Stefan Chwin
Gdansk
– részletek a Hanemann címû regénybõl –

Szó
Apa hangja remegett egy kicsit: "Nézd, az ott már a tenger!" "A tenger?" – mondta Anya a fejét rázva. – Miket beszélsz, Józef! A tenger majd csak késõbb jön, Sopot felé, ez itt még végig Gdansk". Mama a Marian rendi pap természetrajzórájáról pontosan emlékezett, hogy Gdansk a Motawa folyó mellett fekszik. De Apa szívét heves izgalom töltötte el a repülõtér kék sávja láttán. Soha nem látta még a tengert a valóságban.
 A "Kronprinzenallee" nevû utcán haladtak – a fabódés megállónál ez a gótbetûs felirat ijesztett rájuk egy zománctábláról. A sínek behavazva, kerülgetniük kellett a közéjük hányt megjegesedett póznákat, majd a kiégett villamost, így botladoztak a jeges talpfákon. A város akár egy jégvirág az ablakon, úgy tárult eléjük. A templomtorony csúcsa, a gyár téglakéménye, a dérlepte jegenyék sora. Fönt, a Pelonker-Strasse fölött a fagyöngycsomók díszítette hársfák között egy csókaraj körözött. Szárnyaik hangtalanul susogtak, hideg, csillogó köd szitált. Mindez egy kicsit riadalommal töltötte el a Mamát. De Apa már nem akart visszafordulni. Most? Most már nincs értelme! Dél felõl a vidéket dombos, sötétzöld fenyõerdõ ölelte körbe, melyben bükkfák törzse szürkéllett elszórtan, és ez a látvány, a domboké, melyek a hosszú, csöndes Pelonker-Strasséban folytatódtak Langfuhrtól Gydnia irányában, nos, ez mindent eldöntött. Elég volt egy pillantást vetni a hársakra, hogy az ember remegõ szívvel elképzelje, milyen gyönyörûen virágoznak tavasszal.
 Apa így egyre határozottabban szedte a lábát, most, hogy végre megtalálták a helyet, azt, aminek jobbján a repülõtér fehér térségére és a brzeznói fenyves sötét csíkjára látni, balra pedig a Pelonker-Strasse hársfáira, amiken túl az a szép bükkös húzódott meg, Apa mondta is a Mamának, hogy itt érdemes hosszabb idõre megállni, talán mindörökre – vagy nem, ezt akkor nem is mondta ki, mert azt szerette volna, ha az idõ nyílt ígéretként áll elõttük. Én is velük mentem, aludtam a Mama szíve alatt, fejjel lefelé, az államhoz szorult öklöcskékkel, furamód visszahajló lábakkal, a melegen ölelõ vízben, vénákkal övezve, melyek összekötöttek a Mama testével. Nagyon is velük mentem, a Mamának muszáj volt meg-megállnia levegõ után kapkodva, hiszen a kabátja alatt domborodó halmocska, melyben a lépteire ringatóztam, biztosan legalább annyira nehéz volt, mint a barna bõrönd, amit Apa cipelt a bal kezében, hogy jobbjával a Mamát támogathassa.
 Gázoltak a porhanyós hóban, melynek jégre fújt halmai minden lépésre megnyikordultak, annyira, hogy a Mamának Apa könyökébe kellett kapaszkodnia, nehogy elessen a hófúvások alatt fénylõ, síkos úton – odamentek az elsõ házakhoz. A vaskerítés mögül, a luc-, erdei fenyõkön és nyírfákon át, a gót feliratú kapukon és kiskapukon, a sûrû repkényen és lecsüngõ vadszõlõfolyondárokon keresztül bepillantottak a kertekbe, ahol apró háromablakos villák sorakoztak, mint amilyen nyárilakokat a Wannsee partján látni, szögletes kõházak színes  üvegû padlásablakokkal, amolyan üvegezett verandájú hófehér rezidenciák...
 A házak – azoknak a hátrahagyott házai, akik eltávoztak, benn égtek vagy megfulladtak –, a kocsiutak, udvarok és kis terek óriási gesztenyefával középen, ahol a hó még tisztán, lábnyomoktól érintetlenül terült el, minden de minden szunnyadt a fagyos délelõtt csendjében. A környék csak lassan tárta fel titkait, melyeket gyertyánfasorok és tujasövények mögé rejtett. A belvárosban, a pályaudvari csarnoknál, ahonnan még nem tûntek el a "Danzig" fekete feliratot hirdetõ táblák, zöld teherautók törtek át a behavazott romhalmazokon, egy hollócsapatot is széjjelrebbentve, mely egy agyonütött ló húsának kidzsubálásával foglalatoskodott; posztókabátos és katonazubbonyos férfiak vonultak az épen maradt házak között, vállukon vászontarisznyával, fabõröndöket cipelve, de ez itt, a város széle (mert hiszen a Pelonker-Strasse másik oldalán már csak erdõ volt, mely Zukowóig, Migowóig és a Kokoszkiig nyúlt), itt, túlnan a Grunwaldzka utca fõ vonalán, melyre percenként fordultak rá a Gdynia felé tartó, kifakult vásznat lengetõ teherautók, tábori konyhát cipelõ lovasfogatok, oldalvást fordított tornyú tankok és mésszel befröcskolt páncélautók, ez itt még egy olyan hely volt, melyet elkerült a nyugat felé vonuló emberáradat, és a Mama meg Apa ki tudták választani maguknak a házat, ahol majd megszületek.
 Mentek hát kapuról kapura, meg-megálltak a vadszõlõfolyondár alatt a 6-os vagy tán 14-es számú kiskapu elõtt, a sötét, félköríves manzárdú villához vezetõ ösvényre is ráfordultak, de mikor Apa, megigazítva vállán a hátizsákot, át akarta lépni a kõház küszöbét, Mama visszatartotta a kabátujjánál fogva: "Állj meg, menjünk tovább" – így aztán tovább mentek, át az utca másik oldalára, hátuk mögött hagyva az ép fehérségben mély lábnyomaikat. Rázogatták lábukról a havat, Apa pedig kinyitotta egy fordított szív formájúra faragott, faléces kerítés kapuját, mire egy vörös áfonyát csipkedõ pirók és csonttollú madárcsapat felhõje rebbent fel a tüskés bozótból. Felszegett fejjel kémlelték a tetõt, mert Apa szerint a tetõ volt a legeslegfontosabb (ezért nézett bizalmatlanul a nyeregtetõs házakra, amilyeneken ott, ahol a hó az ereszcsatornáig lecsúszott, mohafolt vöröslött; õ inkább bádog-, vagy még inkább réztetõ után kajtatott). Úgyhogy a  ház, ami elõtt megálltak, hiába  állította ki a napba gipszstukkóit, tetszelgett fehér gipszangyal-fejekkel és szórakoztatta az ember tekintetét a kerek ablakok színes üvegezésének játékával. Amikor Mama bement a kék stukkós kapualjba, hirtelen visszahúzódott, bár maga sem tudta miért... A "Briefe" felirat melletti réztáblán dõlt betûkkel az csillogott: "Erich Schulz", "Wolfgang Bierenstein", "Johannn Peltz". "Itt?" – kérdezte Apa, amikor a kanyart majd a vaskerítést elhagyva  megálltak a vörös és olajzöld téglából épült ház elõtt. A Mama soha nem felejti el ezt a pillanatot. Maga a ház nem a legszebb volt, nélkülözte a fehér, üveges verandájú villák könnyedségét, viszont meredek, kõpárkányzatra épített  tetõje minden bizonnyal bizalommal töltötte el Apát, ugyanis Apa letette a bõröndöt a betonelõtéren, amirõl könyökével sodorta le a hósapkát, kezét zsebébõl kivette, és lassan körbejárta a vörös téglás homlokzatot, melynek faragott falifülkéiben megcsillantak a sötét ablakok. És az a baloldali falhoz épített tornyocska? Talán lépcsõház? Igen, lépcsõház volt, és a Mamának alighanem megtetszett a bejárásnak ez a személyessége, a lakástól, az idegen léptektõl való elválasztása. A tornyocska a tetõ fölé magaslott, no nem oly nagyon, azonban takarosan koszorúzta meg az öntöttvas mellvéddel ellátott ház kontúrját, de még valami más is számíthatott – tán gyerekes vágy minden ijesztõre emlékezni, ami velük innentõl fogva megesett, de beláthatatlan az a kísértés, melyet a ház a formájával sugalmazott vagy gerjesztett, vagy mindkettõ, és itt nem csupán csak a házról van szó –, vágytak arra, hogy fölkapaszkodjanak oda, mert a fönti mellvédrõl talán be lehetett látni az egész környéket, a repülõteret is a Kronzprinzenalleen túl, az erdõt is, a tengert is...
 Tehát miután Apa felvette a bõröndöt a betonról, bement a kapualjba, mögötte a Mama, és azon nyomban megtetszett nekik a látvány a sötét ajtókon túl, melybe kálmoslevél fonatokkal recézett tejüvegû ablakokat illesztettek. A fény szivárványos pászmával vetõdött be a gótmetszésû 17-es szám prizmáján át. A csigalépcsõs feljáró zöld csempéin fényes dísznyomás futott végig, a rézkorlát kagylóformában végzõdött, és a Mama rögtön rátette kezét erre a megannyi érintéstõl aranyfényû rézre, hogy kipróbálja, miként is simul a tenyere  alá, hogy nem magas-e túlságosan, hogy milyen is itt nap mint nap le- és felmenni.
 A korlát éppen jó volt, se nem túl magas, se nem túlságosan alacsony, s elindultak az aranyfényû, középütt kidörzsölt rézkarimájú lépcsõn – Apa fekete fûzõs cipõben, a Mama nikkelkampós, fûzõs lakkcipõben –, a fokok kissé nyikorogtak. A halványzöld lámpaernyõ ünnepélyes erezést kölcsönzött a márványnak. A Mama ujjával végigsimított az olajos felületen, amit szamárkórólevél és búzavirágszerû minták szegélyeztek, Apa pedig elértve a formákat felismerõ vagy tán a meglétüket puhatoló gyöngéd mozdulatot, a Mamához hajolt, megcsókolta a nyakán a füle mögött, már-már iskolásan, kihívóan, hogy leplezze vagy lecsendesítse megindultságát. Mama türelmetlenül elhessentette, mert a csendben mindent hallani lehetett, az ajkán azonban mégiscsak könnyed és kifejezetten gúnyos mosoly bujkált. Felérve a fordulóhoz, a kerek, sugárrámás ablakon át (a közepén kékes üvegû, kis kerék) látni lehetett a kertet, az óriási tuját, a nyírfát és az ezüstfenyõt – s ekkor valakinek a hangját hallották.
 Lépteik megtorpantak. Nem vették ki a szót, meg aztán egy pillanat múlva minden el is csendesedett. Apa ekkor megpillantotta a félemeleti padlatot. Helyenként barna rögök, elkenõdött cseppek... A Mama visszahúzta a lábát, Apa pedig (talán beléje hasított, hogy a tornyocskát, melyrõl belátni a repülõteret, a brzeznói erdõt, talán még a tengert is, hirtelen elvette elõlük valaki, valaki, aki gyorsabb volt náluk, és már fel is kapaszkodott õket megelõzve), gépiesen a fal felé, a rostély kormos piszkavasa után nyúlt, mely  a pléh szenesdobozból állt ki. Mama még abban a pillanatban le akarta rángatni õt a földszintre, ám Apa – fejét felszegve a föntrõl leszûrõdõ dolgok hallatán – észre sem vette  felesége nyugtalan mozdulatát. A hangokat egyre tisztábban lehetett hallani, de még mindig nem értették a szavakat.
 Fönt az ajtók kitárva, nagy, zöld ajtók rézvasalatokkal, oroszlánmancsot formázó hatalmas kilinccsel, õk pedig óvatosan benéztek a szobába. A sötét elõszoba mélyén, hátul széttárt fehér ajtók, a nagyszoba ajtajában, a lakás belsejében gipszstukkós mennyezet, kristálycsillár...
 A belsõ szobában egy ember állt az ablaknál, de körvonalait elnyelték a napsugarak, vonásait nem lehetett felismerni – egy magas férfi világos ingben –, majd egy pillanat múlva valakinek a háta eltakarta, a Mama pedig, aki semmiféle hallgatózást vagy kukucskálást nem szeretett, ajkára tett ujjával intett Apának, hogy itt nincs semmi keresnivalójuk, de Apa csak a fejét rázta. Az ismeretlen háta megint áthaladt, árnya megtörte a fénynyalábot, és a fehéringes férfi megfordult...
 Ekkor, elõször ekkor pillantották meg Hanemannt.
 Hanemann nem volt egyedül. Már éppen be akartak menni az elõszobába, hogy egy hangos "Jó napot!"-tal adjanak udvarias nyomatékot jelenlétüknek, amikor azt látták hogy...  Hanemannhoz egy usankás férfi közeledett, sapkájának kibontott megkötõi ott lógtak két oldalt sötét, s talán nedves arca mellett, majd lomha, ferde testtartással, gyapjúkesztyûs kezével megtaszította Hanemann mellkasát. A Mama satuba zárta Apa könyökét, de õ lassan kiszabadította magát a szorításból, és óvatosan, hogy a padlódeszkák még csak meg se roppanjanak, átlépte a küszöböt. Amazok semmit nem hallottak. A szobában egy kinyitott zár zöreje visszhangzott, majd fura csörgés. Apa egy sötétsárga bõrcipõs talpat látott – valaki  sarkával a szõnyegen szétszórt törékeny, japán kagylókat tapodott, mellette lakkdoboz...
 Ekkor a Mama félni kezdett; de nem, egyáltalán nem amazoktól félt, akiknek az árnyai eltakarták Hanemannt. Apa arckifejezése rémítette meg. Apán apró, izgatott remegés lett úrrá, a piszkavasra tapadó ujjai elfehéredtek, amikor az a kettõ odament Hanemannhoz, és a magasabbik, az usankás, kezébe vett egy aranyszegélyes csészét, Hanemann arcához emelte és úgy összeroppantotta ujjaival, akár egy kifújt húsvéti tojást. Csörrenés. A szõnyegen porcelándarabkák szóródtak szerteszét. És ekkor Apa, amint meglátta Hanemann elsápadó arcát, elõlépett a széttárt ajtóba.
 Megfordultak, inkább elképedve, semmint ijedten. Csak Hanemann pislogott egyet. Apa az ajtóban állva, a tenyerébe fogott piszkavassal, egyre erõsebben remegve, kissé meghajolva, mindenre készen, egyetlen egy szót mondott: "Kifelé!"
 Ó apám, hogy megnõttél, mekkora erõ áradt Belõled, ahogy ott álltál Hanemann  széttárt ajtajában piszkavassal a kezedben, és csak egyetlenegy szót szóltál – a szívem hogy megtelt, hányszor és hányszor felidéztem azt a pillanatot. És ha valaki azt mondaná, hogy Mihály arkangyal csak afféle képzelõdés, amivel a lelkünket tápláljuk, hogy sohasem lesz Utolsó Ítélet, akkor csak szánalmas mosollyal felelnék erre. Mert akkor – meg mernék rá esküdni, az  apám, az én apró, nem túl magas növésû Apám, összekuszált, szürkébe hajló üstökével, a széttárt ajtóban állván, piszkavassal a kezében, miközben a Mama szorította a könyökét, hogy visszafogja, õ csak azt az egyetlen szót ejtette ki, õ akkor ahhoz a lándzsás és óriási mérleget tartó férfihoz volt hasonlatos, aki Memling képén az igazakat és a bûnösöket teszi mérlegre, mielõtt letaszítaná a bûnösöket a pokol mélyére. A Mama megragadta a könyökénél, és azt suttogta: "Józef, ne...", de Apa mintha meg sem hallotta volna gyönyörûséges elragadtatottságában, mely mennyei fényként ereszkedett rá. Mennydörgött az ajtóban. Bárcsak még tovább mennydörgött volna, noha éreztem, hogy abban a pillanatban a Mama nem üzen felém, hisz az a Hanemann ajtajában Apára ereszkedõ mennyei fény minden bizonnyal másképpen festett neki. Apának, amikor dühöngött – ezt nagyanyám  mesélte –, foltok ütötték ki az arcát, melyek aztán bíborba fordulva orcáiról felhúzódtak a homlokára, majd lángba borították a fülét.
 Soha nem felejtem el azt a pillanatot, azt a jóságos és tökéletes pillanatot, amint ott álltál Hanemann ajtajában, a füled pedig rubinvörösen lángolt, azt a pillanatot, melynek örökké kellene tartania – szívem telhetetlenül szomjazik. Mert amikor ott álltál a kitárt fehér ajtóban, elõre hajolva, mindenre készen, a világ visszakapta fényét, és akkor jó volt élni, ó, nagyon jó. A Mama húzkodta a kabátujjánál, hogy lenyugtassa, hiszen azon nyomban észrevette, amazoknál fém lapul a bundájuk alatt, s elég egyetlen mozdulat, hogy belõlünk semmi ne maradjon. De Apa sugallatot kapott, vagy valami rosszabbat, és lappangó finn-tatár, keleti vérünk tört elõ és juttatta el Apát a kitörésig, oly erõvel, hogy még a csészék is összekoccantak a kredencen: "Kifelé!" Amazok meglehetõsen hangosan szóltak vissza: "Nehogy már, hát nem látod, hogy ez egy sváb?" – és a gyapjúkesztyûs kéz – hosszú, vékony ujj – Hanemann mellkasára bökött.
 Nem tudni, vajon ez a mozdulat, e gépies és megvetõ mozdulat, vagy az usankás férfi  hangjában bujkáló szánakozó lekicsinylés volt az, ami Apában elõidézte a kirobbanást. Nem, nem mozdult, egy tapodtat sem, elõrehajolt, mintha csak meglapulna, ajka elsápadt, arca elkomorodott, halántékán kéken dagadtak ki az erek: "Azt a jó kibaszott, kurva édesanyátokat, kifelé a házból!"
 Amikor Mama szégyenkezését egy mosoly mögé rejtve, feszélyezve bár, de büszkén, sok-sok évvel késõbb elismételte nekem szóról szóra a hallottakat, ráébredtem, hogy éppen akkor, amikor ezek a szavak elhangzottak (vagy inkább kiordíttattak), Apa, Mama és én, itt, a Lessingstrasse 17-ben, megtaláltuk a házunkat, ezek a szavak teremtették meg az otthonunkat, ahol majd megszületek. Milyen szép kezdetek! A történetet soha nem untam meg hallgatni.
 Amikor Apa elkiáltotta a Szót, s tekintete úgy villámlott, hogy a Mama félelmében elengedte a kabátujját, akkor az usankás férfi a másikra, a vállap nélküli katonazubbonyt viselõre pillantott, aztán Apára, majd, a táncfigurás, csillogó nippet letéve, pislogott egyet: "Jól van már, mit kiabálsz? Na gyere, Jedras, hadd üsse meg ezt itt a guta, a svábjával együtt. Úgy sincs itt semmi. Csak papírok."
 És lassan, Apának szánt ijesztõ lassúsággal átsétáltak a szobán. A magasabbik még oda akart vágni valamit, de aztán csak megfordult, belekotort a szõnyegen heverõ kagylótörmelékbe, és megvetõen ellökte Apát az ajtóból. Kimentek a folyosóra. Apa rángatni kezdte õket, de a Mama visszafogta, s ezúttal sikerült is neki. Apa akart még valamit ordítani, hogy övé legyen az utolsó szó, ütésre emelte a piszkavasat , de a Mama még erõsebben fogta, s aztán hirtelen Apa magától elernyedt, engedett, mint a földbõl kiforduló búzacsutka, és a Mama azt suttogta: "Józef, nyugodj már meg, látod, maguktól is elmentek.", a fotelhoz vezette, s gyengéden lenyomta, hogy leüljön rá. Apa remegett. Egész testében. A Mama a fotelhoz kuporodott, simogatta Apa kezét, de az még mindig elfehéredett ujjai között szorongatta a fekete, kormos piszkavasat – akár egy leköszönõ uralkodó a jogarát.
 Most, hogy felidézem azt a pillanatot, nem sajnálok semmit. A felgyülemlõ feszültség a Mama elbeszélése közben, a remegõ, apró  férfi képe, aki kapkodva nyeldekelt, ádámcsutkája nevetségesen le-föl mozgott borotvált nyakán, a felidézett kép keltette feszültség mindig megenyhült késõbb, és áldott nyugalom töltötte el bensõmet. Érezni kezdtem a gyõzelem mindjobban elharapózó bizonyosságát, az erõt, mely lassanként visszatért az ernyedt testbe, a nyugodt erõt, mely bár szerény, de nagyon is erõs, olyan erõs, hogy semmi nem gyûrheti le. Vajon ez Apa gyõzelme volt? Ebben egy percig sem kételkedtem, bár végül azért kotródhattak el Hanemann lakásából, mert a Mama áldott állapota meglágyította a szívüket (ez a verzió is közel állt hozzám, hiszen a gyõzelemhez tett szerény hozzájárulásomról tanúskodott). Apa egyre nyugodtabban vette a levegõt, és mintha valamiféle bûn nyomait szeretné eltüntetni, simogatni kezdte a Mama kezét, így fonódott össze a kezük, aztán a Mama is cirógatni kezdte az övét, majd sírva fakadt és hangosan zokogott, mint egy kislány, arcán peregtek a könnyek, de ezek alighanem örömkönnyek voltak, mert amikor Apa tenyerével megsimogatta orcáit, Mama mosolyogva temetkezett bele.
 Lentrõl, a lépcsõház mélyérõl, ahol még dübörögtek a földszintre baktató férfiak léptei,  felhallatszott egy megvetõ hang: "Felégettek mindent, kiraboltak bennünket, ez a galamblelkû meg betoppan..." "Adni kéne a pofájába" – felelte a másik. Lassan mentek lefelé, s amikor
megigazították vállukon a táskát, csörgött benne a sok fém, nem volt sietõs a dolguk, hisz megvárta õket a sok ház, újabbak és megint újabbak... házak százai Stara Oliwában és a vasúton túli Oliwában, mind-mind tele szekrénnyel, komóddal, kofferekkel, ládákkal, kosarakkal, hordókkal. És amikor Mama elbeszélésében becsapódott a bejárati ajtó a Lessingstrasse 17 kapualjában, és csend szállt mindenre, akkor mindig  éreztem bensõmben azt a kellemes bizonyosságot, hogy a ház onnantól már a miénk.
 Soha még csak meg sem fordult a fejemben, hogy a betolakodóknak Hanemann miért felelt németül.

Levendula
Lementek a földszintre. Az "E. A. Walmann" réznévtáblás ajtó nem volt kulcsra zárva. A gömbölyû, aranyszínû kilincs, hideg és sima tapintású, könnyedén engedelmeskedett a kéznek, s az ajtó kitárult – a Mama jól emlékszik a pillanatra: az elõszobában zöld linóleum fedte a padlót, a bejárattal szemközt nagy, fényes tükör csillogott, de amikor Apa át akarta lépni a küszöböt, a Mama visszatartotta a hátizsákjánál – még mit nem? csak nem cipõben? Apa lecsúsztatta a hátizsákot, és kibontotta a cipõfûzõjét. Zokniban léptek be, cipõiket az ajtó elõtt hagyták.
 A lakásban hideg volt. Amikor a tükörben megpillantották elmosódott körvonalaikat, Apa hangját lehalkítva szólalt meg, mintha nem akarná felébreszteni a bent alvót: "Szerinted hány szoba van?" A Mama mintha elkomorodott volna az ajtókeretbe rögzített gyermekhinta kampói láttán. Jobb felõl, a tejüvegen át bejött a fény, úgyhogy ott sejtették a konyha bejáratát. A gázóra mellett kulcstartó függött. Érte nyúlt: két kisebb, egy réz és egy hosszú vaskulcs fémkarikán. A plafon alatt futottak a központi fûtés csövei. Tiszta linóleum. Csak a bejáratnál  néhány megszáradt nyom.
 Apa átölelte a Mama vállát: "Gyere, elõször nézzük meg a konyhát". De a Mamának valami eszébe ötlött, pléhszappantartót vett ki a hátizsákból és egy vászontörülközõt.
 A fürdõszoba ajtaját fehérre mázolták. A keskeny ablakon jégvirág csillogott. Az ablaknál az esõvíz elvezetõjében befagyott jégréteg. A levegõben különös levendulaillat terjengett – legalább is így tûnt neki –, mely az átfagyott benti levegõ szagával keveredett. Olyan volt, mintha egy szállodai fürdõszobába lépett volna be: érdekes színû csempék,  idegenkedés a kád rozsdafoltjaitól, egy gyors pillantás a lámpa alatti tükörre, vajon nem éktelenkednek-e rajta elszürkült foltok. Csakhogy ez nem egy hotelbeli fürdõszoba volt. Egyszer régen a Nagymama átküldte valamiért Janinához, a szomszédasszonyához a Novgorod utcai házból, õ átment, be a lakásba, az ajtó nyitva, és a szíve majd kiugrott ijedtében, amikor a háta mögött egy férfi hangját hallotta: "Hát te meg mit keresel itt? Csak besétálsz szépen kopogás nélkül?" Elöntötte a pír a halántékát, hogy meg sem bírt szólalni, a füle lángolt, pedig Bogdanowicz csak jót mulatott az ijedelmén. Most is hasonlóképpen érzett a kicsempézett fürdõszoba láttán. Badarság! Ugyan ki tudna bejönni utána? Tüstént beláncolták maguk mögött az ajtót. Be akarta tenni a szappant a kád széli fémtartóba, de észrevette, hogy van ott már egy kiszáradt darabka szappan, néhány odatapadt hajszállal, de nem – odahajolt, kissé undorodva, mintha valami csiga maradványát szemlélné –, csak apró hajszálrepedések futottak rajta, kivette hát a rózsaszínû szappankát a dróttartóból, egy kicsit még a kezében tartotta, nem tudván mit csinálni vele, majd a tükör alatti üvegpolcra tette, két pohár és egy üres "Vera" fogpor doboza mellé. A dróttartóba beletette a sajátját: a szürkés, sárga szappant, és gyorsan leöblítette a kezét. Vizes keze ösztönös mozdulatával az akasztón lógó fakó törülközõért nyúlt, de a kékkel kivarrt "W" monogram láttán keze megtorpant. Pillanatnyi habozás után leemelte az akasztóról, és betette a szekrénykébe. A kampóra kiakasztotta a saját zöld csíkos, fehér törülközõjét.
 Tenyerét az orrához emelte. A kád tiszta volt, csak az alja szürkült el kissé a gyakori súrolástól. A lefolyó szûrõjében szõkés hajcsomó. Kiemelte az ujjával, és a kagylóba dobta. Gyermekhaj?
 Leöblítette a zománcot a recézett csövû zuhany rózsájával. A nagy csap szélesen és laposan torkollott a kagylóba, lepkeszerû tekerõin, a "Kalt" és "Warm" feliratok alatt helyenként lepattogzott a nikkel. Amikor elõrehajolt, hogy leöblítse a zománcot vízzel, egy elmosódott arc tûnt fel  a kád fölötti csempéken.
 A konyhafüggönyöket csipkével szegték. Lent hajópadló. Hófehér ablakpárkány. Nyomban megtekerte a rézcsapot a mosogató felett, hogy vajon itt is van-e víz. Az asztal fölött hófehér vászonra kékkel hímzett szélmalom díszítette a falat, a gót betûk megdõltek kissé, de aranyszállal igazították meg körbe. Apa, látva, amint a Mama a terítõt szépen kisimítja, a  nyitott tûzhely felõl mosolygott, amibe be-bekotort a rostély piszkavasával: "A tûzhely minden bizonnyal jó." A fõzõlapon alátétek hevertek. A Mama orrában érezte a nedves salak és a kékes hamu szagát. A kályhacserepek fehérek és teljesen simák voltak, csak némi krémszínû árnyalatot kaptak. "Nézd – intett Apa a szemével –, itt a központi fûtés. S eminnen meg, oldalról sütõkemence. De alighanem fatuskóval kell majd fûteni. Mert túl kicsi a tûztér.”
 A Mama kinyitotta a mahagónikredenc ajtócskáját. Kristályüveg csengése. Az üvegtábla mögött, kis kobaltpohárkák és "Pfeffer", "Salz", "Zucker" feliratú tartócskák között egy ovális levesestál fehérlett, fedõje egy kínai pagodát ábrázolt, rajta a tenger kékjére festett napsugarak és egy kis, barna vitorlás dzsunka. Amikor felemelte a poros edény fedõjét, a "Rosenthal" márkanév mellett ott maradt ujjának nyoma – mint valami kerek stempli a krémszínû borítékon.
 A Mama elkezdte holmijukat kiszedegetni a hátizsákból. Kirakosgatta õket a fehér viaszosvászonnal letakart asztalra. Egy vastag szvettert, még a felkelés idejébõl valót, egy sínadrágot, amit Z. úrtól kapott  az ukránok zoliborzi bevonulásakor, egy bádogküblit, amit a koszikowai Hela nénikétõl kapott, egy porcelándugós üveget (a megmaradt teának napközben), két kanalat, egy kést ("Gerlach"-kés, a szymanówi nõvérétõl). Apa UNRRA-csomagból való inge, egy vászonlepedõ, kék hálóing, amit még a Nowgorod utcából sikerült elhozni, papírba tekert renetalmák...
 Apa elfordította fejét, hogy ne kelljen látni, ahogy a Mama féltõn az asztalra rakosgatja  a számukra értékes holmikat. A pincébõl hozott egy "Maggi"-kockás pléhdobozban egy kevés szenet, a kredenc alól húzott elõ egy "Völkischer Beobachter"-t a szépen összerakott stószból, fenyõt aprított és alágyújtott. A tûz pattogott, volt huzat. A Mama rátapasztotta kezét a melegedõ cserepekre, s valamit mormolt az orra alatt, Apa pedig úgy téve, mintha nem hallotta volna,  megcirógatta a haját, mire az asszony mosolyogva hunyta le szemét, s bár Apa szerette volna, ha megismételi, az csak a fejét rázta.
 A Mama a középsõ szobába belépve visszadöbbent saját alakjától, mely a diófaszekrénybe illesztett nagy, kerek tükörbõl nézett rá. A falak szép teaszínûre festve. A pamlag fölötti aranyrámás képen a glettkaui partifürdõ látszott, ahol a lenyugvó naptól vörösen lángoltak a felhõk; mikor a Mama közelebb lépett, hogy szemügyre vegye a tengerparti látványt, a jobb alsó sarokban, nem messze a fehér móló cölöpeitõl, ahova még egy kis gõzöst is festettek, észrevette a szignót: "L. Schneider". Finoman elhúzta mutatóujját a vásznon, de alig volt poros. Lefújta ujjáról, és az ablakhoz ment. Végighúzta tenyerét a "Singer" varrógép hideg, hajlott törzsén, és megérezve egyre nehezedõ fáradtságát, a pamlagra roskadt, s mikor fejével a puha plüss- és tengeri szalmaszagú támlára dõlt, egy mélyet sóhajtott. Az asztalon kristályváza állt, benne egy papírrózsa. Egybõl felötlött benne, hogy ki kell dobni, de elõször a nádetazserre tette, késõbb a szekrény tetejére. Éveken át ott hevert bõröndöktõl és csomagoktól összegyûrve, lehulltak szirmai és levelei, s végül a vékony zöld papírba tekert szárából nem maradt más, csak egy fekete drót.
 Kinyitotta a szekrényt, a polcokon takaros rendben fehér és kék fehérnemûk sorakoztak. Mi ez, levendula? Felemelte a frissen vasalt lepedõ szélét, széthajtogatta a hûvös textilt: a "W" monogrammos sima vásznon néhány vadrózsaszirom feküdt. A frissen mosott párnahuzatok és lepedõk közé késõbb õ is ilyen szirmokat tett, amilyeneket a kert sarkában álló nyírfa alatti bokorról lehet szedni.
 Apa késõbb alágyújtott a mosókonyha nagy üstjének, s betette a forró vízbe a szekrénybõl elõvett cihákat és lepedõket – noha mind tiszta és frissen keményített volt –, s bár több órán át kifõzték õket, az a hûvös illat, mely annyira más volt, mint a pruszkowói Marysienia nénjétõl kapott lepedõké, sehogy sem akart elillanni. Amikor aztán lefeküdtek a középsõ szobában megvetett ágyba – a Mama a Nowgorod utcai házból való hálóingben, Apa pedig az UNRRA-csomagból származó csíkos pizsamában –, ez a kétfajta illat keveredett és ûzte el álmukat, a Varsó-környéki lepedõé és a kék "W" monogramos párnahuzaté, amit még Elsa Walmann vett 1940-ben Julius Mehlerstõl az Ahornweg 12-ben. A lepedõ átvette az utazás, a mozdonyfüst és a hátizsák szagát, a boros aromát a szürke renetalmától, amit a Malborkban egy óra hosszat veszteglõ vonatnál vettek. A "W" monogramos, frissen vasalt párnaciha az üres lakás és a vasalás    meszes szagát árasztotta,  a fahéjszínû vasalásnyomok helyenként még látszódtak a kemény, fehér anyagon. A párnahuzat valahogy hûvösebbnek tûnt, a szélén körbevarrt csipke vette be az illatot.
 Nem tudtak elaludni. Hallották föntrõl a felettük lakó férfi lépteit. Az ajtónál kiakasztott fényképrõl két szalmakalapos, sokráncos, batisztruhás lány figyelte õket, a sopoti mólóban álltak egy postásruhás férfi és egy körgalléros, plisszéruhás fiatalasszony mellett. Apa felkelt, óvatosan levette a szögrõl, s lefújta a pókhálót a teaszínû tapétán maradt világos négyszögrõl, megnézte a hátoldalán a nyomatot, "Ballerstaedt. Photograph. Atelier" (a nyomat mellett tintaírás, "1938 július"), és berakta a fényképet a diófaszekrény alsó fiókjába, ahol egy egyenletes gyerekbetûkkel telerótt irka és egy Westermann világatlasz mellett viaszos madzaggal összefogott kötegnyi bajoroszági levelezõlap feküdt.
 Éppen akkor, mikor úgy éjféltájban a Mama felállt a kádban, hogy Apa lemoshassa a hátát, leöblíthesse domború mellét, ami alatt állhoz szorított öklöcskékkel szundítottam, néhány csepp pára leolvadt az ablak jégvirágjáról, és mindannyian már egy kicsit jobban éreztük magunkat.
 

WEBER KATA FORDÍTÁSA

Bibliográfia

ZAGAJEWSKI, Adam
„Két város”
Magyar Lettre Internationale, 24

HUELLE, Pawel
„Wieser Dávidka”
Magyar Lettre Internationale, 34
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány  c3.hu/scripta/