Az Odera Európa elfelejtett folyói közé tartozik, legalább is a legutóbbi idõkig. Félreesõ helyen van. Nincsenek költõi, akik megénekelnék. Nincs mítosza. A legtöbbre a politikai nyelvben vitte - az Odera-Neisse-határ terminusban. Az Odera több mint egy nemzedék számára "tragikus", azaz sorsszerû folyóvá vált, a hazátlanná válás szimbólumává. Erre nem szívesen gondol senki. Az Oder/Odra nem szimmetrikusan él a német és a lengyel emlékezetben; a német Oder a múltat jelenti, sõt a régmúltat; a lengyel Odra a puszta jelent vagy még inkább a jövõt. Az Odera, amely nem volt igazán jelen a kollektív emlékezetben, most visszatért, mégpedig egy olyan formában, ami a leginkább illik egy folyamhoz: az árvízzel. Az árvíz a folyók biográfiájában a legdrámaibb életmegnyilvánulás. Az 1997-es nyári árvízzel az Odera visszatért a németek látóterébe, talán a nyugat-európaiakéba is. Mostanra megint lenyugodott, vagy pontosabban ismét szokásos, alig észrevehetõ életét folytatja, az árvíz után visszatért a medrébe. Minden úgy van, mint azelõtt. De annyira azért mégsem egyszerû a visszazökkenés; az új európai helyzet új szerepet ad ennek a folyónak. Az európai társadalmi folyamat arra kényszeríti a folyó mindkét partján élõket, hogy újból és megújulva vessenek vele számot.

Az Odera mint határvidék
A határ szó a németben (Grenze) szláv jövevényszó - granica - és az Odera neve régebbi alakjaiban - Odora, Oddera - indogermán szláv gyökerû. Átszakítani, áthatolni, elõretörni, ezt jelenti, tehát a folyó áttörését a tenger felé. Fizikai mivoltában az Odera sosem volt természetes határ. A közlekedés és a kereskedelem fontos pontokon szelte át a folyót. Nem volt sem etnikai, sem kulturális határ, nem volt politikai vagy uralmi határ. Folyóvíz volt egy átmeneti területen. Demarkációs vonallá a II. világháború következményeként lett. Többé-kevésbé önkényes határ volt, amelyet a gyõztes hatalmak diktáltak, és vittek keresztül nem utolsósorban a lengyel emigráció és a háború utáni Lengyelország politikai elitje nagyrészének akarata ellenére. Az Odera mint demarkációs vonal, amely akadályozta az emberek, javak és eszmék áramlását, mélyreható és tartós kihatással volt a szomszédsági viszonyok, a városépítészet és a határ mentén felnövõ nemzedékek élethorizontjának alakulására. A normalizálás hosszú folyamata kell ahhoz, hogy egy demarkációs vonalból határ legyen. Szuverén államok között a határ normális jelenség. Az átmenet, a transzfer, az áteresztés, a kapcsolatba lépés közege. A határnak is megvan a maga kultúrája. A határok történelmi vonalak, amelyek fejlõdtek, változtak és egy olyan dinamikát követnek, amely kereskedelembõl, népek vándorlásából, letelepülésébõl, államalapításokból áll össze - de ezek revíziójából és visszafordításából is. A határok nem a természethez igazodnak, hanem a közösség stabilitásához, szuverenitásához és belsõ egyensúlyához. A határok miatti bizonytalanság újra meg újra ki lett egyenlítve, ha nem a "természetes határra" való hivatkozással, akkor bizonyos területekre és határvonalakra vonatkozó történelmi elsõdlegesség igényével. Itt sokszor a nemzeti mitológia is szerepet játszik. Ez vonatkozik a Németország keleti és Lengyelország nyugati határára is.
 Kölcsönösen elsõdlegességi elõjogokat vezettek le a régmúltból - akár abból a ténybõl, hogy germán törzsek a népvándorlás elõtt az Odera mindkét partján éltek, akár abból a ténybõl, hogy utána hatalmas területeket népesítettek be szláv törzsek egészen nyugatra az Elbáig. Ez a nagy nemzeti elbeszélések és politikák idején a legkülönösebb történelmi ábrázolásokhoz vezetett, amelyeket - mindet együttvéve - a retrospektív konstrukciók erõltetettsége hat át.
 A német nacionalista diskurzusban a keleti telepítés vagy keleti gyarmatosítás, a német Kelet keletkezése igények és elképzelések valamennyi szindrómáját magán viselte: "eredendõen" germánok lakta vidékek visszafoglalása, egy fölényben lévõ civilizáció kultúrmissziója, a nyugati világ és a "Kelet" összecsapása. De a másik oldalon is adódott mítoszképzés: egy sajátos német "Keletre nyomulásról", egy örök kulturális és katonai agresszióról és egy "természetes" lengyel államterület helyreállításáról az elsõ ezredforduló körüli Piast-dinasztia Lengyelországának határai között. A német keleti határ és a lengyel nyugati határ nagymértékben ideológiai töltetû komplexum volt, szorosan kapcsolódott mindkét nép kollektív fantáziáihoz és traumáihoz. Végeredményképpen (ahogy Klaus Zernak megfogalmazta) a 20. században a német keleti határokat a keleti irányú erõszakos túlterjeszkedés után az inga radikális átlendítésével nyugatra tolták. Az elsõ világháború után nagyjából ott húzódott, ahol a határ 1772-ben, amikor Lengyelország feldarabolása elkezdõdött, a második világháború után  majdnem pontosan ott, ahol ezer évvel korábban a Piastok Lengyelországának határai voltak. Ebben az ellenmozgásban Lengyelország erõszakos áthelyezésével - a nyugatra tolással - a németek 800 éves keleti történelmének hozadékait is eltörölték. A hatalmas méretû kitelepítési és elûzési akcióban, amelyet a potsdami egyezmény XIII. cikkelye szankcionált, "az etnográfiai térkép megtisztítása", ahogy Hitler a háború kezdetekor meghirdette és megcélozta, lezárult.
 Ez a határ nem egy "természetes" állapot helyreállítása, hanem a nemzeti szocialista Németország által elszabadított erõszak következménye, és a végkövetkeztetéseké, amelyeket ebbõl a szövetségesek Teheránban és Jaltában levontak. A "Stettintõl Triesztig" határ nem a szlávság és a németség közti természetes határt állítja helyre, ahogy ez egy 1948-as Odera-monográfiában áll, mindössze a világ új felosztását szankcionálja, a jaltai világét. Ez "az európai hatalmi viszonyok forradalmasításának" eredménye (Klaus Zernack) a III. Birodalom által lerombolt államiság romjain.
 A térség története csak a nacionalista diskurzusokon túllépve tárul fel. Minden inkább, mint németek és lengyelek, szlávok és germánok közti szakadatlan küzdelem. Egy két- vagy többnyelvû és kultúrájú határterület története, nemcsak nemzetek és nemzetállamok története, de birodalmaké és dinasztikus kapcsolatoké, széleskörû strukturális fejlõdésé és mindmáig érezhetõ kulturális jellegzetességeké. Ennek a többrétûségnek a mutatói bõséggel állnak rendelkezésre. A vizek nevei és a helységnevek az Odera mindkét partján - Zancha/Sucha rjeka vagy Schwedt/Seiwcie Odrzanske vagy Gart/Gardziec - világossá teszik, hogy szláv törzsek a folyó mindkét partján éltek és élnek (wilzek, lutizok, abodritok, luzictok, miliciéniek, pomoránok, polánok, szlezánok és hasonlók). Központjaik várak körüli települések voltak, amelyek majdnem mindenütt mindmáig fennálló városok magvát képezték. Az Odera térsége a 9. századtól fogva egyfelõl az Ottók birodalmának hatókörébe került, másrészt a Nagy-Lengyelországtól kiinduló Piast-ház uralma alá, amely egyúttal egy önálló, Rómából felállított és a birodalomtól független egyházmegyét képviselt. Az elsõ kapcsolatok célja a még pogány szláv törzsek közös térítése volt. A brandenburgi püspökség alapító oklevele úgy tünteti fel az Oderát, mint az egyházkerület keleti határát, a lengyel egyházmegye nyugati határa beleért az Oderán túl Lebus tartományba. Jó két évszázadon át a fõ konfliktus a pogányság és a keresztény világ közötti volt, nem a "németek és lengyelek" közötti, akik akkor még meg sem voltak.
 Tartós változás csak a Piastok birodalmának válságával vette kezdetét a részhercegségek és Lengyelország erre következõ kelet felé fordulása idején egyfelõl, és a 13-14. századi német Ostsiedlunggal, keleti terjeszkedéssel másfelõl. Ennek eredménye egy intenzív területfejlesztés, egy példátlan modernizálási mozgalom: városok alapítása a ius Theutonium - fõleg magdeburgi jog alapján - a kézmûipar és a városi polgárság kialakulása, és egy olyan várostípusé, amely mindmáig jellemzõ maradt. A városi táj az Odera mentén ebben az idõben öltött formát, alapvonásai, az alapítás körülményei, az elhelyezési módszerek majdnem mindenütt ugyanazok, akár az Ascaniusok alatt történt Brandenburgban, akár a Piastok alatt Kis-Lengyelországban és Sziléziában, akár a Greifek alatt Pomerániában. Hosszútávon és tartós következményekkel ez a német újtörzsek (brandenburgiak, sziléziaiak, pomeránok, poroszok) kialakulásához vezetett. Ez a folyamat bizonyos fáziseltolódással keleten is megismétlõdik: mint a lengyel keleti kolonializáció Litvániában és Ukrajnában.
 Az Odera térsége a 14. században nem "németek" és "lengyelek", hanem dinasztiák szerint tagolódott. Az Odera alsó folyása a torkolattal, ahol a vikingek óta adva volt a kapcsolat Skandináviával, a Greif-házbeli pomerániai fejedelmek uralma alá tartozott, majd a család kihaltával 1637-ben átkerült a brandenburgi Hohenzollernekhez. A Közép-Odera  Lebus tartománnyal, Neumarkkal és Sternberg tartománnyal elõször Ascanius majd Hohenzollern fennhatóság alatt állt. A Piastok erõsen szétszabdalt Sziléziája a Luxemburgiak alatt a cseh korona alá került, és amikor Csehország a Habsburgoké lett 1526-ban, Szilézia is Habsburg terület lett, ami immár Trieszttõl csaknem az Odera menti Frankfurtig terjedt. Két ház - a Hohenzollern északon és a Habsburg délen - mindkettõ többnemzetiségû állam - határozzák meg ezek után hosszú idõre az Odera-vidék történetét.
 Szilézia elrablásával 1742-ben az Odera-vidék - a Troppau-körüli osztrák-Szilézia kivételével - teljesen porosz kézen marad az elsõ világháború végéig. Az elsõ világháborúig az Odera forrásvidéke az a pont, ahol a fekete sasok három nagy birodalma - Oroszország, az Osztrák-Magyar Monarchia, a Német Birodalom - összeért. A lengyel állam újraalakulásával 1918-ban a porosz keleti tartományok nagy részei vesznek el, Felsõ-Sziléziát felosztják, az Oderát a versailles-i szerzõdés (331. és 341. cikkelye) értelmében nemzetközivé nyilvánítják. Amikor a Nagynémet Birodalom minden fõkormányzóságával, birodalmi komisszáriátusával és protekturátusával létrejön Keleten, az Odera "nagynémet folyammá" válik, "a német Kelet gerincévé", közlekedési tengellyé egy majdani náci uralom alatt álló Európában, a "Generalplan Ost"-ra jellemzõ messzemenõ  tervekkel - köztük szerepelt az Odera és a Duna összekötése és megsemmisítõ táborok létesítése az új Európa vasútvonalainak metszéspontján. A náci birodalom összeomlásával az egész területlánc szétesik, a német Kelet nincs többé. Az  1943. november 28. és december 1. közötti teheráni és az 1945. november 4-11-i jaltai konferencia Lengyelországot mesterségesen eltolja nyugatra, a határ ettõl kezdve az Odera és a Neisse vonalán fut. Az 1950. július 6-i görlitzi szerzõdésben elismeri az NDK, az 1970. december 7-i alapszerzõdésben az NSZK - majd végül és egyértelmûen - rövid és sokkoló ingadozás után - az újraegyesített Németország is elismeri 1990. november 14-én.
 Természetesen a térség mint uralmi térség története, nem minden és talán még csak nem is a legfontosabb. Milyen kulturális örökséget hagyott a virágzó középkor, a Hanza- szövetség, a reformáció és a humanizmus, a vallásháborúk sora, a felvilágosodás és a nemzeti mozgalmak kezdete a folyó mentén? Mi a jelentõségük a reformáció és ellenreformáció következtében fõleg Sziléziában kialakult keverékzónáknak? Mibõl magyarázható az Odera-vidék elsõrendû jelentõsége a német irodalom és kultúra számára a 30 éves háború idején - Andreas Gryphius, Homan von Hoffmanswalden és Jakob Böhme személyében? Milyen következményei vannak az osztrák-cseh-sziléziai barokk kultúrának prágai és bécsi központjaival? Milyen következményekkel járt, hogy az Odera, torkolatán keresztül, évszázadokon át Skandináviára nézett? És az, hogy Szilézia kiemelkedõ nagyvárosával, Breslau/Wroclaw-val létrejött a legkompaktabb kulturális összefonódás az Odera mentén?
 Az Odera és az Odera-vidék nemzetivé tétele a 20. századra esik. A fõ muníciót ehhez a német nacionalizmus szolgáltatta, majd aztán a lengyel is. Ekkor teszik meg az Oderát elõször "német folyammá", és fõleg "a Német Kelet folyamává" - olykor még a Visztula is az lesz! A terminológia változik: a városok egy német küldetés "kitörési kapuivá" és "elõvédeivé" válnak, a folyó a német szellem hordozójává. Az Odera mint a Német Kelet fõ folyója végigkísérti az 1938-as stettini és frankfurti Odera-napokat (Ausztria éppen becsatlakozott, és az Odera útját máris Bécsig hosszabbították meg képzeletben!). Minden, ami addig ártalmatlan civilizációs munka volt - a közlekedési rendszer, a városépítés, a nevelés - hirtelen egészen más értelmet kapott. Tudjuk, mi lett a dologból, hogy a határ, amit egészen a Volgáig toltak ki, példátlan ingalendüléssel csapott vissza az Oderához és a Neisséhez. Az etno-demográfiai forradalom és az új határmegvonás folyamán egy évszázados határmenti tájból - erõs átfedésekkel és keverékzónákkal - kulturálisan megtisztított, kitakarított, homogenizált tér lett. Nincs még egy térség, amelyet a 20. század katasztrófái olyan mértékben sújtottak volna, mint épp az Odera-vidéket. Egy olyan zóna, amely voltaképpen sosem volt határ, határrá vált. A világgal összeköttetésben álló tartományokból félreesõ perifériává.
 Az Odera-vidék traumatikus és traumatizált tájék. Ami a Rajna mentén történt, ehhez képest majdnem semmi. Keleten olyan dolgok estek meg, amiket Nyugaton el sem tudtak képzelni. Oda hurcolták a vonatok emberek millióit egész Európából a gázba. És ott nem lehetett tovább maradásuk a németeknek, akik évszázadok óta ott éltek. Lengyelország nyugatra tolására, a Német Kelet elvesztésére az újabb kori történelem legnagyobb erõszakos embertoloncolása következett. Az ilyesmi millióféle egyéni sérelem kiindulópontja tud lenni, de a kollektív traumatizálódásé is, ami nem gyógyul be egy kézmozdulattal, határozattal és máról holnapra. De sose voltak ehhez jobbak a feltételek, mint éppen most, amikor talán túl vagyunk az elszámoláson, és közösen foghatunk neki egy erõszakkal lepusztított régió rendbehozásának.
 

KARÁDI ÉVA ÉS MÁRTON LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

Bibliográfia

SCHLÖGEL, Karl
„Két kelet-európai város”
Magyar Lettre Internationale, 6

„Határátkelés.
Eydtkuhnen, avagy a vasfüggöny eredete”
Magyar Lettre Internationale, 35
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu