Valami keserédes érzés köt ehhez a városhoz, ahol leéltem eddigi életem, valami gyûlölettel vegyes szerelem, amit általában olyasmi iránt érzek, amirõl tudva tudom, hogy tulajdonképpen csak a képzeletemben létezik, semmi köze a tárgyi valósághoz. Néha már attól is viszolygok, ha csak felidézem magam elõtt ezt az egész, épületekkel telezsúfolt, utak-hálózta térséget. Legalább annyira visszataszítónak találom, mint Freud a gyermekkorában tizenegy éven át viselt fogszabályozó fémszerkezetét. Máskor viszont olyan áhítattal hajlok föléje, mintha egy buddhista mandala lenne. Ilyenkor szinte érzem, amint a tévé központi épülete és az  Intercontinental szálló meg a Scinteia-ház villámhárítóinak csúcsa döfködi az arcom. Önsajnálattól eltelve mosolygok magamon: Joyce-nak Dublin adatott, Borgesnek Buenos Aires, Durrelnek ott volt Alexandria, “de nekem, szegénynek, az Úr/ csak ezt adta ajándokul” a világ mitikus városai helyett. Ezek a gyönyörû városok csak az álmainkban vagy talán egyszer majd halálunk óráján jelennek meg elõttünk elillanó káprázatként.
Kamasz koromban Dosztojevszkijt olvasva úgy döntöttem, hogy mivel õ sem angyal volt, hanem halandó ember, akárcsak jómagam, én is tudok írni majd egy, talán még az õ Nyetocska Nyezvanovájánál is csodálatosabb remekmûvet (akkor még nem tudhattam, hogy ez a mû fölülmúlhatatlan), és a saját megírandó könyvem gondolatát forgatva elmémben - miközben persze azt is elhatároztam, hogy amint megszületik az alkotásom, azonnal öngyilkos leszek, még mielõtt elérném a teljes leépülés kezdetét jelentõ 30. életévemet –, egyre csalódottabban nézelõdtem magam körül: a sivár környezet nemigen nyújtott megírásra érdemes alakokat, helyzeteket, márpedig én prózát akartam írni, nem verset...  Sehogyan sem sikerült valami rejtélyre bukkannom. Sehol egy titkos, föld alatti járat. Az emberek egyszerûek és jóságosak, a város pedig lapos és áttekinthetõ, mint egy karóra, amelyet egy óriás a Dimbovica folyócskával kapcsolt a csuklójára.
Milyen messze volt innen a szent-pétervári csodás alkony-óra; egy gondolataiba merült diák megáll a Néva hídján, és ábrándozva nézi a vizet. És az Abbaddonból ismerõs, a Buenos Aires utcái alatt végigfutó, téglával kirakott mennyezetû titkos alagutak, amelyek mélyén a Vak Asszony lassan felnyíló szemhéja alól égkék szemek tekintenek szét... Hiába kerestem Justine-t a kopt negyedben, Friedát Prága pincéiben, és sehol sem volt Alejandra... .még nem találtam rájuk, de aztán késõbb rájuk bukkantam, mindannyiukra ráismertem egy kislány arcvonásaiban. Ez a lány, máris ízig-vérig nõ, lepelként, pókháló-selyemként tekerte csípõje köré az egész várost, a városomat... Végül is belevágtam az írásba, egy négy könyvre tagolt “regény-szonettet” terveztem. Mindegyik fejezetét más stílusban szándékoztam megírni, és a szonett-forma rímei helyett az elsõ és a harmadik, a második és a negyedik rész bizonyos elemeinek kellett volna összecsengeniük. Ezt ugyan jól kitaláltam, csak éppen azt nem tudtam, hogy mirõl is írjak. Alig ismertem valakit, az emberek nem is nagyon érdekeltek, és életemben nem írtam még csak egy párbeszédet sem. Senkit nem szerettem, senkit sem gyûlöltem. Így aztán maradt a leírás: régi, lerobbant, kívül-belül hámló vakolatú, bogaraktól, fülbemászóktól hemzsegõ házak és lakótelepek aprólékos leírásában éltem ki magam. A házak eresze alól kerek ablakok tükrözték vissza az olajosan sötétlõ alkonyi eget, az özönvíz elõtti liftek keservesen nyikorogva emelkedtek-süllyedtek gépolajtól csöpögõ kábeleiken. Az omladozó házak során csak egy-egy fal állt még, mint egy óriási lyukas zápfog, amelybõl kiesett a tömés. Itt-ott satnya fák, gyér koronájuk természetellenes zöld színben világít. Kidobott, rozsdamarta vízcsapok és kagylók, hûtõszekrények csontvázai, ürülék és drótgubancok mindenütt...
Két, három, tíz oldalt is megtöltöttem ilyen leírásokkal, szegény hõsömnek ilyen rémes helyeken kellett bolyongania. És persze téglatelepeken, ahol a fémpántokkal összekapcsolt téglarakások eltakarták az eget. Érdekes, hogy álmaimban is ezeket a tájakat láttam. Általában mindig arról álmodtam, amit éppen írtam. Nem is tudnám megmondani, hogy melyik volt elõbb, az írás táplálta-e az álmokat, vagy fordítva. Stukkódíszes homlokzatokkal, kicsavart testtartású, könyörgõ vagy egy ütés elõl rémülten félrehajló alakokat ábrázoló szobrokkal álmodtam. Hatalmas rézkupolák, alattuk óriások számára épült termek üresen ásítozó, magas ablaksorai. Valószínûtlen sárga fényben fürdõ, porlepte, kerek terek, közepükön ugyanolyan porlepte, sárga torony, láthatóan semmilyen célra nem szolgál...
 Honnan is támadhattak ezek a látomások, amelyek valahogyan mind ugyanazt az édesen fájdalmas érzést keltették bennem? Késõbb rájuk ismertem Desiderio Monsúnál és persze Chirico mûveiben, például azon az elhagyatott gyárat ábrázoló, felkavaró képén, amelyet a chicagói Bames-gyûjteményben láttam. Más részletek álmaim Párizsában tûntek elém - ahova alig két éve jutottam el valójában. Kamaszkori álmaimban gyakran haladtam végig szürke falak mentén egy meredek kis utcán, amely a Pantheonhoz vezetett. De ha az októberi alkony fényében a sápadt papírról, amelyet már annyira teleirkáltam a golyóstollammal, hogy itt-ott át is lyukadt, felemeltem a tekintetem, és kinéztem a  Stefan cel Mare útra  nyíló széles ablakon, egy egészen másféle Bukarest tárult a szemem elé, amelyet sehogyan sem tudtam beleírni a készülõ mûbe. “Asszony, mi dolgom tevéled?” Legszívesebben ezt kérdeztem volna ettõl az álnok várostól. Piros cserepes tetõk kandikáltak a nyárfák zöldje mögül, békés udvarok szenderegtek a folyócska mentén, távolabb meg a Victoria nagyáruház tömbje emelkedett, tetején a hunyorogva ébredezõ Gallus-reklám kék neoncsövei, amelyet csak az idén szorított ki a Pepsi-reklám vöröslõ fénye. Ott feküdt elõttem ez a csúnya, provinciális város, a távoli hõerõmû szürke füstjében elmosódva a látóhatár. A lehangoló valóság vérig sértett, szembeköpött, szürke nyála végigfolyt az arcomon. Szürke, minden szürke, szürke lesz az is, amit írok. Van, aki Bécsben él, alkot, de nekem ez a határtalanul unalmas hely jutott. Ezért nem tudom megírni csodás szonett-regényemet, hiszen egy ilyen alkotás csak rettenetes szépségbõl születhet. Hol van itt a szépség? A gyufásdobozokként sorjázó paneltömbökben? A düledezõ kis házakban? A Herastrau-parkban? Itt nem találkozhattam Canetti õrültjeivel, Mandiargues Empusájával, az alvajáró Nádjával... Itt csak félnótásokkal, “lakókkal és bérlõkkel”,  unalmas, mindennapi “állampolgárokkal” hozhatott össze a sors.
Szakítottam hát a prózával, és a következõ nyár perzselõ hõségében - azóta soha nem tapasztalt keserû magányomban, mert nem is lett volna hova vagy kihez elmennem –, sétálgatással ütöttem agyon az idõt. Azt reméltem, hogy ezek a mindennapos, már-már rituális séták legalább valamelyest csökkentik, elviselhetõbbé teszik a szorongásomat. Miközben megszállottan róttam az utcákat, ráébredtem, hogy tulajdonképpen nem is ismerem Bukarestet. A várost számomra azok a hihetetlenül éles, valószerû képek jelentették (és jelentik még ma is), amelyeket akkor láttam, amikor álmaimban repültem. Magas épületek mellett szálltam el. Benéztem a legfelsõ emeleti ablakokon, és zöldes arcú gépírónõket pillantottam meg.
Az Állami Cirkusz melletti 28-as számú általános iskolába jártam, és még soha nem jutottam el a belvárosig. Beértem az édesanyám szûk világával. Egyszerû falusi lányként került Bukarestbe, és szinte soha nem hagyta el az Ócskapiac és a Dorobanti- meg a Floreasca negyed határolta területet. Mindig ugyanabba a három moziba jártunk, a Volgába, a Melodiába és a Floreascába, messzebbre szinte soha nem merészkedtünk. Ha nagy ritkán mégis elõfordult, hogy átléptük ezt a határt, metafizikai bizonytalanság, az idegenség érzése kerített hatalmába, mintha legalábbis egy másik földrészre érkeztem volna. Édesanyám semmi áron nem ment volna el egy távolabbi moziba, a belvárosba. Még ma sem szívesen mozdul ki a saját “birtokáról”. Csak ezt a “félelemmentes” háromszöget ismertem a nagyvilágból. Olyan volt, mint egy idegsejt, mintha ezen keresztül kellett volna megismernem az egész mindenséget. Az idegsejtnek volt két megbízható nyúlványa: az egyik a Sica nagynénihez, az édesanyám nõvéréhez vezetõ hosszú villamos-utazás, keresztül a Köröndön, a Határõr szobra elõtt, és egy másik, jóval rövidebb út  keresztanyámékig. Õt Victoria néninek hívták, és valahol a Tei negyedben lakott, egy igazi külvárosi utcácskában. Victoria néninek volt egy koszos fiacskája, Marian, és a felnõttek mindig azt akarták, hogy játsszam vele. Álmaimban gyakran visszatérek a házukba, azóta is ez a színtere minden rémségnek, iszonyú vérfertõzéseknek.
A sötét szobácskákban valaki apró szobrot lop el egy táskából, és más szörnyûségek is történnek ott, olyasmik, amiket még ma sem mernék leírni. Rejtélyes építmény volt ez a ház, padlással, pincével. Úgy ötéves lehettem, amikor egyszer valami kékes fényben derengõ, meredeken emelkedõ alagúton keresztül feljutottam a padlásra, ahol semmit nem találtam egy réges-régi, elszáradt karácsonyfán kívül. A csupasz gallyakon lombfûrésszel kifaragott díszek lógtak, keresztapám mûvei, aki asztalosmester volt egy iskolában. Leakasztott egy díszt, egy famackót, és nekem adta. Most is megvan. Azok közé az emlékeim közé tartozik, amelyeket gondosan õrizgetek. Ilyen például az az eset is, hogy amikor egyéves koromban elõször vágtak le egy fürtöt a hajamból,  a régi szokás szerint egy tálcára elém készített pénz, a pohár és egyéb apróságok közül éppen a tollat választottam ki és vettem a kezembe. Egy másik ilyen emlékezetes eset az, amikor egyszer a gimnázium felé tartottam, és egy talán kétéves kisgyerek hozzám futott egy kapualjból, rám nézett és azt mondta nekem: “Te szerencsés!”, de olyan szép és tiszta kiejtéssel, ami sehogyan sem illett egy ilyen kisgyerekhez.
Tehát ez a két út egészítette ki az én Városom világát, ez volt számomra a Swann felõli és a Guermantes-ék felõli oldal. A lombfûrésszel faragott macira visszatérve, hozzá kötõdik a vadállatokkal kapcsolatos rémálmaim legszörnyûbbike: nem sokkal azután, hogy keresztapám nekem adta, egy óriási medvével álmodtam, amely habzó pofával, iszonyú agyarait mutogatva ordít, bömböl az erdõ mélyén. Mikor végre felébredtem a saját sikoltozásomtól, kimásztam az ágyból, és nekiindultam a sötét szobáknak. Mindegyre bevertem a kezem, a lábam a bútorokba, úgy éreztem, órákon át bolyongtam, míg végre fényt láttam kiszûrõdni a fürdõszoba ajtajába vágott kis ablakon. Benyitottam, és a vizeletsárga fényben, a hullaszínû falak között ott láttam anyámat, aki éjnek évadján mosott valamit a kagyló fölé hajolva. Csuromvizesen állt ott, meztelen mellei a zöldes ruháktól habosak és szappanszagúak, nedves haja keskeny hátához, sovány, hegyes lapockáihoz tapadt. Egyre magasabbra nõtt, akkora volt már, mint egy óriás, alakja teljesen betöltötte a Világmindenség egyetlen világos szobácskáját. Igen, nekem édesanyám volt Bukarest közepe.
Körülbelül akkor, amikor lemondtam regényíró-terveimrõl, erre az eredeti város-sejtmagra ráépült egy új, egy érzelmes város, mert ahogyan a faj- és az egyedi fejlõdés során egymásra épül a thalamus és a hypothalamus, a limbikus kéreg részei és az agykéreg, ugyanúgy rakódott rá kamaszkorom Bukarestjére egy sokkal tágasabb tér, amelyben az a homunculus, aki én voltam, kedvére hempereghetett a rátekeredõ lepedõk és takarók között. Ahogyan a koponyacsontom alatt egymásra rétegzõdik a ragadozó-, a majom- és az emberi agy, ugyanúgy épül bennem egymásra három Bukarest: az édesanyámé, majd az elsõ szerelmemé és végül a költészet városa. És ha valamikor majd az emberi agy fölé egy csodálatos, ma még elképzelhetetlen angyal-agyunk is rétegzõdik, milyen mesebelien álomszép város, milyen égi Hieripolisz felelhetne meg ennek?
Amikor gimnazistaként szerelmem - egy személyben Lolitám, Szonjám, Nachmansohn Ráchelem, Cleám, Nanám és Ginám - kezét fogva végigjártam a magukkal sodró, határtalan érzelmeik és érzések labirintusát, felfedeztem a szexualitás Bukarestjét. Megismertem a reménytelen vágyakozás útvesztõit, a féltékenység Icoanei-negyedét, a Toamnei utcában a gyûlöletbe forduló szerelmet, az összetapadó testek és egymást keresõ ajkak folyosóit, a szoknya alatt, a combok puha belsõ selymén egyre feljebb, a kis bugyi alá, a szeméremszõrzet dacos szálacskáiig merészkedõ kezek sötét kapualjait, a sóvárgás Kiszelev-útján a háromszögû kis szobát, amelyben csak egy csupasz neoncsõ világított, és ahonnan egymást átölelve néztük a szállingózó hópelyheket...  Kiállítások és kiábrándulások, kihûlõ szívvel majszolt tûzforró sült gesztenye, a csillagos égbolt az Uranus utca fölött: egykori kis városom fokozatosan kezdett terebélyesedni, eleinte lassan, bizonytalanul, mint egy amõba vagy egy érzékeny ujjakban végzõdõ, óvatosan kinyíló kéz, de aztán egyre gyorsabban, határozottabban terjeszkedett, lábnyomaink, mint sûrû ujjlenyomatok, ott maradtak mindenfelé, a 26-os és az 5-ös - kettõnknek a Szerelem és a Szerencse - villamosvonalán, a Mitropoliei dombon, a Venus-dombon, miközben a bukaresti tavak - a Floreasca, a Tei, a Cismigiu, a Herastrau és a Tonola - vizében ott tükrözõdtek az égen végigvitorlázó felhõk.
Nászutazásaink útvonalául mindig olyan távoli és lehetetlen utcákat választottunk, amelyek létezése legalább olyan képtelenségnek tûnt, mint a mi szerelmünk. Ezek a kis utcák - rózsaszín házacskáikkal, a színes üvegû verandákon virágzó leánderbokrokkal, a fûben lustálkodó cicákkal - mára már mind eltûntek, ugyanúgy, mint megkérgesedett lelkembõl a szerelem lehetõsége. Séta közben meg-megálltunk, hogy felbosszantsunk egy kövér pókot, amely teljes biztonságban érezte magát egy rózsabokor lombjában, vagy hogy bemásszunk mindenféle rejtélyes hasadékokon, megbámuljunk egy vakablak fölött vicsorgó gorgó-fôt, idõrágta, megsárgult kõoroszlánokat, cementsárkányokat nézegessünk, amelyek hátán szemüveges kislányok lovagoltak. Ha néha véletlenül arra tévedek, ma is látom csupasz, kissé izzadt karján az oltásnyom kis csillagát, és érzem, hogy elszorul a szívem, és forró lesz az ágyékom. És míg érzem a zsigereimben a változásokat, amelyek bizony siettetik az idõt, pedig az úgy is tovatûnik, elmúlik, a szemem sarkában könnycseppek gyûlnek. Be tudnám rajzolni a várostérképre a nosztalgia forgóit, a múltat felidézõ fájdalom örvényeit. Soha nem láttam az édesanyám testén az anyajegyeket, de annak a lánynak, akinek életemben elõször simogathattam a meztelen testét, ma is emlékszem minden apró szeplõjére, barnás vagy feketés foltocskájára. Így vagyok Bukaresttel is: ismerem minden nosztalgia-szeplõcskéjét, ma is él bennem minden hely, ahol csak megálltunk csókolózni, amerre csak barangoltunk, ahol ittunk valamit, vagy ahol iszonyúan összevesztünk - a várostérkép nosztalgikus pontjai és a hajdani lány bõrén a szeplõcskék tökéletesen fedik egymást.
Ekkorra már el is felejtettem a szonett-regény ötletét, és az elveszített szerelemmel járó szenvedés megérlelt a versírásra. A Donita Balasán kivettem egy kis padlásszobát, amelynek minden bútorzata egy asztalból, egy székbõl és egy ágyból állott. A berendezés igénytelenségével ellentétben, a szobácskához csodálatosan bonyolult, szecessziós kovácsoltvas-díszítésû kis erkély tartozott. Estefelé kiléptem a vörösen lángoló alkonyatba, és végigtekintettem a kékes párába burkolt kupolákon. Csak ilyen késõn, az egyetemi évek alatt szoktam meg a belvárost, mintha a kis hernyóként eltöltött gyermekkor, a kamaszkor báb-léte után most szabadultak volna ki szárnyaim a gubóból, és végre fölszállhattam az áttetszõ magasság felé. Az elõadások nem sokat jelentettek számomra. Órák után ráérõsen barangoltam a belvárosban, a szobrokkal díszített tereken, a Mihai Viteazul szobra mögött, a “ló farkánál” lévõ, csecsebecsékkel és illatokkal csábító nagy üzletekben, az Intercontinental és a Nemzeti környékén, a Palota melletti utcákon és a Calea Victoriei-en. Egyre jobban tetszettek a modern épületek, a nagy forgalom, az elegáns férfiak, a vonzó nõk.
Ebbõl az élménybõl született Szerelmesversek címû kötetem, amelyben Bukarest úgy jelenik meg, mint egy ragyogó neonfényben fürdõ, lüktetõ forgalmú, kristályos szerkezetû nyugati nagyváros. Ekkoriban fedeztem föl a könyvesboltokat és galériákat, a Schitu Magureanu-környéki irodalmi összejöveteleket, a strandokat, a Cartea Romaneasca kiadót és a Scinteia-ház jéghideg, rémálomszerû folyosóit, azaz egy olyan kifinomult, bonyolult és izgalmas Bukarestet, mint egy ezüstkehelyben felszolgált, forró vaníliássüteményre öntött jéghideg fagylalt-költemény. Elfojtottam a gyermekkor és a késõbbi, a kamaszkori szívszorongató szeplõk városának emlékét. Végre megtaláltam a saját szellõs, színes, az egymásra boruló kvarcrétegektõl szivárványos Bukarestemet, amelyet a Dimbovica medre oszt két részre. Ez az én saját méretemre szabott Bukarestem, amelynek a közepén nem anyám, nem is a kedvesem áll, hanem én magam, az író, aki megteremtette ezt a várost. A kettõnk közt kibontakozó idill tulajdonképpen köztem és a költészet illúziója között szövõdik. Magányosan kóboroltam, mint egy kivert kutya, forró nyarakon át mélyen megbántódva csavarogtam Bukarest utcáin. Amikor a Continental és a Telefonpalota, az Atnenée Palace vagy a Patria mozi elõtt megtorpantam, látomásszerûen vakító, csak az én számomra érzékelhetõ dicsfény-nyaláb hullott rám, úgy inogtam a súlya alatt, mintha örvénylõ széllel szembeszegülve tántorognék...
Durrell városa Alexandria, Cortazaré Buenos Aires, Joyce-é Dublin? Nekem is van saját városom, Bukarest! Egy képlékeny, formálható város, amelyet fantáziám kedvére alakíthat, átgyúrhat, a legkülönfélébb középpontok köré rendezhetem perspektíváit, mintha számítógépen tervezném. Ha akarom, a vonalak összemosódnak, mintha víz ömlene a rajzolatra, vagy egymásba csúszó sávokba szerkeszthetem. “Olyan vagy, mint egy páva, hátad mögött Bukarest csodás toll-legyezõjével” - írtam magamról.
Feldíszítettem máriaüveggel, diorittal, ametiszttel, hematittal és rothadó rákok, algák bûzével. Meghengergettem mítoszokban, hallucinációkban, analógiákban és paralogizmusokban, szecesszióban és szürrealizmusban, a pop és az op minden árnyalatában, elképzeltem egy csodás, sárgás fény-állat születését, egy embriót, gyémántkõvel a homlokán, a Bucur piacnál, kettõs, purin- és pirimidin-alapú propelleren egyre fennebb emelkedve. Az öt alapelembõl - hasis, meszkalin, morfium, kuráré és merital - építkeztem, mindenütt házak és parkok emelkedtek, rózsaszín szemû és lila ajkú emberek, vízibolhaszerû, színtelen, áttetszõ autók rohangáltak, a jelzõlámpák úgy villogtak, mint emberi agyban az epilepsziás góc. A 111-es gyógyszertár olvasott a jövõben, a Voluntari felé vezetõ híd melletti benzinkút nyelveken szólott vala, a Teiul Doamnei negyedben a kávéház kézrátéttel gyógyított, a Teatrul Mic intésére felkeltek és járni kezdtek a bénák, az Anglikán templom egy tetovált nagyítólencsével felgyújtotta a láthatáron közeledõ õsz hajóinak árbocát. És még mennyi, de mennyi fura dolog meg nem esett!
Ha létezik magányos boldogság, tudathasadás, grafománia, anorexia, apraxia, ataxia, ha a meditálás Bardo-fokozata valóságos, ha valóban a csakrák csakrája, a fejbúbtól a brahmani nyílásig sugárzó isteni sahasrara lényünk igazi szeme, amellyel megláthatjuk a mindenséget, akkor én valóban boldog voltam, meditációs révületben éltem, és fölöttem ott sugárzott a sahasrara. De a képekkel az a baj, hogy hamar rájuk lehet unni. Amikor neszkávét készítek, elõbb ráöntök egy kiskanálnyi kávéport egy kiskanálnyi cukorra. Ha egy kicsit megrázom a csészét, a fekete kávépor-szemcsék alól elõtûnnek a cukor fehér kristályszemei. Ha a kiskanállal továbbkevergetem, csakhamar tökéletesen összevegyül a fekete a fehérrel, és bárhogy is akarnám, soha többé nem tudnám szétválasztani a kétféle anyagot.
Egyensúly, azaz a halál. Néhány képzuhatagos boldog év után a költészetem, újabb táplálék híján, lassan elsorvadt. Majdnem én is velehaltam. Napokig csak az ágyon fetrengtem, kétségbeesetten vergõdve. Az átizzadt lepedõ kötélként fogva tartott. Szenvedtem, és rettegve tekintettem a jövõbe: mi lesz velem, ha már nem tudok írni? ha nincs mit írnom? Az õrület határán jártam, tizenöt méregerõs kávét is megittam naponta. Ha bírnék inni, biztosan halálra ittam volna magam. Talán egy évig tartott ez az állapot, ki sem léptem otthonról, alig aludtam, de ha mégis elszundítottam, azt álmodtam, hogy megint verset írok, olyan hajmeresztõ költõi képek villantak át az agyamon, hogy egész testem beleborzongott, de amint felriadtam, rájöttem, hogy milyen érdektelenek, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy minél gyorsabban megint álomba merüljek. Ekkor kezdõdtek azok az álmok, amelyekbõl aztán kibontakozott a prózám. Az elfojtott gondolatok kezdtek feltörni, a posztmodern visszahátrált a modernségbe, az pedig, mint egy visszafelé vetített film, lassan átalakult Redon és Chavannes szimbolizmusába, és máris Caspar David Friedrich tájain jártam. Egyre hátráltam az idõben, mind alacsonyabb lettem, gondolkodásom is egyszerûsödött, a szex már nem érdekelt, valahol lent jártam az anális és orális szinteken...
Napközben régi, fájdalmas emlékek törtek rám, de még annyi idõt sem hagytak, hogy látomássá alakíthassam õket, hogy megértsem, honnan is jönnek, egy álomból-e  vagy a megélt valóságból, vagy talán egy elõzõ életembõl (egy Claude Lorraine-festmény, egy öbölbe befutó vitorlás... a parton márvány oszlopsorok, boltívek, és az egész látvány szinte áttetszõen izzik a napnyugta vörös fényében, mindig azt az érzetet keltette bennem, hogy már jártam ott valamikor). Éjjelente világosan rajzolódtak ki elõttem olyan helyek, ahol évekkel azelõtt megfordultam, a lakások, ahol még kétéves, majd három, ötéves korom elõtt laktunk. Mindent átalakított, felnagyított a rettegés vagy a boldog extázis. Hullazöld falak emelkedtek iszonyú magas mennyezetek felé. Az ajtók be nem hegedt sebek, amelyekbõl néha még szivárog egy kis vér. A levegõ szürkés, párás. És én, a pici emberke, rémülten haladtam ezek között a díszletek között, kis gyermekkezem megérintette a tapéta virágait, földbegyökerezett lábbal álltam meg a cigánylány elõtt, aki váratlanul elém toppant, és mosolyogva nyújtott felém egy kis tálon néhány cukorporban meghengergetett, citromsárga török édességet. A  fürdõszoba ajtajában borzadva láttam, hogy a vécékagyló és a mosdó eltûnt, helyükön óriási konferenciaterem, üres falai között hosszú asztal, körötte székek, és a falak mellett körös-körül plafonig érõ halmokban brosúrák. Édesanyám magával visz vásárolni, a karjába emel, fel, fel, a szédítõ magasba, az utca valahol lent marad, a szédítõ mélységben.
Ekkor írtam Az álmot, és igyekeztem minél több gyermekkori emléket felidézni. Az elmúlt idõk utáni nosztalgia arra késztetett, hogy újra felfedezzek olyan utcákat, ahol jó húsz éve nem jártam. Felkerestem a Floreasca-raktárak melletti panelházat, ahol az erkélyek olyan közel voltak egymáshoz, hogy a szomszédasszony a negyedik emeleti balkon korlátján, az alattunk tátongó mélység fölött átnyúlva átvett édesanyám karjából. A Floreasca-n megkerestem egy híres zenész nevét viselõ utcában azt a villát, ahol “papás-mamást” játszottam a kis Silviával, és együtt fedeztük fel egymás meztelenségének gyermekded titkait. Hányszor álltam ott egy ablaknál, és a beesõ fényben egy rejtélyes könyvecske fedelén igyekeztem kibetûzni a címet: “Szaltán cár meséje”. De az igazi nagy felfedezésre, az érzelmi memória igazi ébredésére, amely Tarkovszkij Tükrének arra a jelenetére emlékeztet, amikor a gyermek a hipnózis hatására beszélni kezd, néhány évvel késõbb került sor. Egy reggel elindultam megkeresni azt a mesebelinek tûnõ házat a Silistrán, ahol kétéves koromig laktunk. Ide kötöttek legkorábbi emlékeim: egy U alakú ház, tele csupa ágrólszakadt lakóval. Élt ott egy Koka nevû prostituált, és Nicu bácsi, aki a vasúti mûhelyekben dolgozott, meg a tulajdonosék, Catana néni és bácsi a rengeteg gyerekükkel, és Dzsoni kutya, aminek én nem tudtam kimondani a nevét, és Doninak hívtam, és az örökké felfuvalkodott pulykakakas... Édesapám, aki az udvaron borotválkozott egy tenyérnyi tükröcske elõtt, és az aranyszínû kis csengettyû, amit egyszer beleejtettem egy nagy pocsolyába, és soha többé nem került elõ...
Meg is találtam a lakónegyedet, de az utcaneveket mind megváltoztatták. Igazi külvárosi környék, a verandák színes üvegablakai mögött oleanderbokrok virítottak. Ide-oda bolyongtam a keskeny utcácskák labirintusában, csendes kis tereken vágtam át, ismerõsnek tûnõ, õrtoronyszerû magas épületek mellett haladtam el. A Pincotára érve a levegõ hirtelen megváltozott, szürkés, füstös lett. Ráismertem a hajdani alacsony kis fûszerboltra, ahol muskátli fonnyadozott egy cserépben a pénztár mellett. Öregasszonyok pillantottak csodálkozva utánam, bánatosan lépkedtem végig régi házak köves udvarán, ahol kislányok körbenállóst játszottak, igyekeztem elkerülni a cigánylány kutató tekintetét, aki egy ütött-kopott gipszangyalkákkal díszített balkonról nézett le rám, és egyszercsak a 66-os számú ház elõtt találtam magam. Ma már ez sincsen meg, az egész negyedet hamarosan lebontották, még mielõtt legalább egy fényképen megörökíthettem volna. Az emelet aládúcolva, a betört ablaküvegek helyén papír, az egész épületbõl az elhagyatottság és a pusztulás sugárzik... Az udvar közepén egy 60-as évekbeli amerikai autó lecsupaszított váza terpeszkedik. Balra egy félig nyitva felejtett ajtó, arra, ahol mi laktunk az emeleten, egy cementezett padlójú szobában. Az volt a konyhánk, az ebédlõnk, a hálószobánk... Értetlenül bámultam ezt az emlékeim mélyérõl elõkerült romot. Elszomorodva leguggoltam, és talán mert a kétéves kori magasságomból láttam a világot, hirtelen vakító fény robbant a fejemben. Felálltam, kitártam az ajtót és beléptem. Felkapaszkodtam a meredek csigalépcsõn, és egy hatalmas barna ajtó elõtt megálltam.
Kinyitottam és megtorpantam a küszöbön. Ragyogva izzó fényözön ömlött végig a szobán, és középen, az ágyon, vakítóan fehér lepedõn ott ült anyám. Fiatal volt és meztelen, a csípõjén vöröses anyajegy, haja végigomlott a vállán és a mellén, a szeme ragyogott, mint a gyémánt, és mielõtt megszólalt volna, boldogan rámmosolygott.

NAGY ZSUZSANNA FORDÍTÁSA

CARTARESCU, Mircea
Sóvárgás
Jelenkor, 1997

Vakvilág
Jelenkor, 2000

„A parazita”
Magyar Lettre Internationale, 25

„Felvonóház”
Magyar Lettre Internationale, 33
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu