LII
Nem találta sem a pedáloknál, sem az üléseken, sem a pótkerék mellett.
A rekeszes szekrényben sem a garázsban. A Néger fölsóhajtott, nem is annyira
rosszkedvűen, inkább szinte elégedett arckifejezéssel, mint aki elszenvedi
a kellemetlenséget, amire már eleve számított; megértően vakarászta a bajuszát,
és hallgatott. Nem úgy Demetrio. Demetrio elsápadt, ő is csöndben volt,
csak egészen másképp, álmatag pillantással vette tudomásul a helyzetet,
meg azzal a látszólagos közönnyel, ami a vesztesek arcára szokott kiülni.
Előző nap hajnalban a Néger visszajött dolgozni. A háromnapos influenza
barázdát szántott a szeme alá, s ahogy megszólalt, hangjában is ott visszhangzott
a tehetetlenség, az a fémes rezgés. Demetrio megkönnyebbült, amikor a tüdőbajos
tanoncfiú helyett őt találta ott a hangárban, s mint mindig, most is pontos
volt. A hajnali szemétgyűjtés legalább hatékony volt, felemelően gépies,
hülye kérdések nélkül ment, időnként elhangzott néhány visszafogott megjegyzés,
néhány nem túl lelkes kacagás. Az utcasarkok módszeresen megszabadultak
a hulladéktól, a macskák szemmel láthatóan fölismerték a megszokott párost,
s nem nyávogtak gyanakodva, nem is állt föl a tüsök fenyegetően a hátukon.
Ahogy a Tacuarí utcába értek, Demetrio intett a Négernek, s mindketten
mondhatni vidáman szálltak ki az autóból. A koldus már várta őket tágra
nyílt mókusszemével, térde alatt keresztbefont kézzel, karimájával lefele
fordított, elnyűtt kalapjával. Demetrio nyújtotta neki kesztyűs kezét,
s a Tacuarí utcai öreg el is fogadta engedelmesen, mint a beteg gyermek.
Együtt reggeliztek hárman, mint valami páratlan számú család, amely
egyszerű szertartását végzi. Demetrio maga sem tudta, miért, de szeretettel
nézte az öreget meg a Négert, úgy érezte, szüksége van rá, hogy pártfogolja
őket. Kifelé menet ugyanazt az ajánlatot tette az öregnek, mint máskor,
s az öreg ezúttal igent mondott. Beszálltak a teherautóba, békésen eregették
a téli párát, és elindultak a szeméttelep felé. Mikor már ott voltak, a
Néger sietve átöltözött, s barátságos, vaskos kezét lengetve elköszönt.
Demetrio vigyázva, nehogy meglássa őket a portás, körbejárta az öreggel
a sokszínű szeméthegyet, s közben arról mesélt neki, mi mindenen megy keresztül
a szemét, amíg a kukásautóból a mélybe kerül. A Tacuarí utcai öreg csak
hallgatta, helyeselt fogatlan mosolyával, mely szenvedésről árulkodott,
de a vágyról is, hogy túlélje a végzetet. Elfáradt a séta alatt, leült,
háttal az egyik autó kerekének támaszkodott, s akkor Demetrio fölajánlotta
neki, hogy maradjon a garázsban hajnali négyig, bújjon el, takarózzon be,
s várja meg, amíg érte jönnek a Négerrel, és visszaviszik a Tacuarí utcába.
Az öreg belement. Szükséghelyzetről lévén szó, nem volt nehéz találni egy
alkalmas helyet az autó mellett, a használt gumiköpeny halom mögött, amely
évek óta ott állt a garázs leghátsó zugában. Az öreg mosolyogva elköszönt,
és hálálkodva motyogott valamit. Demetrio fölvette az utcai ruháját, munkaruháját
az autóban hagyta a Négeré mellett, aztán vetett még egy pillantást a hangár
kifürkészhetetlen mélységébe, ahol úgy képzelte, a Tacuarí utcai öreg a
falnak veti hátát, talán már alszik is, fáradt, öreg, vagy talán az ő árnyékát
nézi az egyik gumiköpenyen keresztül az ellenfényben.
Hajnalban három előtt tíz perccel a Néger nézte Demetriót, ahogy jön
befelé. Az autónak dőlve, karba tett kézzel várta, arca rángott, mint aki
fanyalogna is meg mosolyogna is egyszerre. Az autó vezetőfülkéjébe mutatott,
és színpadias mozdulattal kitárta az ajtaját. Demetrio hátraszaladt a hangár
végébe, egy rúgással arrébb gurított három-négy öreg gumiköpenyt, és mikor
visszament a Négerhez, pillantásában már nem volt döbbenet vagy zavar.
Kutatni kezdett a kesztyűtartóban, az ülések alatt, inkább csak úgy megszokásból.
Tudta, úgysem lesz ott a ruha a szekrényben, még mielőtt elindult volna,
hogy meggyőződjék róla. Végül beült az autó volánja mögé, miközben a Néger
visszajött két másik öltözet ruhával, amely nem az övék volt. Demetrio
most az ürességet nézte, azt a mozdulatlan, rothadó masszát, ami szinte
alig látszott a hajnal fagyos sötétjében.
LIII
Jó nagy kitolás volt ez a vén topláktól, szegény Demetrio, én tudom,
hogy jobban fájt neki, mint ahogy mondta, persze, csak játszotta az agyát,
nem akart hülyének látszani, engem, hogy csapna be, ne már, hát hogy. Emlékszem,
milyen pofát vágott, egy pillanat volt az egész, aztán megint olyan lett,
mint mindig, de én láttam azt az arcot, és soha nem fogom elfelejteni.
Hová tetted a cuccot, Néger, hol hagytad? Válaszolj már, gyerünk, ez nem
lehet igaz, biztos vagy benne, Néger? Ne nézz így rám, keresd már, haver...
Nem kételkedett sokáig, egyből megnyugodott, szegény, értette ő pontosan,
hogy mi történt, ajaj, ő már kezdettől fogva mindent értett, csak hát nem
akarta tudomásul venni, hát igen, én meg is értelek, Demetrio, mondtam
neki, mindenki tévedhet, kész passz, menj, öltözz csak át, nyugi, Demetrio,
tessék, vedd föl ezt, ez kisebb, szuper jó lesz rád, nekem ez kicsit passzentos,
de nem számít, nekem így is jó, na, igyekezz, testvér, késő van.
És reggel végig olyan király volt minden, emlékszem, marhára szuper
volt a reggeli, még jó kedvünk is volt. Csak akkor volt gázos, mikor az
Indepencia sugárút végén, hú, ott gondoltam, ezt megszívtuk, most ki akar
majd szállni, hogy megkeresse a vén faszit, ezt megszívtuk! De nem, egyáltalán
nem, csak ült, és azt mondta, Néger, inkább te szállj ki, én itt maradok,
úgyis pár zsák az egész, nem igaz? Hát, hogyne, testvér, ne aggódj, mondtam
neki, és kiszálltam egyedül, az az igazság, hogy adtam a hülyét, de azért
a szemem sarkából néztem azt a kapualjat, fúrta az oldalamat a kíváncsiság,
ott van-e még, hát így van ez. De nem láttam ám semmit, hja, annyira, igaz
nem is hesszeltem, de mintha nem lett volna ott. Egyből visszaszálltam
az autóba, és a Demetrio sem kérdezett semmit.
Úgy láttam, szabadságot kellene kivenni neki, hát persze, kitől kéredzkedett
volna el, az az igazság, én dupla annyit melózok, mint te, nem leszek szarrágó,
mondtam neki, te egyedül élsz, kevesebből is kijössz, de ha jól belegondolok,
fölmegy a pumpám tőle, hogy így vagy, nem tudom, ez már mégiscsak sok,
az ember beledöglik a melóba, a nyüzgér uraságnak meg tele van a hócipője
a munkával, figyelj. Hát jó, úgy is érezhettem, pihenésre volna szüksége,
pár napra, mit tudom én, lemenni vidékre például, végtére is ő vidéki srác,
nem? Két hét, aztán kész, utána már nem vesz mindent annyira a szívére.
Bár az igaz, most, hogy látja az ember, mi történt, arra gondol, nem kellett
volna-e már előbb lelépni, itt hagyni ezt a nagy büdös szart, nem pedig
kivárni, amíg tényleg nem bírja már tovább.
PÁVAI PATAK MÁRTA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu