(RÓMA)- A legutóbbi időkig nem volt való Olaszországban és Európában
az adózás témáját szóba hozni egy komoly politikai vitában. A néhány adózás
ellenes európai pártot megmosolyogták mint folklorisztikus jelenséget.
Ezzel szemben az amerikai polgár évtizedek óta mindenekelőtt adófizetőnek
érzi magát: a politikusokat pedig jogászoknak tekinti, akiket azért fizetnek
az adófizetők, hogy a lehető legjobban kezeljék a rájuk bízott pénzt. Az
állam az amerikaiak számára nem valami hegeli értelemben vett misztikus,
erkölcsi lényegiség, mint sok európai számára még mindig, csupán egy technikai
berendezés, amelyet az adófizetők úgy finanszíroznak, ahogy célszerűnek
látják. Olaszországban például azt szokták mondani: "a politikusok lopnak",
úgy értve, hogy közpénzeket vágnak zsebre. Ha egy amerikai panaszkodik,
azt mondja: "elherdálják az összes pénzt, amit Washingtonba küldünk". A
politikus egy amerikai számára elsősorban olyan ember, akinek számot kell
adnia arról, hogy mire költötte az adófizetők által rábízott pénzt. Ezért
nevezik az elnök által választott testületet adminisztrációnak: a politika
szerepe ténylegesen a közpénzek kezelésében áll.
Egy republikánus számára, főleg ha konzervatív (mert vannak republikánusok,
akik mérsékeltnek mondják magukat), az alacsony adók és a családi értékek
számítanak. A két ideál összefügg: a republikánus azt érti "családi értékeken",
hogy az adminisztráció működését aszerint kell megítélni, hogy a családjának
előnyös-e. Alapelvnek az számít: a kormány ne herdáljon arra pénzeket,
hogy azokat segítse, akik nem fizetnek adót, mert nem dolgoznak. Egy konzervatív
családi értékeken sokszor egy puritán morált is ért (semmi abortusz, semmiféle
külön jogok a homoszexuálisoknak, leszbikusoknak stb.), de alapjában véve
mindenekelőtt úgy érti: "a családom jóléte az a mérce, amelyen a kormányt
mérni kell".
A demokraták híve ezzel szemben ezt mondja: "Bennem van együttérzés",
ami annyit tesz, hogy "tudatában vagyok az olyan emberek problémáinak,
akiknek rosszul megy a soruk". Az amerikai baloldal nem társadalmi igazságosságról
beszél, mint az európai, hanem együttérzésről, egy privát érzésről, inkább
jószívűségről, mint állami stratégiáról. Az együttérzés nem annyira részvétet
jelent, mint inkább azt, hogy belehelyezkedem mások érzéseibe, főleg amikor
szenvednek. Politikai fogalmakra lefordítva: szükség van arra, hogy
a kormány kiadjon valamit az adófizetők pénzéből, hogy segítsen azokon,
akiknek rosszul megy a soruk. (etnikai peremcsoportoknak, egyedülálló anyáknak,
idős embereknek, szegényeknek).
Egy republikánus számára a legszegényebbeknek nyújtott segítség
- a welfare formájában, amin a rászorulóknak folyósított állami segélyt
értik - a lusták, a naplopók eltartását jelenti a szorgalmas adózók költségére.
A konzervatívok szerint akad elég munka mindenkinek. Ha valaki szegény
vagy munkanélküli, ez azért van, mert lusta és erkölcstelen. A republikánus
a tax and spend (adót szed és elherdálja) vádját veti a liberálisok szemére:
megadóztatja a szorgalmas családokat, hogy pénzt adjon a lustáknak.
A demokrata azzal vádolja a republikánusokat, hogy nincs bennük
együttérzés a kevésbé szerencsés polgártársaikkal. (Clintonnak részben
sikerült rehabilitálnia a liberálisokat, mert csökkentette az adókat és
nem költött sokat - ezt bizonyítja, hogy 50 év után sikerült neki a csoda
- az államháztartás egyensúlyba hozása.)
Az együttérzés emlegetése előbb-utóbb gondot okoz a republikánusoknak,
mivel ők rendszerint a keresztény értékekre hivatkoznak. Erre találta ki
George Bush, az ifjabb a győzelemmel kecsegtető jelszót: "együttérző konzervativizmus".
A kör négyszögesítése. Amerikában minden politikus megpróbál olyan sikeres
kulcsszavakat felvenni a szlogenjei közé, amelyekkel az ellenfél győzni
tudott - nem a politikai programokról beszélek, amelyek éppolyan inkoherensek
és porózusak, mint mifelénk.
Egyébként - gazdasági szakértők szerint - az Államok gazdaságpolitikáját,
tehát a legfontosabbat, a Federal Reserve és nem az adminisztráció intézi,
Greenspan és nem Clinton dolga volt. Clintont "Gazdaság, ostobaság" mottójának
köszönhetően kétszer is megválasztották, mert azt mondta vele az amerikaiaknak:
"Ha engem választotok, kihúzlak benneteket a gazdasági válságból". És mert
az amerikaiak elhitték, hogy ez sikerült neki, újra megválasztották.
Sokszor azt vetik az amerikai kultúra szemére, hogy alapvetően
imperialisztikus. Én nem tekintem az amerikaiakat konstitucionális imperialistáknak
az expanzionizmus értelmében. Inkább meg vannak győződve arról, hogy az
ő értékeik mindenkinek jók, nem mint amerikai, hanem mint univerzális értékek.
Ebben a keresztény hagyományt követik, amelyet eszménycentrikusnak neveznék.
Egy univerzalisztikus és egyáltalán nem etnocentrikus ideológiát.
Aki a republikánusokra szavaz, inkább egy izolacionista politikát
képvisel - szívesen visszatérne a Monroe-elvhez. Reagen űrleszerelési programja
a legtipikusabb konzervatív álmot juttatta kifejezésre: Amerikát elbarikádozni
egy erődben, a szövetségeseket pedig a sorsukra hagyni. A liberálisok ezzel
szemben a beavatkozási politika hívei: mert meg vannak győződve arról,
hogy Amerikának mindenhová el kell juttatnia az univerzális értékeket.
Ezért volt, hogy a 20. században majd' minden háborúba demokrata párti
elnök lépett be. Az amerikai hadviselő baloldali kereszteslovag.
A japán kultúra ezzel szemben például tényleg imperialista kultúra.
Ez az imperializmus idézte elő a 90-es évek hosszú válságát. A japán vállalkozók
ugyanis megkísérelték azt, amit a japán militaristák a 20. század első
felében: meghódítani a világot. A jelszó az volt: minden áron egyre nagyobb
piacokat szerezni a japán termékeknek. Egy amerikainak azonban a profit
számít, nem a gazdasági hódítás. Japán megfeledkezett a profitról, ez taszította
a válság szakadékába. Ma Japánnak is amerikanizálódnia kell, azaz a profitra
és nem a hódításra törekedni. A japánoknak is bele kell törődniük a fogyasztás
uralmába.
Nem az amerikai tőke tör be Európába, hanem az európai tőke folyik
be Amerikába - ezért erős a dollár, és gyenge az euro. Az amerikaiak sokkal
több külföldi terméket fogyasztanak, mint amennyi saját terméket exportálnak,
innen a kereskedelmi mérlegük nagy deficitje, amely időközben elérte a
bruttó nemzeti termék 130%-át. Egy szegény ország ekkora deficittől már
rég a padlóra került volna, de az USA nem -, mert ahogy mondani szokás,
a gazdagnak szívesen adnak kölcsön. De ez éppen ellentéte a gazdasági imperializmusnak.
Az amerikai nép az a gazdag, aki fülig el van adósodva - akárcsak az egyes
amerikaiak. A hitelkártya gátlástalan használatának köszönhetően majdnem
minden amerikainak van adóssága.
Míg Európában az eladósodás a szegénység jele, Amerikában a prosperitásé:
akinek nincs adóssága, nem számít. És egész Amerika boldognak érzi magát,
és jól el van adósodva. Mert az amerikainak rózsás színben kell látnia
a jövőt: meg van győződve arról, hogy egyre többet fog keresni, és akkor
visszafizeti minden adósságát. Keynes is nagy jelentőséget tulajdonított
a lelki beállítottságnak a gazdasági életben. Ez az alapvető optimizmus
az amerikai jólét titka.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
BENVENUTO, Sergio
„Halál amerikai módra”
Magyar Lettre Internationale, 14
„Nevada”
Magyar Lettre Internationale, 16
„Itáliáról”
Magyar Lettre Internationale, 21
„Törzsfőnökök”
Magyar Lettre Internationale, 24
„La bella figura”
Magyar Lettre Internationale, 26
„Gulliver Albániában”
„Vigyázó szemetek Londonra vessétek!”
Magyar Lettre Internationale, 27
„Tudósok az arénában”
Magyar Lettre Internationale, 28
„Nápoly”
Magyar Lettre Internationale, 29
„A kukkoló társadalom”
Magyar Lettre Internationale, 30
„Az olaszok 20. százada”
Magyar Lettre Internationale, 31
„Boldogság-pirulák”
Magyar Lettre Internationale, 32
„Nápolyi vázlatok”
Magyar Lettre Internationale, 33
„Az igazság angolul beszél.
Globalizáció és a különbözés vágya”
Magyar Lettre Internationale, 37
„Olasz nyelvjáték”
Magyar Lettre Internationale, 39
„Bevándorlók konkurenciája”
Magyar Lettre Internationale, 40
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu