Akik elsőnek mentek föl Celamából a Burma Tározóhoz, hogy megnézzék a Vízlépcsőt, ahonnan öntözni lehet majd a rebellis parlagot, hogyha elég víz összegyűlt már a tározóban, lenyűgözve tértek vissza, s miután a gát méretéről meg a Hegyvidék ama szegletének szépségéről áradoztak, lassan azért csak-csak bevallották, hogy az egészből a legfelejthetetlenebb látványt az elárasztott falvak Templomának harangtornya, az a különös jelzés nyújtotta, amely a vízfelszínre kiemelkedve mintha reményvesztetten könyörögne mindazért, ami odalent elsüllyedt.
-- A szegénység jele... – mondta egy arverai öregember, mikor meghallgatta egyik fia elbeszélését, aki fönt járt a Tározónál.  – Ezek a faluk azért pusztultak el, hogy mi élhessünk, ami nekik szerencsétlenség, az nekünk javunkra szolgál. A gazdagok másképpen boldogulnak, mi szegények, mi mindig bűnösök vagyunk.
Nem ennek az arverai öregembernek az okoskodása terjedt el leginkább Celama-szerte, mikor a beígért vízből valóság lett, annyi év után, miközben már el sem akarták hinni, amit ígérgetnek, hiszen a Tározó meg az öntözés különös gondolata legalább olyan költségesnek tűnt, mint amilyen valószínűtlennek.
Az arverai öregember okoskodását szívük legmélyén lehet, hogy sokan osztották, ám amint a víz igaznak bizonyult, azonnal mást is annak akartak, aminek egyáltalán nem volt köze a rossz lelkiismeret vagy bűnösség mértékéhez.
Végtére is, Celama szellemi osztályrésze a víztől, a már-már rögeszmésen áhított víztől függött, s hogyha igaz az, amint már mondtuk, hogy a szellem az a titokzatos ok, amely fölkelti a testben az életben maradás vágyát, akkor jelen esetben a föld a test, a víz pedig a rögeszme tárgya.
Ezrével lehetett számlálni Celama Kútjait, melyekből oly gyéren csordogált az éltető nedv az ugarra, s amelyek csak a képtelen erőfeszítést mutatták egyértelműen, hogy mibe is kerül valójában ez a rögeszme, meg micsoda kínszenvedés jár vele. A küszöbönálló lehetőség, hogy a víz közvetlenül a kanálison meg az öntözőárkon keresztül jöhet majd, különös módot szolgáltatott Celama múltjának eltörléséhez, mintha az a múlt önnön megcsalattatása felidézésével, pusztulása emlékével akarna tetszelegni, mintha végül is nem egyéb volna, mint évszázados ámítás, veríték meg szenvedés.
-- A föld át fog alakulni, s vele együtt az élet is megváltozik majd... – hajtogatta egy Agrármérnök a sormigói Kaszinóban. – Az öntözéssel legelőször a talaj terméshozamának üteme fog megnőni, erről ezt-azt azért már maguk is tudhatnak, hála az istenverte kútjaiknak... Végleg elfelejthetik már az ugarolást, minden évben teremni fog a föld. És lesz majd olyan parcella is, nem is egy, amelyiken másodszor is lehet majd kaszálni a jószágnak, mert a Síkság menthetetlenül állattartó lesz, de legalábbis földművelő-állattartó. Kalászost lucernával, vagy babot retekkel kell majd társítani, ezt még meglátjuk...
A Mérnökök és a Szakemberek poros autójukkal járták Celamát, mégpedig hosszú ideig, jóval tovább, mint az indokoltnak látszott, s az a kilátás, hogy őket kell majd nézegetni, hallgatni, nemigen passzolt össze az óhatatlan reménykedéssel, hogy mindebből valóság lehet.
A Burma Tározóhoz fölmenni, megnézni, hogy ott az összegyűjtött víznek csak várni kell türelmesen, hogy megadják a parancsot az ürítésre, hogyha az első kanálisok, öntözőárkok és vízelvezető erek lehetővé teszik, hát mindez némi félelmet váltott ki, no meg az ezzel együtt járó kíváncsiságot is persze.
A föld a végén átalakul majd, gondolták, mert a Csápos Kutak környékén található korlátozott területek is ezt igazolták, ám a világ nem változhatott meg ilyeténképpen, az a világ, amely cipelte maga után a múltját, mely egyedüli emlékét táplálta annak, hogy a Síkság lakói urai földnek. A fejetlenség volt az egyetlen, csak ritkán bevallott közös érzés. Annak érzete, hogy ami átalakul, az elvész, ami meg elvész, azt elfelejtik, s amit meg nyernek általa, annak hozadékát nem ismerik, még ha előérzetük szerint jó is, mivel új és más.
-- Ezt majd a fiatalok fogják értékelni és élvezni... – mondogatták vagy gondolták az idősebbek –, mert a végét csak ők látják majd.
De a kézzelfogható dolgok, amit a Mérnökök meg a Szakemberek ecsetelgettek, az inkább segített feldolgozni mindazt, ami rájuk várt. A jövőbeli, üde zöld, dúsan termő Celamáról festett összkép azonban erős túlzásnak bizonyult. Az öregek gyanították, hogy a jelenből nézvést a múlt az egyetlen menedék, a jövő meg legfeljebb a képtelenség paradicsoma lehet.
-- A dupla hozamot... – hangoztatta szájbarágósan az Agrármérnök a sormigói kaszinóban, s tőle ezt volt a legjobb hallani – ésszel kell megtervezni. Egy frissen sarabolt árpa- vagy búzaföldbe például kellő időben, júniusban kell elvetni a lucernát. Így aztán a kalászos aratásakor már elég nagy lesz, nem gátolja a betakarítást, s annak végeztével le lehet kaszálni vagy legeltetni. Ha babot akarunk retekkel társítani, a retekmagot akkor kell elvetni, amikor a bab már szárba szökkent, meg kell öntözni a területet, így aztán babszedésre már kikel, de a fő ültetvény érését nem befolyásolja. Babszedés után a retek semmi egyéb gondoskodást nem igényel, elég párszor megöntözni...
De a víz jött, s mikor még annyit láttak belőle, hogy összevissza folyik a kanálison meg az öntözőárkokon keresztül, mert a leeresztéssel csak nem képes lecsillapodni, a vízzel együtt jött a gondolat is, hogy ez a lehető legtermészetesebb, ami történhet, mintha a Síkság gyomrából törne föl, mert tartozik vele a koldus föld azoknak, akik lakják és megművelik.
A víz a jóságos szellemet mutatta meg, amely az életben maradást ragyogja be, nem a szegénység gyomrában rejtőzködő sötét tömegek halált hozó szellemét, hanem a tisztább tömegek éltető szellemét, melyet ásványok cirógatnak, hogy végre tényleg elárassza az ugart a nedvekkel, melyek keringenek benne.
S ez a víz nem az égből pottyant, nem is a poshadt esővel vagy az állott hóval hullott, mely csak úgy jön, mikor épp kedve tartja, mint a szél, s nem is azért jött, hogy legyalulja a Síkság bőrét, vagy repedéseket szántson bele, hanem hogy cirógassa, hogy lecsiszolja róla a kérget, mintha volna rá esély, hogy vénséges, zsugori testében még ott bujkál az ifjúság.
Jött a víz, s magával hozta Celama összes harangjának kongását, melyek méltósággal, az ünneptől megilletődötten szóltak, s már senki sem emlékezett a Tározó felszínén kilátszó harangtornyokra, arra az ártalmatlan jelre, amely az elsüllyedt tornyokon magasodott, s amelyből kiszedték a harangokat, hogy az iszap foglalja majd el üresen tátongó szemgödrüket.
-- Minden csak szokás kérdése... – mondta az egyik argaňali öregember, ahogy belefeledkezett az öntözőárokban hömpölygő ár látványába. – A kevésről szóló leckét már rég betéve fújjuk, a sokról szóló meg kevesebbe fog kerülni most. A vízzel csak az egy a baj, hogy végleg elborítja majd azt is, ami annyi időn keresztül voltunk, pedig az embernek jólesne, ha nem veszne oda egészen minden.
Az ünnepségen volt tűzijáték is. A leeresztéssel nem tudták lecsillapítani a szilaj vizet, némelyik öntözőárok már ki is öntött, az ár elfoglalta az ugarföldet, mintha valami üvegkéz nedvesítené be az üszkös, köves vidéket, s fakasztana belőle rozsdás sárt, amitől megzavarosodik az öntözőbarázdák vize.
A többhektáros földeken a síkságbéli gyerekek szaladtak a nyomukban hömpölygő víz elől.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu