David Wagner
Éjkék nadrágom
(részlet)

…a kultúra apróságok gyűjteménye, mondta Fe, meg hogy a csalás is ide tartozik. Talán csak azért voltam része az életének, mert kizárólag Anatollal túl unalmas volt, vagy mert az élet mint kutatómunka nem működött minden este. Arra lettem volna kíváncsi, mi mondanivalójuk lehet egymás számára, hiszen Anatolnak fogalma sem volt a kindercsokoládéról, amely később, ha elmúlik a gyerekkor, olyan élvezhetetlenül édes tud lenni, nem ismerte a vigyorgó fiút a kétszersültes zacskóról, Anatol nem volt a Nutella gyermeke, nem a márkákban élt, fogalma sem volt az adidaszosok és a pumások közti vallási háborúról meg a hitetlenekről, akik két- vagy négycsíkos cipőt hordtak, vagy a Rotring kontra Pelikán-ütközetekről az általános iskolákban, azokról a hitvallásokról, amelyek fontosabbak voltak, mint hogy hányast kaptunk hittanból. Fe mindezt rögzíteni akarta saját Kelet-etnológiája számára, minden eltérést felírt, minden apró félreértést, minden veszekedést az uborkák, asztalra tett tejeszacskók, ajtó elé kitett cipők felett, az olyan kifejezésekről folytatott beszélgetéseket, mint italbolt vagy bakfis pantalló, ami történt, feljegyezte, Fe könyvet akart írni a Keletről, így mondta, egy könyvet az NDK feltalálásáról, vagy arról, hogy az NDK csak most születik. Követte Anatol nyugati felfedezőútját a piros és a fekete jegyzetfüzetével meg a varázspálcájával, amely nem volt más, mint egy ceruza, folytonos aggodalomban, hogy elmulaszthatja Anatol átváltozásának döntő pillanatát. Az átmenet idejében élünk, mondta, az ő élete terepmunka, kettejük együttélése pedig kísérlet, és ezért könnyen elviseli, hogy Anatol sosem mondja a Cornflakes-t Kohnflakes-nek. Szemet hunyt a csomagolások feliratai terén tapasztalt hiányos műveltsége fölött, regisztrálta mosóporológiai illetve általános és összehasonlító áruismereti tanulmányait, ugyanakkor nem mondott le saját sampongyűjteményéről, amelyet megcsodálhattam a fürdőszobában. Még egyszer megszámoltam a flakonokat a kutyalábas fürdőkád szélén, láttam kétféle Guhlt, Niveát normál hajra meg L’Oréal Vital Gingkót, és megkerestem a fésűket és a keféket. Nem volt kedvem visszamenni a konyhába, ehhez az egész háromszög-ügyhöz meg a színleléshez sem volt kedvem, a bátyámmal szerettem volna beszélni, amolyan lerohanós telefonhívás útján megkérdeztem volna tőle, mit tegyek. Pedig tudtam, hogy ha elértem volna Szingapúrban vagy ahol akkor éppen dolgozott, ő sem mondhatott volna mást, mint hogy ugyan keress már magadnak valami egészen egyszerűt. Ám a bátyám hangja helyett Anatolt hallottam a konyhát és a fürdőszobát elválasztó vékony falon át, és a fürdőszobai kályhát néztem, amelyet, Fe éppen eleget beszélt erről, hét vagy nyolc órával azelőtt kellett begyújtani, mielőtt az ember melegvízben akart fürdeni. Elhagytam a fürdőszobát, majd a lakást. Szemben a tetőfedők abbahagyták a munkát, én pedig új cipőm dacára gyalog mentem végig a Varsói úton. Keresztülvágtam a városi és a távolsági vasút sínei felett átívelő és egykor a Falnak ütköző Varsói hídon; a Falnak akkoriban a visszáját, a keleti oldalát festették be. A Fal mögött folyik a Spree, gondoltam, láttam Honecker és Brezsnyev csókját a betonra pingálva, és elképzeltem, talán éppen most csókolja meg Fe Anatolt, engesztelő szertartásaik egyikén egy üveg borral az erkélyen, vigasztalásképpen – de nem voltam eléggé féltékeny ahhoz, hogy kiszínezzem magamnak. Rakosgattam egyik lábamat a másik elé, elmentem a Varsói úti metrómegálló háború által lecsupaszított, rozsdás csontváza mellett, amely még nem kapta vissza üvegbőrét, cipőm minden lépéssel kényelmesebb lett. Az Oberbaum-hidat még nem nyitották meg a forgalom előtt, a víz a háború utolsó napjaiban elsüllyesztett tornyok csúcsa felett folyt, valamivel lejjebb ideiglenes hídon kelhettek át a gyalogosok és a kerékpárosok a kreuzbergi oldalra. A híd nagy kihívás a hídépítők számára, ha áll a híd, a folyót már el is felejtik, gondoltam, és megálltam a gyaloghíd közepén. A tévétorony piros-fehérre festett betontű módjára fúródott a meseszínű égbe, amelyen festékpötty-felhőcskék csüngtek, két Spree-motoros szántotta végig a barna vizet szorosan egymás mögött, örvénylő árkokat és hullámlegyezőt húzva maguk után. A rakomány súlya határozza meg a merülési mélységet, gondoltam, és eszembe jutott, hogy a híd korlátján át a vízbe dobjam a pénztárcám, amely egy ideje kényelmetlenül dudorodott a nadrágzsebemben, megszabadulnék a pénzemtől, az igazolványaimtól és az eurocheque kártyámtól, és a szüleim névjegye is, baleset esetén értesítendő, ez állt rajta ceruzával, belepottyanna a Spree-be, és lassan feloldódna, képzeltem el, egy csobbanás, a víz gyűrűzése és két vagy három buborék, örömteli várakozást sugalló, bugyborékoló zaj kíséretében, és a Spree már el is nyelte a pénztárcámat. Egy pillanat erejéig sok minden mást is eldobtam volna, és hirtelen irigyelni kezdtem Anatolt és a többi keletit, hogy körülöttük annyi minden tönkrement vagy eltűnt, és talán dühös is voltam, hogy nálunk, a mi oldalunkon maradt minden a régiben. Mindennek ellenére nem dobtam a pénztárcámat a Spreebe, amely a vashíd alatt folyt, ahogy nem vetettem utána magamat sem, ami szintén eszembe jutott. Az áradatra néztem, amely úgy tett, mintha tudná, hová igyekszik, és a pénztárcát, nagynéném ajándékát, aki, ezt mindig felejteni próbáltam, valaha apám felesége volt, megtartottam a nadrágzsebemben, éreztem minden, a nyugati part felé tett lépésnél. Hamarosan odaértem a Mercedeshez, a Gröben-parton parkoltam, mert nem mertem vele átmenni Friedrichshainba. Kinyitottam az ajtaját, beszálltam, becsuktam az ajtót, és elindítottam a kocsit. Jobb kezemet, amint szükségtelenné vált, hogy a kormányon tartsam, a kéziféken nyugtattam, ahogy a bátyámtól láttam. Ha őt utánoztam, vagy akár csak egy gesztusát, például ahogy remegett a csuklója a sebességváltón, megtörtént, hogy hallottam a hangját, belerohanhatunk egy falba vagy a vízbe, hallottam a hangját, letekerjük az ablakot, és elsüllyesztjük a kocsit. Akkoriban, amikor együtt utazgattunk, végigzongoráztunk a halálnemeken, mindig lenne nálunk egy injekcióstű, és kis légbuborékokat eregetnénk a vérünkbe a szívkamrák irányába, hajszárítót ejthetnénk a kádba, betolhatnánk a fejünket a gázsütő ajtaján, hallottam a saját hangomat, mire a bátyám azt mondta, nincs is gáztűzhelyetek. Megfordultam, elhajtottam a Skalitzer utcáig, bátyám hangja már nem volt a fülemben. A jobb oldali visszapillantó tükörbe néztem, mintha szűk alagútban néznék vissza, és beleszerettem a gondolatba, hogy a kocsi egy nagy forgó mágnesfej, amely a macskakövön és az aszfaltozott utcákon lépések zajára vadászik, beraktam egy kazettát, and if a ten ton truck crashes into us / to die by your side is such a heavenly way to die,  együtt dúdoltam vele. Ez egy meg nem történt baleset kísérőzenéje volt, gondoltam, kinek is lehetett jobb, mint nekünk, amikor bátyámmal keresztül-kasul utaztunk, kérdezhettem volna magamtól, de a lemez tovább forgott a fejemben, coming of age in trizonesia,  mondta Fe, amikor azokról az időkről beszéltem neki, a nyugati Rajna-vidék asztronautái, így hívott bennünket, én pedig elárultam neki a feltárt szigetek nevét: Graurheindorf, Ober- und Niederdollendorf, Dottendorf, Muffendorf, St. Augustin-Mülldorf,  közöttük autópályák, felvezető utak, csomópontok és hidak, az Északi és a Déli híd, az Ernst Reuter-híd és a Kennedy-híd a folyók szabdalta tájban. Mindent felvenni, minden pillanatot rögzíteni, és egyszer csak nekihajtani a híd korlátjának, mondtam a bátyámnak, és közben a “to die by your side, the pleasure and privilege is mine”-t  énekelni, válaszolta, vagy a vasúti átjáró közelében a sínre feküdni, és hallgatni, ahogy a vonat közeledtére felzümmög a sín, vagy lefeküdni az aszfaltra, és várni, hogy elüssenek. Lehetne vízihullát játszani, lehunyt szemünk alá besütne a nap, begyalogolni a vízbe, és ha eltűnt a fenék a lábunk alól, úszni egy keveset, hogy a ruha megszívja magát, aztán elsüllyedni, és felvághatnánk az ereinket, gondoltam, miközben mindkét kezemet a kormányon tartottam, és hallottam, ahogy a bátyám, akiből nem hiányzott a gyakorlati érzék sem, azt mondja, mindig az ér hosszában vágni, sosem keresztben, akkor csak megvágod magad. A sebességváltó előtti mélyedésben rágógumik, cukorpapírok és reklámcédulák között másik kazetta után kutattam, elment a kedvem a The Smiths-től és az esőkabátos búbánatuktól, és bosszantott a sok kacat, amivel néhány hónap alatt teliszemeteltem az autót, pedig el akartam adni. Bosszantottak az üres üvegek az ülések között és a csomagtartóban sétáltatott, szennyessel teli zacskók, csoda, hogy nem szaglott tőlük az utastér. Talán végleg elnyomta volna a szaguk anyám szagát, amit a kocsi minden szellőztetés ellenére magába szívott. Micsoda kupleráj van ebben a kocsiban, mondta volna, micsoda kupleráj van ebben a kocsiban, mondtam magamnak, mert most már a vezetőülés előtt ide-oda csúszkáló újságok is bosszantottak, porszívózd már ki, töröld le a port a műszerfalról, verd le a sarat a gumiszőnyegekről, a szélvédőt belülről is töröld meg, és ne feledkezz meg a hátsó ülésről, hallottam anyám rádióhangját, mintha a hátsó ülés fölötti hangszóróból beszélt volna.

        NÁDORI LÍDIA FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/