre megy, mert mindenképpen a piac áll a középpontban.
A kordában tartás stratégiája
Természetesen mindig gondolhatunk olyasmit, hogy meginogtak az alapok, hogy az individualizmus és a prosperitás már nem döntõ értékek; hogy a század folyamán szokatlan borzongás, az új szellemiség látóhatára virrad fel, ahol a nárcizmus, a materializmus és a pszicho-miszticizmus, a modern Nyugat istenségeinek szentháromsága vereséget szenved. Ahhoz, hogy kikeveredjünk a kapitalizmusból, az egyént alá kellene rendelni a közösségnek, a gazdaságot egy másik - vallási, politikai, közösségi - rendnek. Álmodhatunk a pénz és a magántulajdon eltörlésérõl, ám akkor fennforog a veszély, hogy újrateremtjük az emberek közti függési viszonyokat, amely alól a pénz segítségével szabadultak föl (azon az áron, hogy egy másik függés, a pénztõl való függés intézményesült). Az ilyesfajta fordulat ma inkább regresszív, mint utópikus jellegû.
Igaz, hogy egy olyan korban, amikor a neoliberális és hajdan a marxista örökségre pályázó ideológia kifulladóban van, itt-ott láthatóan tömeges méretekben pártolnak át és viselkednek hûtlenül: amikor a bérbõl élõk - nevezetesen a 35 órás törvény keretében dolgozók - a jövedelem növelésével szemben elõnyben részesítik a szabadidõ javait; amikor egyre több városlakó lép fel ismételten a környezetszennyezõ és költséges autó önkényuralma ellen; amikor számtalan mûvész, író és polgár vitatja, hogy az igazi élet nem más, mint anyagi sikerek végtelen sorozata; és az õrjöngõ merkantilizmussal, a televízió szemetesládájával a kultúra és a kifinomult ízlés évszázadaiban kialakult életmûvészet virágait helyezik szembe; vagy amikor a Wall Street egyik pénzügyi elemzõje azt ajánlja az olvasóknak, hogy utasítsák el a hitel csapdáját, vessék el a hivatali hagyományt és hûséget, és fõleg a mértékletességet, a 21. század új jelszavát gyakorolják, mindez jól mutatja a rendszer posztulátumaiból való kiábrándulást az amerikai középosztály egy részénél. Az átpártolás azonban nem lerombolást akar jelenteni; más stratégiáról van szó: megfékezni és kordában tartani, nem pedig megdönteni akarják a rendszert.
A kilátásba helyezett és be nem váltott ígéretek nevében vitatjuk és támadjuk a kapitalizmust és a demokráciát, nem mintha hazudna, hanem mert önkéntelenül is igazat mond, és ezt tudatosítani kell, segíteni kell ezernyi lehetõségének kibontakoztatásában... Ha a növekedés eredményeinek jobb újrafelosztását, a klimatikus egyensúlyok tiszteletét, a big business bizonyos etikával való egyeztetését követeljük, akkor elfogadjuk a piac elõnyeit a káros következmények nélkül. Más szóval: szívesen fogadjuk a kapitalizmust mint (komoly korrekciókkal kiegészített) gazdasági logikát, de  nem óhajtjuk a kapitalizmust mint civilizációt. Félelmetes ellentmondás. Erre vonatkozólag továbbra is találó a Lionel Jospin ajánlotta megkülönböztetés ("Igent a piacgazdaságra, nemet a piaci társadalomra"). Egyetlen olyan ország sincs a földön, amelyet egyedül a konkurencia, a fizetõképesség, az integrális merkantilizáció törvényei irányítanának. Még az ipari forradalom értékeit lelkesedéssel átvevõ Amerika is olyan köztársaság, ahol a szigorú nacionalizmus, a puritanizmus, a közösségi szolidaritás, a vallásos szellem ellensúlyozza a pénzsóvárságot, a gazdasági törekvéseket.
Lehet, hogy a kapitalizmust olyan stratégiával kell „kordában tartani”, amelyet a szovjet birodalommal szemben alkalmazott a szabad világ 1948-tól kezdve; nem a lerombolására kell törekedni, hanem féken kell tartani, hogy mindnyájunk szolgálatában jobban felhasználjuk. Ahogy Pascal az észtõl megkövetelte, hogy „magába fogadja ellenségét”, a demokrácia is képes kell legyen, hogy ellentéteit, a nyereségvágyat, a versenyhez és a profithoz való kedvet magába foglalja, ezeknek az értékeknek, amelyek a demokráciát megfojthatják, de paradox módon meg is erõsíthetik, pontos helyet kell teremteni. A kapitalizmus és a demokrácia között mindig megkövetelt szövetség - az elõbbi szabadsága valamilyen szédítõ automatizmussal maga után vonja a személyek és az intézmények szabadságát -, eldönthetetlen kérdés marad. A hidegháború tündérmeséje (szabad vállalkozás plusz pluralizmus) nagyon hatásosan mûködött a totalitárius szörny ellen: napjainkban azonban már aligha tartható.
A piac minden rendszerhez alkalmazkodik, a diktatúrákban éppúgy virágzik, mint a jogállamokban; az Öböl olajmonarchiái, a Szingapúri Köztársaság, a népi Kína többé-kevésbé engedelmeskedik szabályainak, de attól még nem a politikai tolerancia modelljei. Kapitalizmus és demokrácia nem egymást kiegészítõ komplementerek, inkább helyettesítik egymást, tehát szuplementerek. Annyira támogatják, amennyire gátolják egymást, éppen konfliktusos viszonyuk válik a javukra, csupán látszólag hasonlítanak. A demokráciának az a szerepe, hogy a kapitalizmust rávegye a közjóról való gondoskodásra. Ugyanígy semmi okunk, hogy osztozzunk abban a kereskedelmi derûlátásban, amely a cserétõl és a kommunikációtól az emberek elérését és a viták elsimítását várja. Egy ismert különbségtétel szerint a pénzügyi vagy piaci tranzakciók közös problémákat, nem pedig emberi közösségeket teremtenek, megközelítik ugyan az embereket, de nem kötik újra össze õket, és nem kerülik el sem a gyûlöletet, sem a háborúkat.
A legnagyobb figyelemmel kell tehát fogadni a kortárs tiltakozás minden formáját. Bármi esztelenek is bizonyos szándékok, újra felvetik a végsõ célok kérdését, és csupán egyetlen követelményt hirdetnek, az ellenhatalomét. Akármilyenek is a javasolt intézkedések - egy európai szuperállam létrehozása az amerikai hegemónia ellensúlyozására, az IMF és a Világbank reformja a pénzügyi rendszer jobb ellenõrizhetõségére, új megegyezések a tõke és a munka között, a bérezés jelenlegi feltételeihez alkalmazott gondviselõ állam újra feltalálása, a jogszabályok exponenciális fejlõdése -, mind arra törekszik, hogy egy meghatározott útvonalra terelje az ördögtõl megszállott kapitalizmust, amely képtelen magát korlátozni, és elképesztõen közömbös minden jogos és méltányos törekvéssel szemben. Végül is a globalizáció kiteljesítésérõl és nem az eltörlésérõl van szó. A globalizációban a glóbusz szó fölösleges: valójában csupán a bolygó bizonyos hányadára vonatkozik, és teljes földrészekrõl feledkezik meg. Még a kereskedelmi csere korlátozott szférájában is mellõzi azokat, akik nem tudnak részt venni a díszlakomán.
Az ember ember általi kizsákmányolásának jelmondatával ellentétben a gazdagoknak már régen nincs szükségük a szegényekre, hogy rajtuk hízzanak. Az északi lakosság egyes csoportjait és sok déli nemzetet napjainkban a neo-imperializmus kevésbé fenyegeti, mint az, hogy feltétel nélkül magukra hagyják õket. A nagyhatalmakat csupán az egymás közti kereskedés gondja izgatja, elfeledkeznek az egy helyben toporgó, tébláboló emberiségrõl, a éppen zajló történelem nagy vesztesérõl. Ha az erõsek boldogságát a gyengék mostoha sorával akarjuk igazolni, bajos lenne a kirekesztettség fogalmát a kizsákmányolás fogalmával szóról szóra összeegyeztetni. Az extraprofit kizsarolása a fõnököt és az alkalmazottat olyan szoros viszonyra, egymásrautaltságra kényszeríti, amely konfliktushelyzet esetén közös nevezõre hozza õket. A kizsákmányoltságot a jövõben egy sokkal súlyosabb csapás követi, mégpedig az, hogy az ember nem lesz többé kizsákmányolható, a legcsekélyebb fizikai munkából is kizárják. Manapság nem az a legszörnyûbb, hogy az embereket leigázzák, hanem hogy magukra hagyják, és akik ily módon kiszorultak a közös társadalomból, humanitárius szervezetek és karitatív kereskedõk áldozataivá lesznek.
Tehát kulturális, politikai és ökológiai téren nem kevesebb, hanem éppenséggel több globalizációra lenne szükség, hogy mindenütt megfékezzük a merkantilizáció terjedését és a közös nemzeti örökség néhány multinacionális cég mohóságából fakadó állandó jogtalan meghurcolását. José Bové és François Dufour híres címét megfordítva pedig úgy is fogalmazhatunk, hogy az áru önmagában véve nem a világ, nem teremt világot, az emberi viszonyoknak csak igen csekély töredékét fejezi ki, miközben mindent kizár, ami a tehetség, a szembeszállás, az érzelmek, a hiedelmek és a kultúra körébe tartozik.
Anélkül, hogy szélsõségesen voluntaristák lennénk, elmondhatjuk, hogy a piacgazdaság azzá lesz, amit az emberek akarnak: a prosperitás példa nélkül álló tényezõje vagy gyógyíthatatlan viszály. Kezdetnek talán meg kellene fosztani a kapitalizmust szent mivoltától, ne tekintsük baljós vagy jótékony bálványnak, jobb felhasználni, mint sátánnak kikiáltani. Nem merül ki mai bevett gyakorlatában, még nem merítette ki teljesen sokoldalúságát, folytatnunk kell lehetséges meghatározásairól a lezáratlan párbeszédet. És vitathatjuk a jelenleg elterjedt párbeszédet az alapítók kapitalizmusa nevében, akiknek a nyereség és harácsolás nem volt kizárólagos törekvése: ne feledjük, hogy a liberalizmus elõször is a szociális igazság doktrínája. „Az ember õrült - mondotta Pascal, - mert ki akarja gyógyítani magát nyomorából”. Az egész újkor az ellenkezõjére fogadott: okosabb az emberi nem helyzetét megszépíteni, ezt a világot a kínok kertjébõl a gyönyörök kertjévé átalakítani. Most viszont az emberiségen a sor, hogy alkalmazkodjék a technika és a gazdaság új istenségeihez, hogy a tudománnyal támogatott erõk, az ipar és a kereskedelem segítségével felszabaduljunk a fanatizmus, a nélkülözés és a tudatlanság alól. Nem szakadtunk ki a tragikus függõségbõl. Az egyik láncot a másikra cseréltük, de semmirõl sem akarunk lemondani; - alkalmazkodnunk kell ehhez a szétszakítottsághoz, mivel senki sem akar visszapottyanni a szûkölködõ és ínséges korábbi évszázadokba. Valami titkos hang azt súgja, hogy a két pozíció egyikét sem lehet külön fenntartani, s még hosszú ideig kénytelenek vagyunk a kétség és a csatlakozás egy-egy lábán haladni. A disszonancia marad a végzetünk.

LÓRÁNT ZSUZSA FORDÍTÁSA

Bibliográfia

BRUCKNER, Pascal
„Franciaország és az alakuló Európa”
Magyar Lettre Internationale, 4

„Balkáni dilemmák”
Magyar Lettre Internationale, 5

„Fõváros-e még Párizs?”
Magyar Lettre Internationale, 6

„Író a televízióban”
Magyar Lettre Internationale, 7

„Európa nem elég egoista”
Magyar Lettre Internationale, 8

„Disney világa”
Magyar Lettre Internationale, 9

„A vénülõ Európa”
Magyar Lettre Internationale, 10

„Szexuális demokrácia”
Magyar Lettre Internationale, 11

”A kozmopolitizmusról”
Magyar Lettre Internationale, 21
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu