Jegyzetek

1.
Bármelyik modern földrajzi térképrõl kiderül, hogy Lemberg északra és kicsit nyugatra fekszik attól a várostól, ahol lakom. Kijev viszont épp fordítva – északra, de nagymértékben keletre is. A második világháború egyik következményeként azonban úgy alakult, hogy az utazni szándékozó frankivszkiak számára ez a két város, úgymond, egy vonalban található. Ennek oka a – már nem is tudom, hogy a németek vagy az oroszok által – lerombolt Dnyesz-ter-híd. Ily módon, meghazudtolva a földrajzot, a 203-as számú Ivano-Frankivszk – Kijev utasszállító vonat elõször egy vargabetût tesz, végcéljához képest északnyugati irányban. Lembergbe három óra utazás után, koraeste érkezik. Szinte mindenki kitódul a peronra: még viszonylag frissek és kevésbé agresszívak. Azok, akik rögtön Frankivszk után kezdték, alko-holt és pályaudvari harapnivalót vesznek. Mások szintén hasznosan töltik a kiesett idõt – in-formációkat adnak-vesznek, gyors találkozókat bonyolítanak, szívnak egy kis kinti levegõt. Kijevig még majdnem tizenkét óra, ami már nem is olyan rossz.
Olyan tizenhét éves korom óta rendszeresen utazom ezen a Frankivszk – Lemberg – Kijev útvonalon. Biztos, hogy ezalatt már párszor megkerültem a földgolyót. Ez az útvonal azonban számomra nem csupán térbeli.
Idõbeli kiterjedése is van. Lemberg volt az elsõ város az életemben, ahova egy szép napon útnak indultam hazulról. Július eleje volt, hajnali öt óra, alig bírtam kivárni a vonatot a pálya-udvar melletti harmatos füvön – nem a kijevit, a rahóit. A hegyekbõl jött: a vagonok zúzmara-foltos tetején túl ezt látszott megerõsíteni a nagyszámú kárpátaljai cigány is, kivétel nélkül minden vagon elõterében.
A világ képe tökéletes egységgé állt össze. Az elképesztõen lassú, öreg hegyi vonat, Euró-pa Középpontjának delejes közelsége, Galícia az ablakban, már maga a négyórás zötykölõdés, s végül – a megérkezés: ez az egész, együtt a villamosokkal, az utcakõvel, az álgótikus El¿bietával és a Horodecka utca impozáns-elhanyagolt házsorával mind-mind arról tanúsko-dott, hogy célt értem (Európa! kultúra! szabadság! élvezetek!).
Sokáig tartott – több mint öt évig. Ezért is veszem néha a bátorságot, hogy ifjúkoromat „lembergi ifjúságnak” nevezzem. Pontosan tudom, milyen felelõsség ez. Százezrek élnek idõ-ben és térben anélkül, hogy észrevennék, hogy egy: ez az ifjúságuk, kettõ: ez lembergi ifjúság. A lényeg, hogy a kívülállóknak sohasem tudom igazán elmagyarázni, mitõl olyan különleges is ez, mitõl olyan más. Csak holmi orgonabokrok jutnak eszembe, egy üveg lõre a Magas Vár tetején, a régi tetõk és falak látképe, meg a zene, például a Jethro Tull, bár hogy jön ez ide?
Egyetértek, ez az egész nem túl meggyõzõ, ez a „lembergi ifjúság”. Bár még mindig va-lami a „kijevi fiatalságomhoz” képest. Mert az csak pár évig tartó rémálom volt: ott magaso-dott fölöttem, az alvó fölött, ez a lidérc, hol csábítva, hol rémisztve, alkoholszagot árasztva, vagy ahogy a szavak valamelyik, nálam radikálisabb mestere mondaná – lelki halált.
Ennélfogva nincs is értelme tovább idõzni nála.

2.
De mégis, milyen volt ez a lembergi ifjúság?
Mindenekelõtt keserû ízû. Ezt az érzést hívják csalódásnak. Nagyon jó érzés, rendkívül termékeny és gyümölcsözõ, állítják az általam ismert „fejlõdésregények” szerzõi. A csalódás azon a láthatatlan határon keletkezik, ahol a képzelet összeütközésbe kerül a valósággal. S mert ez a határ valóban láthatatlan, néha a csalódás is átváltozhat észrevétlenül elragadtatás-sá, és fordítva.
A képzeletbeli Lemberg festõi zöld dombokon terült el, tökéletesen megõrizve az alkal-masint még középkori város szerkezetét és architektúráját. A nyitott ablakokból non-stop zongoraszó áradt, de legalábbis jófajta szimfo-rock, a lányok hosszú hajjal, fejükön koszorú-val vártak rám a füvön, a szökõkutak mellett. A képzeletbeli Lembergben kizárólag ukránul beszéltek, legfeljebb öreg varázslók és boszorkák engedtek meg maguknak holmi latint vagy görögöt. Ugyanígy mindenki kívülrõl fújta Antonics verseit, esténként pedig vándorzenészek adtak koncertet a szabad ég alatt. A város alatt járatok és termek kiterjedt rendszere húzódott, itt õrizték a kimeríthetetlen bor- és aranykészleteket, szöveteket, õsnyomtatványokat. Egyálta-lán, végtelenül titokzatos város volt ez: nõk, növények, esõk mind-mind titoktól illatoztak itt. Tudtam, a lembergi patakot a föld alá rejtették, de benne igazi atlanti angolnák úsznak, mint-hogy a város valójában az atlanti zónában fekszik, sõt az sem kizárt, hogy a tengerparton.
A valóságos Lemberget kilencvenvalahány százalékban rémséges külvárosok és új épüle-tek alkották. Egymás mellé zsúfolt ipartelepek, zegzugos gyárak és állomások káosza, a het-venes-nyolcvanas évek egyhangú lakótelep-beépítései, vasbeton, panel, bûz és fogcsikorgatás. A városi hatóságok teljes tehetetlensége, hogy úrrá legyenek a vízzel, csatornázással, közlekedéssel kapcsolatos problémákon. A nyitott ablakokból ha áradt is valami zene, az kizárólag szovjet esztrád volt, a városban úton-útfélen orosz beszédet lehetett hallani. De ami ennél is rosszabb: az ukrán nyelv hordozói szinte kizárólag meglehetõsen tompa és passzív falusiak voltak. Az egyetemi diákok egész megjelenésükkel, társalgási nívójukkal és életmódjukkal inkább valamilyen imbecillis tanárképzõ diákjaira emlékeztettek. Az úgynevezett nemzeti értelmiség pedig az alattvalói hûség és szervilizmus csodálatos mutatványait adta elõ, egész ukránságát derûs pofává és hímzett parasztinggé szublimálva. Mindez együtt alkotta a szovjet ember általam ismert legocsmányabb alfaját – a szovjetukránt.
Így hát nem maradt más a számomra, mint a valamiféle párhuzamos, titkos Lembergbe vetett hit. A város idõrõl-idõre életjelet adott magáról. Ez néha egy-egy árnyék volt: a ván-dormadarak földjérõl eltávozott, egykori személy árnyéka, az óváros mocsoktól bûzlõ kaza-matáiban. Néha egy-egy hír az aktuális politikai perrõl, ellenzéki képzõmûvészeti kiállításról, a Sztepan Bandera címû rockoperáról, vagy hippitalálkozóról a Szent Kertben. Néha a telje-sen konkrét Dem, Valerij Demjanisin¹  felbukkanása a láthatáron. Egy-egy Tarkovszkij-film, séta a Licsakivszkij-temetõben, éjféli száguldás a sötétbe a Magas Vár lankáin mind-mind erõsíthette ezt a másik Lemberget. A legborzalmasabb ifjúkori katasztrófák idején is elég volt elsétálnom a Fõtérre egy megkezdett üveggel, vagy akár anélkül.
A legkülönösebb, hogy amint véget ért lembergi ifjúságom, mégiscsak eljutottam ennek a titkos Lembergnek a szívébe, borral, álmatlansággal, szerelemmel és nedvességgel áthatott, sûrû légkörébe. Meggyõzõdhettem róla, hogy nem voltak alaptalanok a sejtéseim. S noha már nem játszott a Vujki, Kalinec már nem írt, Csubaj pedig már nem élt² , azért bizonyos mértékig mégis az ottani misztériumok részesének éreztem magam.
Akkoriban kénytelen voltam visszatérni szülõvárosomba, jegyzetfüzeteimben hosszan rá-gódva életem e kudarcán, s felkészülve arra, hogy minden erõmmel ellene szegüljek hátralévõ életem értelmetlenségének.
Rossz, hogy szinte semmi sem valósult meg abból, amit elképzeltem. Jó, hogy így történt minden.

3.
Jó, hogy nem Kijevben élek. Hogy csak a fiatalkor rémálma volt. Így aztán nem is isme-rem. Lehetséges, hogy egyben-másban csak megérzéseim vannak. De számomra ez a város reggel fél hétkor kezdõdik, amikor kiszállok a vonatból, és hallom – szembõl, a hátam mögül – a taxisok semmi jót sem ígérõ kiáltozását: „Muscsina, takszi nyedorogo!”
Sok ismerõsöm abban látja Kijev legfõbb jellegzetességét, hogy nem ukrán. Mindenekelõtt a nyelvhelyzetrõl van szó, ami szerintem azért 91-tõl, sõt már 90-tõl kezdõdõen folyamatosan ingadozik a két oldal – az ukrán és az orosz – között. De nemcsak errõl.
Kijev általában is valamiféle más, „nem-ukrán” mentális-lelki hatásmezõben helyezkedik el. A közelebbi-távolabbi városokból és falvakból szüntelenül áramló tõsgyökeres ukránság nem képes átformálni Kijevet, ellenkezõleg – Kijev formálja át ezt az ukránságot. Ennek leg-szembetûnõbb jele a kijevi városi lét teljes gépiessége. Kijevbõl, az összes európai fõvárossal ellentétben, hiányzik az „örökké veled élõ ünnep” – noha a városi lét látszólag tele van min-denféle népi mulatsággal. A személytelen emberáradatok hömpölygése, kölcsönös bizalmat-lanság, elszigeteltség, harcra, erõszakra való örökös készenlét, ezzel párhuzamosan az imp-rovizáció, az oldottság, az emberi viszonyok játékának a hiánya – mind-mind hozzájárul ah-hoz, hogy a kijevi lakosság egymás számára idegen és felesleges emberek gigantikus, kaoti-kus tömegének tûnik. Nem, Kijevben semmiképp sem érezhetõ a lét ama elviselhetetlen könnyûsége, ami Párizsban, Prágában, Belgrádban, sõt New Yorkban. A lét – sziszifoszi, az élet – csiszi-csoszi, hogy ezzel a nem túl bravúros rímmel éljek. Talán csak a foci lép fel idõnként a katalizátor szerepében, aminek segítségével felszínre törhet a mélyen rejtezõ em-beri, de ez annyira lényegtelen és változó tényezõ, hogy önmagában semmin sem képes iga-zán változtatni.
Barátom, Jurko Pozajak, azt hiszem, meg tudna cáfolni. Õ ismeri a másik Kijevet, minden-féle egzotikus enklávékat, a megõrzõdött belsõ kisvárosiasságot a maga reális ritmusával, törvényeivel, autonómiájával és nyelvével, mindenekelõtt a Zsidópiacot. Nem is annyira neki hiszek, mint inkább abban, hogy muszáj hinni neki. Különben semelyikünk sem bírná ki szemtõl-szemben ezzel az embermasszával.
Számomra Kijev – kis sziget az óceánban, egy maréknyi ember, aki itt él, szerkesztõségek-be, mûtermekbe, lakásokba, kávéházakba szétszóródva – azok, akik évek, évtizedek óta foly-tatják észrevétlen harcukat a kijevi gépiesség ellen, és megmaradtak eleven embernek. Köz-tük õrületes távolságok, amiket csak a metró képes legyõzni. Útjaim valójában egyik rejtek-helyrõl a másikig tartanak – vagyis Kijev nem más, mint több tucat miniatûr erõdítmény. Ki-merészkedni cseppet sem kívánatos, és roppant veszélyes. Kizárólag az alkoholkészletek pót-lása végett szabad. Mindenfelé torz pofájú szörnyek ólálkodnak, és a maguk sajátos nyelvén vartyognak.
Az összes evilági szerep közül a mesélõ szerepét érzem a legközelebb magamhoz. Ez azt jelenti, hogy a nyelv – nem az írás, maga a nyelv, az élõbeszéd – rendkívül sokat jelent a szá-momra. Ugyanígy fontosnak tartom, hogy hallgassak másokat: hogyan beszél valaki ezen a világon, és mirõl szövegel. Órák hosszat tartó esti-éjszakai odüsszeiáim során mindenféle talponállókban és kocsmákban szívesen meghallgatok bárkit – élettõl megnyomorított része-gest, megtört sportolót és üzletembert, mûvészt és mûvésznõt, vidám gazfickót, szentimentális szajhát, kurafit, nõstényfattyat, ezt az egész pereputtyot, amit tévedésbõl néha népnek nevez-nek. Nekem, mint a Bu-Ba-Bu csoport Patriarkájának, enélkül nem megy. A világ legtermé-szetesebb dolga, így van ez Frankivszkban és Lembergben, így volt Krakkóban, Prágában, Berlinben is.
De Kijevben ez szinte lehetetlen: angyal-barátaim visszarántanak minden alkalmi közele-déstõl – a társalgásban, kitárulkozásban veszély leselkedik, kockázatos vállalkozás, minimum koponyatörés lesz a vége (már látom is a kijevi aszfaltot, beterítve a fogaimmal). Veszedel-mes óceán ez körülöttünk, mondják barátaim.
Így hát Kijevben az írók kizárólag írókkal beszélgetnek. Vagy, ahogy õk érzik, Istennel társalognak. Hisz mi más marad?

4.
Jó, hogy nem Lembergben élek. Amennyire tudom, távollétem évei alatt még mindig nem sikerült megoldani a vízellátás problémáját. Bár az utóbbi idõben érezhetõen kényelmesebb lett az élet: a magánkezdeményezések a mifelénk krónikusan kedvezõtlen körülmények elle-nére is képesek voltak valamelyest átformálni a város mindennapjait és arculatát. De jó, hogy nem Lembergben élek, mert számomra nem elsõsorban a kényelem a fontos.
Lemberggel kapcsolatban a kilencvenes évek elején elterjedt, hogy a város pusztul. A ro-mos város külsõleg is alátámasztani látszott ezt a vélekedést: az utcák, épületek állapota, a leszakadt erkélyek, ereszcsatornák és stukkók, a sötétség, szitáló köd és hideg, a káromkodás-sal és szeméttel teli udvarok. Lemberg szó szerint haldoklott, egyetlen hatalmas pályaudvarrá változott, amolyan támaszponttá az Ukrajna nyugati határai felé tartó, nyúlszõrsapkás, sport-ruhás FÁK-os siserehad számára.
Ezzel párhuzamosan egy sor „kilencvenkettes vonatos” (van egy ilyen, félig kijevi, félig lembergi típus) hagyta el Lemberget (és hagyja el, mellesleg, mind a mai napig). Többségük – legalábbis ideiglenesen – Kijev mellett tette le a garast. Lemberg a szemünk láttára vesztette el fiatal, tehetséges, értelmes, rugalmas embereit. Õk döntésükért a begyöpösödött helyi ható-ságokat okolták, noha az efféle migráció anyagi okai mindenki elõtt nyilvánvalóak és világo-sak voltak. Kijevben lényegesen magasabb bér és szédületes karrier várta õket (felsõfokú vég-zettséggel és az államnyelv anyanyelvi szintû ismeretével az ember csak lefeküdt aludni mint reményteljes újságíró, és másnap már valamiféle elnökhelyettesként, de legalábbis annak tit-káraként ébredt, ami lényegében ugyanaz). Egyesek bátortalanul azzal indokolták átköltözé-süket, hogy „legalább egy kicsit ukranizálni kell Kijevet”, de õket illett megmosolyogni – némi joggal.
Általában véve kirajzolódott valamiféle ördögi kör: Lemberg pusztul, mert távoznak belõle a legjobb erõk, és távoznak a legjobb erõk, mivel Lemberg pusztul.
Valójában – amint azt a következõ évek megmutatták – Lemberg egyáltalán nem pusztul. Bár az is igaz, hogy bizonyos értelemben nem is fejlõdik. Egyszerûen arról van szó, hogy Lemberg természeténél fogva konzervatív. Lembergben mindenfajta lakosból nagyjából mindig ugyanannyi marad: ugyanannyi gazember, õrült, hazafi, állampolgár, polgár, bohém, vaskalapos és muszka. Azaz többé-kevésbé változatlanok az arányok. Ez lehetõvé teszi Lemberg számára, hogy mindig, még átmeneti, zavaros állapotában is önmaga legyen.

5.
„Lembergben azt beszélik, hogy K., a költõ rettenetesen meg van sértõdve rád” – közölte velem a szokás szerint kellemetlen hírt egy egzegéta. „Ugyan már, Lembergben mindenfélét beszélnek” – válaszoltam erre.
Lembergben azt beszélik, hogy doktor C. lánya Amerikába ment szülni. Lembergben azt beszélik, hogy Scs., a fogorvos lehúzza a halottak fogáról az aranykoronát. Lembergben azt beszélik, hogy Je.-nek viszonya van B.-vel, H.-nak pedig P.-vel. Lembergben azt beszélik, hogy Cs.-nek a kisfiúk tetszenek. Lembergben azt beszélik, hogy Ju. kiállításának a megnyitó-ján rovarirtós szendvicset szolgáltak fel. Lembergben azt beszélik, hogy R. az utóbbi idõben erõsen kopaszodni kezdett, biztos teherbe esett a szeretõje. Lembergben azt beszélik, hogy K....ckijék a múlt héten nem mentek templomba. Lembergben azt beszélik, hogy Ez lakást vett magának, Az egy óriássnaucert, Amaz egy zsidólányt. Lembergben azt beszélik.
Hogy megértsük, milyen jelentõséggel bír Lemberg számára ez a „beszélik” mint tényezõ, meg kell szoroznunk hatását az összes korábbi korszak, különösen a legutóbbi politikai és egzisztenciális elnyomásával. A besúgások, koholt vádak, lélekhalászatok légkörével. Igen, Lembergben mondták elõször, hogy Dz. bevallotta, Dzs. tagadta, J. K.-t pedig megfeszítették.
Ennek köszönhetõen a város túlélte, a legnehezebb idõkben is megõrizte önmagát. A lembergi pletyka és csevely – egymás egyfajta támogatása. Mert a valódi lembergiek egyetlen nagy család, la familia, maffia, ahol mindenki támogatja a másikat az állandó pletykálással, érdeklõdéssel, irigységgel és gyûlölettel, mely már-már szeretet, makacs figyelem. Elképesztõen életrevaló ez a Lemberg, nemhiába tartozik a macskafélék családjába³.
Lemberg szemmel tartja az embert, helyesebben nézi, akárcsak a híres nietzschei szakadék. Nem titkolhatsz el elõle semmit – csodálatos detektor, már-már detektív, mely elõtt nem ma-radhat rejtve sem nemzetárulás, sem közönséges házasságtörés, de még a bridzselés közben elkövetett, kisebb stiklik sem. A lényeg azonban, hogy Lemberg mindent megbocsát. Mert egy nagy családban sok minden elõfordul. Ezért hát valójában nem is szakadék, csak amolyan – családi barlang, közös völgy, az embermeleg párájával teli, történelmi ülepítõmedence.
És mi van Kijevben? Közöny? Senki nem kíváncsi senkire? Kicsiny közegek belsõ vihara miniatûr erõdítményeik közepében?

6.
Nem szeretem Kijevet, írtam több mint két évvel ezelõtt. Személyes okok vezettek – a vá-ros brutálisan meggyilkolta a barátomat. Valójában bárhol megtörténhetett volna hasonló eset, bármelyik más városban, más országban, vagy akár más bolygón. De akkoriban valahogy annyira kijevi volt ez az egész, ez a gyilkosság, ez a képtelenség, ez a halál – semmiért!
Ez az, semmiért. Kijevben mindig érezni a Semmit – tévedhetetlenül kiszúr az emberára-datból mindenkit, aki más, aki különbözik, lesi a mozdulatait, füleli a nyelvet, megszimatolja a legkisebb lelki rezdülést, a hangulat legapróbb ingadozását. Nem is az a lényeg, hogy meg-semmisítse a másmilyent – inkább (ha szabad értelmeznem) hogy ártalmatlanítsa, pontosab-ban betörje. Felveszi a listára, és többé már nem téveszti szem elõl – amíg csak él. Ha már szakadékról beszélünk, õ az.
Aznap reggel épp frissiben érkeztem Kijevbe, mindenfelé elintéznivalók, találkozók vár-tak, már nyolckor a nyakamba vettem a várost, hogy a kismillió ígéretnek legalább a felét teljesíteni tudjam. Körülbelül kilenckor ért a szörnyû hír, ezután már csak a tehetetlenségi erõ hajtott, minthogy az efféle hírek után az egész mindennapos rohangászás egy csapásra értel-mét veszti az egyetlen, nagy számvetés fényében. De egyre csak gyûrtem a hihetetlen kijevi távolságokat – talán valamiféle önvédelem volt ez, esetleg a menekülés illúziója. Akárhogy is – különbözõ, egymástól rendszerint meglehetõsen távol esõ helyeken bukkantam fel a föld alól. És mindenhol ugyanaz a látvány fogadott: utcai standokon húst árultak. Valamiféle hús-nap volt egész Kijevben – a metróállomások mellett, rögtönzött piacokon, lépcsõkön, parkok-ban, udvarokon emberek álltak, és húst árultak a fehér bádogborítású, boncasztalra emlékezte-tõ standokon, jókora darabokat hasítottak, csontokat törtek, fölöttük virágpihék, darazsak, legyek keringtek, június volt, ragadós, fülledt minden, halálos kijevi por szállt a levegõben, megült a standokon, a tetemeken, az árusok és vevõk arcán, de õk egyre csak tették a dolgu-kat, szorgosan, ütemesen – trancsíroztak, méricskéltek, szagolgattak, árakat kérdezgettek.
Szerintem vicc volt az egész. Így tréfálkozott a Semmi. Amolyan film volt ez a barátom halálára. A Semmi elérte célját: ezután körülbelül egy héttel mintegy magától íródott le a mondat: „Nem szeretem Kijevet.”

7.
Mégis, kénytelen vagyok idõrõl-idõre Kijevbe utazni – elkerülhetetlen, ez, amint már ír-tam, alapvetõ része az életemnek, ez az utazás Frankivszkból Kijevbe, a kötelezõ lembergi megállóval.
Akkor is nagyjából minden ugyanúgy történt, bár már a lembergi peronon erõs lehûlés ér-zõdött, ami miatt nem tudtam rendesen elszívni a cigarettámat valamilyen távoli ismerõseim társaságában a szomszédos vagonból. A vonaton szinte rögtön lefeküdtem aludni, mert tud-tam, hogy már ötkor fel fognak kelteni – Kijev elõtt még ki kell pucolni a vagont. A kalauznõ valóban nem is hagyott heverészni, „Muscsina padjom”⁴  ordította a fülembe a rettenetes sza-vakat. Órám számlapja világított a sötétben. Háromnegyed öt. Fogamat összeszorítva, ma-gamban átkozva e létezõ világok legrosszabbikát, kikászálódtam a köpeny alól a hidegbe. A legfontosabb az volt, hogy az elõteret megtisztítsam a rengeteg potykától, mely odafagyott az alvadt vértõl iszamós padlóra. Eszembe jutott, hogy egy körül verekedés hangjait hallottam az elõtér felõl. Pech, gondoltam magamban. Vagy öt vödör jeges vizet öntöttem a klotyóba. Közben akadályozott a többi utas: holmi bolyhos kendõs nénikék meg plecsnikkel teleagga-tott, üvöltözõ veteránok. A folyosót már azalatt fejeztem be pánikszerû gyorsasággal, hogy a vonat fékezett a Kijevi Központi Pályaudvaron.
Sötét volt, de ösztönösen éreztem, merre kell mennem, hogy bejussak az épületbe. Útköz-ben taxisok állítottak meg, a könyököm és a kabátom szárnya után kaptak, gyufával az ar-comba villantottak. Persze az is lehet, hogy nem taxisok voltak. Sorfalukon áttörve végre be-jutottam a váróterembe, de ott annyi büdös hajléktalant, nyomorékot, purdét és õrültet láttam, hogy kénytelen voltam szinte a küszöbrõl visszafordulni, épp mikor észrevettem egy banditakülsejû rendõrt, aki határozott léptekkel megindult felém.
Tudtam, feszített napnak nézek elébe Kijevben: egyenes adás a tévében, kiadói értekezlet, amire nem volt idõm átnézni mindenféle fontos papírt, fontos beszélgetés a holland attaséval angolul vagy németül, koordinációs bizottság az összes belsõ intrikájával együtt, szerzõi est meg „ami odalenn van”⁵ . Ezzel kapcsolatban muszáj volt valamennyire rendbehoznom ma-gam ezután az elviselhetetlen utazás után. Ez kizárólag nyilvános illemhelyen volt lehetséges, ám a hatalmas, derengõ M betûrõl, amelynek felszólítására megindultam, kisült, hogy a met-róbejáratot jelzi. A tantuszért álló sor olyan lassan mozgott, hogy kényelmesen megfigyelhet-tem, hogyan dõlnek ki ájultan a terhes anyák, hogyan dolgoznak a zsebtovajok (voltak vagy tízen, egyikük cinkosan megmutatta a kését, amikor véletlenül találkozott a tekintetünk), vé-gül ahogy a feldühödött pénztárosnõ a kassza ablakán keresztül az egyik fárasztó utas szemé-be döfi a ceruzáját. Az illetõ az arcához kapott, az ujjai között folyt ki a szeme. Valahonnan ismertem. Azt hiszem, egy vonaton utaztunk.
Már a mozgólépcsõn vettem észre, hogy rohanok – a kijevi metróban ezekben a reggeli órákban (háromnegyed hét volt) folynak a razziák. S valóban – a mozgólépcsõ alját néhány tengerészköpenyes, drabális fickó ellenõrizte. Már fogtak is pár szerencsétlent a seregbe. Lá-zasan kutattam az emlékezetemben, melyik évben voltam katonai szolgálaton, hogy valamit azért mondhassak nekik, bár állítólag nem sokat szokott segíteni. Egyetlen megoldás maradt – visszafordulni, és a menetiránnyal szemben felrohanni a mozgólépcsõn. Filmen már láttam ilyet, azt gondoltam, meg lehet csinálni.
Másvalami tûnt lehetetlennek: átfurakodni a sötétségen, az emberek között, a testek és ka-bátok között, mankók, csonkok, csapok, széttárt tenyerek, tátott szájak, inas húsokkal teli zsákok között, a kemény, hideg levegõn keresztül. Ebben a pillanatban elhatároztam, hogy soha, soha többé nem jövök Kijevbe, de rémülten éreztem: késõ az efféle fogadkozásokra.
„Utastársak, ébresztõ, egy óra múlva Kijev!” – mondta nem túl bõszen a kalauznõ. Vissza-tértem a testembe, akár a kupéba. Már egész világos volt, az órám fél hatot mutatott.
A legnagyobb élvezet a rémálmokban – amikor véget érnek. Te aztán tudod, Kijev.
 

KÖRNER GÁBOR FORDÍTÁSA

Jegyzetek

1  Nonkonformista festõ, grafikus, a 70-es évek Lembergjének kultikus figurája.
2  Ihor Kalinec és Hrihorij Csubaj, költõk
3  Lefordíthatatlan szójáték: a város névadójának, Levnek a neve „oroszlánt” jelent.
4  Ébresztõ, fiatalember! (orosz)
5  Ami odalenn van – Jurij Pokalcsuk író sokak által pornográfnak minõsített novelláskötete.
 
 

Bibliográfia

ANDRUHOVICS, Jurij
Rekreáció
JAK - Osiris, 1999

„Carpathologia cosmophilica”
Magyar Lettre Internationale, 24

„Erc-perc-herc”
Magyar Lettre Internationale, 37

ANTONICS, Bohdan Ihor
„Versek”
Magyar Lettre Internationale, 37
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu