Ma biztos lesz valami.
Péntek van. Este találkozom Joss-szal. Valami szaxofonost fogunk meghallgatni, a neve most nem jut az eszembe. Joss tudja. Jók ezek a jazzklubok, amikbe el szokott vinni. Tetszik a füst, a piálás, a lelkesedés. Olyan jó kis bennfentes világ. Mindig az az érzésem, mintha kirándulnék saját magamból. Még rendbe rakom a dossziékat a rendelőben, aztán indulás haza. Mit vegyek fel? Már csak arra tudok gondolni, hogy ma este biztos lesz valami. Dúdolgatok magamban. A recepció falán ketyegő órát nézem. Micsoda vacak. Alig mozdul.
Joss késve érkezik. Mindig késik. Végre befut, kék gyapjúöltöny, fehér ing és csíkos nyakkendő van rajta. Rögtön elgyengülök, olyan jól néz ki – sűrű fekete haj, élénk tekintet. Ma este nagyon fel van spanolva. Imádja ezt a szaxofonost. Rohannunk kell. Az utcán megbámulnak bennünket, főleg Joss-t. Sok ismerőse van a klubban. Olyanok is köszönnek, akikről fogalma sincs, hogy kicsodák. Joss egyre híresebb, jazzklubokban meg kocsmákban játszik. És ez még csak a kezdet, mondogatja izgatottan. Mármint a zenészi pályafutásának meg az új életének. Napközben a Renfield utcai horgászfelszerelés-boltban dolgozik. Ez a másik hobbija. Nem mindennapi párosítás, jegyzem meg, hal és jazz. A jazz a halvér ellen, tudod, vigyorog.
Már súgnak-búgnak, ha megjelenik, nyüzsögnek körülötte az emberek. Jól áll neki a szerep. Magas, színes bőrű. Apja afrikai volt, anyja skót. Az országot nem tudom pontosan, de a földrész biztos, mondja élénken vigyorogva. – Kurva nagy földrész, bizony. – Az anyja rég elfelejtette, most meg már meghalt. Miben halt meg, kérdem, kicsit habozik, aztán rávágja, hogy szívinfarktusban. Hiába fürkészem az arcát. – Nem voltatok jóban? – kérdezem. – Hát nem nagyon.
Amikor a szaxofon megszólal, Joss behunyja a szemét, és rettentő sokáig csukva tartja. Kicsit feszengek. Úgy érzem, mintha elvesztettem volna, mintha a zenéhez tartozna, és nem hozzám. Mások apró, lelkes kiáltásokkal kísérik az előadást. Tapsolnak. Lábbal verik az ütemet. Úgy hallgatják a zenét, mintha ők maguk hoznák létre, arcukon különös, színpadias büszkeség fénylik. Ritmusra rázzák a fejüket. Egyik leszegi a fejét, álla a mellkasáig lóg, másik hátraveti. Minden fej ráng. Némelyek egyszerűen behunyt szemmel, szaggatottan mozgatják az állukat, le és föl. De minden egyes arcon látszik: viselője elszánta magát, hogy követi a zenét a messzeségbe. Elragadtatva, lelkesen, odaadóan figyelnek. Követik a szaxofont a legmélyebb sötétségbe is, bárhová, .... Csaknem szent pillanatok. Úgy érzem magam, mintha egy templomban én lennék az egyetlen, aki nyitott szemmel imádkozik. A mellettem ülő férfi ütemre lengeti a jobb kezét, apró, energikus mozdulatokkal, mintha vezényelne. Képes leszek-e valaha én így elengedni magam, áhítatos jazz-arckifejezéssel, előrebiggyesztett ajakkal rázni a fejemet, ütemesen?
A zene hirtelen átvált. A szaxofon lassú, szomorú dallamot játszik, mintha valami rég elvesztett dolgot próbálna felidézni. A dob halkan szól, mintha egy papucs csoszogna, megpróbálom verni az ütemet a lábammal. Először kicsit szégyellősen. Félek, hogy nem úgy dobogok, mint a többiek. Mellédobbantok néha. Fejrázás, arcrángás, vezénylés persze szóba se jöhet. De ez a kis csendes dobogás jólesik. Egy idő múlva már el is feledkezem róla. Benn vagyok én is, beléptem a zenébe. Mintha mindig is rám várt volna. Hosszan, elnyújtottan sír a szaxofon, és a dallamban ott vagyok én is. Érzem, hogy lassan ellágyulok, megadom magam. Joss-ra sandítok, engem bámul. Látta, mindent látott. A pillantása belém hatol.
Kint besötétedett. Az utcai lámpák sárga fénye rávetül az aszfaltra. Sokan hagyjuk el egyszerre a Wee Jazz Bar-t. Az éjszaka szüleményeinek tűnünk fel, frissen landolt ufóknak. Mindünk arcán elszánt, vad tekintet. Feltűrt gallérral, lenge kabátban sodródunk tova. Szeles idő van. A szél egy konzervdobozt görget végig az utcán. Ma van a nagy nap. Joss erősen szorítja a kezem, mintha meg akarna védeni valamitől.
Elkísér a kapuig. Arcon akar csókolni, de közben meggondolja magát, és szájon csókol. Felnyalábol, arcomat az övéhez szorítja. Szorosan ölel, a lábam kis híján a levegőbe emelkedik. Zihálva, kapkodva lélegzik. Tágra nyílt szemmel nézem, ahogy csókol. Persze csukott szemmel. Csókolózás közben a nevemet mormolja. Úgy érzem, mindjárt belehalok. Megragadom a kezét, és magam után húzom a lépcsőn, egyenest a lakásomba. Remélem, Helen mélyen alszik.
De mire fölérünk, már semmi sem olyan, mint volt. Azt hittem, Joss majd az ágyra dob, de nem. Fel-alá járkál. – Ülj le – szólok. – Érezd magad otthon. – Lassan elbátortalanodom. A hálószobám intimitásától idegenek lettünk. Leül az ágy sarkára, rettenetesen néz ki, mint aki nagy gondban van. – Mi az, Joss, van valami baj? – Valamit el kell mondania. Valamit, amit már régen, hónapokkal ezelőtt el kellett volna mondania, de nem tudott. Attól félt, ha megtudom, nem akarom látni többé. Forogni kezd velem a szoba. – De mit? – Zakatol a fejem. Nős, szifiliszes, bűnöző? Fogalmam sincs, mi baja lehet. Megpillantom magamat a tükörben. A hajam kócos, a tekintetem éppoly vad, mint az övé. Már látom, hogy valami komoly dologról van szó, de igyekszem elpoénkodni a dolgot. Végigszántok a haján, és megpuszilom. – Nem lehet olyan vészes – mondom. – Ha az ember szerelmes…- Most mondom neki először. Ettől még elkeseredettebb képet vág. Már-már elsírja magát. Végül kiböki, hogy többé nem találkozhatunk, és kész. Nem tudom elhinni. A telihold bebámul az ablakon. Az éjszaka egy nagy hazugság. Aludni akarok. Azt akarom, hogy hagyja abba, bújjon be velem az ágyba, és aludjunk el végre egymás karjaiban. Nem érdekel, mit követett el. Nem akarom hallani. Bocsássak meg, mondja. A hold meg csak izgatottan bámul. A világ őrült meg, vagy én?
Leverem az éjszakai krémet a komódról. Aztán tombolni kezdek. – Ezt nem teheted meg – kiabálom, és azon veszem észre magam, hogy a mellkasát püfölöm, és sírok. Ő meg egyre dühösebb magára. Fojtott hangon káromkodik. Végre megszólal: - Bocsáss meg. – Indulni készül. Azt már nem! Megragadom, és visszarángatom. Magasabb nálam. Akárhogy rángatom, mozdítani se bírom. Úgyhogy inkább kiabálok. Nem érdekel, hogy mindenki fel fog ébredni. Visítani kezdek: - Magyarázatot követelek! Mi a franc bajod van? Beteg vagy? Kinyírtál valakit? - Furcsa, hogy máris úgy érzem, mintha hozzám tartozna. Attól, hogy dühös vagyok rá. – Kíváncsi vagy, mi? – szólal meg hirtelen, elváltozott hangon. – Hát akkor figyelj. Megmutatom, mi a baj. – Különös az arca, mintha egy pillanatra másvalakivé válna.
Leveszi a kék zakót, és a földre hajítja. Leveszi a nyakkendőt, és azt is ledobja. Remeg a keze. Én is remegek. Lehet, hogy meggondolta magát, és mégis szerelmeskedni akar. De nem úgy kéne, hogy először engem vetkőztet le? Persze nem biztos. Megpróbálok visszaemlékezni, hogy az eddigi barátaim hogyan csinálták. De mintha egyszerre minden kitörlődne az agyamból. Kigombolja az ingét. Egyre lassabb a keze. Minden egyes gombot végtelen ideig gombol. Az ing alatt póló van. Derekára teszi a kezét, felemeli a karját, és lassan azt is leveszi. Eldobja. Elszántan néz. Végig engem figyel. Különösen néz, kihívóan, szinte ellenségesen – mintha azt mondaná: Én megmondtam. Én megmondtam. A következő pólót is keresztülhúzza a fején, és elhajítja. Még egy réteg van alatta, egy trikó. Ruhái kezet-lábat szétvetve fekszenek a földön, mint a filmeken a holttestek körvonalai. A trikót is leveszi. Sokkal vékonyabbnak látszik most, hogy ennyi cuccot levett. Nekem vetkőzik ez a férfi, gondolom, és ettől rettentően felizgulok. A trikója alatt a mellkasát kötszerrel tekerte körbe. Oldani kezdi. Elönt a megkönnyebbülés: valami sebhely miatt izgult ennyire? Tudhatná, hogy a szerelmem mélyebbre hatol, mint egy seb. – Nem kell megmutatni – szólalok meg. Elönt az együttérzés. – Baleseted volt? Engem nem érdekelnek az ilyen felszíni dolgok. – Közelebb lépek, hogy átöleljem. – Még nincs vége – szól. Tovább tekeri a végtelen mennyiségű kötszert. A karom még mindig a levegőben van, amikor előbukkan az egyik melle. Apró, feszes.

       ORZÓY ÁGNES FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu