Hiromi GOTO
KN 201 – KANADAI KULTÚRA
 

1. Két fiatal nõ kelet felé hajt az 1-es autópályán egy kabrióban. 125 km per órás sebességgel száguldanak. Ha fekete bikinifelsõt viselnek, akkor
a) mennyi idõ kell ahhoz, hogy megállítsák õket?
b) ki fogja megállítani õket?
c) ha azt gondolta, hogy szõkék, menjen a következõ kérdéshez.

– Meg kellene állnunk. Fázik a cicim. – A nap már kiaraszolt a mából a holnapba, és a dróthajamat szüntelenül borzoló szélbe belefájdult a fejem. A vezetésbõl is elegem lett.
– Legalább addig menjünk, amíg találunk egy valamirevaló motelt. Túlságosan tele van az autó, és nem tudjuk feltenni a tetõt anélkül, hogy kivennénk valamit. Ráadásul ott vannak a mankóim is. Állítsd maximumra a fûtést, az majd melegen tart, míg meg nem állunk.
Maximumra állítottam a fûtést.
– Égeti a térdemet – dünnyögtem. – Nézd meg a térképen, meddig jutottunk.
– Nem túl messze. – Ivy átvetette egyik lábát a másikon, mûtött térde teljesen lemerevedett a széthajigált szeméttõl beszûkült térben. A csomagokról ne is beszéljünk.
Nevérõl sosem a borostyánra gondoltam, mármint a kúszónövényre, hanem inkább az IV-t, a kórházakban használt intravénás csepegtetõt juttatta eszembe.
– Mégis meg kellett volna állnunk Reginában – sóhajtotta. – Mérföldek óta csak szaros kisvárosok vannak.
– Hogy hívják a következõ várost? – kérdeztem, miközben igyekeztem megjátszani a higgadt nagytestvért.
– Balgonie.
– Ne hülyülj! – nevettem.
– De, Balgonie, Saskatchewan.
– Micsoda név! Maradjunk itt.
– Nem is tudom. – IV a térképre pislantott, és bár addig akart menni, ameddig csak lehetett, nem erõsködhetett, hiszen õ nem tudott vezetni a béna térde miatt. – Ez csak egy szimpla kis kör a térképen. Tudod, amolyan kis köröcske, amelyben nincs másik. Még pötty sincs benne. Gondolod, akad itt egy motel?
– Kell, hogy legyen. – Fáradt voltam, és már nagyon untam a banánt. Elegem volt ebbõl az autóból, amelyet még nem szoktam meg, és a cicim is fázott. – Hol kell lefordulni?
– Valahol itt. Ott van! Fordulj balra! Fordulj balra! – kiabálta IV.

Üdvözöljük SASKATCHEWAN BALGONIE községében

– Atyaúristen, milyen egy isten háta mögötti hely ez. – Még én is elborzadtam tõle egy kicsit. Az autópálya melletti motel lépcsõje roskadozott, és pergett a festék a falról.
– Az. – Füstfelhõ lebegett a húgom cigarettája körül. – Menjünk a központba. Ott talán találunk valamit.
Két sarokkal beljebb megtaláltuk a központot, ami egy szállodából és egy közért/posta/patika egyvelegbõl állt.
– Balgonie Szálló. Hát, ez még rosszabbul néz ki, mint a motel. – IV kipöckölte a csikket a nyitott tetõn. – Nem akarsz elmenni a következõ városig?
– Nem igazán. Elegem van a vezetésbõl. És egy sört is szívesen lenyomnék. Mi lenne, ha visszamennénk abba a motelba, aludnánk egy jót, aztán reggel jó korán útnak indulunk –  mondtam jelentõségteljesen.
– Rádumáltál.

A nõ gyanakodva nézett ránk a pult mögül. Bikinifelsõ, libabõr és levágott szárú farmernadrág. Ezek voltunk mi. IV térdén a seb megduzzadt, és a maximumra állított fûtés miatt, ami egyenest a lábát érte, élénkvörösre váltott. Tetõtõl-talpig végigmért minket, de nem kérte el a személyinket, pedig már azt hittem, kérni fogja. Úgy tûnt, nem nagyon válogathatják meg a vendégeiket Balgonie, Saskatchewan-ban.
– Figyeljenek oda, hogy a 3-as számú helyen parkoljanak. Tudják, mint a szobaszámuk. –  A nõ a parkoló felé bökött az állával.
Egymásra néztünk IV-val. Mindössze két autó állt az egyébként üresen tátongó, hatalmas parkolóban.
– Persze, gondunk lesz rá.
Kivittem a poggyászunkat, egy fél üveg Evian vizet és egy csomag Rees mogyoróvajas tallért, amiben már csak két keksz maradt. IV a fényképezõgépet markolta fel. Kissé sántított.
– Fáj a lábad?
– Csak egy kicsit. De picit fáradt vagyok. Még mindig el akarsz menni sörözni?
– Igen, nem baj? – annyira azért nem vagyok önzõ, hogy meg se kérdezzem.
– Nem, csak hadd zuhanyozzak le elõbb.
IV lezuhanyozott, én meg lejegyeztem pár dolgot a naplómba, és elõkészítettem a diktafonomat a lefekvés elõtti hangoskommentárhoz.

– Hangpróba! Hangpróba! 1, 2, 3. Pfffffft. Pfffffft.
– Ez aztán sokat segített!
– Csitt! Ezt már veszi!
– Pisi?
– Csitt! Ööö… augusztus, ööö… Milyen nap van ma?
– Szerda.
– Nem az, te agyalágyult. A dátum.
– Tizenhetedike van, te seggfej.
– Ööö… augusztus tizenhetedike van, és mi itt vagyunk, ööö… Balgonie, Saskatchewan-ben. A Bluebird Motelben szálltunk meg. Nagyon meleg volt ma, és nem haladtunk sokat. Úgy tervezzük, holnap korán felkelünk, és jól belehúzunk. Ööö… ma semmi igazán érdekes dolog nem történt. Ja, amikor úgy döntöttünk, hogy elmegyünk sörözni, egy kicsit idegesek voltunk eleinte. Hiába, ez mégiscsak egy kisváros, meg minden. Sohasem lehet tudni, hol ütik fel fejüket a Ku Klux Klan helyi osztagai, vagy hasonló alakok. Egyébként meg meggyõztük magunkat, hogy mivel mégiscsak ketten vagyunk, nem lesz semmi baj. És bedzsaltunk a motel melletti kis kávézóba. Kiderült, hogy a tulaj egy kanadai kínai, és innentõl kezdve minden rendben volt. Olyan érzés volt, mintha egy otthoni barátunk apja lenne. Nem úgy értem, hogy sugárzó mosollyal fogadott, vagy ingyen ételt adott volna, vagy mi. Azért volt, mert láttuk, hogy nem mi vagyunk az egyetlen ázsiaiak a környéken. És amikor erre ráébredtem, elgondolkoztam azon, hogy ennek mi a jelentõsége, és hogy érzek az iránt az ország iránt, amelyben élek. Ennyit mára. Ja, van valami hozzáfûznivalód?
– Nincs. Ez nagyon mélyenszántó gondolat volt, Jenny.
– Menj a francba!
– Nem, de tényleg. Komolyan gondoltam.
– Ja, kösz. Ööö… mára ennyit.

2. Két kanadai japán lánytestvér keletre utazik egy fehér kabrióban. Egyikük öt évvel idõsebb, mint a másik. Azért viszi a nõvér Montreálba a húgát, mert az nemrég esett át egy térdmûtéten. Miután megérkeznek, a nõvér hazarepül.
 a) Ha ez egy szokványos útleírás, akkor hány kilométer hosszú az út?
 b) Ha még mindig azt hiszi, hogy szõkék, akkor adja be a vizsgalapot anélkül, hogy a  teszt hátralevõ részét elolvasná.

Teljes hangerõn ment a zene, hogy a fejünk feletti nyitott térben zúgó szél mellett is halljuk. A nap erõsen sütötte égõ vállainkat, és én az átlagnál több cigarettát szívtam el, mert különösen belevalónak éreztem magamat. Azért annyira dörzsölt nem voltam, hogy felfogjam, milyen zenét is hallgat a húgom, de én is tudom ütemre bólogatni a fejem, ha a basszus dobhártya-szaggatóan nyomja az ütemet.
– A városban lesznek már a barátaid? – üvöltöttem a szél és az autópálya hangzavara fölött.
IV a lábujjával kikapcsolta a magnót.
– Mi van?
– Csak azt kérdeztem, lesz-e szerencsém a barátaiddal találkozni?
– Nem, õk úgy egy hét múlva jönnek majd vissza. Egyébként sem tetszenének neked. Mindannyian fehérek. – IV forgatta a szemeit.
– Ez nem volt jogos. – Rápillantottam. Találkozott a tekintetünk, majd mindketten félrenéztünk. – Nekem is vannak fehér barátaim!
Mindketten hangos nevetésben törtünk ki.
– Tényleg ciki – mondtam meghunyászkodva. – de, tudod, nem arról van szó, hogy kifejezetten utálnám vagy kerülném õket, csak a fehérek között olyan sokan vannak, akiknél még nem esett le a tantusz.
– Ja, de ne hidd, hogy különben olyan sokan értik, mirõl van szó. Mindenki leszarja az egészet. Azok, akik komolyan veszik, tényleg fanatikusak – ásított IV.
– Szerinted én fanatikus vagyok? – kérdeztem. Kíváncsivá tett.
– Néha. De nem nagy ügy, hiszen a testvérem vagy.
– Ez igazán megnyugtató – vigyorogtam. – Utálnám, ha azt gondolnád rólam, hogy fanatikus vagyok, és ezért kizárnál az életedbõl.
– Szakadj meg. – IV bebokszolt egyet a karomba.

A VILÁG LEGNAGYOBB RÉNSZARVASA
10 km

– Hé, nézd csak! A világ legnagyobb rénszarvasa! Szerinted látni fogjuk az autópályáról? – izgatottan mutattam az elsuhanó tábla felé.
– Ez csak egy üveggyapot vacak – jelentette ki IV önelégülten.
– Ja... – Csalódott voltam. Már magam elé képzeltem egy hatalmas, õsi, primitív lényt, amit egy tündöklõ játékfarmon helyeztek el. – Érdekes, hogy ezek a kisvárosok mennyire ragaszkodnak ahhoz, hogy valamibõl – akármibõl – az övék legyen a legnagyobb, és így híressé váljanak. Szerinted miért van ez?
– Mert minél nagyobb, annál jobb. Ez a jó régi ’Na, kié a nagyobb?’ játék. Mi a nyerõ? A legnagyobb fegyver. A legnagyobb furulya. A legnagyobb vagyon. A legnagyobb mellek –  IV nekiállt grimaszolni, miközben két marokra fogta a melleit, mintha csak rakéták lettek volna.
– Ízléstelen vagy.

– Hangpróba, hangpróba…
– Ööö… már egy pár napja úton vagyunk. Ameddig a szem ellát, mindenhol préri. Egyelõre még jó idõnk van. Egész éjjel teljes gázzal hajtottunk. IV is vezet annak ellenére, hogy fáj a térde, valahányszor sebességet vált. Azt mondja, én túl lassan vezetek. Tegnap megállított minket egy zsaru, és igen, szakállas volt. Azt mondta, 140-nel mentünk, amikor bemért minket, de csak 110-ig büntetett meg, mert még soha sem látott olyan csinos keleti lányokat, mint mi. IV bolondot csinált belõle, lesütötte a szemeit meg oldalra billentette a fejét. Miután elhajtott a rendõr, IV összegyûrte a büntetõcédulát, és kihajította a nyitott tetõn át, felállt az ülésre és egymáshoz szorította a melleit, hogy csábító legyen a dekoltázsa. Elõrehajolt, ordenáré módon kiöltötte a nyelvét, mintha csak felizgult volna, vagy mi.
– Úgy nevettem, hogy majdnem bepisiltem.
– Egyébként egy óra múlva megint elhajtottunk a pasas mellett! Éppen két motoros leszbit zaklatott. Két igazi amazon-külsejût.

– Láttad ezt! – kiabálta IV.
– Egy medve. Nem nagy ügy. Albertában ezerszám láttuk õket.
– Álljunk meg!
– Megõrültél? Ez egy medvebocs volt. Ez azt jelenti, hogy van a közelben egy hatalmas anyamedve, hogy megvédje a bocsát. – Húgom természetvilágbeli járatlanságának hallatán hajam az égnek állt.
– Még sohasem láttam természetes medvét – mondta IV örömittasan.
– Ellentétben a természetellenessel? – kérdeztem.
– Most mit gúnyolódsz? Csak le akartam fényképezni.
– Van ez a Támad a Medve! címû könyv, amely tökéletesen dekonstruálja az úgynevezett medvetámadások mítoszát. Az egyik sztoriban – izgatottságomban nagyot nyeltem – az egyik sztoriban leírják, hogyan támadott meg egy medvebocs egy gyereket valamelyik nemzeti parkban. De, ezt kapd ki, az egészben a gyerek anyja volt a leghihetetlenebb!
– Szembeszállt a medvével? – pislogott IV.
– Dehogy! – káráltam nevetve. – Leállította az autót, hogy lefényképezzen egy aranyos husi kismackót. És támad egy cuki ötlete: bekeni a fia arcát mézzel, hogy le tudja fényképezni, ahogy a medve nyalja a gyerek arcát!
– Jézusom.
– Hihetetlen, mi? – nevettem, hasamat fogva az öklendezéstõl. – Elcseszett egy világban élünk.
– Szerintem ez cseppet sem vicces – dörmögte IV.
– Én sem a szétmarcangolt gyereken nevetek! Hanem ennek a kultúrának az egész mentalitásán! Úgy értem, hogy ez a huszadik századi tudatlanság netovábbja. Annyira szánalmas, hogy muszáj nevetni rajta. – Óvatosan letöröltem néhány könnycseppet napráncolta szemeimrõl.
– Vegyük ezt a tegnapi rendõrt – fûztem hozzá. – Volt neki egy ilyen gyönyörû gésa/baba elképzelés a fejében, te meg eljátszottad neki ezt a szerepet. Olyan édesen. És ha lennének karmaid, meg hegyes metszõfogaid, akkor minden bizonnyal úgy nyalogattad volna az arcát, ahogy az egy kedves ’keleti’ lánytól elvárható.
– Hát igen, ebben van valami.
– Csak ennyit akartam mondani – vigyorogtam.
– Elcseszett egy világban élünk. – IV meggyújtott egy cigarettát.
– Mondj valami újat.

3. BÓNUSZKÉRDÉSEK, amelyek a teszten elért pontszámait 15 %-kal növelhetik.
 a) Ön szerint mi a kanadai kultúra?
 b) Számít ez egyáltalán?
 c) Az a és b válasz helyes.
 d) Az a, b és c válasz helytelen.
 e) Az elõzõ válaszok mindegyike helyes.
 f) Az elõzõ válaszok mindegyike helytelen.

– Jézusom, mennyi az idõ? – Megdörzsöltem öklömmel a szememet. A nyakam lemerevedett, és a combom rátapadt az izzadtságtól nedves PVC-ülésre.
– Mindjárt kilenc. – IV szemei táskásak voltak.
A lábujjaimmal birizgáltam az üres Eviános üvegeket, a nacho chipszes zacskókat és a gombócba gyûrt csokipapírokat.
– Kéne ennünk valami rendes ételt.
– Semmi esély rá. Fényévekig nincs a környéken semmi. Már a szennyezett mocsári füvön kívül – morogta IV.
– Hol vagyunk? – az autópálya ürességében elhomályosodott vidéket kémleltem.
– Hónalj, Ontario.
Kitört belõlem a röhögés.
– Tudod, elõfordulhat, hogy az autóban kell aludnunk – IV rám nézett. – Tényleg nincs semmi ezen az autópályán. Tavaly, amikor Sherryvel jöttünk erre, az útszélen aludtunk napfelkeltéig. Egy darabig elég meleg van a nyitott tetõhöz, de hajnalra már nagyon lehûl a levegõ.
– Nem csukhatnánk le a tetejét?
– Túl sok a cuccunk. Ki kellene pakolnunk a felét az út szélére, ahonnan könnyedén elviheti õket bárki, amíg alszunk – magyarázta IV, hiszen õ már háromszor végigcsinálta ezt az utat.
– Lehet, hogy elvisznek a földönkívüliek – mondtam reménykedve. A keleten kelõ nyári csillagok bolyongó szentjánosbogarakra emlékeztettek.
– Te és a földönkívüli mániád! Sokkal valószínûbb, hogy jól megtermett kamionsofõrök visznek el. – IV, az örök optimista. – Nem tudok tovább vezetni – mondta. Megtermett porfelhõ kíséretében húzódott le az autópályáról egy keskeny mellékútra, amely a semmi közepébe, azaz egy kicsiny, ám sûrû facsoporthoz vezetett.
– Én sem tudok már vezetni. Annyira fáradt vagyok, hogy keresztbe állnak a szemeim. – Nyújtózkodtam egyet, majd rádõltem a poros mûszerfalra.
Üres tekintettel meredtünk azokra a csúf fákra.
– Ma is beszélsz a diktafonodba? – kérdezte IV. – Egyébként is, mi a fenének csinálod?
– Nem tudom. Ez az én bogaram. Történelmet írok, a miénket, jelenidõben és térben. Valami ilyesmirõl van szó.
– Te, ez majdnem rímelt – vigyorgott IV. – És oly magasztosan hangzott.
– Ja, fogd már be. – Belebokszoltam a karjába. – Maradt még egy kis vized?
– Nem. Akkor ittam meg az utolsó cseppet, amikor aludtál. Viszont vannak békák a közelben, hallod? Valószínûleg egy hatalmas mocsár van itt, mérföldeken át csak mocsár.
– Ennyit a szarkazmusról. Túl fáradt vagyok a hülyéskedéshez. – Becsuktam a szemem. Fejem hátradöntöttem a fejtámlára, hogy egy kényelmes zugot találjak, de hiába.
– Jenny?
– Mi van?
– Te szerettél egyetemre járni?
Összefontam a karjaimat, a fejem még mindig a fejtámlán pihent, a szemem csukva. – Nem – feleltem. Néma csend köröskörül. – De nem bántam meg – módosítottam a választ.
– Azt fontolgatom, hogy abbahagyom – mondta IV, alig hallhatóan.
Felültem. – Hogyhogy?
– El van cseszve az egész. Kanadában folytatok kelet-ázsiai tanulmányokat. Én. Fehér professzorok tanítják nekem a Japán kultúrát, hogyan éltek az emberek, a hagyományaikat, és kijavítanak, amikor segíteni akarok a véleményemmel. Kifordult dolgok ezek. Azt sem tudom, mit keresek én ott.
– Hát – válaszoltam lassan – talán azért vagy ott, hogy megtanuld, mi az, amit nem kellene tanulnod. Már ha van ennek egyáltalán értelme.
– És még fizessek is érte? – kérdezte IV hitetlenkedve.
– Semmi sincsen ingyen – húztam el a szám. – Szerintem a folyamat a fontos. Nézd, te is eljutottál addig, hogy felismerd, mennyire beállított dolog az, amit tanulsz, amiért fizetsz.
– Jenny, ne légy ilyen lekezelõ.
– Sajnálom. – Ezt komolyan gondoltam. A változatosság kedvéért. Megpaskoltam a kezét – amilyen általános volt családunkban a maró gúny, olyan ritka õszinte szeretetünk megnyilvánulása. – Hát, azért gondold még át, jó?
– Jó, átgondolom – sóhajtotta IV. – De ne mondd el apának és anyának! Teljesen kibuknának, ha megtudnák.
– Persze! Azt hiszed, nekem talán van kedvem a hisztériás rohamaikat elviselni? Most aludjál. – Ismét becsuktam a szemem. – Van még egy tartomány elõttünk. – Hátradöntöttem a fejem, a nyelvem hozzáverõdött mosatlan fogaimhoz, utálat fogott el testem mûanyaggal kevert izzadságszagától. Jó lett volna hátrább dönteni az ülésemet akár csak egy pár centivel is.
– Az igaz.
Albertában sohasem látott békák brekegése töltötte be a levegõt. Azon tûnõdtem, vajon mennyi idõbe telik a szúnyogoknak, hogy kiszagolják izzadt vérünket. Szorosra zártam szemem. Zsibbadt fáradtság árasztotta el a fejem, nem akartam mást, csak elmerülni az álom iszapjában.
– Jenny?
– Mi van?
– Szerintem tetszeni fog neked Montreál.
– Biztosan. Jó éjszakát – begyömöszöltem egy melegítõt az állam és a nyakam alá,  kigomboltam a rövidnadrágom felsõgombját, nem mintha jobb lett volna tõle. Lassú, egyenletes ütemben lélegeztem, hogy könnyebben elaludjak, és telepatikusan rávegyem IV-t, hogy békén hagyjon. Kérlek, hagyjál békén!
– Jenny? – suttogta IV.
– Nem hallom, mert alszom – játszottam azt, amit gyerekkorunkban szoktunk.
– Örülök, hogy eljöttél velem erre az útra.
– Én is – suttogtam gyorsan, haragosan, csukott szemmel.
– Jenny?
– A francba! – sziszegtem, nem a türelem a legnagyobb erényem, amikor fáradt vagyok.
– Egy-rénszarvas-áll-közvetlenül-az-ablakod-elõtt.
Lassan jobbra fordítottam a fejemet. Két gõzfelhõ tört elõ szemmagasságban a hatalmas, idõszámítás elõtti orrlyukakból. Hatalmas gumi ajkai fityegtek, miközben egy nyirkos fûcsomón nyammogott.
Felsikoltottam.
A rénszarvas pánikba esett, taknya szétkenõdött az ablakon, én kiabáltam, IV kiabált, halálszorosan átöleltük egymást, üvöltés, paták tompa loccsanása az iszapban, kiabálás/nevetés hisztérikusan, levegõ kapkodása, arcunkon csorgó könnyek szipogása. Tortaformánál nagyobb, szétfröccsenõ patanyomok. Egyre távolodott a cuppogás, és az albertainál jóval nagyobb békák ismét belekezdtek a brekegésbe. IV és én nyöszörögtünk, miközben házilégynél nagyobb szúnyogok lakmároztak rajtunk.
Kínunkban rohamokban tört elõ belõlünk a kacagás, ragaszkodtunk a drága életünkhöz. Elárasztott minket az örvénylõ fáradtság, majd egymás karjaiba omolva álomba zuhantunk, lassan gyengülõ, adrenalinos kacagások közepette.

A vizsgáztató megjegyzése: A kitöltött tesztekre nem adunk jegyet, mert a vizsgát nem lehet egyszer s mindenkorra letenni – az ugyanis egy életre szól: így vagy úgy egész életében újra és újra megéli és (át)alakítja a kanadai kultúrát.
 Köszönjük részvételét.
 

SOMLYAI GABRIELLA ÉS SZIGETI L. LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

ABODY Rita - SZIGETI L. László (szerk)
A játszma szabályai
Mai amerikai novellák
Filum, 1998


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány c3.hu/scripta/