MÁRTON LÁSZLÓ / GARACZI László / KUKORELLY Endre / NÉMETH Gábor / PARTI NAGY Lajos
Regényes mindenféleség - Még egy regényes Lettre-beszélgetés

(elhangzott 2000 decemberében a Lettre téli számának bemutatóján a Mûcsarnok folyóirat-olvasó sorozatának keretében)

MÁRTON LÁSZLÓ: Hölgyeim és uraim, aligha kell Önöknek elmondanom, milyen folyóirat a Lettre. Az itt ülõk sok-sok számot olvastak már. Da akár az elsõ felületes pillantás is, amelyet valamelyik számára vetünk (például a most megjelent téli számra), már a tipográfia puszta látványa is attól gyõz meg, hogy a lap szellemisége, sok egyéb mellett és elõtt, különbözõ kultúrák érintkezésérõl és egymásra hatásáról szól.
A mostani szám három nagy témaköre közül az egyik, otthonok és otthontalanságok variációja, minden további nélkül beilleszthetõ ebbe a szólamba. A másik, a multikulturalitás annyira folyamatosan és magától értetõdõen van jelen a Lettre-ben, hogy ideje volt ezúttal mint országos szintû politikai programot, közigazgatási gyakorlatot, másfelõl az egyéni életben mint ezredvégi "érzelmek iskoláját" szemügyre venni.
Mindez rendben is volna. De hogy állunk a harmadik témakörrel, a regénnyel (amelyrõl a fõcím azt mondja, hogy "kész regény", ami ezúttal azt jelenti, hogy a regény éppenséggel nincs kész: csupa olyan regénnyel ismerkedhet meg az olvasó, amely még javában íródik)?
 A regény, ugyebár, valami nagy, vaskos, ormótlan és idomtalan test, nagy szövegtömbökbõl összekomponált szervezet. Még a vékony könyvet kitevõ, rövid regények is többek között attól hatnak regénynek, hogy tömbszerûek. Hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy a mû kívánatos egysége egyszersmind egynemûséget is jelent, kezdve az erélyes kézzel, mégis gyöngéden komponált Stendhal-regényektõl a Musil-féle széthulló Kákániáig. Vagy, ha az idõ-tengelyt és a kulturális távolságot nézzük: Petronius világteremtõen fecsegõ újgazdagjától Forgách András világteremtõen fecsegõ nagymama-heroinájáig.
 Pedig dehogyis. Illetve dehogyisnem. Illetve még az ellenkezõje sem. Szerintem a regény mûfaja éppen a léhának látszó poétikai problémán keresztül kapcsolódik a multikulturalizmushoz. A regényrõl tudniillik sokmindent el lehet mondani, de kizárólagos érvénnyel az égvilágon semmit. Az egyik regény ilyen., a másik olyan, a harmadik amolyan. Minden regényíró minden egyes regénye írása közben újra meg újra ki kell hogy találja a mûfaj szabályait. Pontosabban, és jó esetben: nem is annyira kitalálja, mint inkább hozzáigazítja õket mûve formálódó anyagához.
 Ennek megfelelõen a regény mûfajának története multikulturális történet. A mûfaj, noha keményen érvényesülõ törvényszerûségei vannak, Cervantes óta képtelen, illetve nem tud és nem akar szert tenni következetesen érvényesíthetõ szabályrendszerre. S ami ennél is több: visszamenõleg integrálta a középkori verses lovagregényt, a hellenisztikus kalandregényt, a kínai erotikus hivatalnokregényt, a régi japán udvari társadalomrajzot és még rengeteg mindent. Így az a tény is, hogy kétségkívül vannak egy tömbbõl formált, egynemû, egysíkú regények, önmagában véve a mûfaj sokszínûségét emeli ki: mert ezek a mûvek a másmilyen típusú, különbözõképpen többsíkú regényekhez képest egész egyszerûen másmilyenek. Minden létrejövõ regény milyensége a többi regényhez képest másság.
 Van ebben a téli számban egy igen érdekes beszélgetés arról a kockázatról, amit az író magára vesz a regény megkonstruálásával. Ottlik Géza, a maga nézõpontjából és jó húsz évvel ezelõtt úgy vélekedett ezügyben, hogy a regény olyan, mint az angol szövet, vagyis nem szabad, nem helyes belevágni. A beszélgetés résztvevõi, Garaczi, Szilasi és Németh Gábor ezt némileg másképpen látják. Így vagy úgy, mindhárman a rövidpróza felõl közelítenek a regény mûfajához, közös problémájuk az írás folyamatának élhetõsége és a feltételezhetõ olvasóval zajló párbeszéd. Ráadásul egyikük irodalomtörténész, aki a XIX. századi magyar írók analóg dilemmáit is jól ismeri, a másik gyakorló kritikus és szerkesztõ, aki a fent írt problémát érzékeli nemcsak önmagán, hanem a kor- és pályatársak munkáiban is, a harmadik pedig a maga személyében is korunk hõse, élõ regényszereplõ. Az a kérdés, amelyet Szilasi vet fel, vagyis hogy "lehetséges-e olyan regényt írni, amelyik a rövidprózánál szilárdabb bázisokon építkezik ugyan, de aminek az igazi alapja mégiscsak egy egyáltalán nem szilárd bázisú olvasó", szerintem el van döntve, mert persze, hogy lehetséges. Inkább az az érdekes, hogy ez a lehetõség átalakul a megírás folyamatává. Amint egyre kevésbé az elõre átgondolt tervek kivitelezése zajlik, s mindinkább a mûegész alapján az írói terv visszamenõleges rekonstrukciója.
 Az otthonok-otthontalanságok témaköre egy másik fontos poétikai kérdést sugall. Miképpen válhat a tárgyi környezet szellemi környezetté, s ez utóbbi hogyan lesz, különös tekintettel a regényírókra és a regényekre, formaképzõ erõ? Tény, hogy a szellemi tájakat (fõleg nagyvárosokról van szó, a hely struktúrája itt közvetlenebbül meghatározza a kommunikációt, mint a természeti tájban) fel kellett fedezni, le kellett írni, s ezt a mûveletet nagyrészt elbeszélõk hajtották végre. Hogy Pétervár, London, Párizs, Dublin, Prága, Trieszt (és mondjuk Budapest) egy adott idõszakban milyen lehetett, azt íróktól, írói fikciókból tudjuk. A hely szellemét illetõen az õ fantáziájuk az, amely vezeti és félrevezeti az olvasót, minden egyéb csupán helytörténet, jó esetben kultúrtörténet.
 Mit inspirálhat azonban egy olyan elszegényedett, lepusztult, majd eldózerolt és szocreál lakóteleppé alakított nagyváros, mint Bukarest? Mircea Cartarescunak ezzel a problémával kellett megbirkóznia ahhoz, hogy megtalálja saját elbeszélõi formáját: fel kellett fedeznie a köznapi sivár szürkeségben a fantasztikumot. Stefan Chwin, mint oly sok más mai lengyel író, azzal szembesül, hogy minél határozottabban igyekszik saját gyökereit feltárni, annál inkább egy idegen hagyomány romjaira bukkan, s valójában ezt kell maga körül feltárnia. Jurij Andruhovics a titkos Lemberg és a rejtett Kijev közt leli meg hazáját, valahol félúton. Abody Rita számára ez a találmány és lelemény, a magyar nyelven kívül, gyermekkora emlékeibe van rejtve. Konrád György, esszéíróként, úgy beszél egy-egy tartózkodási helyrõl, mintha kávéházi asztalnál üldögélne; regényíróként (teszem hozzá) inkább mintha visszajáró törzsvendég volna. Dubravka Ugresic képzeletbeli hazája egy óriási bõrönd, amely egyelõre még nem kapható, de ha kapható lenne, akkor sem tudná kifizetni. Ahány attitûd, annyi térészlelés valamint írói beszédmód. (S akkor még nem beszéltem Tandoriról és Esterházyról, akik szintén benne vannak a téli számban, igaz ugyan, hogy õk magukért beszélnek.) S ezzel ismét azon a ponton vagyunk, ahonnét kiindultunk. Vessük bele magunkat.

LETTRE: Garaczi László készülõ regényéhez kapcsolódott a Lettre-ben közölt szigligeti beszélgetés a regényrõl.
GARACZI László: Ott elhangzott az, hogy elõször harmadik személyben kezdtem írni ezt a szöveget, és aztán visszaváltottam elsõ személyre, mert különbözõ problémáim voltak. Jelenleg az a címe a regénynek, hogy MetaXA..
LETTRE: Talán érdemes volna egy kicsit kiegészíteni vagy kommentálni ezt a beszélgetést.
KUKORELLY Endre: Érdemes elolvasni a beszélgetés szövegét a Lettre téli számában. Én kicsit el is keskenyedtem tõle. Tulajdonképpen egészen új fejlemény ennyit agyalni azon, hogy mi az a regény, és csak irigyelni tudom a boldog 19. századot, amikor egyszerûen nem merültek föl ezek a problémák. Így semmiképp sem. Írtak regényeket, és kész. Mintha ugyanez volna a zenében is, ma a legjobb zeneszerzõk nem írnak operákat, maximum egyet-kettõt. Száz-százötven évvel ezelõtt a nagyok ebbõl nem csináltak problémát. Abból, hogy lehet-e, mit lehet és miért nem. Verdi minden évben írt operát, volt hogy kettõt is, Wagner folyamatosan csinálta a dolgát, és közben millió kérdés elõjött, kivéve, hogy ezt lehet-e. A "kisebbek" ugyanígy. Számomra rendkívül elszomorító, de hát magam is folyamatosan ezzel a dologgal küszködtem és küszködök. Németh Gábornak van két pontos megjegyzése a Lettre-szövegben, ezek bennem is állandóan fölmerülnek -- vagy fölmerültek, mindjárt elmondom, miért tenném félig-meddig inkább múlt idõbe. Az egyik, hogy ugye mûködik az a paradoxon, hogy a regénynél elõre kell tudni a konstrukciót. Honnan hová megy a dolog. Enélkül nem megy. Gábor viszont azt mondja, ha elõre tudja a szerkezetet, hogy mit akar megcsinálni, akkor már élbõl unja is. Attól unja, hogy tudja. És nem csinálja meg. A másik paradoxon szerint, ugye, az ember elméletileg is megpróbál valahogy tisztába jönni a munkájával, történetesen azzal, hogy mi a regény, tanulni igyekszik másoktól, és aztán vagy már közben folyton be kell lássa, hogy az nem ér semmit. Az összes megtanulható, az összes tapasztalat, ami abból fakad, hogy regényeket olvasol és teóriákat olvasol hozzá, pillanat alatt szertefoszlik, amikor ott állsz a probléma elõtt. Én a magam részérõl ezt úgy vélem megoldani, hogy -- noha marhára érdekel, én is úgymond tanulom -- amikor írok, valami módon az egész elmélet-ügytõl tényleg teljesen eltekintek. Egyszerûen leszarom az egészet, és csinálom úgy, ahogy bírom. Nem foglalkozok elméleti megfontolásokkal. Azzal, hogy mit szabad csinálni és mit nem.
NÉMETH Gábor: Nyilván az a megoldás, amit Bandi javasol. Tehát hogy szarni kell az egészre. Az egész biztos, hogy jó megoldás. Mert akkor az ember csinál valamit, ahelyett, hogy azon gondolkodna, hogy mit kellene csinálni. Ugyanakkor azért nekem tényleg továbbra is rettenetesen problematikus az a fajta befogadói, kritikusi és teoretikusi öröm, ami a mostanában születõ regényeket a történet felõli ujjongás fogalmi keretében fogadja - vagy hol. Na, ez egy szép mondat volt. Különösen az ujjongásnak a fogalmi kerete tetszett.
Az is biztos, hogy Laci megszenvedi ezt a dolgot. El is fogadom, és igaza is van. Ráadásul azok a tapasztalatok, amiket a zsebkendõnyi területen lehet szerezni, szintén kimeríthetetlenek, tulajdonképpen  a  három-és-fél-flekket is a végtelenségig lehet tanulni, mert minduntalan kiderül bizonyos bevált eljárásokról, hogy azok egy másik szövegben nem mûködnek mondjuk. Hogy másképp kellene csinálni ahhoz, hogy az  a szöveg a maga potencialitásának legalább elviselhetõ fokáig eljusson.
 Most volt egy furcsa tapasztalatom. A Jelenkor címû folyóirattól kaptam egy felkérést, hogy a Továbbélõk címû Ottlik-regényrõl írjak valamit. Elvileg kritikát. Amit ott írtam, azt itt és most zárójelbe tenném, inkább a tapasztalatról mondok valamit. Fantasztikusan fura volt rálátni egy szerintem rettenetesen nemes, és - azért ennyit mégis mondanék - megengedhetetlen módon fölülbírált gesztusra. Ha a két szöveget, az Iskolát és a Továbbélõket összehasonlítja az ember, akkor Ottlik esetében is körülbelül olyan típusú robbanást érzékel, amilyen a /Garaczi/ Laci szövegével történt, amikor átalakította a narrációt. Valaki egy számára nagyon fontos, hihetetlen egzisztenciális tétekkel bíró tapasztalatot megpróbál megfogalmazni egy készen kapott nyelven. Ez a nyelv - bármennyire is, hogy mondjam, nyomokat visel magán abból a változás-sorozatból, ami a modernizmus gyûjtõfogalmával írható le - mégiscsak 19. századi, egy olyan eljárás, ami abszolút uralható, lineáris, tiszta szerkezetû stb. stb. És amikor Ottlik készen van ezzel a szöveggel, és összeméri azzal a vággyal, érzéki és szellemi tapasztalattömeggel, amit a létezés-szakma gyakorlása számára jelent, hirtelen rálát a saját munkájára, és azt mondja: "Hát nem. Ez nem az". Visszavonja - ez szerintem egy igen fontos regénytörténeti gesztus, visszavonja a kéziratot - és csinál egy másik könyvet. Ami az összes hibájával együtt szerintem nagyságrendekkel nagyobb teljesítmény. A kockázat szót szeretném hangsúlyozni, ott érzem ezt a kockázatot, hogy valaki addig akar elmenni, amikor már egyáltalán nem fogja semmi a kezét. Ahol már nincsen semmi sem. Ugyanis õ az egyetlen, aki elmehet oda. És ha õ nem megy el oda, soha senki sem fog elmenni.
 Amikor /Garaczi/ Laci elhagyja azt a narrációs pozíciót, amit mindannyian baromi jól ismerünk hihetetlen régóta, abban a pillanatban az õ szövege - itt volt demonstrálva - fölrobban, merthogy egy olyan szabadságfokot léptet be azzal, hogy megengedi magának a narrációban egy egészen másfajta percepciónak a mûködését, amit az a narrátor, akirõl nem árul el semmit, nem engedhet meg magának. Annak is megvannak természetesen a szabályai, és iszonyatosan nehéz és jó dolgokat lehet csinálni vele, de szerintem /Garaczi/ Laci arra  - bocsánat, hogy így beszélek a lelkérõl - de azt gondolom, hogy arra jött rá a saját szövege láttán, hogy az nem adekvát vele. Tehát hogy amit létrehoz, és ahonnan azt létre hozza, aközött nincsen adekváció. És ezt az adekvációt teremti meg, azzal, hogy visszatér az egyes szám elsõ személybe.
KUKORELLY: Szabad még ehhez hozzátenni valamit? Ugyanis szerintem ez itt a lényeges kérdés. Amikor az elõbb azt mondtam, hogy köpök a teóriákra, az számomra nem jelenti, hogy ne használnék föl bármit, ami engem ebbõl érint. Ami jól jön. Bármibõl bármit, ami jól jön. Nem értek egyet azokkal, akik szerint a mûvészet, az újabb irodalom például teóriák tárgyává vált, túlzottan kiszolgáltatottá a teóriáknak, ezért ami a 60-as évek végétõl napjainkig keletkezett, mind csak humbug. Duma, félrebeszélés, föltupírozás, szöveggel való játszadozás stb., és vissza kell térni az õsi-eredeti meséhez. Egyáltalán nem gondolnám én ezt. Annál kevésbé, mert nem a mesélés szünetel, nem nincs mese, csak máshogy mesélnek. Pontosan azt tartanám követendõnek, amit Németh Gábor Garaczival kapcsolatban is említett: akkor érdekes számomra az írás -- mindegy, milyen mûfajban -- amikor, ha csinálom, azt a fajta elementaritást, eruptivitást és autenticitást, ha tetszik õszinteséget tudom gyakorolni, ami, ha szabad ilyet mondani, kielégít. Ha ez nem lép játékba, amikor a szöveg úgy alakul, olyan dolgoknak kezd megfelelni, ami nem érdekel, nem belülrõl jön, tõlem teljesen idegen közvetettségek után van, akkor vészesen unni kezdem saját magamat. Az van, hogy Garaczi -- most, mint Németh Gábor, interpretálom õt -- rájött arra, hogy a Lovasi vagy hogy hívták, szóval hogy ez hazugság így, ezt nem lehet, egyszerûen nem mûködik. Nem lehet, mert nem mûködik, és nem azért, mert nem divat, vagy újra divat, és akkor inkább ne, szóval nem ilyesmi elméleti megfontolásokból, hanem szerintem a Laci azt érezhette, hogy hamis. Amikor kezdte újraolvasni a szövegét, félretette, és x idõ múlva megint elõvette, azt érzékelte, hogy fals a hang. Hazudik, hát ez nyilván nagy szó ide. Nem õszinte, vagy valami ehhez hasonló.
LETTRE: Erre is kifutott az a szigligeti beszélgetés, Szilasi Laci ezt ott úgy fogalmazta meg, hogy mostanáig referálni volt ciki, és most a fikció lett kínos. Szóval a hitelesség, autenticitás igénye, hogy megfeleljen magának, mintha ez vált volna legalábbis az itt ülõ szerzõk egy részének esetében  fontossá.
Egy dolgot szeretnék még Garaczi Lászlótól megkérdezni, hogy az a körülmény, hogy ez a készülõ regény egy internetes regénypályázatra íródik, mennyire érinti az alkotás folyamatát? Mennyire internetes ez tényleg, mennyire vált eddig hipertextté?
GARACZI László:  Nem vált semmilyen szempontból hipertextté. Nem használom ezeket a linkelési és egyéb lehetõségeket, és úgy látom, a versenyzõtársaim is igazából lineáris, hagyományos szöveget írnak. A pályázat annyiban változtatta meg az eredeti terveimet, hogy itt minden héten produkálni kell egy új fejezetet, és a régi fejezeteken nem lehet, nincs is idõ dolgozni. Úgyhogy tulajdonképpen olyan módon írom meg ezt az elsõ verziót, mintha egy újságban hetenként közölnék egy részt. Tehát egy kicsit ilyen elõrerohanás, mintha dominókat raknék sietve egymás mögé. Ezt valószínûleg nem így csináltam volna, ha nem adódik ez a lehetõség, ha nincs ez a kihívás.
Még két dolgot szeretnék mondani az elõzõekhez. Errõl a harmadik személyû narrátorról valóban azt éreztem, hogy fa-hangon szól, de azért nem zárnám ki annak a lehetõségét, hogy ez az én képességeimnek a csökevényes volta miatt van. Tehát hogy lehet ilyet írni, sõt talán én is tudnék, csak jelenleg valamiért nem vagyok rá képes. Ebben a szövegben egyelõre úgy tûnik, hogy szükségem van a szubjektív elbeszélõre. Nem tudom megoldani, hogy egy mindentudó narrátor csak úgy belenézegessen az agyakba, és elmondja, hogy a szereplõk mit gondolnak és éreznek. Ezt valóban hamisnak éreztem, nem sikerült. Nem mondanám, hogy nem volt õszinte a szándék, inkább azt, hogy nem sikerült.
Egy másik kérdésben kicsit ellentmondanék az elõttem szólóknak, mert valahogy misztifikálva lett ez a dolog. Az a jó, ami nekem tetszik. Az ihlet mindenekfelett. A tudatosság megbéklyóz. Ha ez tényleg így van, akkor nincs is mirõl beszélni. Nincs a hagyománynak és az elméletnek értelme. Egy konkrét példa: A Továbbélõk és az Iskola közötti különbség szerintem nagyon is jól elemezhetõ. Természetesen óriási a minõségbeli különbség, de nagyon jól elemezhetõ, hogy miket talált ki Ottlik a kidolgozás tíz éve alatt. Nagyon jól elemezhetõ, hogy kitalálta ezt a két-narrátoros szerkezetet, azzal, hogy Medve naplóját is beemeli, tehát az õ szubjektivitásával dúsítja a regény anyagát, erre a naplóra reflektál az eredeti elbeszélõ, Bébé szubjektivitása. Ez még nincs a Továbbélõkben, ez egy érzékeny regénytechnikai lehetõség vagy megoldás, ami egyáltalán nem elõzmény vagy példa nélküli a regény néhány száz éves történetében. Vagy az, hogy idõsíkokat épít fel, tehát az 50-es évek elejérõl, felnõttként meséli el a történetet, sõt van egy közbülsõ, háborús epizód is, amitõl nyilvánvalóan teljesebbé válik a regény világa. Az is jól megfigyelhetõ, hogy az õsváltozat elnagyolt szituációit hogyan bontja ki, hogy dramatizálja, hogy a szereplõk elevenné, háromdimenzióssá válnak, vagy például hogy mennyivel jobb neveket talál ki ezeknek a szereplõknek. Ebben sok-sok munka van, és ennek a munkának a leírásához szerintem nem elég az, hogy írta, mert tetszett neki, vagy hogy elvitte a szöveget a kockázat irányába. Ez nekem így egy kicsit obskúrus. Egzisztenciális értelemben sokkal erõsebb az Iskola kisugárzása, ami egy írói tehetség tízéves, intenzív és tudatos koncentrációjának az eredménye. Tehát a misztika abban van, hogy valaki képes ilyen áldozatra. A konkrét szöveg viszont nagyon is tanulságos abból a szempontból, hogy hogyan mûködik ez a tehetség. Ottlik jól ismerte az irodalomtörténetet, példának okáért az angolszász regényhagyományt. És szerintem ennek a hagyománynak az ismerete, tehát mondjuk a regénytípusok vagy narrációs technikák ismerete fontos lehetett számára, ha másért nem, hogy elfelejtve alkalmazza ezeket a tapasztalatokat.
LETTRE: Parti Nagy Lajost tulajdonképpen nem regényíróként kértük fel a mai felolvasásra, hanem költõként, de ha van kedve néhány megjegyzést fûzni a hallottakhoz, hogy milyen az, ha valaki verstextúrák felõl egyszerre csak regényt ír, az érdekes volna.
PARTI NAGY Lajos: Eddig se nagyon tudtam, hogy mi volna a regény, de a Lettre-béli beszélgetés után, ami szerintem nagyon izgalmas, még kevésbé tudja az ember. De nem vagyok biztos abban, hogy kéne vagy lehetne tudni elõre. Ezt ha utólag tudja, megtudja az ember, magának, és a maga használatára, az szerintem teljesen elég. Tehát hogyha most az Esterházy végignéz a saját könyvén, és õ tudja, megtudta magának, hogy mi ez a könyv, akkor ott és abban a pillanatban az a regény. Én tényleg olyasmit gondolok - amíg hallgattalak benneteket fõleg erre tudtam gondolni - , hogy az a regény, ami hosszú, és utólag annak fogják hívni.
A beszélgetésben is, itt is a tétekrõl sok szó esett, én errõl azt gondolom, hogy tét az sokfajta van. A történetmesélésnek is megvannak a tétjei, meg a nyelvvel való mancsolásnak is megvannak a tétjei. Szóval lehet, hogy sokkal több fajta kockázat van, akár annyi fajta, ahány regényíró, sõt regény, én ezt nem tudnám bizonyos fajtákra leszûkíteni, de hát a rosseb tudja.
LETTRE: Mi azt kerestük abban a szigligeti beszélgetésben, hogy vannak-e a regénynek, a regénystruktúrának, a regényépítkezésnek szabályai. Vagy el lehet kezdeni, ahogy most Parti Nagy Lajos mondta, és amikor kész, akkor a szerzõ elgondolkodhat rajta, vagy a teoretikusok elgondolkodhatnak rajta. Akkor Szilasi ezzel kapcsolatban azt mondta: hogy mik voltak a szabályok, az akkor derül ki, amikor túllépnek ezeken, amikor áthágják, amikor valaki valami mást kezd csinálni.
PNL: Hogyha most valaki abszolválni akar egy nagyon szabályos regényformát, hol találja meg ennek a receptjét avagy képletét úgy, ahogy például egy szonett vagy egy hexameter versformáját? Sehol. És azt hiszem, nemcsak technikailag nem írható körül. Ha pedig nem, vagy kevéssé, akkor valóban minden egyes szövegtest hordozza a maga szabályrendszerét... De ha lenne ilyen regényképlet, és én ezt mondjuk abszolválni akarnám, akkor vagy megölne az unalom közben, vagy pedig saját magam alakítanám át közben ezt a sémát. Minél nagyobb egy szövegtest, annál inkább ledobja magáról a konfekció-formákat, egész egyszerûen az anyag  elkezd dolgozni. Pontosan, ahogy ti mondjátok, túlnõ az emberen, már pörög magától. És akkor viszont hogy van az õszinteség, amit a Bandi mond?
LETTRE: Vagy mindenkinek megvan a saját regényformája, az is lehet.
PNL: Akár kinek-kinek több. Amit a Bandi mond az õszinteségrõl, az persze, az nagyon így van, csak mi történik, amikor már rajtad kívül van az egész dolog. Amikor ott van egy szöveg, amelyik már saját maga dolgozik, a saját törvényei szerint, akkor hogy vagy benne õszinte? Akkor már vele kerülsz egy nagyon fura viszonyba. És bocs, de még egy mondat errõl. Arról, ahogy beszéltetek az elsõ személyrõl meg az énrõl. Mert azért kicsit ez az én, ez egy meglehetõs hazugság. Úgy értem, hogy az írói én, ami egy fikció. Fölveszek egy ént, aki befordult a konyhára...
KUKORELLY: Ha viszont nem mész bele ebbe a fikcióba, akkor nagyon ráfázol. Akkor fel se tudsz állni a székbõl. Csak azt szeretném még mondani, hogy...
PNL: De mi, ezt nem értem.
KUKORELLY: Tehát ha nem értesz ezzel a fikcióval egyet, hogy te egy egyén vagy, akkor... abszolút mûködik, a gyakorlatban mûködik ez a fikció.
PNL: Én nem ezt mondtam. Én azt mondtam, Bandi, tényleg csak annyit, hogy amikor fölveszek egy ént, és egyes szám elsõ személyben beszélek, akár magamról, az akkor sem teljes mértékben én vagyok. Persze ezek most közhelyek.
KUKORELLY: Hát ez világos.
PNL: Ez egy fölvett én. Ez egy szerep-én, ez is stilizáció. Ha megveszik érte az ember, hogy ne az legyen, és ezek valóban tétek és kockázatok, akkor is az. Ennek az énnek vannak különféle távolságai magamtól. Pusztán ennyi. Tehát nem azt mondom, hogy nincs én, vagy nincsenek ének, hát hogy a fenébe ne lennének. És az mélységesen igaz, amit a Szilasi Laci mond, még a  szigligeti beszélgetésben, hogy nincs mese, akármit csinálsz, úgyis a saját magad életét, úgyis csak a saját tapasztalataidat tudod belenyomni a könyvbe, és úgyis csak azok köszönnek vissza rád, akár tetszenek azok neked utólag, akár nem. Azt hiszem, hogy ez nem mond ellent semmilyen szerep-énnek és nagyon így van.
LETTRE: Akkor most váltsunk mûfajt.
PNL: Ami azt illeti, mûfajt váltani különben nem olyan nagy ügy. Most úgy tûnik. Soha nem felejtem el, amikor úgy tíz éve a Bandi elkezdett prózát írni, és én még nem kezdtem el. Sõt, el se tudtam volna gondolni, annyira fura volt a számomra, hogy hogy lehet ezt csinálni. És akkor ugyanezt mondta nekem, hogy végül is nem nagy ügy. Biztos így van. Ugye emlékszel? És kiben elõbb, kiben utóbb ez megérik, és bár eleinte váltásként éli meg, nem az. Sokkal nagyobb bajok, bajaim vannak az egésszel,  az írással,  megszólalással, mint hogy az ember most éppen versbõl átmegy prózába. Amibõl itt most olvasni fogok, a Dumpf-szonettek, az egy ciklus, mondjuk. Versek az õszológiáról. Nem tudom, mi ez még... Elkezdett, elkezd lenni, még nincs, még alig van tervem vele és viszont, de húz magába. Én pedig megyek bele valamibe, aminek a formája momentán verses, de rendre, minél inkább benne vagyok, annál inkább fölveti ugyanazt, az összes olyanfajta problémát, amit adott esetben egy regény fölvet. Tehát megyek bele egy világba, amit állítólag én teremtek, félek, nem félek, még nem tudom, mi az a világ, amit teremtendõ leszek volt,  és jönnek a problémák, nem a próza vagy a vers, hanem az írás problémái, és csak azok jönnek...


Bibliográfia

MÁRTON László
Átkelés az üvegen
Jelenkor, 1992

A nagyratörõ
Jelenkor, 1994

A Nagy-budapesti Rémüldözés
és más történetek
Jelenkor, 1995

Jacob Wunschwitz igaz története
Jelenkor, 1997

Az áhítatos embergép
Jelenkor, 1999

Árnyas fõutca
Jelenkor, 1999

"Faust a mûfordító"
Magyar Lettre Internationale, 19

"Az elbeszélõ hova menekül?"
Magyar Lettre Internationale, 29

"Találkozás a Bolondok Tornyában"
Magyar Lettre Internationale, 34

"Zoli és az emberi nagyság"
Magyar Lettre Internationale, 35

"Az emlékezet fogsága"
Magyar Lettre Internationale, 38

"Egy meg nem írt fejezet romjai"
Magyar Lettre Internationale, 39

GARACZI László
"Beszélgetés a regényrõl"
Magyar Lettre Internationale, 39
 

KUKORELLY Endre
A Memória-part
Magvetõ, 1990

Egy gyógynövénykert
Magvetõ, 1993

Napos terület
Pesti Szalon, 1994

Mintha már túl sokáig állna
Jelenkor, 1995

Kedvenxc
Jelenkor, 1996

H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.
Jelenkor, 1998

Rom. A Szovjetónió története
Jelenkor, 2000

"A Közért. Megjegyzések az irodalomról"
Magyar Lettre Internationale, 20

"Édes Kelet. Berlin szívközép"
Magyar Lettre Internationale, 22

"Irónia és melankólia"
Magyar Lettre Internationale, 24

"Rom. A szovjetónió története"
Magyar Lettre Internationale, 37

(FARKAS Zsolttal, GARACZI Lászlóval, MARNO Jánossal, NÉMETH Gáborral)
"Beszélgetés a posztmodernrõl"
Magyar Lettre Internationale, 29

(GARACZI Lászlóval, NÉMETH Gáborral)
"A 84-es kijárat"
Magyar Lettre Internationale, 32

(Jorgos ALEVRAS interjúja)
"Venia sit dicto"
Magyar Lettre Internationale, 31

(Lucas CEJPEKkel és Margret KREIDLlel)
"Egy másik Alte Schmiede beszélgetés"
Magyar Lettre Internationale, 34

(Németh Gáborral)
"Száraz felületek"
Magyar Lettre Internationale, 40

"Keret és tükör. Szófia-képzelet"
Magyar Lettre Internationale, 40
 

NÉMETH Gábor
Angyal és bábu
Pannon, 1990

A Semmi Könyvébõl
Holnap, 1992

eleven hal
JAK - Pesti Szalon, 1994

A huron tó
Filum, 1998

(Szilasi Lászlóval)
Kész regény
Filum, 2000

"hátétépévévévé német hö"
Pompeji, 1997. 2-3.

"Írás"
Magyar Lettre Internationale, 7

"Quod erat"
Magyar Lettre Internationale, 27

"Egy végsõ helyet készítettem el"
Magyar Lettre Internationale, 29

(Farkas Zsolttal, Garaczi Lászlóval, Kukorelly Endrével, Marno Jánossal)
"Beszélgetés a posztmodernrõl"
Magyar Lettre Internationale, 29

(Garaczi Lászlóval és Kukorelly Endrével)
"A 84-es kijárat"
Magyar Lettre Internationale, 32

"Hídlábjegyzék"
Magyar Lettre Internationale, 32

"Nemes iszap - labancozás"
Magyar Lettre Internationale, 34

"Térgyen állva megyek hozzád - digózás"
Magyar Lettre Internationale, 36

"Nyakig a vízben"
"Performance 1988"
Magyar Lettre Internationale, 38

"Beszélgetés a regényrõl"
Magyar Lettre Internationale, 39
 

PARTI Nagy Lajos
Hõsöm tere
Magvetõ, 2000

"Szonettjáték"
Magyar Lettre Internationale, 34

"Virágh Rudolf verseibõl"
Magyar Lettre Internationale, 37

"A Dumpf szonettekbõl"
Magyar Lettre Internationale, 40


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/