Florin Turcanu
A történelemtõl a mítoszokig:
Mircea Eliade Dél-Európa-felfogásáról

Az 1930 években Mircea Eliade román vallástörténész egyre nagyobb érdeklõdéssel fordult Dél-Európa vallástörténete és népköltészete felé. A 70-es évek végéig több jelentõs tanulmányt is közölt (nagyrészük a „Zalmoxisztól Dzsingisz kánig” címû kötetben jelent meg), amelyekben ezzel az egységes kultúrkörrel foglalkozott.
Mircea Eliadét addig mint elismert hinduizmus-kutatót tartotta számon a tudományos világ. Két okból kezdett a balkáni térség kutatásával foglalkozni. Elsõsorban azt akarta bebizonyítani, hogy a balkáni népek identitástudatának kialakulására a 19. századi román, bolgár és szerb történelemszemlélet nem nyújt kielégítõ tudományos magyarázatot. Véleménye szerint a hivatalos történetírók érvelése nem eléggé meggyõzõ, és sok nyitott kérdést hagy megválaszolatlanul. Úgy érezte, hogy másféle, mélyebb forrásból táplálkozó alternatív megoldást kell találnia ezekre a kérdésekre. Ehhez az elsõdleges célhoz szorosan kapcsolódik a második: Eliade ezen a módon akarta igazolni feltevését, mely szerint a folklór is felhasználható vallástörténeti kutatások tudományos kiindulópontjául.
Dél-Európáról alkotott elgondolásai igencsak eltérnek a hivatalos román állásfoglalástól, amely a 20. század elsõ négy évtizede során alakult ki a történelmi és nyelvtörténeti-néprajzi kérdésekkel kapcsolatban. A tudományosan elismert kutatók érdeklõdése elsõsorban a középkor és az újkor kezdeti szakaszának a tanulmányozása felé fordult. Eliade egészen más szellemi forrásokból merített, õ a balkáni népköltészetbõl indult ki, és merõben újszerû kérdésfelvetésekre jutott. Az õ számára a balkáni térség nem valamiféle „bizánci Commonwealth” vagy a török világbirodalom egy része, nem csupán a Keletrómai Birodalom romjain tovább élõ hatalmi és nacionalista vetélkedések színtere, vagy az ortodox kereszténység végvára. Az õ  Balkánja egy olyan, alapvetõen agrárnépesség lakta terület, ahol a paraszti közösségek életmódja igen távoli, történelem elõtti korok hagyományait õrzi.
A délkelet-európai civilizáció szerves része a neolitikumban a mai Portugália területétõl Dél-Eurázsián át egészen Indonéziáig mindenütt virágzó, egymáshoz kapcsolódó paraszti, népi kultúrák összefüggõ láncának. Ezeket a kultúrákat egy, még a neolitikumban végbement forradalmi változás hozta létre, és az így kibontakozó szellemi élet mind a mai napig magán hordozza ennek a hajdani eseménynek a nyomait. Eliade szerint ezzel magyarázható, hogy Délkelet-Európa miért nyitott mindig is szívesebben inkább a Közel-Kelet és Dél-Ázsia, mint a Nyugat felé. Élete alkonyán, 1981 augusztusában ezt írta barátjának, Constantin Noica neves román filozófusnak: „Igen lényeges, hogy megértsük mind az ázsiai kultúrák kontinuitásának, szerves egységének, mind pedig a népi kultúrák alkotóerejének fontosságát... Ezen a téren Délkelet-Európának és Romániának igen jelentõs szerep jutott. (. . .) A románság hangsúlyozottan keleti jellegének okát nem a török hódoltságban, az eltörökösödésben kell keresni. Ez a sajátosság sokkal régebbi örökség: Romániában, mint egyébként egész Délkelet-Európában és Ázsiában, mind a legutóbbi idõkig fennmaradt és tovább élt a neolitikumban virágzásnak indult kreatív szellemiség.”
A 30-as években Eliade eddig kidolgozott elméleteit néhány külsõ tényezõnek köszönhetõen újabb bizonyítékokkal támaszthatta alá, tovább pontosíthatta. Ekkor ismerkedett meg Vasile Parvan munkásságával. Parvan (1882-1927) a tudományos román archeológia megteremtõje. Egész tevékenysége, de különösen történelmi-régészeti munkásságának eredményeit összegzõ nagy mûve, a „Getica” (1926) meghatározó szerepet játszott a román értelmiség történelmi önismeretének kialakításában. Ez ébresztette rá a román közvéleményt a nemzeti múlt történelem elõtti korszakainak a jelentõségére. A másik döntõ hatás indiai tartózkodása alatt (1928-1931) érte Eliadét. Ekkoriban folytak a harappai és mohendzso-daroi ásatások. A feltárásoknak köszönhetõen még alaposabban megismerhette a dél-ázsiai neolitikumot és a preárja hindu kultúrát. Ezek a tanulmányok  vezették el az eurázsiai agrárcivilizációk alapvetõ szellemi egységének a felismeréséhez, és ez a gondolat vezérfonálként halad végig egész késõbbi munkásságán.
A második világháború elõtti években Eliade mindent elkövetett, hogy a román fõvárosban tudományos intézet alakuljon a keleti világ tanulmányozására, amely a továbbiakban aztán a Bukarestben már mûködõ két Balkán-kutató intézettel összehangolva folytatná a kutatásokat. Ez a terve azonban csak halála után valósulhatott meg.

A eurázsiai agrárcivilizációk egysége
Délkelet-Európa a paraszti kultúrák földje, a képzelõerõ és a népköltészetbõl táplálkozó kollektív emlékezet kivételesen gazdag birodalma. A népköltészet át- meg átszövi a mindennapokat, mindenütt jelenlévõ, érezhetõ hatása annyira természetes, hogy szinte úgy érezzük, többé-kevésbé beletartozik mai valóságunkba. De ez a benyomás ugyancsak félrevezetõ. Eliade arra figyelmeztet, hogy a balkáni folklór pontosan jelzi a régió nagyfokú kulturális konzervativizmusát. „Dácia és az egész Balkán-félsziget tele van ellentmondásokkal. Ez abból adódik, hogy ez a kultúrkör egyrészt mélységesen hagyományõrzõ, amit az egészen a 20. század elejéig  fennmaradt sok õsi elem is bizonyít, másrészt pedig a legkülönbözõbb hatások találkozópontja is.” Eliade szerint egyébként éppen ezzel a kulturális konzervativizmussal magyarázható, hogy a Balkán-félsziget paraszti társadalmaiban a kereszténység egy olyan jellegzetes népi formája alakult ki, amelyben fellelhetõk a még a kereszténység, sõt az indoeurópaiság kialakulása elõtti vallási elemek is. Eliade elõször 1931-ben említi ezt a kozmikus kereszténységet, amely szerinte egy „sajátos, a délkelet-európai térségre jellemzõ vallás”.
Az 1940-es években Eliade többször is hangoztatja a romantika korának felfogásából kiindulva, hogy a folklórban tulajdonképpen az õsi vallási szimbólumok, mítoszok megkopott, megfakult elemei élnek tovább. A népköltészeti alkotások megõrizték számunkra a legelsõ, legõsibb világkép töredékeit - ez maradt meg a mágikus összefüggésekbõl, az archetípusok univerzumából. Amikor Eliade a „fantasztikum rangfosztásáról, leromlásáról” beszél, ezen egy, még napjainkban is érzékelhetõ folyamatnak azt a szakaszát érti, amikor a szimbólumok, a mítoszok és mítosztöredékek a népi alkotásokban élnek tovább. A folklór eszerint a hajdanvolt „archaikus ember” „gondolati univerzumát” átfogó, szerves egységet alkotó ontológia elmosódott emlékének a megõrzõje. Ezt a „gondolati univerzumot” kell tanulmányozni ahhoz, hogy a folklórban fennmaradt, tovább adott mítoszok, szimbólumok és rítusok eredeti jelentését rekonstruálni lehessen. Ezeknek a nehezen megfejthetõ jelentéseknek a szintjén lehetne felkutatni és igazolni a délkelet-európai népköltészet és a keleti vallások közötti rejtett összefüggéseket.
Az események, az adatok és személyiségek sorrendjét szem elõtt tartó történelemszemlélet dinamizmusa törvényszerûen az archaikus világfelfogás széthullásához, az õsszimbólumok jelentésének elhomályosulásához vezet. Míg a történetírás a kultúra terjedésének útjait, hatásait, a múlt fontos eseményeit, kimagasló személyiségeit tanulmányozza, a vallástörténet feladata a vallások és vallási jelenségek összehasonlítása, jelentésük megfejtése. A vallástörténész nem úgy látja, nem úgy érzékeli az idõt, mint a történészek, õ a történelem és a történés elõtti idõket, a visszafordíthatatlan elõttit kutatja. A kettõ közötti különbségrõl Eliade ezt írja „A sámánizmus” címû  könyve elõszavában: „a vallástörténet nem szûkíthetõ le a vallások történetére, historiográfiájára”. A folklór tehát nem csupán Délkelet-Európa kulturális konzervativizmusának a fokmérõje, hanem azt is jelzi, hogy milyen sajátos kapcsolatban áll ez a térség a történelemmel. Eliade szerint igen lényeges, hogy a Balkánon a kollektív emlékezet sokkal szorosabban kötõdik a folklórhoz, mint a történelemhez. A népköltészettel összefonódó, az abból táplálkozó emlékezet a maga sajátosságaival és szóbeliségével átlényegíti az endogén, belsõ történelmi emlékezet alkotóelemeit. Feloldja, elmossa a történelmi tények és személyiségek egyszeriségét, és ezeket a történelem határain túli, a nemzet számára  példamutató magasságokba emeli. Ezért alakult ki olyan késõn, csak a 19. században, a nemzeti történetíró-iskolák és irányzatok megjelenése után, a tényekhez kötõdõ történelmi emlékezet Délkelet-Európában. A folklór nem történésekkel foglalkozik; a folklór lehetõvé teszi, hogy az ember „átlépje a Történelem határait”, írja Eliade egy 1937-es cikkében. Azt is hozzátehette volna: az ember azért lép ki a történelem szorításából, hogy beléphessen a vallástörténet világába.

Hagyományõrzõ társadalmak kitéve a történelem terrorjának
Délkelet-Európát nem lehet a történelembõl kiindulva megismerni, és nem bölcs dolog Európa más régióival összehasonlítani: ez csak félreértésekhez, tévedésekhez vezethet, és ez az összehasonlítás nagyon kedvezõtlen lenne a Balkán számára.
„A középkor õstörténete” (1937) címû cikkében Mircea Eliade azt fejtegeti, hogy a modern történelemszemlélet és az ehhez szorosan kapcsoló 19. századi historizmus olyan országokban alakult ki, amelyek gazdag írott anyaggal dokumentált, „dicsteljes” középkorra tekinthetnek vissza. „Az individualizmus, a pozitivizmus, a szimbólumok félresöprése természetszerû velejárói a historizmus századának; ez pedig nemigen tudott mit kezdeni azoknak a nemzeteknek a történelmével, amelyek nem büszkélkedhettek dicsõ középkorral, azaz sem kimagasló személyiségeket, sem jelentõs eseményeket vagy feljegyzéseket nem tudtak felmutatni, és olyan mélyreható gazdasági-társadalmi átalakulások sem mentek végbe náluk, amelyekre ragyogó elméleteket lehetett volna építeni”. Ebben a helyzetben vannak a délkelet-európai nemzetek. Hiába jött létre saját történelemírásuk, ez Eliade szerint nem javított sokat az európai történelemfelfogásban róluk kialakult szemléleten. Minden irónia nélkül jegyzi meg, hogy a századforduló Európájában „bármely afrikai vagy ausztráliai néptörzs néprajza, szociológiája nagyobb érdeklõdést keltett, mint Románia, Bulgária vagy Szerbia történelme. . .”.
De amikor1937-ben Mircea Eliade ezeket írta, már akadt némi oka a bizakodásra. Ugyanebben a cikkben írja, hogy a historizmus, a történelmieskedõ szemlélet kezd kiszorulni az európai kultúrából. Akárcsak Carl Gustav Jung, Eliade is bízott benne, hogy a modern kor embere visszatér az újra felfedetett mítoszokhoz és szimbolikus gondolkodásmódhoz, a történelem elõtti és õstörténeti kor örökségeihez. „Néhány országban az érdeklõdés kezd a történelemtõl az õstörténet felé fordulni. (. . .) Egy õstörténeti ‘dokumentumnak’, amely ezelõtt ötven évvel csak néhány szakember figyelmét keltette volna fel, ma már általánosan elismert szellemi, szimbolikus értéket tulajdonítanak. A múlt már nem csak a történelem része, a modern kor embere valaminek az eredetét, a  kiindulópontját látja benne. A dokumentum már csak másodlagos jelentõségû, a jel, a szimbólum kerül a figyelem középpontjába”.
A délkelet-európai nemzetek számára nagyszerû esélyt jelentene, ha felmutathatnák történelem elõtti kulturális örökségük értékeit, amelyek sehol Európában nem maradtak fent ilyen eredeti formában. Éppen ezért a nemzeti történetírásnak a mítoszok és szimbólumok értékeit kutató tudományágakat kellene elõnyben részesítenie. „Mindeddig túlzott jelentõséget tulajdonítottak a történelemnek, most végre más tudományok felé fordul az érdeklõdés. Az antropológia és földrajz, a történelem elõtti kor és õskor, valamint a folklór tanulmányozásával foglalkozó kutatásokat kellene minél gyorsabban fejleszteni. A ‘balkanológiai’ kutatások végsõ célja pedig nem más, mint a félsziget õstörténetének a feltárása”. Eliade délkelet-európai, historizmus-ellenes identitástudata láthatólag mélyen nacionalizmus-ellenes is.
A második világháború éveiben a Balkán-félsziget és a történelem sajátos viszonyával kapcsolatban új gondolat jelentkezik Eliade eszmevilágában. A szovjetek gyorsan közelednek, és egyre nyilvánvalóbb, hogy az egész térséget be akarják olvasztani a birodalmukba. A tragikus helyzet a török hódoltság korát idézi: a Balkán népeinek tûrniük kell a történelem csapásait, megint nem irányíthatják saját sorsukat. Ekkoriban jelenik meg naplójában a „történelem terrorja” szókapcsolat. Ezzel a kifejezéssel késõbb a számára a világhírt meghozó, „Az örök visszatérés mítosza” címû könyvében találkozunk, amikor arról ír, hogy a hagyományõrzõ társadalmak embere a világon mindenütt úgy érzi, ki van szolgáltatva a történelem terrorjának, de van ereje sorsa elviseléséhez, mert mélyen hisz az elsõ, az õsi idõk örök visszatérésében. A mû alapgondolata, amelyet Eliade bizonyára a balkáni népek történetébõl merített, azt sugallja, hogy a térség hagyományõrzõ társadalmának kultúrája nem csupán a távolba veszõ, történelem elõtti idõk nagy öröksége, ennél sokkal több: a történelem terrorja, szörnyûségei elleni szakadatlan küzdelembõl leszûrt tanulság, bölcsesség.

NAGY ZSUZSANNA FORDÍTÁSA


Bibliográfia

ELIADE, Mircea
A szent és a profán
Európa, 1996

Vallási hiedelmek és eszmék története I-III.
Osiris,  1995-96

Az örök visszatérés mítosza
Európa, 1998

Román eszmetörténet
Századvég, 1994


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány  c3.hu/scripta/