Búcsúznék Próbálkozom. Fel fogok mászni jó magasra, az egyik sziklára, és lenézek. Lenézni mindig jó. Távlatok nyílnak, látványok összegzõdnek, tanulságok mutatkoznak. Valami megvilágosodhat.
A mólóról a homokba huppanok. Apró kavics, kagyló- és üvegtörmelék csikorog a ruganyos lépteim alatt. Ruganyosak a lépteim. A part és a hegy találkozásánál magasodó sziklák felé tartok A parton néhány kora õszi kiránduló, a köveken két horgász tesz-vesz, de  nem hozzájuk jöttem. Nem az emberekhez. „Bocsánat”, dünnyögöm, miközben átbújok egy rezegve hajladozó, óriás bot alatt, és a sziklafalhoz lapulva tovább kapaszkodom, ameddig csak lehet. Amikor nincs tovább, megvetem a lábamat és felnézek. Vagyis elõre. Le. Ott a tenger.
Kék, zöld, fényes, határtalan.
Azt persze, hogy határtalan, csak úgy mondom magamban, megszokásból. Mert hát hogy volna határtalan? A horizont nem határ? Túllátnék én azon, ha lehetne.
Szúrja a hátamat egy éles kõ. Óvatosan leülök, fészkelõdöm, megtámaszkodnék, hátradõlnék, elengedném magamat végre. Egy pillanatra lehunyom a szememet, nem látok, csak érzek. Napmeleget, sós szelet, egyhangú dübörgést. Most jó. De persze nem elég. Ki is nyitom a szememet megint. Épp jókor, hogy lássam: a fentebbi horgász zsinórja alig öt centivel repül el a fejem fölött. És hangok is kísérik azt a repülést, surrogás és zörgés és emberi hangok.
Zsibbad a fél oldalam, de további fészkelõdésnek nincs helye. És zavarnak az emberi hangok nagyon. Az arcizmaim megfeszülnek, a szemem résnyire szûkül, ahogy még egyszer lenézek.
Aztán kifekszem a móló tövében a partra.
Elnyújtózom a langyos homokon. Elbóbiskolok.
Ez nem rossz. Bár félálomban sem felejtem, hogy nem ezért jöttem. A hullámok serény zubogása nem valami öröklétre, hanem a jelenre emlékeztet: most is csak most van, most is csak most van. Felriadok. Már bosszant a tenger serénykedése. Leporolom magam, visszabújok a cipõmbe.
Fentrõl, a faluból, a fõutca végi teraszról másfajta kilátás nyílik. Nagy égre, lila virágözönre, pálmákra, fényes tengeröblök sorára, el egészen a császári villaromokig meg a nagypénteki földinduláskor Meghasadt Hegyig. Nyári vasárnapokon strand után innen bámészkodtunk, a kipirult, sós bõrünk finoman viszketett, krumplis lángost majszoltunk, fagylaltot nyaltunk. Most csak én könyöklök a párkányra egyedül. Mert át akarom élni, hogy...
Mit akarok átélni? A tengert, az eget, a távlatokat? Hogy ezt hagyom én most itt? Hogyhogy itt hagyom? Magammal is vihetném? Hogyan? És ki az az én?

Vágyom valami sugallatra. Sugallatra persze mindig vágytam (mindig hiába), de ez a pillanat azért talán mégiscsak más, mint a többi. Nagyon kéne most az eligazítás. Egyedül vagyok, búcsúznék. Szeretném átélni a búcsút, és vigaszt is szeretnék talán. És ha már így alakult, valami önkívületfélét, vagy mit, hogy ráébredjek – hosszú félálomból, Buddha a fügefa alatt – arra, amit tudni nem lehet, hinni pedig kevés. És már mondom is magamban: Isten nem áll szóba velünk, csak jelez. És ezzel jelez talán, az akarásommal, az eligazítást sürgetõ türelmetlenségemmel.
Elég-e ennyi? Mert hát megadtam a módját: sós széllel, tengerdübörgéssel, kitárulkozó panorámával, földrajzzal, történelemmel és magánemlékekkel díszítettem a szertartásos óhajt. Zenét szereztem a nagyjelenethez. Összekoccant két pohár. Felzúgott az orgona, harsona harsant, harang kondult, csengettyû csilingelt.
Fordulhatok-e vissza? Beülök az autóba, letekerem az ablakot, indítok, gázt adok, indexelek. Aztán mégsem balra kanyarodom, hanem jobbra, még feljebb, a hegy tetejére, a kereszthez. Ahol még szebb, még szédítõbb, mert egészen a szigetekig tágul a látvány. Ahonnan mindent láthatok, amit a tekintet egyáltalán befog.
Jó lenézni. Szél borzolja a hajamat.
Már-már beérem még egyszer ugyanazzal a féláhítattal. De akkor eszembe jut, hogy épp harminc éve erõlködtem elõször ugyanígy.
Belekapaszkodom a keresztbe, még feljebb húzódzkodom. Tízféle kék és zöld a tenger, óriás arany foltok világítanak rajta. Úgy van. Pontosan harminc éve  jártam elõször ebben az országban. És úgy tudtam én akkor, hogy ez az ország az a hely (igen, hely), ahol minden megvan, ami kellhet: a szabadság és a szerelem, a kalandos beteljesülése valaminek.
„Itt vagyok” – gondoltam ünnepélyesen harminc éve, nem itt, a hegyen, de akkor is jó magasan, egy harangtorony tetején -, „én vagyok itt, és most van ez. Mit tegyek?” – tépelõdtem akkor, és rémülten igyekeztem felidézni valamiféle leckét. Késõbb kiagyaltam egy történetet. B-rõl szólt, aki mûvészettörténész-hallgató, és akinek (mint képzeltem, és ezt a képzetet elnézõ feledékenységgel nemsokára már magamra is vonatkoztattam) nem ám az élménnyel van baja, hanem azzal, ami otthon maradt. Mert B. persze emigráns: disszidens, ahogy akkoriban mondták. Vagyis – a hazatérõkkel ellentétben – szabad ember. Én nem voltam szabad. Turista voltam, és hazamentem aztán. De otthon kiagyaltam a történetet, és sajnáltam benne szegény B-t. Mert ott, azon a toronytetõn egyszer csak ráakad a régi nagylányszerelmére, és az lesz a vége, hogy még aznap összefekszenek. Én meg úgy képzeltem tizenhét évesen, hogy félreértésbõl, vagy legalábbis jobb híján fekszenek össze, és ebbõl jönnek rá, kétségbeesetten mintegy, hogy sajnos felnõtté váltak. Igazából persze dehogy sajnáltam én azt a B-t. Bárcsak összefutnék én is a harangtorony tetején a régi szerelmemmel, gondoltam titkon, és irigykedtem. Mert B. mégiscsak tudott, vagy legalábbis megtudott valamit – képzeltem -, amit én nem és nem.
Pedig erõlködtem sokat. Feladatokat kerestem, szavakkal bíbelõdtem aztán, közvetíteni próbáltam velük valamit.
Mire mentem? És én magam okosabb lettem- e harminc év után? Felvittem egyszer a gyerekeket is abba a toronyba. Számolták a lépcsõket, elvoltak. Engem meg hirtelen szinte letaglózott a figyelem parancsa. Lenéztem valami teraszra. A teraszon pici, élõ, felnõtt emberek. Kettõ ül, egy a falat támasztja, gesztikulál. Elrugaszkodik és bemegy. Vagy leül a másik kettõhöz. Bemegy vagy leül? Akárhogy meresztettem a szememet, nem sikerült kiderítenem. Vagyis még ezt sem. Ennyit sem. Elakadtam. Megállt a tudományom.
Szoba kiadó, olvastam nemrég a falu legszebb házának a kapuján. Tollért nyúltam, felírtam a noteszembe a telefonszámot. Talán eljövök egyszer még ide turistának, bámészkodni. Ahol voltam is, meg nem is. Ahonnan most menni kell.
Befejeztem, vége, mondogatom magamban a hegy tetején, a keresztbe kapaszkodva, és akkor végre...
Talán mégsem hiába jöttem fel a hegyre.
Talán megvolt a sugallat, az eligazítás, a teljesség üzenete, és ez volt az: hogy nem itt keresendõ. Nem ebben az országban. Nem a sós szélben, nem a tengerzúgásban, nem a távlatokban. Nem kívül, nem máshol, nem valahol.
Az Úr nem vala abban a szélben.
Ez üzentetett meg nekem is a hegytetõn. Lehet hazamenni.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu