Juan Villoro
Leguánok és dinoszauruszok

(MEXIKÓVÁROS) - Az egzotikum megnyugtatja az idegen pillantást. Ez az eurocentrizmus egyik legelgondolkodtatóbb, legszubtilisabb jelensége, hogy miközben az „autentikusat” keresi, a festõit választja. Nem Kipling vagy Conrad szereplõivel van itt dolgunk, akiknél a fehér ember vagy a nyugati világ embere teljesen felette áll a bennszülötteknek, ennél bonyolultabb az eset. A sokféleség iránti merõ tiszteletbõl a posztkoloniális diskurzus idõnként figyelemreméltó folklorista fundamentalizmusba esik. A harmadik világ regényei, filmjei, illusztrációi és installációi a nemzeti identitás szállítóivá válnak. Ennek a fényében a Másféleség elbeszéléseinek cselekményszálai csupán a nemzeti sajátosságok jelentõs dokumentálói, archívumai. Egy argentin, aki elakad a liftben, vagy egy bolíviai, aki egy Kentucky Fried Chickenben mélakórba esik, csak akkor érnek meg egy történetet, ha közvetlenül vagy jelképesen összefüggésbe hozhatók a „latin-amerikaiság” gazdag készletével, azaz az erre vonatkozó európai szabású prekoncepciókkal.
 A „bûntudat retorikája”, ahogy Edward Said nevezi, sajátos csavart vitt bele az eurocentrizmusba, amelynek során a másik iránti tisztelet új, bonyolultabb ficamokban jut kifejezésre. Péntek nem lesz Robinson szolgája, hanem színes köveket ad el neki, és megtanítja, hogy tudjon úgy meditálni, mint egy sámán. A bennszülött nem alacsonyabbrendû lény többé, egyszerûen csak más. De más voltában kell lennie valami egyértelmûnek, védelmeznie és szavatolnia kell a különbözõséget. Nem azt várják el Péntektõl, hogy jobban tudjon összeadni és kivonni, hanem hogy transzcendens, új, csábítóan prelogikus bölcsességekre tanítson.  Péntek mítosza így antropológiailag megfordul: másságából ered a fölénye.
 A csodás dolgok vonzásában számos szellem a legjobb szándékoktól vezetve lenézi az Alexander von Humboldt leírta utat, és nem hajlandó az ész útján egy olyan területre belépni, amelynek vonzerejét érthetetlensége adja. A különbözõség nevében Latin-Amerika a helyi színezet (lokálkolorit) szabad terepévé lesz a számára. Latin-Amerikában ezzel szemben alig játszik szerepet, hogy mondjuk a svéd grafikus minden egyes vonásával skandináv sajátosságát realizálja-e. Eleve hozzá voltunk szokva az olyan mûvészethez, amely útra kel, és keveredik. Képzeletvilágunk geográfiája legalább két partot ismer: az eredeti kultúra partját és mindazét, ami messzirõl járult hozzá.
 Három évig mûködtem mexikói kultúrattaséként Kelet-Berlinben, és próbáltam ott egyszer összehozni egy kiállítást Sebastin, egy olyan mexikói mûvész szitanyomataiból, aki Josef Albers és a Bauhaus vonalába kaocsolódott. A galéria vezetõje rendkívül szkeptikusan méregette a képeket: „Tetszeni éppen tetszenek, de mi ebben a mexikói?”. Kétségbeesésemben elkezdtem neki magyarázni, hogy a háromszögek a maja piramisok ívére utalnak, a derékszögek az azték meanderre, és a színek a prehispán kozmogónia különbözõ égtájaira. Az igazgató haladéktalanul megváltoztatta a véleményét, Sebastin rögtön egy zseni lett.
 Mint a tekilának vagy a konyaknak, a latin-amerikai mûvésznek is igazolnia kell, hogy honnan való. Amikor Beatriz Sarto, argentin esszéista egy nemzetközi film- és videofesztivál zsûrijében vett részt, feltûnt neki, hogy európai kollégáit alig érdekli a munkák minõsége, sokkal inkább arra figyelnek, hogy milyen erõteljesen tükrözik az adott társadalom tipikus témáit, azaz, hogy mennyire reprezentálják az adott kultúrát.
 De az eurocentrizmus nem egyedül tehet a latin-amerikai mûvészet egzotikus irányultságáról. A színtiszta latino családfájú mûvészet iránti kereslet láttán egyes mûvészek igyekeznek többszörösen tõsgyökeresek lenni. Gabriel Garcia Marquez és Alejo Carpenter nem alakítottak ki külön stratégiát a külföldi kritika elkápráztatására, mûveik saját irodalmi fejlõdésük természetes folyományai, a Száz év magány és az Elveszett nyomok nyelvi kultúránk csúcspontjai, a valóság magával ragadó újjáteremtései. Semmi se volna szánalmasabb, mint elvitatni az érdemeiket. Mégis nehéz elhessegetni azt tényt, hogy e mestermûvek óriási kapokfáinak árnyékában „tutti-frutti tollak” nõttek - Cabrera Infante kifejezésével élve - , akik egy bevált receptet követnek, és számító módon akarnak fényt deríteni a csodálatos dél-amerikai tájra. Olyan helyzet ez, amely az eredetiség fonákjáról szóló bohózatba való.
A hét hiba játéka címû regényemben egy mexikói színtársulatot meghívnak egy európai turnéra. Elutazásuk elõtt a menedzserük azt tanácsolja nekik, igyekezzenek még inkább mexikóinak hatni. A színészek identitásuk szédítõ szakadékába zuhannak: Hogyan adhatnák ki magukat annak, amik? A rendezõ szerzõdtet néhány karibi trombitást, akikben nincs semmi mexikói, de Európában mindig a vad eredetiség hatását keltik, és a színészek kifekszenek a tûzõ napra, hogy a „rézbõrû faj” méltó képviselõiként léphessenek fel. Valamiféle kulturális travesztia folyamán a színészek egy új törzset alapítanak, az infra-vörösbõrûek törzsét, akiknek a színe a messze távolban nem okoz csalódást. A mûvészi hitelesség legabszurdabb formája.
Minden közönségnek joga van a szenvedélyeihez, mi sem volna önkényesebb, mint a jóízlés zsarnokságát bevezetni próbálni. Egy olyan világban, amely a saját szórakoztatására a gregoriánus énekektõl az ehetõ alsónadrágig dolgok egész skáláját találta ki, nem feltétlenül botrányos, ha európai olvasók Latin-Amerikától 168 éves tábornokokat, smaragdszemû jaguárokat vagy mangrove mocsarak felett lebegõ tündéreket akarnak. Az viszont baj, hogy a Latin-Amerikáról kialakult közfelfogásnak ilyen elõzetes elképzelésekhez kell alkalmazkodnia. A mágikus realizmus egy olyan világmagyarázat, amely minden más logikától távol áll.

Az idõ birodalma
A Latin-Amerikával való érintkezés nem jelent közvetlen veszélyt az Európa-erõdre nézve. A veszedelmes migrációs mozgalmak máshonnan fenyegetnek: az oroszoknál, akiket rosszkedvük tele arra késztethet, hogy sítalpaikon meginduljanak Moszkvától Berlin felé; az araboknál, akik menedéket és munkát keresnek; a jómódú kínaiaknál, akik Párizst szeretnék megismerni, és lefoglalnak félmillió hotelszobát. Latin-Amerika ezzel szemben távol van, és csak csillogó, színes kávésdobozaival és Salse-CD-éivel nyomul Európa felé.
 Éppen ez a távolság elégíti ki kulturális téren is az európai fantázia egy különleges igényét - az elmaradottság utópiája iránt. Egy globalizált világban mi sem csábítóbb, mint egy rezervátum, ahol távoli szokásokat õriznek meg. Míg az észak-amerikaiak olyan szállodákat keresnek fel, amelyek azt az érzést közvetítik számukra, hogy Chichu Itz éppen olyan, mint Houston, csak piramisokkal, az európaiak többnyire az autentikusban dúskálnak. Érdekes módon ez az eredetiség iránti vágy egy archeológiai hedonizmushoz vezethet, ahol a nyomor és az igazságtalanság a festõiség formáivá válnak. A leguánok szokásos õserdõje a dinoszauruszok lenyûgözõ életterévé válik, egy Jurassic parkká, amely kirándulásokat kínál a múltba.
 Mind az útikönyvek, amelyek nem tanácsolják az ivóvizünk fogyasztását, mind a hollywoodi óriásprodukciók, amelyekben a „mexikói” olyasvalaki, akinek mesés bajusza van, aki félholtra neveti magát, miközben átsegíti felebarátját a túlvilágra. Mexikó olyan, mint egy idõtlen vidámpark, egy fortyogó olvasztó tégely, amelyhez fogható más országokban, ahol
ahol különbözõ kultúrák és népek már csak a Bennetton-reklámokban vannak jelen.
 Bomba üzlet volna pillanatnyilag egy Disneylandet berendezni ennek a latino-elmaradottságnak, ahol a látogatók diktátorokat tekinthetnének meg, gerillákat, kábítószerkereskedõket, a hetven éve hatalmon lévõ egyetlen párt aktivistáit; nõket, akik a viharos élettõl szívinfarktust kapnak, aztán a szandelfa illatától megint felélednek, üveget evõ torreádorokat, gyerekeket, akik a csatornában alszanak, vagy jósnõket, akik transzba esnek, hogy leleplezzék az elnök svájci bankszámláját.
 Itt egy egészen új jellegû kolonializmussal van dolgunk, amely nem a térben terjeszkedik, hanem az idõben. Latin-Amerika mint témapark e víziójában a múlt már nem történelem, hanem a jelen döntõ alkotórésze. Országaink szilárdan kapaszkodva az identitásukba régiségekkel látnak el egy világot, amely a modernitást és a jövõt magának tartja fenn.
 Értsük meg jól, a guajave bódító illatát árasztó kultúra iránti igény nem az európai önzésbõl fakad, hanem Európának abból az igényébõl, hogy képzeletvilágába bekebelezzen egy uralma alá vonható barbárságot. A Vadember a tükör elõtt címû munkájában az antropológus Roger Bartra azt vizsgálta, hogy a középkori Európa számára mennyiben volt szükséges, hogy találjon magának egy szõrös, alsóbbrendû ösztönöktõl hajtott homonkuluszt, hogy az éles  kontraszttal a civilizált ember fölényét bizonyíthassa. Bartra szerint Amerika felfedezése lerombolta ezt a hagyományt. A „valódi vadember” láttán már nem volt szükség  a legendabeli alakra, aki szüzeket kötözött a fához. Az européer most már az inkákhoz és olmékokhez mérhette magát.
 Bár lehetnek eltérések, Latina-Amerika kulturális elmaradottságának túlhangsúlyozása ezt a fejlõdésvonalat folytatja.

Nézni az esõt McOndóban
1996-ban egy tucatnyi, a 60-as években született latin-amerikai író megjelentetett egy antológiát McOndo címen, amelynek már a címe is Latin-Amerika szinkretikus valóságára utal (Aureliano Buanda házával szemben már ott egy McDonalds.) A könyv borítója is koncepciózus: a paradicsomi kígyó egy Macintosh almával  viszi Évát a kísértésbe. A McOndo kötet elbeszélései a Latin-Amerikáról kialakult misztifikált kép lebontását tûzték ki célul maguk elé. A vállalkozás ötlete akkor született meg, amikor a szerzõk közül hármat (egy chileit, egy mexikóit és egy argentint) azzal az indoklással utasított el egy észak-amerikai kiadó, hogy írásaik nem rendelkeznek a kellõ adag mágikus realizmussal. Az elõszóban Alberto Fuguet és Sergio Gomez az új latin-amerikai tájakról ír: „Az õserdõ fáitól már nem látjuk a feéhõkarcolókat”.
 A mcondisták általában nem hajlandók vidéki témákról írni. Alvaro Mutis, Mario Vargas Llosa, José Balza és Juan José Saer persze továbbra is földrészük legeldugottabb tájainak örömteli kitalálásának szenteli magát. Az új elbeszélõk csak az írás szabadságát akarják élvezni, azért a jogukért állnak ki, hogy ne kelljen tipikusnak lenniük, és ne kelljen egy adott terület képviselõiként megjelenniük.

       KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu


C3 Alapítvány   c3.hu/scripta/